Csernobil

1986. április 26-án 26 éves 1 hónapos és 21 napos voltam. A nagyobbik fiam 1 hónap és egy nap híján 3 éves, a kisebbik 5 hónapos és 13 napos.
Mennyi szám, amiknek tulajdonképpen semmi jelentőségük nincs. Nem lenne. De egy paraszthajszálon és mint most megtudtam, a sok hős mellett három elképesztően erős lelkű embernek a felfoghatatlan küzdelmén múlt, hogy ezeknek a számoknak nem lett rémisztő jelentőségük.

1986. április 28-án este a 9 órás hírekben volt szó némi balesetről, természetesen kellően elbagatellizálva a súlyosságát, másnapra még ennek ismétlését is letiltották. Értitek? Két és fél nappal a történtek után! Mi, akik akkor felhőtlenül örültünk a fiatalságunknak, gyarapodó családunknak, semmit sem tudtunk arról, hogy - a szó szoros értelmében - mi lebeg a fejünk felett. Elhittük, hogy a lakosságnak nincs félnivalója, bármit ehet, ihat és járhat kedvére a szabadban. Köszönöm a szelek urának, hogy akkoriban pont nem felénk fújta a halál felhőjét. Gyanakodnunk kellett volna! Hiszen hirtelen megjelent az iskolai menzákon (anyósom akkoriban még tanított) a friss saláta heti több alkalommal, a piacon olcsóbbak lettek a zöldségek és gyümölcsök. Osztrák barátunk ugyanakkor határozott kedvességgel utasította vissza a zsáknyi magyar paprikát a nyári látogatásunk alkalmával. Pedig korábban ő maga autózott érte a határmenti városok valamelyikébe. Gondtalanul nevettünk az erdei kiránduláson vagy a Balaton melletti nyár heteiben. Fogalmunk sem volt róla, hogy jó eséllyel már nem létezne az otthonunk, nem léteznénk mi magunk sem, ha az a három ember nem száll alá a pokolba.

A HBO minisorozata nyomasztó, megrázó, megható, minden olyan érzelmet előcsal az emberből - igen, rosszakat is, mert csak gyűlölettel lehet gondolni azokra, akiknek fontosabb volt a párthűség az őszinteségnél és segíteni akarásnál - szóval, minden olyan érzelmet előcsal, ami zsigerileg a létezéshez kapcsolódik. Félelem, hogy ez valaha újra megtörténhet és akkor talán nem lesz ilyen szerencsénk. Félelem, hogy milyen utóhatások érhetik még a szeretteimet vagy önmagam. Mert ne legyenek illúzióink, akkoriban a sugárterhelés fele még itt Magyarországon is a táplálékkal a lakosság szervezetébe került. Ez van, utólag már nem kéne emiatt aggódni, hiszen 33 évet máris kaptunk, de azért nem mindegy. Nagyon nem. Főleg azért nem, mert úgy tűnik, mintha senki nem tanult volna az akkor történtekből. Sem abból, hogy a hazugságok idővel benyújtják a számlát, sem abból, hogy ha mi nem vigyázunk a világunkra, hát, akkor nem vigyáz rá senki. És ennek csak mi lehetünk a vesztesei.

Aki még nem látta a sorozatot, ajánlom, nézze meg! Nem fog jól szórakozni. A gyomra összeszűkül majd és szinte érzi az áldozatok kínjait (szerintem elképzelni sem tudjuk azt a kínt), sír a lelke majd a veszteségekért, az igazságérzete sikoltva tiltakozik majd a korruptság, álszentség, embertelenség, felelőtlenség és még megannyi emberi gyarlóság láttán. Óhatatlanul is érezni fogja az áthallásokat mai világunk felé, és ettől az egész még elkeserítőbb. De egyszerűen látni kell, hogy mi történt, mit volt képes egy rendszer eltitkolni emberek milliói elől. Mert ez az egészben a még félelmetesebb.

