Unokáztam, tehát voltam ... 10.

Igazából az unokázás itt bizonytalan időre parkoló pályára került, de ez nem jelenti azt, hogy ne maradtak volna bennem gondolatok az eltelt hetekkel kapcsolatban. Például, hogy alkalmi nagymamaként mennyire fals elképzelések éltek bennem bizonyos apróságokkal kapcsolatban. Mint például az ünnepi öltözék. A közelgő karácsony miatt – turi a mi barátunk! – beszereztem néhány csinos darabot, ne lássanak már az unokáim is olyan kopottnak, mint amilyennek a kutyáim. Igaz, őket ez nem zavarja. Szóval, vettem szoknyát, sőt szoknyákat, blúzt és ruhát is. Elképzeltem, hogy a meglevő (barátosnőtől kapott vicces karácsonyi fülbevalók és más csinos kis láncok, amik a legegyszerűbb öltözéket is fel tudják dobni) bizsukkal majd milyen csinos nagymama leszek. Aha ... hamar rám tört a felismerés, hogy kutyás nagymamának ugyanúgy csak kétféle ruhája van a ruhatárában, a kutyás és/vagy unokás játszós és azok, amik hamarosan azok lesznek. A frászt tudsz felvenni nylon harisnyát és abban meg rakott skótszoknyában (amit csak egy tű tart össze), blúzocskában tologatni a kisvasutat, vagy dajkálni a frissen megetetett bambinát, aki hálásan a törődésért a nyakadba hány egy keveset a mohón habzsolt tejecske túrós változatából. Valamint nem veszel fel fülbevalót, mert a gyerek vagy kitépi a füledből vagy csak megkarcolod a bársonyos bababőrét, és ezt nem bírnád elviselni. Éppen így nem veszel fel nyakláncot sem, hiszen a járóka fölé hajolva pont az arcába lógatnád az öklömnyi függőt, kiverve az egyetlen kibújt fogacskát. Szóval, a nagymama – legalábbis a kezdő nagymama, mint én – nem csinos, hanem praktikus ruhában pompázik, ami az esetek többségében farmert és pulcsit vagy blúzt jelent. A pulcsi hamar meleg lesz, mert egy gyerekkel súlyzózni nem könnyű sport.

A lakás majd csili-vili lesz körülötted, hiszen itt az ünnep... aha... a lakás csili-vili volt, amikor megérkeztek, után gyerekes lett. Otthon ugyan mindennap el kell pakolni a játékokat, de itt a karácsonyfa tövében (és főleg nagymamamáéknál) nem pakolászunk. Már csak azon egyszerű oknál fogva sem, hogy itt nem a nappaliban lenne ezeknek a játékoknak a helye, hanem legjobb esetben is a gyerekszobában, ahol most bőröndhegyek között lavíroznak. Tehát rumli van, de ez abból a jobbik fajtából való, amikor az este nehezen lefektetett gyerek arcára reggel mosoly kúszik, amikor meglátja, hogy a fa alatt – szerinte – szépen elrendezett káosz ugyanúgy várja. Szerencsére a kutyáink nem kívánták meg sem a legókat, sem az autókat, de még a kismotort sem. Héthónapos plüssei egy ideig veszélyben forogtak, szálkás még a gyerekszobába is besettenkedett, hogy kilopja onnan az egyik könnyebben elérhetőt, de aztán megértette, hogy ezek nem az övéi.

A karácsonyi dekoráció meg... az apróbb, érdekesebb darabokból álló átminősült gyerekjátékká, a veszélyesebbje, gyertyák és égősorok pedig elérhetetlen magasságba kerültek. Hogy még a negyedik adventi gyertyát sem gyújtottuk meg? Hát, istenem, ettől a hangulat nem lett kevésbé ünnepi. Szerencsére az andalító karácsonyi dalokat héthónapos is jól tolerálta, értsd, remekül tudott rájuk aludni, úgyhogy a Last Christmas is szólhatott szinte végtelenítve. A karácsonyi fényekkel meg amúgy is az a baj, hogy ha nem kettesben ülünk itthon, akkor kifejezetten sötét az amúgy tényleg hangulatos lakás, amiben csak az izzósorok adnak némi fényt. De most nappali világosságban, csillárfényben ment a játék.

Az ételek... a karácsonyi menükkel az a baj, hogy mindig van valaki a családban, aki valamilyen oknál fogva nem kedveli ezt vagy azt. A halászlét például vagy a töltött káposztát, nem is említve a kocsonyát. Otthon rengeteg zöldséget esznek, rizst és halat, meg csirkét. Itt sertés, marha, kacsa és némi tengeri hal. Ott a mák kábítószernek minősül – kis túlzással, itt elmaradhatatlan a menüből, hiszen szeretjük. A másik fiam barátnője vega, rá is tekintettel kell lenni. És akkor már nem is említem, ha valaki glutén- vagy laktóz érzékeny. Szóval, már rég nincs jól bejáratot menüsor, kaja terén nincs hagyomány. Van ez is, van az is, remélhetőleg mindenki talál a kedvére és hangulatára valót. Nekünk ez amúgy is nagy próbatétel volt, hiszen a hétköznapokban reggelizünk valami egyszerűt, aztán eszünk egy korai vacsorát. Közte semmi. Néha egy kis nasi. Most meg reggeli, ebéd, vacsora mindennap és közte a nasik. Nem panaszkodom, mert még így is sikerült négy kilót fogynom, de azért még mindig úgy érzem, hogy nem vagyok éhes, pedig ma és tegnap már tényleg alig ettünk valamit. A dolog odáig fajult, hogy a fa alatt megbújó kosárkából még a Raffaello sem fogyott el. Mint ahogy alig fogytak a sütemények is. Na jó, persze ebben is volt kivétel, barátosnőm fantasztikus mézeskalácsa, ami kétéves egyik kedvence lett. De az általam titokban majszolgatni kívánt habcsókhoz sem nyúltam hozzá három héten keresztül. Jut is eszembe, hova tettem? A végén már nem fogytak a gyümölcsök sem, lassan mindenki kezdett torkig lenni a szó szoros értelmében.

A karácsonyfa díszítését elvileg az utolsó napokra akartuk hagyni. Gondoltam, beállítom a fát (ha már műfenyő) és hagyom, hogy a kutyák is megszokják az új tereptárgyat a szobában, aztán majd megjönnek és feldíszítik, ahogyan két évvel ezelőtt. De türelmetlenség – Golden a neved – advent első vasárnapján már szinte teljes pompájában ragyogott a szerencsétlen. Az idén fehér-ezüst lett. Nem azért, mert ez trendi vagy sem. Egyszerűen most így kattant az agyam. Tavaly is feldíszítettem előre, vegyesen, piros, arany és minden más díszeinkkel, aztán akkor is kattant az agyam és elkezdtem piros mikulásvirágokat dugdosni az ágak közé. Egy idő után azt vettem észre, hogy az arany díszek lekerülnek a fáról és helyükre egyre több piros gömb kerül, míg a végén már csak piros díszek csillogtak a meleg fehér fényben. Nagyon szerettem. Idén is eljátszottam a gondolattal, hogy az érkezésükig nézem talpig fehérben, aztán amíg alszanak, leszedem és másnap díszíthetik, ahogy akarják. De mint annyi mást, ezt is felülírta az élet. A pici itt aludt mellette, nem akartam felzavarni, így aztán minden maradt, ahogy volt. Idén ilyennek szerettük. Tervezgetem máris, hogy jövőre arany lesz, két év múlva pedig újra tarka (vagy fordítva), s a díszek közé felkerülnek az idén kissé keményre sikerült mézeskalácsok is. Volt már ilyen, igaz akkoriban „élő” fát díszítettünk és azon remekül mutatott a szárított narancsszeletekkel együtt. Szóval, tervek máris vannak... és ezek még jobban is izgatnak, mint hogy mi lesz jövőre a menü.

