Takarítok ...

Maga a tény nem olyan horderejű, hogy emiatt posztot kelljen írni, de ez most másfajta takarítás. A gép dzsungeléből törlök ki dolgokat, vagy éppenséggel találok rá olyasmire, amit már rég elveszettnek hittem. Mint például ezt... Egy írás a múltból... legalábbis az eleje :)

Őszint-Én

2013. október 29. szerda van.

Az utcán kutyát sétáltatva a nyakamba hullottak egy fa levelei, és fogalmam sincs miért jutott erről az eszembe, hogy kéne nyitni egy új blogot vagy csak egy naplót, amit nem mondok senki ismerősnek. Magamnak írom, őszintén, magamról, az érzéseimről. Ha valaki megtalálja, hát, így járt. Tudom, hogy ez majdnem kivitelezhetetlen, mert amekkora szám van, első dolgom lesz elpofázni legalább három helyen, hogy már megint nem tudtam megálljt parancsolni a kezemnek és mail-fiókot gyártottam, hogy blogot csinálhassak. Istenem, egyszer tuti befuccsol ez az egész, mert szenilis leszek és elfelejtem, hogy hol hogyan kell bejelentkeznem. És már arra sem fogok emlékezni, hogy miket firkáltam össze és miért. Az lesz majd az aktuális hangulatom, hogy nem is érdekel. Szar erre gondolni már most, amikor még buzog bennem a lelkesedés, de ilyen voltam világ életemben. Minden kezdeményezésben a buktatókat kerestem először. Van, aki óvatosnak hívott, más simán csak beszarinak. Ma sem tudom, melyiküknek volt igaza.

Szóval, a fa. Tudom, hogy ginko-bilobának hívják, azt is tudom, hogy gyógynövény, és azt meg főleg tudom, hogy valaha sokkal többet tudtam róla. De kihullott a fejemből ez is, mint annyi más … mostanában.

53 éves vagyok és semmi nem indokolja, hogy ilyen szita-agyam legyen. Az apukám ugyan feledékeny lett, de ő 80 éves korára … szóval, korainak tartom, hogy elfelejtek neveket, ... évszámokat sose tudtam megjegyezni, ... és sokszor tartalmakat is, mint például a ginko-bilobánál. Fel is jegyeztem magamnak, hogy ennek utána kell nézni. De mivel csak gondolatban jegyeztem fel, fenn állt a veszélye, hogy elfelejtem majd ezt is. De úgy látszik annyira felizgatott a terv, hogy nyissak egy új blogot, hogy így a részletek is megmaradtak.

Persze nevetséges elképzelés, hiszen van már blogom, kettő is. Egy régről, amikor még naponta volt mondanivalóm a barátoknak, néha egy-egy fotó, néha egy kis hőbörgés a világ dolgai miatt. Mellette leveleztem a lányokkal, és a kettő tökéletesen kiegészítette egymást. És nemcsak írtam, de olvastam is, másokét, sokat, és beszélgettünk. De aztán történt valami … csináltam egy másik blogot.

Mert elkezdtem írni. Nem ilyen önmagamról szólót, nem. Csak a sok olvasásban belefutottam történet-mesélős blogokba és nagyképűen megrántottam a vállam, ilyet én is tudnék. Aztán nekiláttam, és úgy tűnt, tényleg tudok. Akik oda járnak olvasni, azt mondják, van érzékem hozzá, jól indul a napjuk, ha a reggeli kávéhoz engem olvasnak el. Ez pedig túl szépen hangzik ahhoz, hogy abbahagyjam, pedig … pedig mostanában érzem, hogy hiába a sokadik történet, számomra valahogy túlságosan egy kaptafára íródnak. Mint amikor vég nélkül olvastam a romantikus kis füzetkéket. Végül is olyan egyformák, nem? X és Y megismerkednek, civódnak, esetleg kifejezetten utálják egymást, de a végére a világtörténelem szerelmespárja lesznek. De tisztában vagyok azzal is, hogy tőlem ennyi telik. Sosem fogok drámákat írni vagy szociológiai fejtegetéseket. Nem is szeretem őket még olvasni sem.

