Tíz nap a Paradicsomban 8.

Az időjárás átszervezi a programot

Borús reggelre ébredünk. Csúszik az indulás, egy kis napfényben bízunk. A bal térdem kegyetlenül fáj, de ami ijesztő, az ágyon fekve fel sem tudom húzni. A reggelire várva a tv-t bambulom, Will Smith, mint Közellenség rohan üldözői elől. The End! Következik: ... nem hiszek a szememnek, Classic Blockbusters címszó alatt a Remember me című Robert Pattinson filmet adják. Szeretem. Közben megtudom, ma már nem megyünk merülni, mert borús időben úgysem akkora élmény. Így aztán a masszázsra is ma kerül sor. A gyerek csak úgy mellesleg közli, hogy 11-re várnak a masszázsban. Izgatott leszek, hiszen ez itt most hamisítatlan thai masszázs lesz. Amikor megérkezem, kitöltetnek velem egy lapot, hogy semmi olyan betegségemről nem tudok, amire előnytelenül hatna a masszírozás, majd kapok egy fura bugyogót, hogy húzzam magamra. Lefekszem az ágyra, törölközőkkel takarnak be, majd a tarkóm táján egy kis mentholos krémmel finoman megkezdődik a kényeztetés. Igen, az amolyan „az orrodat is tisztíccsa” érzés, de nagyon jól esik. Aztán masszíroznak tovább a törülközőkön keresztül, szárazon. Furcsa, de kellemes, bár kicsit sajnálom, hogy mindig száraz bőröm most nem töltik fel valami jóféle olajjal. Igen, járkálnak a hátamon, mögém ülnek, egész testükkel részt vesznek a masszírozásban. Az apró thai lány légiesen mozog, érintései akár a lepke rebbenése, mégis érzem, ahogy izmok szabadulnak fel merevségükből, sőt egy csigolya is a helyére csusszan. A masszázs befejeztével leültetnek a váróban, finom teát kapok és a számlát, amit csak alá kell írni, megy a szobaszámlához. Épp csak felhörpintem a cukor nélkül is kellemes ízű teát, amikor érkeznek a fiatalok egy páros masszázsra. Elégedett (jóllakott óvodás) mosolyomat látva örömmel ölelnek meg.

Persze, ahogy más elfoglaltságot találtunk magunknak, a nap is azonnal életre kel. A parton ennek örömére Beach-partyt rendeznek. Zene, kaják, italok, játékok. Az animátorok könnyedén vonnak be minden eleinte vonakodó nyaralót az ügyességi játékokba. Délután 5-ig szinte ki sem jövünk a vízből. Akkor kicsit rendbe szedjük magunkat és a gyerekek teraszán pezsgőzünk és kártyázunk. Ünnepeljük az eltöltött klassz napokat, kicsit búcsúzunk, hiszen holnap kora délután már indulnunk kell vissza Szingapúrba. A vacsorát a parti fák alatt fogyasztjuk el. Lampionok lógnak az ágakon, hatalmas akváriumból választjuk ki a halat és homárt. Mesebeli az este ... már megint. 

Tíz nap a Paradicsomban 7.

Napkelte és más

Hiába a 6 órányi időeltolódás, én ugyanúgy ébredek, mint itthon. 5.55-kor felpattan a szemem, odakint már dereng, óvatosan kilopakodom a szobából. Mezítláb, hálóingben átfutok a strand homokjára, bekuckózok a függőágyba és nézem a napkeltét. Varázslatos. Egyedül vagyok, csak egy – a mi kócsagunkhoz hasonló, de kistermetű – madárka lépeget mellettem a parti homokra kifutó kis vízben. Már tegnap este megállapítottam, hogy kevesen vagyunk, aztán kiderült, a nyaralóhely telítettsége már most is 60 %-os, de hétvégén kezdődik az egyik legnagyobb kínai ünnep és akkor bizony telt ház lesz itt is. Közben zümmög a gépem, videóra veszem a napkeltét.

Bár fél 10-es reggelit beszéltünk meg, mégis, felbukkannak a gyerekek is. Egy kora reggeli úszás garantáltan meghozza a reggelihez az étvágyat. A reggeli már megint nagyon bőséges. Kisfiam szemrehányó tekintete mellett még szedek magamnak az apró palacsintákból. Nem foglalkozom vele. Nem mintha annyira lázadó természet lennék, de ez a néhány kis palacsinta már nem oszt-szoroz. A súlyommal tennem kell valamit, ezzel tisztában vagyok, de nem itt és nem most kezdek bele egy diétába. Nem vagyok megőrülve!

