A nagy könyves kihívás 15. Joseph Brodsky: Velence vízjele

Ha van könyv, amit őszinte szívvel tudok ajánlani, az éppen Joseph Brodsky: Velece vízjele c. kötete. De...
Lehet, hogy ehhez a könyvhöz szeretni kell Velencét! Nem azzal az augusztusi napfényben verejtékező "Imádom Velencét!" sóhajtással, amikor van fél napja az utazónak, hogy megnézzen mindent, vagy legalább a legemblematikusabb látnivalóit a városnak. Nem. A zsigerek szintjén szeretni kell. Egyszerre nézni és látni, rajongani és aggódni érte. Látni a sómarta falakat, a megkopott fényét egy valaha volt Szépasszonynak, és mindezek ellenére is szeretni. Szeretni a kínai árusokat és a tradíciókat nem is annyira apró pénzre váltó gondoliereket. Szeretni a perzselő forróságban, szakadó esőben, szélviharban, egy langyos délutánon, kékidőben és sötét éjszakán. Szeretni a szagát, amely ritkán illat. Szeretni a zajokat, neszeket. Szeretni a tárcádból kalmármódon kiénekelt eurókat. Igazság szerint, fogalmam sincs, hogy ennek a mélyen gyökerező szeretetnek a hiánya mennyiben befolyásolná az olvasás élményét.

Brodsky 1987-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Ezt tudom róla, de hogy munkásságai melyik ékes darabjáért kapta, azt nem. Valószínűleg a kötlészete okán, de tudni nem tudom. Így van ez, ha valaki csak a felszínen tájékozódik. De esetemben ennek a díjnak semmiféle befolyásoló szerepe nem volt. Kertész Imre Sorstalanságát csak azért olvastam el, mert hát mégis csak egy magyar irodalmi Nobel-díjas. Illik. De ebben az esetben elég volt a cím: Velence vízjele. 125 oldal A5-ösnél kisebb, óriási betűkkel. A terjedelem már-már ijesztően kicsi. De a tartalom... Ha nem félnék, hogy betelik a blog rendelkezésére bocsátott tárhely, minden idézett mondatához mellékelnék saját fotókat. Soronként lehet élvezkedni Brodsky személyes élménybeszámolóján, amely egy velős összefoglalása az itt töltött majd 20 telének.

Nem hagyhatom ki, hogy példákat ne hozzak:
"Különböző okokból ejthetünk itt könnyet. Ha feltesszük, hogy a szépség a fény elosztása, pontosan olyan módon, ahogy a retina teszi, akkor a könny annak beismerése, hogy sem a retina, sem a könny nem képes a szépséget megtartani. Voltaképpen a szerelem fénysebességgel érkezik, az elválás pedig hangsebességgel. A gyorsabb sebességről a lassabbra váltás nedvesíti be a szemünket. Mert végesek vagyunk, és ezért az elutazás Velencéből végérvényesnek tűnik, hátrahagyni annyi, mint örökre elhagyni. A távozás a szem száműzetése más érzékek távoli vidékére, a legjobb esetben az agy hasadékaiba és szakadékaiba. Mert a szem nem az testtel azonosítja magát, amelyhez tartozik, hanem a tárggyal, amelyre figyel. ... A helyzet az, hogy Velence a szem szerelmese."

"Hadd ismételjem el: A víz egyenlő az idővel, és a hasonmásával gondoskodik a szépségről. Merthogy részben vízből vagyunk, mi is így szolgáljuk a szépséget. Ez a város a vízközelségével javítja az idő kinézetét, megszépíti a jövőt. Ez ennek a városnak a szerepe a világegyetemben."

A nagy könyves kihívás 14. Christopher Moore: A velencei sárkány

Ott lehet hagyni egy könyvet a boltban, ha a hátoldalán ez az első mondat? "Egy zsidó, egy néger meg egy angol ülnek a gondolában..."