Cinikus vagyok? Lehet. A romantikával nincs semmi bajom. Hacsak az nem, hogy mostanában olyan kevés jut ki belőle. De hát mit is várok 53 évesen? A férjem 57, az agya azzal van tele, hogyan teremtse elő a mindennapok túléléséhez a pénzt. Nem dőzsölünk, sőt, siratjuk a múlt sikereit, de ezen a pályán nehéz megújulni, vagy túl tőkeigényes, az meg nincs. Én meg itt vagyok ráadásnak, háztartásbeliként. Amióta a gyerekeink megszülettek, itthon voltam, most meg már ki kapna utánam két kézzel? Se egyetem, se nyelvek,  és tudom, hogy ebben hibás vagyok én is. Nem is tudom, miért képzeltem azt, hogy majd mindig megélek abból, hogy anya vagyok és feleség. Látom a hibámat, nem kell az orrom alá dörgölni, mégis képtelen vagyok nagy levegőt véve legalább most megpróbálni fejlődni. Mindenki azt mondja, még időben vagyok, egyedül az a szita agyam tiltakozik. Meg a lustaságom.

Pedig alapvetően nem hiszem, hogy lusta lennék. Hiszen akkor nem sikerülne lassan harmadik éve nap mint nap új fejezettel meglepni az olvasóimat. Mert bármennyire laza ujjgyakorlatnak tűnik, azért kemény munka van abban, hogy egy történet A-ból eljusson B-be, közben ne keveredjenek a szereplők, a helyek, az események, és a végére mindenki érezze úgy, hogy nem feleslegesen erőltette a szemét a monitor előtt.

A dolog szépséghibája ott van, hogy lassan már nem is olvasok mást, csak magamat. Mert először megírom, aztán átolvasom, kijavítom, betoldok, kihúzok, átírok; mert nem mindegy, mit adok ki a kezeim közül.

Amikor azt írták többen is, hogy miért nem próbálom kiadni, elnézően mosolyogtam. Én? Ezt? ... De az istenit! Miért is ne? Hiszen olvasgattam én már hasonló, pénzért vett könyveket, amik talán gyengébbek is voltak ezeknél az írásoknál. Miért ne? De persze megint millió kérdőjel, mert hogy merre induljak el, arról fogalmam sem volt.

Aztán vettem egy nagy levegőt és egy korai zsengével bekopogtattam egy kiadóhoz. Mármint virtuálisan, azaz elküldtem nekik e-mailben. Megkapták, megköszönték és első olvasatra azt mondták, érdemes lehet kiadásra, legyek türelemmel, majd egy hónap múlva jelentkeznek. Az a hónap letelt és most már kezd összeszűkülni a gyomrom, hogy miért nem jelentkeznek. Fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni, ha megteszik és mit, ha nem. Mi a következő  lépés, ha kiadják, és mihez kezdek, ha nem.

Próbáltam tartani a számat, de persze az első büszke érzés, amikor azt írták, hogy foglalkozni érdemes vele, felülírt bennem sok mindent. Elsőként is megmutattam a férjemnek a levelet, és ő életében először megdicsért. Mármint az írogatásomért. Eddig csak ártatlan hóbortnak tartotta, hogy naponta órákon át a gép fölé görnyedve kalapálok, néha még a házimunkáról is megfeledkezve. Most biztatni kezdett.

Aztán a családban végül nem tudtam tartani a számat. A fiaim, felnőtt, önálló férfiak, kissé lesajnálóan fogalmaztak, ha rólam volt szó és a büszkeségem nem tűrt tovább, eldicsekedtem a dologgal. Most ők is drukkolnak.

A barátaim meg…, voltak a lányok, akikkel a középiskola óta több-kevesebb megszakítással tartottuk a kapcsolatot. Aztán valami valahol félrecsúszott, igazából ma sem tudom, micsoda, de megalázónak éreztem, ahogy néhányan elfordultak tőlem. Nem is igazán csak tőlem, hanem egy másik barátnőnktől is. Mi voltunk a henye háziasszonyok, ők a dolgozó nők. Legalábbis nekem úgy tűnt, ez lehet a baj. Az íráskényszeremet kinevették, elmeorvosi buksisimivel mondták, ha ez nekem jó, csak csináljam.