Búcsúzóul azt mondták a gyerekek, hogy szeretnének idén nyár végén újra eljönni, hogy megmutassák a kicsiknek a Balatont. Nem mellesleg ez nagypapa legnagyobb vágya is. Nem tudom, hogy mikor örülhetek majd ténylegesen ennek a hírnek, de persze már tervezgetek, hogy és hogyan alakítsak át a nyaralóban is, hogy igazán otthon érezhessék magukat. Addig pedig annak örülök, hogy bár nem volt eseménytelen a hazafelé vezető útjuk, azért szerencsésen megérkeztek és a gyerekekben is izgalmas kalandként és nem nyűglődésként maradt meg az utazást. Ugyanis az út nagy részét átaludták, így az itteni indulás félórás csúszását és a csatlakozásnál a másik gépnél a másfél órás csúszást is viszonylag simán átvészelték. Leszálláskor vidáman fogadták a helyi reptéri dolgozók segítségét, az ismételt teszteléssal töltött időt, a taxizást, hogy aztán az imádott nagyszülők, Alice és MK ölelhessék keblükre őket. Apró szépséghiba, hogy az esti elalvás totális csőd lett és hajnali négyig rajzfilmeket nézhetett a család, hogy végre laposan pislogjanak a selymes kis szempillák. De talán csak így akarták ünnepelni a szilveszter éjszakát.

Lassan eltelik az új év első napja, ők már a második napban is jócskán benne vannak. Kaptunk friss képeket és videókat, tudjuk, hogy minden rendben van velük. És hiányoznak. Rettenetesen. Mert nem mondhatom azt, hogy jövő hétvégén majd elmegyünk kirándulni, mert még az is bizonytalan, hogy ebben a Coviddal megvert világban tényleg valóra válhat-e egy idei találkozás. És most már azt is tudom, micsoda tortúra nekik ezt bevállalni. Amíg ott karantén vár a beutazókra, addig mi sem mehetünk, mert nincs értelme egy szállodai szobában kuksolva várni, hogy néhány napot együtt tölthessünk. Nehéz elfogadni, ha ez a világ ilyenné válik. Nem mondhatom, hogy gyertek haza, mert ott otthon vannak, még akkor is, ha néhány hétig itt is itthon voltak.

Unokázom, tehát vagyok ... 9.

Este elmentünk vacsorázni. Teljes létszámban. Már úgy kezdtük, hogy a fiam elnézte az órát és nyitás előtt fél órával már ott tipródtunk a küszöbön. Így aztán elmentünk sétálni. Szerencsére kétévest eléggé lekötötte a sötétség, így egész jól viselte a váratlan kirándulást. Néztünk taxikat, buszokat, felhők mögé elbújt holdat és aggódtunk a nagypapáért, aki az úttesten ment, hogy nehogy jöjjön egy autó. Fantasztikus figura a kissrác, amikor jó passzban van. Héthónapos a délutáni alvás dacára elég nyűgös hangulatban volt, így aztán leginkább dajkáltam a kacsaleves és a szarvaspörkölt között, alatt. Kacsaleves ... nos, Kisbíró ide vagy oda, de nekem a Makk hetesé jobban bejött. Pedig fele ekkora felhajtást nem rendeztek körülötte. A szarvaspörkölt viszont nagyon finom volt, és aki evett a hortobágyi húsos palacsintából, az is elismerően szólt. Az este aztán lenyomott mindenkit, így az otthonra tervezett desszertezés és borozás is elmaradt. Éjszaka héthónapos kint maradt a nappaliban és reggelig meg se rezdült, hálás anyja óriási puszival köszönte meg az éjszakát. Amúgy imádom, amikor ez a kis vakarcs fülig érő mosollyal képes ébredni. A reggelt aztán nagypapával összebújva töltötte a nagy vacokban, miközben mi a kutyákkal odakint a parkban az orrunkig se láttunk a ködben. Délelőtt nagy pancsolás a kádban (ami nekik otthon csak bébikád formájában létezik), aztán nyugis délelőtt az utolsó vendégekre várva. Délben családi ebéd és utána már kissé feszült várakozás a reptérre indulásra. Ezek a legnehezebb órák. Ők már lélekben úton, fejükben a várakozás izgalma és/vagy szorongása, mi kicsit leeresztve és nehezen elképzelve, hogy holnap reggel már nem lesznek itt.

Az utolsó nap sosem könnyű. Annak sem, aki indulni készül, annak sem, aki elenged. Feszültség van, amit mindenki érez és igyekszik kezelni. Jól vagy rosszul. Az elválást egyszerre könnyítik és nehezítik meg ezek az utolsó órák. Délelőtt még feljönnek a barátok, akikre már csak most maradt idő. Én meglepve tapasztalom, hogy szálkás mostanra kifejezetten gyerekkompatibilis kutyává érett. Most kellene még egy kis közös idő, hogy ez bevésődjön és a következő találkozásnál ne kelljen elölről kezdeni a tanítást. De hát ami nincs, az éppen az idő. Ebédre még összegyűlik a család. A dédimama, aki mindenkinél jobban érzi, hogy alig volt egymásra időnk, hiába a három hét. Láthatta a piciket, dajkálhatta őket, de a fiatalokkal alig váltott szót és most kicsit bánatosan üldögél közöttünk, mint aki attól fél, talán már nem is lesz rá lehetősége. Így aztán a fiatalok őt igyekeznek kárpótolni. Én pedig csak tálalok újra és újra, kicsit félrehúzódva figyelem őket, talán picit irigy is vagyok. Én is úgy éreztem, szinte nem beszéltünk egymással. Hogy ez valóban így volt-e vagy csak az érzés gyötör, már nem is fontos. El fognak menni. Már csak néhány óra és kihűl a karomban héthónapos testének melege. Sírni tudnék, de persze nem akarom nekik sem megnehezíteni az elválást. A fiam hálálkodik a „vendéglátásért” én meg itt keseredek neki. Hiszen nem vendégek voltak, itthon voltak. Hazajöttek. De tudom, hogy ha én lennék a helyükben – mint ahogy voltam nyáron – én is a vendéglátást köszönném. De az azért mégis csak más. Ott én tényleg vendég voltam, de ő itt nőtt fel. Ha valakinek joga van aludni a gyerekszobában, enni a családi asztalnál, akkor az éppen ő. És a családja. Harminchat éves ugyan, de a kisfiam. Amíg csak élek, az marad és sosem lesz vendég.

Eljön az idő, indulni kell a reptérre. Persze a két gyerek, akik idáig pestiesen szólva pörögtek, mint a villanyóra, már az utcából kikanyarodva elalszanak. Könnyű kis ruhában, pokrócok alatt szundikálnak a reptérig, ahol sűrű köd fogad. Régi rossz szokása a családnak, hogy a reptéren nem búcsúzkodunk, csak kidobjuk az utazót és már jövünk is kifelé. Most megmakacsolom magam, hiszen ott a három nagy bőrönd a három kabintáska, babakocsi és nem mellesleg a két apróság. Úgyhogy nagypapa elmegy parkolni, amíg mi bekeveredünk az indulási csarnokba a becsekkoláshoz. A menyemnek az idei évben még érvényes a Vip kedvezménye, így a business class pultnál jelentkezünk, nem kell kivárnunk a másik pultnál sorakozó majd harminc embert. Így se egyszerű, hiszen covid igazolások, tesztek, itteni és ottani papírok egyeztetése zajlik. Én csendben mosolygok a gyerekek útlevéképein, hiszen kétévesről még az egy hetesen készült fotó van benne, annak alapján nincs ember, aki ráismerne. Héthónapos pedig éppen úgy vigyorog tele szájjal a szigorú okmány lapjain, mint amúgy a karomban. A bőröndök lassan elkúsznak a futószalagon, mi pedig egymás nyakába borulunk. Eddig jöhettünk, itt lophattunk még magunknak néhány percet a kicsikkel, de most már el kell engedjük őket. Még látom, ahogy a kis tejes cumisüvegek és a bébikonzerv is kikerülnek az átvizsgáló kosarakba, a gyerekekről lekerülnek a kis kabátkák, a felnőttek táskáiból a laptopok, fiamról az öv (csak a nadrágod el ne hagyd, kincsem). Értem én, hogy biztonság, meg minden... de amikor egy kerámiakést a terrorista gond nélkül fel tud vinni a gépre, akkor nyilván nem az ezer cókmókkal utazó családot kellene a végletekig átvizsgálni. Lelki szemeim előtt látom, hogy a fiam zokniban lépdel át a kapun, mert a túrabakancsában indult, hogy több hely maradjon a bőrönben. Tudom, hogy milyen kapkodás összeszedni a holmidat a futószalag végén, a gondos pakolás helyett most csak begyűrnek mindent a kézipoggyászba, hiszen elsősorban a kicsiket kell a kezükbe fogják.