Általában megremeg a kezem, ha olyan könyv kerül elém, amely Velencében játszódik, vagy legalább említés szintjén szerepel benne kedvenc városom. Sokszor mellényúltam már ilyen kezdetleges indíttatással, de hát megtörténik ilyen bármilyen más témában is. Például
Amanda Quick számomra a romantikus regények - általam megkoronázott - királynője, meg is van az összes idehaza kiadott regénye, mégis, még neki is van/nak könyve/i, ami/knél kicsit sajnálom az érte/tük kiadott pénzt. Na, de ne kalandozzunk el! Velence!

Annyit tudtam Christopher Moore: A velencei sárkány c. könyvéről, hogy Shakespeare Velencei kalmárját és az Othellót ötvözte fergeteges regénnyé, amelyben kapzsiságról, bosszúról, árulásról és egy félelmetes tengeri szörnyről ír. Mint minden kiforgatott történet, ez is humort és vidám perceket ígért.
Már a 16. oldalon vigyorogtam, bár ehhez a humornak nem sok köze volt. Mostanában Skócia is ott van a Top3-ban a szívem csücskében, erre mit olvasok: A Villa Belmont bejárata fölött egy mottó: Senki nem támad rám büntetlenül. Ami egyébként egy skót mottó, nevezetesen a Bogáncs-rend mottója és az edinburghi vár bejárata fölött olvasható. Imádom, amikor a világ így összeér!

Nos, azt hiszem, korán vigyorogtam. Messze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nagyon pihent agyúnak kell lenni, hogy szórakoztasson. Kötelességből végig lapoztam, de nem úgy fogok rá emlékezni, mint könyves "élményre".

A nagy könyves kihívás 13. Heather Graham (egyik) trilógiája

A kilcvenenes évek elején olvastam ezt a három kötetből álló regényfolyamot. Meg azóta még párszor. Romantikus? Igen! De mindemellett egy kis történelemóra is. Az amerikai polgárháború idején játszódik. A Cameron család két fia és lánykapta meg a maga önálló történetét.
Heather Graham: A kékkabátos
Jesse Cameron egy előkelő déli család legidősebb gyermeke. Meggyőződése, hogy a rabszolgatartás rossz dolog. Az északiak egyenruháját viseli, de a szívét egy déli szépség rabolta el. Aki azonban nem tudja megbocsátani neki, amiért Dél ellen fordult.
Heather Graham: A szürkekabátos
Daniel Cameron a család középső gyermeke, elkötelezett déli. A nő, aki elrabolta a szívét, megveti a rendszert, amit szolgál és megveti őt magát is. Mégis, egy különös erő egymás karjaiba hajtja őket.
Heather Graham: Irány a Nyugat!
A Cameron testvérek legifjabbika Christa. Nőként nem sok lehetősége adódik, hogy szabaduljon az oly sok fájdalmat okozó Déltől és Északtól. Nyugatra tartana, a vad nyugatra, de ezt egyedülállóként nem teheti meg. Ezért férjhez megy, de rá kell jöjjön, hogy a szerződés, amit kötött, sokkal inkább két magányos ember szövetsége a boldog jövőért. Az odáig vezető út azonban kalandosabb már nem is lehetne. Indiánok és az időnként felbukkanó testvérek színesítik az életüket.

Heather Graham szerintem (is) a romantikus regények egyik koronázatlan királynője. Vonzza a polgárháború korszaka, a regényei mégsem lesznek egysíkúak, unalmasak.
Ha ez a sorozat tetszett, akkor imádni fogjátok a következő "Az észak-amerikai asszony" című trilógiája köteteit is: Édes vad éden / A kalóz kedvese / Lázadó lélek
Minden regénye követi a romantikus regények kliséit: szép emberek, különleges helyszínek, első látásra fellobbanó érzelmek, amelyeket persze ellentétek, kalandok, félreértések követnek, hogy utána egymás karjában leljenek örök szerelemre. Banális? Lehet. De nagyon szórakoztó :)