Így aztán idővel más barátokra tettem szert. Persze, ez már más. Az ember 51 évesen már nem olyan barátságokat köt, mint 15 évesen, de jó ez nagyon, mert valami vékony kis szál mégiscsak köt a világhoz. Az embernek szüksége van kapcsolatokra a családján kívül is, de ez a rohanó világ – hogy én is azt hibáztassam, aki (ami) nem tud visszaütni – nem kedvez a barátságoknak. Mennyivel egyszerűbb néhány e-mailt váltani, fotókat megosztani egymással egy közösségi portálon, mint készülődni a vendégvárásra, elviselni esetleg a kisgyerekes ismerősök tatárdúláshoz hasonló látogatását... – hiába, na, elszoktunk már ettől – és feszülten figyelni, nehogy a kutya sokalljon be a népes – számára – idegen hordától.

Elkalandoztam. Rossz szokásom. Szóval, jó dolog ez az írás, mert még belegondolni is ijesztő, hol tartanék a felejtésben, ha legalább ezzel nem tornáztatnám az agyamat. De most komolyan. ...

Kutyás...

Köztudott az engem ismerők körében, hogy a négylábúak nálunk teljes jogú családtagok. Mint olyanoknak, nekik is kijár az oktatás, de hát tudjuk, hogy vannak a jelesek meg a ... többi. És ez utóbbi kategóriában nem feltétlenül kell hülye kutyára gondolni. Elég, ha az illető tacskó. Na, mivel nekem semmi se jó, és elégedetlen voltam az eseménytelen életemmel egy megbízható, nyugodt, sokat alvó golden retriever mellett, addig nyüstöltem apát, hogy "kell egy társ ennek a szegény kutyának", amíg lett. Mert ugye a szólás is tudója a nagy igazságnak: "vigyázz, mit kívánsz, mert a végén teljesül". Boldogság volt/van továbbra is, mert imádjuk a kis gézengúzt, csak éppen a nyugodt napoknak lőttek, amióta bővült a család. Sokan kikérik maguknak, hogy ne prejudikáljam a tacskó tacskóságát, de hát volt már, és akkoriban meg is fogadtam: soha többé! - szóval, nekem igenis szabad ilyeneket mondanom, ha már képtelen voltam a fogadalmam betartani, és magunkra szabadítottam ezt a kis gazfickót. Tacskót tartani egész embert (egész közösséget) próbáló feladat, mert méretéhez képest óriási egojával képes leigázni a családját. Meg mindenki mást is, bár, néha érhetik meglepetések. Nos, Jack egy évig rejtőzködő életmódot folytatott, abba a tévhitbe ringatva minket, hogy ő tulajdonképpen nem is tacskó, csak egy kormos kölyökgolden. A korom maradt, és időközben kibújt a szög a zsákból, akarom mondani, egy éves kora után mégis csak elkezdett tacskósodni. Miben jelentkezik ez? Nem fogad szót. Vagy szót fogad, de csak ha ő is úgy gondolja (és ritkán gondolja úgy). Pusztítja a plüssöket és még sok minden mást is, amire szemet vet. Bár, a tacskó-törvény szerint, minden, ami a szeme elé kerül, az az övé, úgyhogy tulajdonjogi vitát folytatni vele állandó és kilátástalan küzdelem. Szerencsére a "majd megmutatom én, ki a legény a gáton" vonás még nem került felszínre benne. Reméljük, sosem fog, mert akkor aztán nagyon nehéz napoknak nézhetünk elébe. Tapasztalat. Colin a maga szelídségével, szófogadásával az eszményi kutya volt. Volt, mert mostanában úgy látja, a kis szaros lázadásait időnként siker koronázza, tehát bepróbálkozik ő is. Más kérdés, hogy vele legalább szót lehet érteni, mert nemes angol ősi eredete nem akadályozza ebben. Azt sosem értettem, hogy a tacskónál miért kétesélyes még a kemény poroszos nevelés is, pedig hát német fajta, illene ennek megfelelően viselkednie. Hiszen a világ leigázására felesküdött bajuszos német is tulajdonképpen egy konok osztrák volt annak idején, nem német. (és a további jelzőktől itt inkább eltekintenék, hiszen az írás nem róla szól).
(folyt.köv.)

Pityergős...

Egy ismerősöm belefutott a következő versbe és rám gondolt, megosztotta velem. Én meg bőgök...

Fiam a föld másik felén, nem lehet oda szállnom

nagy út az még a napnak is, átkelni a fél világon.

Mikor minékünk alkonyul, ott virrad már a hajnal

azért hogy nem találkozom álmomban fiammal.