Mi is hazaindulunk, furcsa ürességgel a kocsiban és a szívünkben egyaránt. A ködben alig találunk ki az egyébként teli parkolóból és csendben azon imádkozom, nehogy bajuk essen útközben. Otthon már vidám kép vár a telefonban, ahogy a Vip váróban lazítanak. Felhívnak, hallom héthónapos üvegrepesztő sikítását, ami nála az elmúlt napokban a legnagyobb jókedvet jelezte, látom kétévest, ahogy teljes bulihangulatban majszolja a Túró Rudit és maszatosan motyogja bele a telefonba, hogy Szia, nagymama!

A flightradaron lógunk egész este, így aztán tudjuk, hogy késve indulnak. Ami nem jó hír, hiszen alig van idejük elérni az úticéljuk felé tartó másik járatot. De aztán az éjszaka sötétjében megtudjuk azt is, hogy az útjuk továbbra sem zajlik simán, Isztambulból majd másfél órás késéssel indulnak tovább. A gyerekekkel ez nagyon nem lehet könnyű, hiszen a felnőttek is rosszul viselik a várakozást.

Ülök a nappaliban és nézem az elhagyottan heverő játékokat, az üres járókát és nekikezdek pakolni. Egyszerre érzem jobban magam, amiért csinálok valamit, ahelyett, hogy csak bambulnék ki a fejemből, ugyanakkor erős lelkiismeret furdalást érzek, amiért ilyen gyorsan eltüntetem a nyomaikat. A gyerekszoba lassan elnyel mindent. Azt a rumlit nem most fogom feldolgozni, egy újabb nap kell majd hozzá, de csak ha már tudom, hogy otthon vannak épségben.

Szilveszter délelőttjén gyorsan még elvégzek néhány dolgot, amire az ittlétük alatt nem volt se időm, se késztetésem, munkával kapcsolatos papírügyeket. Délben jönnek a nagyfiamék, aztán vendégek, új év első napján az édesanyám és a fiamék újra. Erre is készülni kell még. A kutyák sem értik, mire fel ez a nagy csend és nyugalom. A mosógép zümmög, a tűzhelyen pöfög az ebéd, az élet szinte visszatért a „normális” kerékvágásba. A dolog szépséghibája, hogy ez egyáltalános nem normális kerékvágás. Hiányoznak. Nagyon!

Mit kívánhatnék hát? Egy boldog új évet, amiben újra találkozhatunk és jó egészséget, hogy ezt megérhessük! Nekik, nekünk, mindannyiunknak. Mert ugyan a hétköznapokban is vagyok, de ha unokázom, akkor vagyok igazán!

 

Unokázom, tehát vagyok ... 8.

Nos, meg kell kövessem az ifjúságot. A testvérek holnap együtt ebédelnek. Valami komolyabb étkezésről lehet szó, nemcsak egy büfében bekapott szendvicsről, mert a gyerkőcökre nekünk kell vigyázni.

A reggelt egyébként teszteléssel kezdik, mivel a hazaút előtt 48 órával készült tesztet kérnek. Elvileg az ún. ART teszt is elegendő a leszálláshoz, de még nem egészen világos, hogy vajon a légitársaság is megelégszik-e vele. Elméletileg igen, de kevesebb magyarázkodásra lenne szükség, ha PCR-t csináltatnának, hangzott a telefonos felvilágosítás.

Az este pedig a már régen beharangozott családi vacsorával végződik a Kisbíró étteremben. A hely maga a fiamnak van becsípődve valamiért, ami nekem nem egészen világos. Minden alkalommal elvisznek ilyen felkapott helyekre, hogy aztán az esetek többségében apróbb csalódottság morzsákkal távozzunk. Lenyűgözni minket nehéz, mert a mini adagok, vaskos árak és az ezeknek megfelelő kissé merev hangulat nem a legjobb belépők ehhez. Már csak ezért is örülök a múltkori vendéglői vacsorának, ahol hangulatos környezetben igazán  jót ettünk. Az árak meg ... hát, azok már sehol sem a régiek.

Ma délután egy régi jó barátjuk jött fel a kétéves kislányukkal. Ismét bebizonyosodott, hogy kétéves igazi partyarc. Elemében volt, még a szokásos kis irigységen is túl tudott lépni és vidáman rodeóztak az étkező asztal körül a motorral és kisautóval. Alkalmanként kétéves igazi lovagi gesztusokat is tett, nyilvánvalóvá téve, hogy máris tisztában van vele, a hölgyeknek nem árt egy kis kényeztetés. Mindeközben héthónapos csak úgy itta magába a látványt és látszott, hogy egy év múlva ő is simán beszáll majd a mókába.

Héthónapossal ma egyébként – amúgy pestiesen szólva - tele volt a hócipőm. Már tegnap este se nagyon akaródzott neki elaludni, ma hajnalban megint bulival folytatta, aztán napközben is legfeljebb 20 percre, félórára lehetett letenni, ébredés után pedig teljes fordulatszámon pörgött. Így ment ez egészen estig, amikor egy bőséges vacsora és szopizás után végre beverte a szundit. Szerencse a „szerencsétlenségben”, hogy a hisztit legalább hanyagolta, erre úgyis ott van bátyó, most is zeng tőle a hálószoba. Viszont kézben ringatva elaludt, ahogy letettük, pattant ki a szeme, és egész egyszerűen nem lehetett kicselezni. Ráadásul mindezt olyan édes vigyorgással és nyelv-nyújtogatással kivitelezte, hogy rendre elnevettük magunkat a kis bohócon. De azért most nagyon remélem, hogy a billentyűk halk kopogására itt mellette, nem pattan ki újra a szeme. A szülők persze az altatás után alighanem vágynának még valami felnőtt-időre is, de szerintem ebben megint nem leszünk partnerek a nagypapával, mert egész egyszerűen leragad a szemünk.  

Na, hát mindig a végére marad a csattanó... bár, ezt a mait inkább pofonként éltem meg. Reggel a szülők elballagtak tesztelni – ami mellesleg negatív eredményt hozott, tehát nincs akadálya a gépre szállásnak. Kétéves itthon maradt a reggelijével és J.J-vel a tv képernyőjén. Mert a tesztállomás itt van egy köpésre és mire lemegy a fejezet, már itthon is lesznek. Nem voltak. Akkor pedig hiába indítottam volna egy másik fejezetet, kétévest megszállta az ördög és visítani kezdett jó édesanyja után, akit egy idő után én is emlegetni kezdtem. Közben ugyanis az alig negyed órácskája szundikáló héthónapost is felvisította, aki a kéretlen ébresztőtől és – gondolom – némi szolidarításként szintén visítani kezdett. Súlyosbító tényezőként itt volt a nagyot halló dédimama, aki a maga „csendes módján” érdeklődött a probléma miben létéről. A sárga házba ilyen beutalókkal (is) érkeznek az emberek. Közben a pelenkék teltek, cserére szorultak, ami érthetetlen módon egy gyereknek sem kedvenc időtöltése, de leküzdöttük az akadályt, kétévesen immár pizsama helyett rendes ruha volt, héthónapos reggeli gyümölcspürével összekent ruhája is ott forgott a mosógép dobjában. Közben kicsit halláskárosult lettem. Héthónapos kompromisszumkészebbnek mutatkozott, őt elég volt kézben tartani, de kétévessel maga a Jézuska se értett volna szót. Már azt ajánlgattam, ha elhallgat, felöltöztetem és elmegyünk megkeresni a mamát. Ez – utólag kiderült – rossz ötlet lett volna, mert a tesztelés után a fiatalok kávézni, reggelizni és bevásárolni mentek. Szerencsére kétéves nem volt alkuképes állapotban, úgyhogy itthon ordított tovább. Amikor megjött a Mama, pillanatok alatt csend lett, de ezek után már aligha mertük megkockáztatni az ebédidőben történő szülői világgá menést, úgyhogy kétévest vitték magukkal. Héthónapost lenyomtam, mint postás a bélyeget, és végre hatni kezdett a fejfájáscsillapító is.