Reggeli után heverészünk a strandon. Olvasgatunk, szundikálunk, és fürdünk-fürdünk-fürdünk. Sétálok, fotózgatok. Téma milliónyi, bár tudom, hogy ezek nagy része képen mégsem fest majd úgy, mint a valóságban. Barátnőmre gondolok, aki megőrülne a sok apró részletért és biztosan remek fotókat készítene. 

A délután pedig elhozza életemnek azt a fordulópontját, amikor Hal létemhez méltatlan víziszonyomat legyőzve szemezek a halakkal a víz alatt. Gyerekként ugyanis egyszer felborított egy hullám, ahogy gumimatracon üldögéltem a bokáig érő vízben. A matrac alá kerültem és ez olyan pánikhelyzetet teremtett, amit a mai napig élénken őrzök magamban, és nem merem a fejem a víz alá tenni. De drága fiacskám búvárkodni akar vinni minket. Nem köti az orrunkra, hogy hova, de biztos, ami biztos alapon, itt gyakorolunk a parttól néhány méterre, ami talán több biztonságérzetet ad, mint valahol a távolban, esetleg a nyílt vízen.

Sörözünk, pizzát eszünk, talán már kicsit telitődtünk a kínai és thai ételekkel. De be kell valljam, ilyen jó pizzát még Velencében sem ettem.

Vacsora előtt sétálni megyünk, a sziget alsó vége felé vesszük az irányt. Kicsit kiábrándító a rendezett környék elhagyása után utunkba kerülő romos, elhagyatott kis házacskák sora. Az alkalmazottak motoron robognak el mellettünk valahova a távolba. Az utat tsunami-jelző táblák kísérik, jelezve a menekülés útját. Méretes százlábú keresztezi utunkat. Mellettünk a víz smaragdzöld színnel hívogat, de a sok szikla visszatart tőle, hogy lemerészkedjünk a partjára. Az eső is elered, s bár nem túl erősen, mégis kedvünket szegi a további kalandozáshoz. Visszafordulunk. Ez az a nap, amikor már nem tagadhatom magam előtt, hogy kegyetlenül fáj a lábam. Igyekeztem nem tudomást venni róla, mert nem nyafoghatok, amikor talán az életben soha többé nem jutok el ilyen helyekre. Összeszorított fogsorral menetelek, de a gondolataimat mind inkább foglyul ejti a fájdalom.

Visszaérve felmegyünk a tetőbárba, ahol beválthatjuk a pezsgő-bónokat, amiket szintén a fiatalok kaptak. Nézzük az esős és szeles naplementét, akarjuk látni, még ha a nap erről nem is nagyon vesz tudomást. Leküzdöm a lépcsősort visszafelé is, kicsit pihenünk a szobáinkban, aztán újra összegyűlünk egy kártyajátékra. A vacsora kiragad a fájdalom ködéből, de amikor végre elmehetek aludni, már alig vonszolom magam. Mindenem fáj már, fáradt vagyok és egyáltalán nem rajongok a rám váró megpróbáltatásokért. Holnap búvárkodás, reggel 6.30-kor reggeli.

Tíz nap a Paradicsomban 6.

Bali helyett Phuket, vagyis Indonézia helyett Thaiföld, Phi Phi Island

Mint már említettem, Bali vulkánja, a 3 ezer méternél is magasabb Gunung Anung már napok, vagy tán hetek óta pöfög, reng, készülődik a kitöréshez. Több száz kisebb, majd egyre erősödő rengést regisztráltak, tízezrével menekítik az embereket, hogy elkerüljék az 1963-as tragédiát, amikor ezernél is több áldozatot követelt a természeti katasztrófa. Ilyen körülmények között mi sem vágyunk az amúgy nyilvánvalóan csodás indonéz szigetre. A fiatalok át is szervezték a tervezett közös kis nyaralást Thaiföldre. Phuketre repülünk és onnan hajóval megyünk a mesés Phi Phi Islandra. Ők már jártak itt, kicsit vicces, hogy akkor is átszervezett út miatt kötöttek itt ki. De láthatóan nem hagyott bennük kellemetlen élményeket a hely, ha most minket is ide visznek.