Átkelni a nagy tengeren a lelkem is elfárad

_Talán sosem látom ! _ Jajdul bennem bánat;

lehet hogy addig meghalok, mire szabad lesz menni

ó szörnyű hosszú éjszaka, mikor fogsz reggeledni ?

Álmatlanul gyötrődöm ott, s a fényes holdat nézem

talán lányom ablakán igy bámul be éppen.

Most alszik ő, álmodik, vagy talán ő is ébren,

beszélj róla te messzi hold, szabad utas az égen. / Várnai Zseni /

A gyerek amúgy jól van, eszemben sincs vele megosztani a verset. Most a kínai újév beköszöntét ünneplik öt napon át. Had  vigadjon!

Csak az utat nézd magad előtt!

Nyah, a tévézés után már nézelődni se szeretek a kocsiból. Ott legalábbis nem, ahol mindenféle óriásplakátok rondítanak bele a tájba. Ma például belehazudja a képembe az egyik, hogy Magyarország fejlődik! Már azon ki vagyok akadva, miért van szüksége a kormánynak fizetett hirdetésben (szerintem nincs ember, aki erre adott volna nekik pénzt, de ez egy másik történet, már van is, aki kikérte magának az ilyesfajta pazarlást) győzködni engem arról, hogy milyen qva jól élünk, amikor ezt a hétköznapokban nem érzem, ha ő mondja, akkor sem. Miért költi ilyen felesleges dolgokra a pénzt, amiből például megoldást találhatna arra is, hogy a 88 éves apámnak ne a saját zsebéből kelljen finanszíroznia egy ekg-t (!!! Hahó, 21. század!), amire szüksége van egy másik vizsgálathoz, ugyanis, ha időpontot kér, akkor csak februárra tudnak adni (ez már nem mai történet, valahol január első napjaiban derült ki), pénzért meg persze lehet sokkal korábban is. De mondhatnám az anyám példáját is, akinek a belgyógyásza fedezte fel, hogy problémája lehet vastagbél ügyben. Kérjen egy időpontot ultrahangra. Két hónappal későbbre kapott. Akkor az orvos felemelte a telefont és neki hirtelen lett korábbi is. Ugyanis minden drámaiság nélkül az élete múlhatott rajta. Mint ahogy az ultrahang után két nappal meg is műtötték. Ez csak két apró példa a mindennapjainkból, de a sort nyilván vég nélkül lehetne folytatni a fene nagy fejlődésben. Vagy csak simán nyomdahibás a plakát és azt akarták írni: Magyarország visszafejlődik :(

Ne nézz híradót, mert csak felhúzod magad! - kifejezetten dühös poszt

Hallgatom Lomnici Zoltán jogászt és a hajam egyenesedik ki. Persze az olaszországi tragédia a téma és ennek kapcsán máris a busztársaság felelősségét firtatják, holott a vizsgálatból még semmiféle eredmény nincs. Már arra felkaptam a fejem, hogy másként ítélik meg a gyerekszállítások során bekövetkezett tragédiákat. Minden együttérzésem mellett is meg kell kérdezzem, miért??? Mennyivel értékesebb egy 14-18 éves élet, mint egy 24 vagy 42, vagy akár 50,60? Emberéletekről beszélünk, kortól függetlenül. Szerintem.
Egyáltalán ... mit és hogyan akarnak szigorítani, amikor épp a riport szereplője veti fel, hogy a tavaly bekövetkezett spanyolországi tragédiában a biztonsági övek hiánya (vagy nem kapcsolták be magukat) okozott halálos sérüléseket. Miközben itt talán éppen azoknak volt esélyük, akik nem kapcsolták be az öveket és nem kellett pillanatokat, másodperceket pazarolni a szabadulásra. Ő mondta, nem én.
Tragédiák bármikor előfordulhatnak. Ez a busz is hazatérhetett volna épségben. A gyerekek közül járhatott volna bárki úgy, mint Michael Schuchmacher. Elég ha itthon kilép a házból és egy elszabaduló cserép a fejére esik, vagy egy meghibásodott fék miatt a villamosmegállóba csapódó autó útjába kerül. Egy bokaficam és esés közben a fejét veri be. Az élet kiszámíthatatlan. Beszélhetnék eleve elrendelésről, a cérna mekkorára volt szabva-féle dolgokról, de nem teszem, mert szerintem nem ez a lényeg. Megtörtént, és most már ezzel kell együtt élnie minden érintettnek, és ez fog eszébe jutni minden utazónak a következő hetekben, amíg a feledés jótékony homálya nem lepi majd be az iszonyat híreit, képeit.
Sokkal inkább lényeges lenne, hogy mi túlélők megértsük, a jelent kell minél jobban kihasználnunk, megölelni a szeretteinket, amíg még megtehetjük. Mert az élet kiszámíthatatlan!