Fura egy nap egyébként, mert már reggel enyhe szorítással a gyomromban ébredtem, ami az idegi alapon levő szorongás biztos jele. Nem gondoltam bele, hogy holnap felszáll velük a gép és ki tudja, mikor látom őket újra, egyszerűen csak a sejtjeim jelezték, hogy rossz idők következnek. Mert ezeknek a hisztis óráknak az ellenére rettenetesen fognak hiányozni. Ahogy erről itt már korábban is írtam, nem Nagy Magyar Nagymamaságom fogja őket hiányolni, csak egy zug a szívemben újra üres lesz, amíg újra nem találkozhatunk. Kripli vagyok és néha türelmetlen, de akkor is, a dolgok rendje az lenne, ha jövő héten, a jövő hónapban is lenne kivel pörölnöm és nyögnöm, amikor kiemelem a kiságyból vagy feltápászkodom a szőnyegről. Mert kétéves kacagásánál és héthónapos mosolyánál kevés édesebb dolog lehet ezen a földön.

folytatása következik...

Unokázom, tehát vagyok ... 7.

A Szenteste... a gyerekek ugyebár már két hete a számukra újdonságszámba menő játékok tömkelegével játszanak a kezdetektől itt álló fenyőfa tövében, így aztán most nehéz lenyűgözni őket a „Pillanat” nagyszerűségével. Hát, ez a hátulütője, hogy csak rövid időre vannak itt, épp az ünnep előtt érkeztek és utána hamarosan mennek is tovább. De a család végre teljes létszámban együtt volt, a terített asztal mellett jó hangulatban telik a délután. Kétéves kis manónak tűnik a manós papucsban és sapekban, hasán a csillogó Mikulás fejjel, héthónapos pedig bébi rénszarvasként ül a kavarodás közepén és kacag mindenkire. Már előre megegyeztünk, hogy nincsenek ajándékok, csak a piciknek, de azért a távolból pár apróság csak került a fa alá. A legnagyobb ajándékot pedig a szálkás adja... az eltelt két hét után úgy dönt, kétéves is megérdemel egy esélyt, akár egy helyiségben is lehetnek, ő nem ugatja többet. Ha a kicsi nem bizalmaskodik, tőle nincs többé akadálya az idilli családi együttlétnek. Goldi csak örül a dolognak, hiszen őt eddig sem zavarták az aprók, most legalább kedvenc helyein heverészhet újra, kétéves pedig rajta próbálgatja miniatűr gazdisága erejét, nagyokat nevet, ahogy simogatásától a lábára dől a nagy kutya.

Kicsi aggódva figyelem másnap reggel, hogy csak az ünnepi este hangulata lágyította-e meg szálkást, de úgy tűnik, a döntése most már kitart. Az aprónép végül csak elfogadásra került.

Izgalmas játszóteret találtak kétévesnek, az Eleven Parkban. Amíg héthónapossal itthon a porszívózó nagypapán mulatunk, sorra érkeznek a kis videók, ahogy kétéves egymás után próbálja ki a csúszdákat. Egy közeli éttetrembe beszéljük meg a találkát, ahol aztán kétéves féltékenyen figyeli, ahogy húga megkapja a pizza szélét. A harcias sírást a hisztiket egyre nehezebben toleráló nagymama oldja meg, felkapja az üvöltő nagytestvért és kipenderíti az étteremből. Amikor visszatérünk, már hugi is nyugodtan rágcsálhatja a falatkáját. Azt hiszem, ha még maradnának néhány hétig, sikerülne ezeket a rohamokat érdemben kezelni, így viszont rájuk hárul a feladat, hogy megbarátkoztassák a gondolattal, a jó testvérek osztozhatnak egy pizzán is akár. Nincs is gond egészen addig, amíg héthónapos a nagypapára nem néz. Akivel amúgy szerelmes viszonyban vannak, de itt az étteremben ugyanazt a sírást generálja, mint a fekete maszkos pincér. Hangos egy ebéd sikeredett.

Ma lett volna egy találkozójuk régi barátokkal, ahol szintén vannak kisebb gyerekek. Aztán telefon érkezett, hogy a papa és a nagyobbik gyerek köhögnek, így ez a találkozás bizonytalan ideig elnapolva.

Az este újabb mérföldkőhöz ért szálkás és a kicsik kapcsolata. Először kétéves ment oda hozzá és nemes egyszerűséggel kivette a szájából a karácsonyi ajándékát, a zörgő-csipogó új kötéljátékot, amiért még nyomott orrút is megmorogta, amikor el akarta venni tőle. Most meg egy szó nélkül hagyta, hogy a kicsi elorozza. Az esti lefektetés pedig az új szokás szerint zajlott. Héthónapos elringatva, idekint a járókában letéve, amíg a hálószobában kétévessel küzdenek. Szálkás pedig elhelyezkedett a járóka melletti fotelben, hogy vigyázza az álmát a picurnak. Amikor a szülei bevitték őt is a hálóba, szálkás is visszatért hozzánk, a szokott helyére, a családi vacokba. Egészen megható volt tőle ez a „gondoskodás”.

Amúgy érdekes az időhöz való viszonyulás. Amikor lassan három hete megérkeztek, a harmadik napon sírni tudtam volna a fáradtságtól. Most amikor három nap múlva indulnak haza, sírni tudnék a tudattól, hogy hamarosan itt maradunk nélkülük. Nem jó ez így, tudjuk mindannyian, de ilyen lapokat osztott az élet, ezekkel kell játszani. Őszintén szólva pillanatnyilag a karácsony és az új év gondolata is totálisan másodlagos, nem is igazán estünk ünnepi hangulatba és még kevésbé várjuk a fordulatokat hozó új esztendőt. Most kellene megállítani az időgépet, kimerevíteni a képet. Jó, nem pont azoknál a pillanatoknál, ahol kétéves éppen kiveri a biztosítékot, inkább azoknál, ahol spontán átöleli a hugát vagy váratlan puszit nyom apja kezére, akinek ettől könny futja el a szemét. De a szemünk, mint az egyik legtökéletesebb kamera, rögzíti ezeket a képeket és remélhetőleg nem ér utól bennünket az a rettenetes végzet, amely majd kitörli ezeket.

Na, de egy kicsit más miatt siránkozzak már... Vannak napok, amikor az embernek bőgni lenne kedve. És nem azért, mert ez a három hét valahol kizsigerelt, mert igazság szerint – mint mindenhez – ehhez is hozzá lehet szokni. Persze, az első időkben fura volt az állandó készenlét, a megnövekedett létszámra való figyelem. De ezen túl lehet és kell is lendülni. Az ember ne siránkozzon az unokái után, ha utána az a baja, hogy tele a ház, fut a lakás és ahány ember, annyi féle óhaj-sóhaj létezik. Így a vége felé már kissé keserűbb a mosoly, ha arra gondolok, két nap múlva már csak a fotókon fogom látni őket, de erre se kell még gondolni, örülni kell a hátralevő óráknak, perceknek. Hogy akkor mégis mi a bajom? Mondhatnám, hogy fogalmam sincs és akkor szépen fátylat is borítanék a dologra, miközben pontosan tudom, hogy sok egyéb mellett az a bajom, hogy a lelkes nagypapa nem tartja be a korábbi ígéretét és a két ünnep között nem marad itthon, hanem továbbra is fél napokra eltűnik dolgozni, pont olyankor, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Hogy nem veszi figyelembe, hogy kétéves miatt korábban ebédelnénk, mint ahogy ő hazaér, és nekem segítene, ha nem kétszer kellene az ebédet az asztalra raknom. Mert persze együnk nyugodtan nélküle, de ha hazaér, azért ő is enne. És tisztában vagyok vele, hogy minden dologgal eltöltött nap hoz valamit a konyhára, de azért makacsul tartom a véleményem, hogy erre most nem vagyunk rászorulva és igenis megengedhetnénk azt a luxust, hogy ezek az utolsó napok már tényleg csak az együttlétről szóljanak. Hogy a szintén lelkes testvér is – úgy tűnik – kilelkesedte már magát. Hogy a beígért éttermi családi vacsora valószínűleg csak minimálban lesz megoldva, mert a kisebb testvér se érzi oly nagyon szükségét, hogy néhány órával többet töltsön a bátyjával. Ez régi problémám, de az idő múlásával egyre mélyebbre fúródik ez a toklász és egyre fájdalmasabb. Nem túl vidám dolog, de az ember lánya így hatvan után azért már gondol rá, hogy több van mögötte, mint előtte és ha nem leszek, akkor talán ez az egyetlen közös szál is elroppan köztük, ez pedig nekem fáj már most.