Igazából még nem is tudatosult bennem annak a régi természeti katasztrófának az emléke, amely 2004 karácsonyán megrázta a világot. De valami a tudatalattimban már megmozdult, nagyon ismerősnek tűnt a név, a hely. Igen, a cunami... az a számunkra elképzelhetetlen víztömeg, amely itt az Indiai óceánon játszva állt össze egyetlen hatalmas pusztító hullámheggyé, hogy a környező 14 országban mintegy 230 ezer embert ragadjon magával. Elszánt akarattal tartottam távol magamtól a hirtelen felbukkanó emlékfoszlányt, de hazatérve már nem tudtam tovább csak a magunk csodás emlékeinek élni. A mi nyaralásunk tökéletes volt, de 13 évvel ezelőtt csak ezen a kis szigeten ezer embert ragadott magával az ár. Láttam a keskeny, két oldalról karcsúsodó partszakaszt. Láttam az új épületeket, de akkor még nem tudtam ... Gyomorszorító belegondolni, hogy a napfényes fövenyen  gondtalanul heverészve törhetett rájuk a Halál. 

Hm, térjünk inkább vissza a szomorú gondolatoktól az utazásunkig! Szingapúrban rend van, tisztaság, szervezettség, elegancia. Nem is hiszed, hogy Ázsiában jársz. Aztán kilépsz a phuketi reptérről és orrba ver az ázsiai valóság. Elhagyatott és lakott düledező házak sora a főút mellett, gumifa-erdőcskék, banánligetek. Fél órányi kanyargás után egy elegáns, még fejlesztés alatt lévő yacht-klub előtt áll meg a taxi. Ragyogó kék ég, szikrázó víz, buja zöld növények és imponálóan erős „csónakok”. Kicsit várnunk kell az indulásra, mert lesznek útitársak is, ezért az étteremben elfogyasztunk egy könnyű ebédet némi gyümölcskoktéllal hűsítve a torkunkat. Amikor összeverődik a kis csapat, pontosan hat portugál fiatalra vártunk, felszállunk a hajóra. Két hatalmas motor hajtja előre a vízen, nem amolyan sétahajózás ez, élvezzük a vad rohanást a hullámokon. A távolban gyanúsan sötét fellegek bukkannak fel, de bízunk benne, hogy a mi utunk nem arra vezet. De sajnos igen. Az út utolsó negyedét már szakadó esőben tesszük meg, így is érjük el a partot. Igazi trópusi eső, alig látni át a sűrű vízfüggönyön. De meleg, simogató, igazából nem is bánjuk a kéretlen zuhanyt. Az alkalmazottak ernyőkkel, törülközőkkel, illatos frissítő kendőkkel és üdítőkkel fogadnak, de bőring áztunk és kicsit aggodalmasan gondolunk rá, vajon errefelé meddig tart a rossz idő. Fázni biztosan nem fáznánk, de azért mégiscsak más napsütésben élvezni az óceánban a pancsolást. Nagyon gyorsan megkapjuk a házikóink kulcsait, s bár a csomagokkal már sokkal lassabban haladnak, azért mi már megnyugodva téblábolunk a hirtelen elálló eső utáni parton. Az első benyomás még ebben a felemás időben is kellemes. A ház direkt a homok szélén, kis cserjesor és néhány pálmafa választ el tőle, nyilván megszűrni a szellővel érkező homokot. A parton terebélyes lombú fák napernyők helyett. Függőágy, nyugágyak, kajakok és egy kis kuckó, ahonnan a törülközőket, búvárfelszereléseket osztják. A vízen jellegzetes orrdíszes thai hajók. Ma sem tudom, hogy mi a szerepe a vaskos orr-résznek, mert úgy érzem, dísznek túl puritán. Igaz, néhányukon színes szalagok lengedeznek. Ha erősködnék, nyilván válaszokat kaphatnék, de egyelőre beérem a látvánnyal. 

Az ágyon illatos hibiszkuszok között üdvözlő felirat, a gyerekek szobájában nászutasokat üdvözlő törülköző-hattyúk formáznak szívet a virágok között. Tudom, hogy holnapra elhervadnak a virágok, de ügyeskedve próbáljuk megóvni és az asztalra átemelni, hogy legalább még az elalvás előtt élvezhessük a látványt. De ez még messze van, irány a part, a meleg tengervíz (ha szabad az Indiai óceán vizét így emlegetni) és a kényelmes nyugágyak. Tulajdonképpen elképesztő, milyen gyorsan váltunk át nyaralósba.