Más... magyar média, riporterek gyöngyei, a qva anyátok! Nincs bennetek semmi emberi!? Mi közöd hozzá, igen, neked, nekem, nekik, hogy megérkezett egy sérült, ugyan teljesen el van takarva, de láttad, hogy pislogott, kommunikált? Jaj istenem, ki lehet ő? Nem teljesen mindegy? Egy testében és lelkében sérült ember, akinek erre a felhajtásra, kíméletlen figyelemre semmi szüksége. Miért hír egy ember személyes tragédiája? Örül, hogy él! Örül, hogy él? A családjára van szüksége (ha megmaradt neki), egy pszichológusra, csendre, ápolásra, nyugalomra - nem erre a sakálszerű nyomulásra. Mit vártok tőle? Hogy felül és hibáztatni fogja a busz gumiját, műszaki hibát emleget? Vagy elmeséli, milyen érzés volt látni a barátját, gyerekét meghalni? Mi a búst vártok tőlük? "Nyilván nagyon várja mindenki, hogy többet mutassunk meg az állapotukról." - mondja éppen a szpíker. Nem, a jó anyátok, nem várjuk! Hagyjátok őket békében! Nincsenek jogaik, nincs egy ember, aki képviselné ezeket a jogokat? Miért kell újra és újra bizonyítani, hogy nem vagytok mások, csak hiénák?

Döbbenet ...

  Általában nem jellemző rám, hogy amolyan katasztrófa-turistaként nézegetnék híradós oldalakat, de az éjszaka történteknek még mindig a hatása alatt állok. Eszembe jutott, hogy hány alkalommal vártam az sms-t, hogy rendben odaértek, vagy szorult görcsbe a gyomrom, ha a tervezett időhöz képest negyed órát késett a busz. A mai napig képes vagyok a repülő útvonalát követni a radaron, ha a kicsi utazik, vagy várni a harmincnehányéves egyetlen sorát, hogy baj nélkül hazaért vidékről. Bele sem tudok gondolni, mit élnek át most azok, akik ebben a borzalmas tragédiában érintve vannak. A szülők, de még a diáktársak is, akiknek más lapot osztott az élet, nem azt, mint a jobb oldal első néhány sorában ülőknek. Nem vagyok érintett, mégis ... könnyek szorongatják a torkom. Együtt sírok azokkal, akiknek ezen az éjszakán örökre megváltozott az életük. Elveszíteni egy gyermeket, ennél nagyobb tragédiát nem tudok elképzelni. Ilyen értelmetlenül, felfoghatatlan hirtelenséggel végképp. Fogalmam sincs, hogyan lehet ezt feldolgozni, lehet-e egyáltalán. Nem vagyok a szó szoros értelmében vett hívő, de most önkéntelenül is elmormoltam értük egy imát. Biztos vagyok benne, hogy nem segít, mégis ... ezeknek az idegen embereknek a tragédiája most nekem is fáj. A gyertyák ma értük égnek.

Mai ideges ...