Azt hiszem, ez a három hét szabadság nekik annyira azért nem volt szabad, de hát még túl kicsik a gyerekek, ráadásul a nagyobbik olyan szinten lóg a szülein, mostanában leginkább az anyján, hogy esélytelen is nekik bármilyen külön programot szervezni, akár néhány órára is, nemhogy napokra. Látom rajtuk, hogy az otthoni hírek is egyre jobban foglalkoztatják őket, ez pedig egyértelmű jele az elvágyódásnak. Amikor nyáron kint voltunk, a vak is érzékelte volna, odakint mennyire lelassultan élnek. Most, ebben a Coviddal terhelt időszakban, pláne, hiszen ők is home office-ban dolgoznak már második éve. Ha elmegy a busz, senki nem fut utána, ha a vásárlást kell intézni, nincs ok a sietségre, az utcán az emberek még a belvárosban is sétálnak, nem sietősen hagyják figyelmen kívül a piros lámpát a zebrán, hanem ráérősen (és szabálytisztelően) kivárják, amíg zöldre vált. Meglepő módon, könnyű volt erre ráállni, de hazatérve azonnal visszavedlettem a rohanós életembe. Most, hogy ők érkeztek a maguk ráérős tempójával, sürgetném őket; nem értem, hogy egy három mozdulatból álló dolgot miért nyolcban kell intézni, pedig alighanem nekik van igazuk. Amikor este lenyomják kétévest, picit szundikálnak ők is, aztán előkerülnek, de mi többnyire éppen akkorra dobjuk be a törülközőt. Itt voltak három hétig és alig beszélgettünk. Nyilván egy nagymamának a sok is kevés, de félek, nem ezért maradt bennem hiányérzet. Ma a parkban az egyik kutyás azt kérdezte tőlem, hogy a fiam mit mesél, hogy érzi magát odakint. És kicsit magamba roskadtam, amikor azt válaszoltam, hogy szerintem jól, de igazából erről nem sokat beszéltünk. Pedig jövőre tíz éve lesz, hogy külföldre költözött, ebből már a hatodik éve lesz, hogy a világ másik végére. Tudom, hogy ott szeretettel fogadták, sőt, befogadták, hogy sok barátja van, hogy olyan életet él, amit itt sokan irigyelnének, de a szívem mélyén tisztában vagyok vele, hogy semmit sem tudok a benső érzéseiről, a távolság okozta elszigetelődésről, az esetleges honvágyáról. A gyerekek születésével persze vannak magától értetődő vágyak, célok, amikről beszél, de saját magáról nem igazán. Úgyhogy a bőgés most ezért is indokolt. Ez a fiam amolyan kis lelkis alkat volt mindig is, és egészen felnőtt koráig rengeteg olyasmit megosztott velem, amit kevés más hasonló korú fiúgyerek az anyjával. Most pedig csak azt tudom róla, ami nyilvánvaló.

Na, mire idáig jutottam, pittyegett a telefon, hogy üzenet érkezett a barátnőmtől, attól az egytől, aki mára maradt. Őt is megverte az ég a grafomániával, így aztán elég sokszor kiírja magából a gondolatait és láss csodát, ma éppen a gyerekeivel való kapcsolatát vette górcső alá a karácsony apropóján. Ilyenkor mindig egy kicsit mosolygok, mennyire egy hullámhosszon tudunk létezni, hogy időről időre ugyanazok a gondolatok foglalkoztatnak bennünket, még ha sokszor nem is ugyanazon végkifejlettel. Mint most sem. Ezen a mostani karácsonyon annyira minden a két távolból érkezett kis unokáról szólt, hogy alig szenteltem pár gondolatot a múltnak, a régi apró gyerekes karácsonyoknak. Az írása után azért persze szinte láttam magam előtt az ebben a lakásban töltött első karácsonyt, amikor a bútorok nagy része még meg sem érkezett és ők pizsamában bicikliztek a karácsonyfa körül. Amikor még senki nem foglalkozott azzal, hogy érzékeny a tejre, hogy nem szereti a lazacot vagy a halászlét és tulajdonképpen vigyáznia kell a vonalaira. Jó étvággyal ettek mindent, ami az asztalra került, én lelkesen csináltam az egyetlen tortát, amit gyerekkoromból „hagyományként” mentett el emlékekért felelős agysejtjeim egy része. A diótortát már évek óta nem készítem, mert sok benne a cukor és különben is, csak csipeget mindenki, nem fér már belénk még egy vastag szelet krémes sütemény. Persze, a gyerekeim idősebbek, így aztán van némi fórom ezekben az ügyekben, a nosztalgiázáson már túl vagyok, most inkább olyan elemzéseket csinálok, amiknek szintén nincs sok értelmük. Hogy mit csinálnak jól vagy rosszul, például. Tök felesleges ezen agyalnom, hiszen a döntéseikre láthatóan nincs sok hatással, viszont magamat heccelem vele, és különben is, majd az idő eldönti, hogy tényleg jól vagy rosszul csinálják. Mi se nagyon hagytuk befolyásolni magunkat annak idején, erre azért még határozottan emlékszem.

Szóval, igen... megöregedtünk, a gyerekeink felnőttek és kirepültek. Ez akár még jó hír is lehetne. Az is. Csak hát, ettől még a gyerekeink maradtak. Akire még most is rászólok, hogy mezítláb ne flangáljon a lakásban, mert felfázik. És ha már eljött onnan a messzeségből, talán azért, mert mi hiányoztunk, talán azért, mert a gyerekeinek meg akarja adni a másik nagyszülők szeretét is, akkor igazán nem nagy áldozat, hogy a kettesben és a kutyákkal megszokott kis életünknek erre az időre annyi. Ha elalszanak a gyerekek, akkor lekapcsoljuk a tv-t... majd egyszer folytatjuk a karácsonyi filmet. Ha a tarka szőnyegen elhagyott kisautóra lépünk a sötétben, egy jajszó sem hagyja el a szánkat, a fürdőszobában beüzemeljük az olajradiátort, mert az apróknak nem elég meleg a helyiség, hogy hidegen eszünk mindent, mert előbb a gyerekeket etetjük meg, foglaljuk le, hogy a karácsonyi dekorációk helyét pelenkák és popsitörlők foglalják el, mert azokra napközben sokkal nagyobb szükség van, a kutyákat igény szerint szeparáljuk, pedig máskor ők az urak a lakásban és még sorolhatnám... Igen, én tényleg mondtam ilyet, hogy a gyerekeknek ilyenkor már kétszer örül az ember, amikor jönnek és amikor elmennek. Mostanra ez még inkább igazzá vált, de ... csak ne fájna annyira az igazság!

Unokázom, tehát vagyok... 6.