Az étterem előtt kis fehér pavilon áll hívogatóan. Nem kell kivételezettnek lenni ahhoz, hogy ott ebédelhessen vagy reggelizhessen az ember. Pusztán elsőként kell eszedbe jusson, hogy akár ott is szívesen elfogyasztanád az ételeidet. Így aztán ott pótebédelünk. A reggelink tulajdonképpen elmaradt. A reptéren a gyerekek ettek ugyan valami nutellás pirítóst, amit nyers tojásba mártogattak, de nekem túl korai volt az időpont az ilyenfajta kísérletezéshez. A klubban elfogyasztott ebédünk is könnyű volt, ideje a kényeztetésnek. Felmegyünk a sziget tetejére megnézni a naplementét. Amikor a fiatalok évekkel ezelőtt itt jártak, még csak a bár volt meg, most feszített víztükrű medence csillog előtte. Szerencsére fürdőruhában vagyunk. A medencében ázva kortyoljuk el koktéljainkat, miközben arcunkon a lemenő nap fénye csillog. Halvány csillogás, kósza felhők kúsznak időről időre eléje, de így is csodaszépnek látjuk. Visszaindulunk a partra. Az üdülőtelep bungalow-i több sorban helyezkednek el a dús növényzet között megbújva. Minden sornak megvan a maga varázsa, de továbbra is a parti házakat érzem a legmenőbbeknek. Nyilván nem így lenne, ha a vihar a küszöbünkig hajszolná a víztömeget. De vihar nincs, úgyhogy ... A házikóinkba visszatérve lezuhanyozunk, aztán telefon csörren. A szomszéd bungalowból a gyerekek hívnak, hogy kaptak egy üveg vörösbort a szállodától. Meghívnak egy vacsora előtti koccintásra. Nem kell sokáig agitálniuk. A koccintás után előkerül a kártya is. Kicsit visszarepülünk a múltba, amikor a nyaraláson így együtt verte a blattot a család. A szereplők ugyan kicsit változtak, de azért szívmelengető élmény. A délutáni pancsolás megtette a hatását, hiába ettünk már, megint éhesek vagyunk. Irány újra a hegytető (domb ez inkább) és a vacsora. A moszkitók támadásba lendülnek, de a felszolgálók már hozzák is a szúnyogriasztókat. Maradnánk, de egyre jobban elnehezülnek a szemhéjaink. Irány az ágy! A gyerekek még romantikáznak a parton; szerintem titkon ők is azt a percet várták, amikor bevalljuk, álmosak vagyunk.

Tíz nap a Paradicsomban 5. és Más

Bocs a hosszú kihagyásért, nem így terveztem. Tudtam, hogy bemegyek egy hétre a gerincemet gyógykezelni, de arról volt szó, az estéket otthon tölthetem. Nem így alakult, úgyhogy ezért a  késedelem. Nem mintha összetörte volna a lelkes érdeklődés az oldalt, de azért gondoltam, mentegetőzöm kicsit :) Tehát, az 5. rész:

Második napunk, amikor magunk gondoskodunk a szórakoztatásunkról. Szerintem menne ez hosszabb időn át is :) 

Bőséges reggeli után elsétálunk a közeli folyópartra és megvesszük a sétahajózásra a jegyeket. Nekem a hajózás minden körülmények között élmény, tehát kihagyhatatlan. A jó szerencsém végül úgy hozta, hogy ezen a nyaraláson lehetett benne részem vég nélkül. Az út kb. 40 perc. Kifejezetten rövidnek tűnik, még így is, hogy kint ülünk a fedélzeten a tűző napon. Egyetlen páros az útitársunk, valószínűleg angolok. Kimértek és hófehérek. Bent is ülnek a fedett részben. Az ismerős épületeket fotózzuk, néhány érdekes szobrot a folyó partján, amelyekről este kiderül, még a menyem sem látta őket, mert az alatt az idő alatt tehették ki őket, amíg ő Londonban dolgozott. Azóta pedig nem hajókáztak még, pedig ezek kifejezetten a víz felől láthatóak. Ellibegünk a vízköpő oroszlán mellett, amelyet már első este megcsodáltunk az öbölben. Kicsit sajnálkozva szállunk partra, de nem sokáig búsulunk. Beülünk az első már nyitva tartó bár teraszára és elkortyolunk két sört. Talán ez is közrejátszhatott benne, hogy bár a Chinatownt akartuk megkeresni, végül az ellenkező irányba indultunk el. Nem mintha így ne akadt volna élmény. A Fort Cannigan Park olyan szép, mintha a botanikus kertben sétálnánk. Ráadásnak pedig ott a remek panoráma a város felé. Végigsétálunk a dombtetőn és a túloldalon a Bélyegmúzeumnál kötünk ki, amely eredetileg is a terveink között szerepelt. Megváltjuk a belépőket, hogy egy kicsit szakmázzunk. A kiállítás nagy részében persze az angol birodalmi bélyegek és levelezések kapnak helyet, de van egy kis terem, ahol kifejezetten a gyerekekre gondolva válogatták össze a bélyegeket szerte a nagyvilágból. Többek között tőlünk is. Örömmel fedezünk fel a sok szép mesesorozat között magyarokat is, némelyiket egészen kinagyítva dekorációnak is felhasználták. Igazán megtisztelő. Az pedig különösen tetszik, ahogy az apró gyerekeket megismertetik ezzel a világgal. Függetlenül attól, hogy ez nekünk üzletileg is hasznos lenne, szerintem része kellene legyen a kultúránknak, az óvodai vagy iskolai ismeretanyagnak is. Ugyanis a bélyegeken keresztül nagyon sok mindent meg lehet tudni egy országról, a világról, az élővilágról, politikáról, történelemről, és még sorolhatnám hosszasan, de hát ez itt most nem a munka, hanem a pihenés ideje. Még a mellékhelyiségben is visszaköszön a múzeum tematikája. A bejáratnál levő shopban pedig akár vásárolni is lehetne, de csak egy apró emléket veszünk.