A nagy könyves kihívás 12. Michael Crichton: Idővonal

Már megint egy könyv, amely úgy került elém, hogy előbb láttam a belőle készült filmet, mint magát a regényt. Michael Crichton: Idővonal című története az időutazásnak egy nagyon élvezetes megközelítése.
A csúcstechnológia idején már nem képzelgés, hanem valósággá vált ötlet, hogy kirándulást tehessenek a múltba, annak is egy meghatározott idejébe és helyére. És milyen az ember? Ahova beteszi a lábát, ott megpróbál nyomot hagyni maga után. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy megváltoztatja az általa ismert történelmet.
Az utazás persze nem veszélytelen. Sőt, kifejezetten veszélyes. A szervezet talán egy-két utat még kibír számottevő károsodás nélkül, de igazából ebben sem lehetnek biztosak. Ennek ellenére menniük kell, mert egy kollégájuk Odaát ragadt és segíteniük kell rajta. Képesek meghozni ezt az áldozatot? Miként küzd meg a ma embere a 14. századi Franciaország kihívásaival, a százéves háború borzalmaival? Aki esténként lekapcsolja a tv-t  a bűnügyi hírek idején, mint rá nem tartozó információnál, az vajon mit lép, amikor esetleg tőle függ egy társa élete az erőszakos középkor úttalan útjain? Sikerre vagy kudarcra számíthat az ember, aki ismeri vagy éppenséggel nem ismeri a múltat oly aprólékossággal, mint a jelent? Van-e létjogosultsága egy szerelemnek, amelyben a felek között hat évszázad a korkülönbség?
Crichtont mindig jó olvasni, de azért jó lenne tudni, hogy ez a története akkor is olyan erővel hatott volna, ha nem előbb ismerem meg André Malikot Gerard Butler személyében, vagy az ifjú Christ, akit szegény megboldogult Paul Walker játszott?

A nagy könyves kihívás 11. Paul Doiron: Penge-szurdok

Már a címben is van némi baljós felhang: Penge szurdok. Akaratlanul is erőszakos képekkel társítja az ember.
Paul Doiron: Penge szurdok c. regényében érdekes szereplők kerülnek össze. Egy vadőr, akinek nem lenne feladata a nyomozás. A rendőrség, amelynek nyomoznia kellene, de érthetetlen módon nem érzik kellő horderejűnek az ügyet. Két gyanús nőszemély. Egy nyugállományú rendőr, aki megszállottja lesz legutóbbi lezáratlan ügyének. Zárkózott városlakók, rengeteg turista. Személyes ellentétek sokasága. És mindez azért, mert a vaddisznók túlszaporodtak, s egyikük egy csecsemő holttestét túrja ki a dagonyázó helyükön, éppen akkor, amikor puskavégre kerül. Később felrobban egy lakatlan ház az erdő közepén. Ki mindenkinek érdeke a hallgatás? Létezhet-e, hogy egy évekkel ezelőtti gyilkosság meg sem történt? Történhetett-e emberrablás, aminek a mai napig nincs nyoma? Megannyi kérdés, és aki a válaszokat leginkább keresi, egy próbaidős vadőr és egy rendőrlány, aki nemrég még vadőrként szolgált. Túlélik-e a kíváncsiságukat?
Spoilerként annyit azért elárulok, hogy a vadőr és a rendőrlány között nem alakul ki romantikus kapcsolat. :)

A regény ismét egy Válogatás kötetben jelent meg. A fotón a szerző, aki maga is idegenvezető, dedikálás közben.

60.

Szép kerek szám. Ahogy mondani szokás, még gombócból is sok, nemhogy házasságban eltöltött évekből ugyanazzal az emberrel. Mégis, ahogy telnek az évek, az ember nem is érzi annyira soknak, inkább csak csodálkozik, hogy szalad az idő.
Annak idején megfogadták, hogy jóban-rosszban, egészségben-betegségben. Volt lehetőségük beteljesíteni a fogadalmukat. Mostanában egyre inkább.