Legózunk. Az autón nagypapa, nagymama és Jamie. A másik autóban mama, papa és a tesók. Rettenetesen ragaszkodik a kiosztáshoz. Amúgy szeptemberben volt kétéves. A saját fiaimról arra emlékszem, hogy a nagyobbik ebben a korban állandóan szerepelt, produkálta magát, korrekt mondatokkal fejezte ki magát, énekeket és mondókáékat ismert. A kisebbik, akinek kétévese most a „vizsgálat” tárgya, majd hároméves koráig nem igazán beszélt. Nos, a fia már nyár óta is sokat fejlődött, önállóan játszik, kis sztorikat talál ki, amiket eljátszik és dumál hozzá. Ki tudja, mit. Ugyanis keveri az angol, magyar szavakat. Ismételgeti, amiket nem sokkal korábban hallott tőlem vagy az anyjától. Vagy a bölcsiben is tanult, no meg J.J. kalanadjai kapcsán is rengeteget hallott dalocskákat dudolássza. Ilyenkor egész egyszerűen imádni való. Egy zseni – mondja bennem a teljesen elfogulatlan nagymama. Odahaza a könyveket bújtuk, itt sokkal többet játszunk. Azért remélem, nem neveljük le a képek és betűk világáról. A mai kirándulásuk után egy dobozka csirke nuggettel és sült krumplival tértek vissza, ami természetesen az „övé”. Rettentően birtokló. Viszont, ha a dobozon levő felirat betűit kérded tőle, sorolja az „ábécét”, felismeri a betűket. Anyja mutatja a logót: M – McDonald... mire a gyerek belekezd: Old McDonald had a farm ... Tehát azonnal társítja a névhez a dalocskát. Mondom, hogy zseni.

Mindeközben a kicsi vagy a szőnyegen igyekszik megszerezni a bátyja játékait, mert azok természetesen sokkal érdekesebbek, mint a sajátjai, vagy a járókában álldogál rendületlenül. Evésnél pedig úgy rabol rá a kis kanálra, amiben az almás sütőtökpüré van, hogy mindenki megfeledkezik a saját tányérjáról a nevetéstől.

Máskor az őrület halvány jelét vélem önmagamon felfedezni. Mi kell hozzá? „Anyu, valamit gyorsan csinálnál enni? Persze, kincsem...” és valóban gyorsan ott a meleg étel az asztalon, csak éppen az éhes most éppen pelenkát cserél vagy elment zuhanyozni vagy valakivel még telefonál. És a gyorsan elkészült, friss kajából így lesz hideg vagy éppen csizmatalp. „Kéne egy babaülés a kocsiba” Meglett. Azóta se ült benne, mert ... nem. „Kéne még egy babakocsi” Meglett. Azóta talán kétszer mentek vele, valami nem tetszik benne, holott simán jobb, mint a sajátjuk. Van zsák is a kocsira, de a gyerek még a ruhát is nehezen tűri, tehát akkor az se kell. Odakint meg ordítanak a farkasok a hidegben.

Na, de ne csak panaszkodjak, hiszen végül is ezek nem ablakon kidobott dolgok, talán lesz még unoka, aki használhatja. Ha meg nem, akkor ott a Marketplace. Ahogy jött, úgy mehet is.

Olvasom a wmn posztják. Körkérdés: milyen az ideális karácsony. A legtöbben persze a havat kívánnák. Én is. Gyerekkoromból leginkább azokra a telekre emlékszem, amikor mai szemmel brutális mennyiségű hó esett. Otthonról a Feneketlen tóig szánkón húzott az apukám. Az úttesten, mert kevés autó volt még a környéken, azok sem jártak ilyen időben. Aztán a „veszélyes pályán” csúszkáltunk együtt és otthon várt az anyu valami meleg finomsággal. Ilyenkor nem a konyhában ettünk, hanem a karácsonyfa mellett a hallban. A teríték nem volt ünnepibb, mint máskor, mégis valahogy annak tűnt. Ma már nincs hó, meg üres utcák sem, nincs szánkózás, mert a talpalatnyi havas terület a Normafánál már merő jég. De térjünk vissza a cikkhez... szóval, sok hóval, hideggel, nyugalommal, békességgel képzeljük el a karácsonyi ünnepeket. Tele hűtővel, a beszerzéshez társuló idegbajos rohangálás nélkül. Csillogó karácsonyfával, nem gondolva a tűleveleiket vesztett torzókra. Valahogy a hegyek között, erdő mélyén, akár a mesében. Pattogó tűzzel a kandallóban, forró csokival vagy illatos forralt borral. Alig egy-két melegre vágyódó van, aki menne ilyenkor Thaiföldre vagy bárhová, ahol elég egy póló és a tengerbe lóghat a lábuk. Sokan utaznának, de nekem speciel megmozdulna a lelkiismeretem, hogy a vendéglátóinknak így milyen lehet az ünnep. A családok összejönnek... erről már írtam. Mi állandóan együtt vagyunk, mégis igyekszünk legalább huszonnegyedikén együtt lenni azokkal, akikkel még megtehetjük. Ha nem kerekítünk túl nagy feneket a dolognak, nekem sincs ellenemre egy kis házalás a barátokkal. Amíg a gyerekek kicsik voltak, ez rendszerint így is volt. Aztán megnőttek, saját családjuk lett és a szülők most oda mennek, nem a barátokhoz. Ez így is van rendjén. De azért hiányoznak a közös, hangos karácsonyozások is.

Ajándékokat elvileg nem vettünk egymásnak. Ez volt a megegyezéls legalábbis. De azért tudom, hogy apa ezt-azt dugdos a szekrény mélyén, a gyerekek is hoztak a távolból pár apróságot, a nagyfiam is tegnap hívott egy játékbolt közepéről. És a gyerekekre persze én is gondoltam, hiába volt nekik az eltelt két hétben is minden az újdonság erejével ható. Mert ez az ünnep elsősorban róluk szól. Régen is így volt, de akkor még úgy időzítettük a családtagok ajándékait is, hogy egy-egy hasznos valami nekik is legyen a fa alatt. Ma már évközben megveszünk mindent, amire szükség van. Amire meg nincs, arra felesleges pénzt kidobni.

Ma kimenőt kaptam, takaríthatnék, mert kétévessel elmentek a játszótérre. Igen ám, de héthónapos öt percenként felébred, így nem lehet érdemben dolgozni, úgyhogy odatettem egy forró leveskét és írogatok, miközben őrzöm az álmát. A kutyák szabadon mozoghatnának most a lakásban, de ők meg engem őriznek. Nyitva az erkélyajtó, alaposan kiszellőztetek, hátha az magával viszi a kissé porszagú levegőt is. Összepakoltam a játékokat, amik – gondolom – kétéves hazaérkezésével öt percen belül újra beterítik a nappalit. A holnapi ünnepi asztal félig megterítve, előttem egy lista, hogy mit is akarok elkészíteni. Lenne dolgom mára éppen elég, de nehezen állok neki, jó most ez a kis csönd és nyugalom. Héthónapossal – ha alszik – öröm együtt pihegni. A puszta látványa pihentető... legalábbis ebben bízom.

Az ünnepek előtt beszereztem pár csinos darabot, hogy ne a szokott kutyás formámat hozzam. Mert egy kutyásnak kétféle ruhája van, a kutyás, meg ami hamarosan az lesz. Ezek színesek, a karácsonyt idézőek, de nem a ronda-pulcsi kategória (van olyan is, azt megbántam). De mivel az elmúlt két hétben se nagyon adtam a külcsínre, hát nem tudom, túl tudok-e lépni sütés-főzés, kínálás közben a farmer, pulcsi és/vagy ing kombón.

Mai napi életképek... gyerekek délelőtt kétévessel el... én úgy tudom, a játszótérre, végül egy kávézóban találkoznak barátokkal. Héthónaposnak nincs jó napja, az éjszakája se volt az, jön a foga, elaltatom. Ötpercenként ébred, nyilván nem kapcsolom be a porszívót, amikor éppen becsukja a szemét. Hazajönnek ebédvendéggel. Nincs nagy trakta, egy sűrű raguleves és leveles tésztába csavart koktélvirslik forrón kisütve. Utóbbin némi szezámmag, hogy ne legyen pucér. Mire a vendég, ő allergiás a szezámmagra. Ez az a mondat, amitől minden háziasszonynak felderül a képe. Ja, nem. Délután Műjégpályára el. Nagymama is kellene, de nagymama éppen könyékig mézestésztás, úgyhogy maradhat. Én is sajnálom, hogy így alakult, de ha előbb tudom, máshogy szervezem a napom. Sütök-sütögetek, nem vagyok elégedett, mert a cukros rajzoláshoz vett szipiszupi Oetker-csoda valójában egy nagy kalap ezmegaz. Azt írja, forró vízben masszírozzam, hogy fellazuljon, de ez nem lazul, én is egyre feszültebb leszek, vágom ki a kukába, mint a huzat. Sajnos megy vele 4 nagy mézeskalács ember is, mert vállalhatlanul csirizesek. Közben pöppet túlsül a linzer, remélhetőleg majd a lekvár puhít rajta. Ez nem az én napom, de ekkor még nem is sejtem, mennyire nem az. Nagyfiúék érkeznek, megkívánja a virslikét. Elővesz egy üveg mustárt és már csak a csattanást lehet hallani a konyhakövön. Millió szilánk száll szerteszét, kutyákat azonnal elterelni, feltörölni, porszívózni, felmosni. Úúúúgy vártam már egy kis nyugit. De már újra rend és nyugi van, gazdi is megjött az ebekkel a kicsit előre hozott sétából (akik máris éhen akarnak halni), várjuk a törpéket haza. Vajh, mit hoz még az este?