Mint mondtam, eredetileg a Chinatownba akartunk menni, esetleg riksázni is, de hát valljuk be, eltévedtünk. Nem hibáztatom a párom, mert én hagytam a szállodában a térképet, a telefonos térkép meg... na, a lényeg, hogy végül a jól bevált módszert követve a víz felé vettük az irányt és ki is kötöttünk kedvenc folyópartunkon. Már csak ezért is hasznos, ha olyan magas épületekbe szeret bele az ember, amelyek a város szinte minden pontjáról láthatóak és remekül szolgálnak viszonyítási alapnak. Lásd a hajótestű szállodát. A sok sétától fáradtan leültünk ebédelni, sörözni. Utána pedig a lehető legrövidebb úton a szálloda felé vettük az irányt. Most már tudom, ha az elején csak egy kicsit tovább gyalogoltunk volna, elértük volna eredeti célunkat is. A szállodában összepakoltunk, hogy a fiam este elvihesse a nagy bőröndöt, mivel a ránk váró kalandra csak kézi poggyásszal akartunk indulni. Még csobbantunk egyet a tetőtéri jacuzziban, felöltöztünk és már érkezett is a legény, hogy meglepjen minket az este folytatásával. Taxival a Marina Bay Sandhoz hajtottunk (igen, ez az a hajó formájú épület). Csak hármasban voltunk, mert menyemet Bangkokba szólította aznap a kötelesség. A taxiból kiszállva színes Ferrarik, Maseratik között érjük el a bejáratot. A lift hihetetlen gyorsasággal repít a tetőteraszon található Celaví bárhoz, mégsem érezzük még az indulását sem. Koktélozunk, fotózzuk az esti fényeket. Egy idő után még elvisz, megmutatja a híres medencét, amelyről számtalan fotó található az interneten, amint a benne úszkálók szinte lefolynak a mélységbe. Sajnos kipróbálni csak a hotel vendégeinek lehet. Ők voltak már olyan szerencsések, hogy a barátaik születésnapi közös ajándékként egy itteni éjszakával lepték meg őket, úgyhogy első kézből ismerős az élmény. Aztán átsétálunk a Golden Gardenbe, ahol hamarosan kezdődik a fényjáték. Már az oda vezető út is mesevilágot idéz, amit gyerek és felnőtt is egyaránt gyermeki örömmel fedez fel. A zenei és fényjáték műsora kb. 15 perces, ezt megörökítettem ugyan videón, de hát összehasonlíthatatlanul más élmény a valóságban. Ráadásul kedvenc „hajóm” folyamatosan a hátteret szolgáltatja hozzá. A műsor végén elsétáltunk a közeli „etetőkhöz”. Kicsit felelőtlenül kérek a csípős szószból, pedig tudhatnám, hogy itt a nem csípőstől is szaporábban kapkodja az ember a levegőt. Ettől konkrétan csuklani kezdek, még szerencse, hogy a fiúk bőven hoztak hideg innivalót is hozzá. Végül taxival megyünk vissza a szállodába és megpróbálunk aludni, hiszen reggel 6-kor érkezik a taxi, hogy a reptérre vigyen bennünket.