Tudom, hogy sosem tudtak igazán ünnepelni. Amíg gyerekként ott voltam én is, addig még elmentünk ilyenkor a Gorsiumba egy vadvacsorára, vagy a Panoráma vendéglőbe halászlézni. Én is részesültem kettőjük ünnepéből. Nem jártak el étterembe magukban, az édesapám nem jött haza kazalnyi virággal. Nem azért, mert ne szerették volna annyira a másikat, hogy ilyesmivel próbálják meglepni. Egyszerűen csak úgy voltak vele, ez a kettőjük ünnepe. Otthon, zárt ajtók mögött egy kettesben elköltött vacsorával. Ha nagyon érzelgősen akarnék fogalmazni, akkor számukra az egész közös életük ünnep volt. Nem emlékszem hangos veszekedésekre, ajtócsapkodásokra. Nem a külsőségekben ünnepeltek.
Voltak évek, amikor valamelyik beteg gyerekem tett be az ünneplésnek, mert a nagyi még ezen a napon is szükségét érezte, hogy jöjjön és segítsen. Utána következtek azok a bizonyos kettesben eltöltött esték egy pohár pezsgővel megbolondítva azt a napot, mindegy, hogy hétfőre, vagy szombatra essen.
Tavaly már nem ünnepeltek, majdnem el is feledkeztek róla, mert éppen valami rossz hírt kellett megemészteniük a rendszeres orvosi vizsgálatok sorában. Az ideit próbáltam egy kicsit emlékezetesebbé tenni a magam módján. Minden vasárnap délután együtt vagyunk egy kávéra, egy pohár borra, de most ebédre hívtam őket. Nem mondtam, miért, de az édesanyám talán sejtette, mivel holnap lesz a Nap. De ha sejtette is, nem kérdezősködött. Sajnos mostanra már csak rajta tudom lemérni, mire és hogyan reagál, apukám világa már túlságosan beszűkült ilyen részletekhez. Amikor megérkeztek, láttam az anyun, hogy most tényleg szívből jól esett neki a terített asztal, a gyertyák látványa. Utóbbiért mindig korhol, hogy egyszer felgyújtom a lakást. Neki esett jól, hogy - mint mindig - külön étellel gondoltam az apura, aki mostanra megint nem szereti a halat. Talán jobban is esett az ebéd, mint más családi ünnepeken. A tiroli krumplisalátával - amit a halhoz csináltam - alig bírt betelni. Máskor sosem iszik, most elkortyolta a Bajkál-koktélját és cukor-diéta ide vagy oda, de jó étvággyal elmajszolt egy szelet mogyorós tortát is, és most vallotta be, hogy a karácsonyi dió-tortám olyan volt, mint amit a mamája csinált valamikor réges régen. Hatvan éve együtt vannak. Ebből ötvenkilenc éve velem is. Szerencsések vagyunk.

A nagy könyves kihívás 10. Jilly Cooper: Lovasok

Jilly Cooper: Lovasok című regényével film alakjában találkoztam először, de ahogy ez már több alkalommal előfordult, azonnal hajtani kezdtem a nyomtatott verziót.

film-részlet

A lovasok világa mindig is vonzott, ez a történet pedig egy különösen zárt világba enged betekintést. Arisztokrata, amolyan ezüstkanállal a szájában született ficsúr és hasonszőrű barátai, sporttársai, valamint egy tehetséges, ám szegény cigányfiú versengenek a lovas díjakért, az olimpiai csapatba való bekerülésért és nem utolsó sorban egy gyönyörű vörös hajú riporterlány szerelméért. (Barátaik és családjaik is megérnek egy misét.) Eleinte úgy tűnik, minden lap az arisztokrata Rupert Campbell-Black kezében van, ám Jake Lovell tartogat meglepetéseket nagyképű, fennhéjázó ellenfele számára. Hamar kiderül, hogy Rupert számára Helen csak egy az elnyerni vágyott trófeák közül. Ráadásul Jake is házas, s a karikagyűrű ebben a házasságban istállót és versenylovat is jelent. De mit jelent még? Ha száz évvel korábban játszódott volna, biztosan egyik párbajról a másikra követhettük volna hőseink életét. De a modern világban sem kell aggódnunk, a regény bőven tartogat meglepetéseket és izgalmakat. Most, hogy szóba került, újra meg kellene néznem a filmet is. Az apró részletekben annyira angol, hogy már azért érdemes lenne. Szívből ajánlom mindenkinek írott és képi formában egyaránt!