Tegnap este váratlan ötlettel vendéglőbe mentünk. Csak ide a közelbe, egy kedves, családias kis étterembe. Az elmúlt évekban valahányszor kijöttem a kórházból, mindig itt ettünk egy jót a szabadulás örömére. A kacsahúslevesük valami isteni, legszívesebben egy vájlinggal beülnék egy csendes sarokba és szép akkurátusan belapátolnám. Ami meglepő, hogy a túrógombócuk is finom, lágy, olyan, mint anyósomé, bár én erdei gyümölcslekvár nélkül jobban szeretem. De ... kétéves meglepő nyugalommal várja, hogy a rizs, kis tárkonyos ragulevessel nyakonöntve kihűljön annyira, hogy ehessen. És eszik. Nem térek magamhoz. De aztán mégis, mert az örökké nyugis héthónapos most érzi úgy, hogy bemutatót kell tartson hangterjedelme teljes skálájáról. Rekordgyorsasággal eszem, hogy válthassuk egymást az anyjával. Jobb híján a wc-hez vezető kis átjáróban ringatom a nagy tükör és a karácsonyi díszek előtt. Működik is a dolog, amíg egy bajszos férfiember nem érkezik, könnyíteni magán. Mentében barátságosan héthónaposra kacsint, aki ettől velőtrázóan üvölteni kezd. Szép az este.

folytatása következik...

Unokázom, tehát vagyok ... 5.

Tegnap kora este vendégségbe mentek. Egy olyan nap után, amikor kétéves csontra kiidegelt mindenkit. Még útközben is nyivákolt, gondoltam is, érdekes estének néznek elébe. Nagypapa elment a barátaival óév-búcsúztatni, én pedig otthon néztem ki a fejemből. Igazából egyedül se volt jó. Ahogy igazából este lett, a fiam rám írt, tudnék-e értük menni, egyszerűbb lenne, mint taxit hívni, hiszen itt vannak a közelben. Mentem. Hallgatom az élménybeszámolót. Volt nyuszi és zongorázás, meg óriási fitness labda. A gyerek eleinte csendesen meghúzta magát, aztán kinyílt és tündéri volt. Itthon pedig nanáhogy szerette volna folytatni a játszást este kilenckor. Amikor felmerült, hogy talán inkább aludni kéne, nem volt boldog. Hiába na, nagymama házához lassan csak a nemszeretem dolgok kapcsolódnak.

Ma hozzájuk jönnek vendégek, egy házaspár gyerekkel, és egy volt kolléga. Úgyhogy teljes házvezetőnői üzemmódban nyomom reggel óta. Már csak azért is, mert holnap meg a keresztszülők érkeznek ebédelni.

Nos, a vendégség – úgy látszik – Levi közege, akkor is, ha ő megy, meg akkor is, ha hozzá jönnek. Naná, hiszen ajándékok is előkerülnek ilyenkor. A végén a majd hatéves kislánnyal olyan rodeózásba fogtak, hogy megsajnáltam az alsó lakókat. Persze, lefekvéskor újra beindult a hiszti-vonat, úgyhogy Leia nálunk landolt. Nem nagyon akart ő sem aludni, de aztán körülnézett a családi vacokban, becsukta a szemét és már szuszogott is. Fel sem ébredt, amikor az apja érte jött. Nekem meg hiányzott a kis bestia. Hajnalban aztán vissza is kaptam, mert a korai reggeli után igazán elemében volt, be nem állt a szája, volt eö-eö meg dá-dá, de-de is bőven, meg jókedvű sikongatások. Aztán annak is vége szakadt, elálmosodott, elringattam. Pont jókor, mert már indulni kellett a kutyákkal, akik meglepően elnézőek ezzel a kis cukifalattal.

A mai vendégek érkezése előtt elmentek egy találkára, ahonnan Leia teljesen elalélva érkezett, azóta is alszik a hordozó kosarában a hálószobánkban, Levi meg éppen most próbálja altatni magát, amikor bármelyik pillanatban csöngethetnek. Jaj nekem!

Pici fiam meg hozza a szokásos formáját. Eddig, ha hazalátogatott, annak legtöbbször a kocsi látta kárát. Most ezt talán letudta a múltkori esettel, amikor nem indult el alatta. Ma viszont tiltott helyen sikerült parkolnia, kapott is érte egy karácsonyi 10 ezres csekket. A múltkori eset úgy esett, hogy Sharon a kínai negyedbe vágyott. Azt se tudtam, van-e nekünk olyan, de kizárásos alapon a józsefvásrosi piacra tippeltem. Valószínűleg ő is erre gondolt. Elmentek (hogy miért kell verőfényes délelőttön lámpával közlekedni, azt nem tudom, meg azt sem, miért nem jelez a kocsi, hogy rajta maradt a világítás, de így történt). Amikor indultak volna haza, se kép, se hang, ahogy pestiesen mondanánk. Telefon nekem, hogy apu indítson mentőakciót az aprókért a másik kocsival. Forgalmi persze sehol. Mostanában az ilyen dolgok furcsa gyakorisággal tünedeznek el az életterünket jelentő Bermuda-háromszögben. Szóval apa kerít egy kábelt, hogy bebikázza a makrancos jószágot, aztán indul papírok nélkül. Félúton lehet, amikor jön a hívás, hogy  a dolog megoldódott, mert a piac kínai közössége egy emberként fogott össze a megsegítésükre. A menyem a két gyerekkel meleg helyen várja, amíg a kocsit markos fiúk eltologatják a saját kocsijukig, ott beindítják és már indulhatnak is haza. Apa pont akkor ér a kapu elé, amikor ők kifelé tartanak, úgyhogy biztonsági okokból hazafelé már együtt jönnek. Na, hát ilyen kalandok is estek meg már velük, amióta itt vannak. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy amire igazán kíváncsiak voltak, az valószínűleg az út túloldalán levő régi ipari épületekben leledző kínai negyed a maga autentikus kifőzdéivel. Legalábbis egy kutyás ismerőstől így hallottam. (A forgalmi egyébként előkerült, a fiam zsebéből, mert véletlenül mind a kettőt felmarkolta)

Sűrűek a mindennapok. Tegnap este például elballagtunk a Bazilikához. A karácsonyi vásárhoz csak oltottsági igazolással lehet bejutni, de a kordonon kívül ugyanúgy lehet forralt bort és kürtős kalácsot venni, a szőrmék, kerémiák és más karácsonyi ajándékok meg amúgy sem érdekeltek minket. Ugyanez a Vörösmarty téren. Ráadásul kívülről még a fényjátékot is jobban lehetett látni. Ami ebből a kavalkádból kétévest igazán érdekli, az a kürtőskalács, amit akár mindennap képes lenne megenni.