A témával kapcsolatban egyébként sok remek videó készült már. Az okokról, a túlélésről. Ha túl vagytok a sorozaton, feltétlenül kerítsetek sort ezekre is. Ilyen például "A csernobili csata" című összeállítás is a Discovery Chanelről ...

https://www.youtube.com/watch?v=53ruEVBBElg&feature=youtu.be&fbclid=IwAR1_ONuAxNEdyK92OwTyuTwvpga7GEjghlDSoSmy1Sh5ykB3MnKU1EzDDq0

Bürokrácia ...

Az anyám leélt 60 évet egy ember oldalán, házasságban. Lényegében egyetlen cégnél dolgoztak egész életükben, ugyanabban a lakásban éltek, és ezt iratok bizonyítják, amiket a temetés lebonyolításához mellékelni kellett. Ugyanott intézkedtek az özvegyi nyugdíj iránti kérelem beadásáról is, mindenféle papírok másolatait készítették, hogy a Hivatalban igazolva lássák a jogosultságot.
Erre az utolsó nyugdíj felvétele két napba telt, újra bemutatva a papírokat, amik közös életüket bizonyítják. Most pedig az Államkincstár küldött egy levelet, hogy majd elbírálják június végéig, hogy jogosult-e egyáltalán az özvegyi nyugdíjra.
Teljesen politikamentesen érdeklődöm, vajon az ukrán magyar-nyugdíjasok is ilyen vegzálás után juthatnak meg nem érdemelt jussukhoz?

Egy fejezet lezárult... (*frissítve)

Elveszíteni egy szülőt az élet rendje, mondhatnánk. Ha annak a szülőnek megadatott, hogy egy hosszú, tartalmas élet során lássa a gyermekét, az unokáit felnőni, még csak nem is mondhatjuk, mennyire igazságtalan a sors.
Ma lezárult egy fejezet. A halál kegyetlen valósága fehér virágok, meghatott szavak körítésében ünneppé magasztosult. Ég a gyertya, hátha lángjának fényében még megláthatjuk őt, aki már hetek óta nincs közöttünk. És a rezgő láng ragyogásában tényleg ott van a mosolya, amellyel megbékélve nézi könnyes arcunkat. Még a vigasztaló simogatást is érezzük és megnyugszunk... bármi is történt, itt van velünk, s marad is mindaddíg, amíg megőrzi az emlékezet.

A temetés után a tágabb család összejött nálunk egy kis emlékezésre, és ott bizony nemcsak szipogtunk, de nevetgéltünk is, hiszen szerencsére sokkal több vidám emlékünk van, mint szomorú. Este még visszamentünk a temetőbe gyertyát gyújtani, megsimogatni az időközben vizes virágszirmokat, mintha még az ég is elsiratta volna. Az eszünkkel tudjuk, hogy ez az élet rendje, meg hát szegény apunak ennél csak rosszabb hetek, hónapok jöhettek volna, csak hát ... piszkosul hiányzik. Az ember hajlamos természetesnek venni a szerettei jelenlétét és ilyenkor fájdalmas a pofon, hogy ez mennyire nincs így. Majd megbékélünk a helyzettel, az biztos, hogy anyura sokkal több figyelmet kell innentől fordítani, mint amíg még ketten voltak. Ez is milyen hülyeség, már régen így kellett volna - mocorog a lelkiismeret. De tudom, hogy nincs okom a szégyenkezésre, hiszen minden hétvégét együtt töltöttünk. Ha csak néhány órát az utóbbi időben, akkor is. És ezért nem győzök elég hálás lenni a saját páromnak, akinek ezek az órák legalább olyan fontosak voltak, mint nekem. Holnaptól az élet megy tovább, de az apu továbbra is velünk lesz. A fotókon, a gondolatainkban, egy-egy régi történetben, a nagyfiam mosolyában, a kicsi finom főztjében, a férjem elgondolkodó homlokráncában, amikor egy műszaki problémán töri a fejét, a tükörképemben reggelenként a fürdőszobában. És ha szeptemberben megszületik az unokám, neki is mesélni fogunk a dédpapáról.