Tudom, persze ... amiről itt írok, attól még másnak a főnök, szomszéd, NAv, buszsofőr vagy mit tudom én ki okoz magas vérnyomást, de ...
Sokan tudjátok rólam egy ideje, hogy a romantikus történeteimet könyv formájában próbálom a nagyvilág (legalábbis a magyar anyanyelvű olvasótábor) elé tárni. 2015-ben megadtam magam a hívó szónak ("ingyenes könyvkiadás") és feltöltöttem az első regényként a kiadóhoz, aki ígéretéhez híven e-könyvként és nyomtatásban is megjelentette. Ingyen! Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ehhez az első fecskéhez éppen Alessia készítette a borítót, de ez most a változások fényében annyira nem is érdekes. Bocs, Al!
A nyomtatott verzióról annyit kell tudni, hogy egyetlen ívnyi mennyiséget nyomnak ki (ettől persze az ára is rögvest sokkal magasabb lesz, mintha több százas példányszámban kerülne ki a nyomdából), és azt elég körülményesen, de meg lehet rendelni a neten, az e-könyvek pedig lényegében bárhol hozzáférhetőek voltak, ahol e-könyveket találhatott az olvasó.
Nem kellett túl sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a kiadó rájöjjön, ebből a lelkes szerzői közösségből sokkal több pénzt is be lehetne szedni, mint a közvetítői jutalék. Úgyhogy januártól vége az ingyenes kiadásnak, vége az ingyenes korrektúrának, tördelésnek (ami jelen esetben nem kifejezetten a gépelési és nyelvtani hibák eltüntetését, sokkal inkább a sortördelések gatyába rázását jelentette), sőt vége az ingyenes borító készítésnek is.
Most 20 ezer forintot fizetsz a feltöltéskor - biztos, ami biztos alapon, aztán ha normális borítót akarsz, az további 25 ezer, ha ki kell javítani a formázásod (miután a kiadói sablonba feltöltött, többször ellenőrzött irományodra csak egy automatikus hibaüzenetet küldenek, amiből fogalmad sincs, mit kell kijavítanod a rendelkezésedre álló 3 nap alatt), az is 20 ezer ... ha azt szeretnéd, hogy ne csak a kiadó árusítsa, hanem eljusson a korábbi felületekre, az pedig már össze sem adom, hány tízezer forint (bár ennek további 60 ezer forintnyi előzetes költsége a lektorálás - ne gondolj ám itt a szerzővel folytatott együttműködésre, csak nagyjából egy teherbíró helyesírási program futtatására).
Nos, e kissé hosszúra nyúlt bevezető után rátérek a mai bosszúság okára is. FB oldal, szerzői közösség, lehetőség a kérdések feltételére, a kiadói válaszon való elmélkedésre. Ahha ... Kérdésem csak annyi, hogy a korábbi - kiadó által felkínált képek közül választott - borító miért számít egyedibbnek a most ingyenes választható sablonnal szemben? Kiadó válasza: (nem szó szerint idézem, de ez a lényeg) CSAK. De van a szerzők között egy valaki, aki vagy bújtatott tagja a kiadónak, vagy csak önmaga fényétől eltelve egy lelkes buzgómócsing, aki kötelezőnek érzi magára nézve a kiadó mundérjának minden körülmények közti védelmét. Nos, ő végeérhetetlen válaszlevelekben érez kényszert a többiek kioktatására,a változások nagyszerűségére való rámutatásra. Mindezt úgy, hogy semmivel sem sikeresebb, csak élete értelmének érzi önnön sikerességének a kommunikálását. Író-olvasó találkozókat szervez (nem akarok gonosz lenni, de ... ), könyves fesztiválokon vesz részt (egyrészt tetemes kiállítási díjért, másrészt csekély számú kiadott könyvéből egy tetemesebb példányt megfinanszírozva), a kiadó blogját szerkesztve és teleírva; és ő bátorít, hogy a dolgok így vannak jól, higgyem el, ez mind az én érdekemet szolgálja. Mondja ezt úgy, hogy nyilvánvalóan nem látja a szemétől az eredeti poszthoz tartozó képet. Amit pedig elrettentésül teszek fel, arról - legyek nyugodt - annyit tud mondani, hogy majd lesz valaki (!), akinek ez biztosan tetszeni fog. Hát, anyád! Ha csak annak az egyvalakinek készülne, akkor kb. annyira is érdekelne (bár, a szépérzékemet akkor is bántaná). Mindegy, a ma délelőttből sikerült néhány igen hosszú, értékes percet a vele való vitatkozásnak szentelni. Én is tudom, hogy tök feleslegesen. Viszont ezt látva egy szerzőtárs meghívott egy zárt csoportba, ahol a könyveik marketingjével kapcsolatban osztanak meg érdembeli információkat. Tehát végül is, én jártam jobban, mert néhány normális emberre is rátaláltam a felesleges szócséplés következtében.
Itt pedig kiírtam magamból a mérgem, úgyhogy most már talán nyugodtabban tudok elmerülni a könyvelés "szépségeiben". A béke legyen veletek! Félek, a könyvkiadással kapcsolatban lassan leírhatom azt is, Béke poraira!
A képmelléklet pedig a múlt és a jelen. (Zárójelben: nekem a jelen nem tetszik, de ez van ingyen). Lehet véleményezni!