Sajnos új stratégiát kellett kidolgozni az esti lefektetéshez, mivel kétéves minden áldott és áldatlan este kiveri a huppot. Először esti mesét nézünk, amit ugyanb már ezerszer látott, de ha újra és újra ugyanaz a rész forogna előtte, szerintem akkor se bánná. Ahogy kikapcsoljuk (pedig megbeszéljük, hogy ez most az utolsó rész lesz, utána játék), azonnal beindul a hiszti gépezet. Jobb napokon elvonja a figyelmét, hogy nagymama és a család más tagjai legóznak a szoba közepén, csatlakozik és vidáman építgetünk. Az újabb hiszti roham akkor indul, ha ennek is vége, most már tényleg menni kell aludni. Na, ilyenkor a már mélyen alvó héthónapost kihozom, üvöltő kétévest beviszik, aztán ha győz rajta a fáradtség, beviszik héthónapost is. Teljesen abnormális állapot szerintem. Miközben ezeket a sorokat gépelem, pontosan egy ilyen szituáció zajlik. A kicsi itt szuszog a járókában, a bátyja odabent magánkívül visít. Anyja még nem merte/akarta meglépni, amit javasoltam: jöjjön ki. Ha nincs nézőközönség, talán kétéves is hamarabb elunja az üvöltést. Kár ezekért a közjátékokért, mert kicsit eltávolítja az embert az egyébként cuki gyerektől. Mert már lassan minden helyzetben várom, hogy nemtetszése jeleként kieressze a hangját, és hát őszintén, a francnak sincs kedve hallgatni. Hogy a vacsoránál hülyét csinál az édesapjából, az a magánügyük. Ha a tejbegríz helyett, tojást süt neki, amit végül szintén a kutya fogyaszt el, ez kettőjük meccse. De az állandó visítás már a környezetükben levőknek kellemetlen. Gondolom, nekik is, de ők még kitartanak. Én szívem szerint már rég rövidre zártam volna a bulit.

Fiunk keresztapja is eljött, hogy megnézze a gyerekeket. Héthónapos otthon némelyekkel elég bizalmatlan, itt ezt még nem tapasztaltuk nála, vigyorgott eddig mindenkire. És most, amikor megérkezett szinte maga a Mikulás, akkor eltörött nála a mécses. Ami csak azért volt furcsa, mert ezt a barátunkat minden gyerek nagyon kedveli. Persze egész idő alatt fixírozta a vendéget, ha az visszanézett rá, ne adj isten, még rá is mosolygott, azonnal legörbült a pici száj. Vicces volt és érthetetlen.

Ma az egyik ismerős a következőket írta: „Most volt időm elolvasni az írásod. Igazából ezekbe én bele se gondoltam. Pedig eszembe kellett volna jusson, hisz én napi nagymama vagyok. Ha kimarad 1 - 2 nap, már be kell hozni a lemaradást.  Ahhoz, hogy a gyerekkel bensőséges kapcsolatod legyen , együtt kell pörögni vele. Mindent tudnod kell, hogy a barátja legyél,  hogy ragaszkodjon hozzád,  hogy érezze veled mindent meg tud beszélni. ...” Hát, elgondokoztatott. Igen, ezeken járt már az agyam egy ideje. Mert addig rendben van, hogy  ha ritkán is, de rendszeresen lássanak minket, hogy legalább tudják, a világ másik végén él nagypapa és nagymama, akik nagyon szeretik őket. De az az igazság, hogy ezt a kapcsolatot – talán csak most, amíg ilyen picik, talán később is – alkalomról alkalomra újra kell építeni. Talán ezért nincs is különösebb jelentősége, hogy mennyire értek vagy nem értek egyet a nevelési elveikkel. Tisztában vagyok vele, hogy felesleges erősködnöm, hiszen sokkal több időt töltenek nélkülem, mintsem érvényt tudjak szerezni némelyik véleményemnek, tanácsomnak. Nehéz belegondolni, hogy kb. tíz nap múlva hazamennek és jó esetben is fél év múlva találkozunk újra. Vajon mire fognak egyáltalán emlékezni az itt töltött napokból? Mennyire tudok majd nagymama lenni azokban a szűkre szabott napokban, hetekben, amik megadatnak? És ha egyszer megadatik majd a napi nagymamaság a másik fiam kapcsán, az vajon milyen hatással lesz a velük való kapcsolatomra? Vajon tiniként akarnak-e majd velünk lenni, érdekli-e majd őket ennek az országnak a kultúrája, az a sok szépség nyelvben és látnivalóban, amit megosztanék nyiladozó elméjükkel? Oké, tudom, ezen még kár agyalni. Majd az idő megadja rá a választ, de azért ... kíváncsi vagyok.

folytatása következik ...

Unokázom, tehát vagyok ... 4.

Ha már a családlátogatás a Karácsony kapcsán jött össze, írjak már pár sort erről is. Nálunk az ünnep amolyan igazi gyerekünnepként élt a tudatunkban. Legalábbis, ami az ajándék részét illeti. A felnőttek év közben megvették, amire szükségük volt, nem tartogattak nagy dolgokat ezekre a napokra. Akinek a csillogó szeme számított, az a gyerek volt. Amikor a fiaim kicsik voltak, elmentek a nagyszülőkkel sétálni Szenteste délutánján, megnézték a gyerekmisét, aztán hazatérve, amíg az előszobában vetkőztek, odabent megszólalt egy kis csengő hangja. Na, akkor lehetett beóvakodni a nappaliba, ahol ott állt az időközben feldíszített karácsonyfa, alatta az ajándékokkal. Mondjuk azt a részét mi is eltoltuk, hogy nem vacsoráztunk előtte, hanem előbb az ajándékbontás jött, aztán vagy ettek az izgalomtól vagy nem. Ez pedig az idővel nem nagyon változott. Mostanra valamiféle közmegegyezést próbálunk kötni, hogy nincs ajándékozás, csak együtt vagyunk, eszegetünk, sütizünk, társasozunk, egyszerűen csak jól érezzük magunkat. Persze, ez többnyire meg is borul. Például a férjemen, aki notórius vásárló és az utolsó napokban tuti hazaállít valamivel, hogy a megajándékozottnak még csak esélye se legyen viszonozni. Már most is vett ezt-azt a „gyerekeknek”, mert persze az unokáknak vásárlást rám hagyta, mondván, azt mégis csak én tudom jobban. Egy időben a kisebbik fiam sokszor felvetette, hogy ezt a sok „feleslegesen” elköltött pénzt rakjuk inkább össze és együtt menjünk el valami havas helyre pár napra. Sajnos mire az elképzelést tett követte volna, ő kivonta magát az egyenletből. Az a szomorú helyzet, hogy az idén ezt is meg akartuk valósítani, de a Covid ezt a tervünket is keresztül húzta. Pedig biztos nagy élmény lett volna a régi osztrák síterepen együtt tölteni néhány napot, ahogy az húsz évvel ezelőtt minden évben megtörtént. Az mindenesetre biztos, hogy az olyan karácsony, amikor nem voltak itthon velünk, olyan, mintha nem is létezett volna, hiába állt a sarokban a fenyőfa és szólt a Csendes éj. Az éjféli misére se nagyon jártunk, hiszen a gyerekek akkor már ágyban voltak, a nagyszülők otthon, mi meg elpakoltuk a romokat és szintén lefeküdtünk. Nem mintha annyira vallásos érzületű családról lenne szó, de van az ünnepnek egy hagyománya, a hagyományoknak hangulata, mélyen visszacsengő érzések, amikkel jó azonosulni – ha ritkán is. Olyan ez, mint a temetőbe járás. Egész évben bármikor felmehetünk, meggyújthatunk egy gyertyát, elhelyezhetünk egy csokor virágot, de azért megyünk Mindenszentekkor és Halottak napján is. Meg persze karácsonykor is. Némelyik síron virágok helyett  kis ágak, rajtuk karácsonyi díszek. Soha nem kuncogtam ezen, hiszen, akik elmentek, gondolatainkban itt vannak velünk, együtt ünneplünk akkor is, ha fizikai valójuk már elporladt.

Na, de hova is akartam elérni a korábbi mondatokkal. Szóval, ez elsősorban a gyerekek ünnepe nálunk. Olyan szerencsés helyzetben vagyunk / voltunk, hogy a nagyszülőkkel nem évente egy-két alkalommal találkoztunk, hanem kis túlzással minden hétvégét együtt töltöttünk. Így aztán lassan el is tűnt a születésnapok, névnapok, karácsonyok és húsvétok kivételezettsége, kicsit talán „beleszürkültek” a normális együttlétekbe. De nem sajnálom ezt sem, mert többet nyertünk ezen, mintsem az ünnep fényének a veszteségét felemlegethetnénk. Külsőségekben mindig is megpróbáltam megadni a módját a lakás dekorálásának, a lelkekben pedig mindig mindenkinek magának kell az ünneplő ruhát előkeresni.

folytatása következik...