Érzés...

Az ember - normál esetben - szereti az apját. Nem volt ez másként nálam sem. Világéletemben ott volt nekem, néha eszembe is jutott, milyen igazságtalan, hogy nincs apák napja (jó, azóta már van). De nem volt ez látványos rajongás, amikor a nyakán lógtam volna. Csak valami zsigeri büszkeség, hogy ő a papám. Lehet, hogy fiút akart volna? Sosem fogom már megtudni. Az biztos, hogy ő sosem éreztette ezt velem. Még akkor is ezt állítom, ha közben tudom, hogy a külföldi kiküldetésből terepasztal-felszerelést, vonatszerelvényt hozott, máskor meg elemes motorcsónakot. Hú, hogy irigyelték a keletnémet srácok a kempingben a szárnyas hajómat. Mint ahogy a középiskolában a Sanyo kazettás magnómat, amit egy kollegája felesége hozott "Nyugatról"és hetekig dugdosta karácsonyi ajándékra kíváncsi lánykája elől, hogy Szenteste bennem szakadjon a levegő, amikor a fa alól egy "menő" hordozható készülékből karácsonyi dallamok csendüljenek fel a megszokott kis harangcsengés helyett. Még alíg értem el a pedálokat a kis Fiat 600-asban, amikor megtanított vezetni. Aztán én felnőttem, ő meg csendesen tudomásul vette, hogy egy másik hímneműt részesítettem előnyben. Végül is, kapott egy fiút, akivel fúrhatott-faraghatott, szerelhetett kedvére. Aztán még kettőt, a két unokát, akikkel ugyanúgy csorgatta a sárvárat a tengerparton, mint velem a Balatonnál.
Az ember szereti az apját. Az évek múlásával olyan természetesnek veszi a jelenlétét, mint a levegővételt. És most levegő után kapkodok. Nem tudtam, nem is sejtettem eddigi védett kis életemben, hogy ilyen lyukat éget a szívembe az elvesztése. Holnap lesz két hete, de mintha tegnap hívtak volna fel a hírrel. Meddig lesz ez ilyen? Az ember lánya csak ül, mereng maga elé és a mellében egy kő lapul. Nyom, feszít... fáj. Bár sokat találkoztunk (mihez képest?), mégis két hete úgy érzem, hogy nem eleget. Tudom, hogy szép élete volt. Hosszú élete volt. Tudom, hogy az élet véges. De mi köze ennek ahhoz, hogy az apukám már nincs többé velem?

Nehéz napok ... nem úúúgy!

Múlt héten aludt el apukám csütörtök reggel. Kórházban. 90 évesen. Nem kértünk boncolást. Valaki magyarázza már el nekem, miért nem lehetett ennyi idő alatt elkészíteni egy halotti bizonyítványt!

Semmivel nem haladunk, mert amíg az nincs, addig semmit nem lehet elintézni. Pedig lennének ügyek. Sírköves, temetői szolgáltatás, hamvasztás, virág, pap, tor, meghívók ... csapongok, persze nem a fontossági sorrendben írtam.

Ma ráadásul egy temetésre voltam hivatalos. Egy kedves ismerős nagyon hasonló körülmények között néhány hónap alatt hagyta itt az árnyékvilágot. A lánya, akit egyébként szintén Juditnak hívnak, emlékezett meg róla nagyon összeszedetten az urna mellett. Azt hiszem, erre én nem lennék képes. Pillanatnyilag még az is nehezemre esik, hogy a papnak írjak egy "sorvezetőt" drága apámról, hiszen az atya nem ismerhette őt. Nem tudom, hogy apu akart volna-e egyházi temetést, de az anyu így szeretné, hát, így is lesz.
Visszatérve a délelőtti temetésre... nem is sejtettem, mekkora fába vágtam a fejszémet, amikor úgy döntöttem, elmegyek. Amikor Judit a kórházban töltött nehéz időkről, az édesapja fegyelmezett szenvedés-tűréséről beszélt, túlságosan fájóan ismerősek voltak a pillanatképek. Néhányan talán azt hitték, hogy nagyon közeli rokon vagyok, mert a könnyek csendesen, megállíthatatlanul gördültek alá az arcomon. Szegény Kálmán hamvai voltak a ravatalon, de én az édesapámat temettem.

A patológián mindig ilyen nehézkesen zajlik az ügymenet?

Összetört szívvel...

Az ember siránkozik, hogy mennyire nem méltó az élethez az egészségügy, aztán rájön, hogy még a legrosszabb nap is jobb volt, mint a mai, amikor egy gyönyörű napos reggelbe belecsörög a telefon és bár tapintatosan, de borzalmas hírt közölnek.
Tegnap este még hálásan simogattam meg az arcát, amiért viszonylag simán megetethettem egy kis üveg bébiétellel - őszibarack, alma és banán pürével -, aminek a mennyisége tulajdonképpen egy beteg kiscicának is kevés, de mégis valami. Leginkább az akarat, amivel nyeldeste, az volt a Valami, amiben bíztam, amikor ma reggel azt tervezgettem, hogy megnézünk egy kedves közeli helyen lévő szép ápolási osztályt. A telefont vártam, mikorra menjünk. A telefon megszólalt, de már soha nem kell elindulnom.
A veszteség hihetetlen ürességet váj az emberbe, amit csak részben tud betölteni az a halvány megkönnyebbülés, hogy már nem szenved többé. Csendben elaludt, már nem akart több teáskanálnyi főzeléket, sem korty vizet. Az itthoni puha takaróval letakarva feküdt, mintha tényleg csak elaludt volna, hogy keltegessem ... csak még egy falatka joghurtot, kell, hogy megerősödj! Az ápolók részvéttel figyelték suta mozgásunkat, ahogy szinte lábujjhegyen lopakodtunk oda hozzá. A halál magával hurcolja a csendet. Hétfőn a szemközti ágyon Matyi bácsit érte utol a kaszás. Megrendítő volt szembesülni vele, hogy azok számára, akik itt fekszenek, ez a "jövőkép". S lám, mára már mi is gyászolunk. Hetek óta készültünk erre, mégis, a tegnapi vacsora után álmomban sem hittem volna, hogy annak a bizonyos cérnaszálnak már ennyire közel az utolsó darabkája. Azzal próbáltuk tartani egymásban a lelket, hogy megpróbáltuk elfogadni, mi következik. De arra nem készített fel semmi, hogy ez a perc valóban eljön. Amíg még hallhattuk a szuszogását, addig túl szegényes volt a fantáziánk, hogy elképzeljük a jövőt nélküle.
Nem is olyan régen olvastam valahol, hogy amikor elveszítjük egy közeli, szívünknek kedves hozzátartozónkat, a számunkra ismerős világ megszűnik, átalakul, olyan útra lépünk, ahol már sokkal tétovábban mozgunk majd, mint annakelőtte. Ez a nap ma eljött, és kezdem érezni e sorok igazságát.

Drága édesapám, velünk maradsz örökre!

Nyomás alatt...

Még egy-két hülye, mint ez a M.Á. Sámuel ... és óhatatlanul eszembe jut a Valahol Európában egyik nagy klasszikus felkiáltása: Könyörgöm! Akasszuk fel! Ez a sok hülye miért nem megy el egy sürgősségi osztályra? Nem kell milliárdokért közvéleményt kutatni! Oda kell menni! A saját bőrén érezni! És utána a megszokott vehemenciával mondani a sok f...ságot, ha még maradt bőr a képén.