Írni nehéz! Már
tízéves korom óta tudom, milyen nehéz. Akkoriban leginkább leveleket írtam a
nagybátyámnak a katonasághoz. A „Képzeld, mi történt tegnap a suliban, a
játszótéren… stb. kezdetű levélkék valószínűleg nem képviseltek különösebb
irodalmi értéket, de mindenképpen hoztak egy kis változatosságot a kiképzés
monotonitásába még egy húsz éves fiatalnak is, akit eleinte irigyeltek a társai a sűrűn érkező levelekért, aztán jött röhögtek a feladón, majd megint csak irigykedtek rá, hogy egyáltalán volt valaki, akinek olyan fontos a távolléte, hogy tollat ragadott miatta.
Aztán jött a nyári tábor, ahonnan már a szülők is kaptak rövid
kis élménybeszámolókat. Mire felső tagozatos lettem, már a naplóírás ötlete is
felmerült bennem, aztán be kellett lássam, túlságosan nagy fába vágtam a
fejszémet, ez nekem nem fog menni. Nem
is az írással volt baj, hanem a rendszerességgel. Egyszerűen nem ment a muszáj-írás.
Mert én a naplót csak napi rendszerességgel tudtam elképzelni. A hetente vagy
még ritkábban megfogalmazott összefoglalások már nem adták vissza az
aktualitást, az akkori érzéseimet, gondolataimat. Naponta viszont képtelen
voltam ihletet kapni. És leginkább a
gondolataim gyorsaságát a kezemmel, tollammal követni. Így aztán hosszú évekre
fiókba került a kockás füzet vagy a vonalas kis puhafedelű napló.
Aztán egy napon újra levelet írtam. Ez a levél aztán döntött
az azt követő hosszú évekről, évtizedekről. Annak a levélnek olyan következményei
lettek, amik miatt megint feledésbe merült az írás.
Közben teltek az évek, a személyi számítógépek elterjedése forradalmasította
a levelezést, újfajta megnyilvánulási fórumok keletkeztek a grafománok számára.
Eleinte kevés voltam ezeknek a felismeréséhez, még inkább a használatához, de hát miért
is vannak az embernek barátai, barátnői? Egy forró júliusi napon, a névnapomra
meglepő ajándékot kaptam egy barátnőmtől. Egy blogot. Őszintén szólva azt sem
tudtam, eszik-e vagy isszák a műfajt. Hetek teltek el, mire felismerni véltem,
mihez lehet kezdeni ennek a fórumnak a segítségével. És gyorsan szaladó évek teltek el, mire
tényleg felismertem. Hiszen itt írni lehet! Bármiről. Bárkinek. Bármennyit.
Írni nehéz. Erre a nagy felismerésre abban a pillanatban
jöttem rá, amikor elkapott a hév és tényleg írni kezdtem. Nehéz, mert
kitárulkozni, gyengeségeket bevallani, megélt érzéseket megfogalmazni még
megannyi év távlatából sem gyerekjáték. Őszintén írni majdnem lehetetlen. Olyan
fokú lelki lemeztelenítést kíván, amire csak ritkán, kevesek képesek. És mint a
sztriptízben, itt is igaz, hogy a mérsékletesség, a sejtetés többről mesél,
figyelemfelkeltőbb, mint a teljes kitárulkozás.
Írni azért is nehéz, mert az írás iránti vágyakozás még
messze nem jelenti azt, hogy az önjelölt író valóban élvezetesen, követhetően,
mások számára érdekfeszítően tudja megfogalmazni a gondolatait. Márpedig az
írás akkor az igazi, ha olvasója is akad. És olvasót találni nem egyszerű
feladat. Mennyire akarom kiadni magamat, a gondolataimat, az érzéseimet? Ki mindenkihez
akarok szólni? Mit akarok elérni az írásommal? Szórakoztatni, elgondolkodtatni,
vitatkozni, ne adj isten, tanítani?
Az első szűrő saját magam vagyok. Én döntöm el, miről írok,
hogyan fogalmazok, mennyire nyílok meg, kinek mesélek. Eltökélem, hogy bírom a
kritikát, aztán megsértődöm, ha tényleg megkapom. Hogyan reagálok? Tanulok
belőle? Átírom, átfogalmazom? Hagyom, hogy az én történetem végül másé legyen,
csak azért, mert az útmutatásait követve lemondtam az eredeti elképzeléseimről?
Vagy makacsul kitartok és elkövetem a magam hibáit? Ha az írásom nemcsak rólam
szól, hanem élő, hús-vér emberekről, figyelembe veszem-e, vehetem-e
érzékenységüket? Hagyhatom-e, hagynom kell-e, hogy az ő szemükkel is láttassék
a történet vagy ragaszkodom a saját szemszögemhez? Jogom van-e másvalakiről írni
egyáltalán?
Írni nehéz. Akkor is, ha a fióknak írok, ha tudom, hogy
rajtam kívül soha senki nem fogja olvasni azokat a sorokat. Talán akkor a
legnehezebb, hiszen tulajdonképpen meg akarom mutatni. És eldönteni azt, hogy
mégsem teszem, az egyik legnehezebb döntés. Mert nincs visszajelzés. Amennyire
az írás egyfajta magamutogatási kényszer, erre a visszajelzés szinte
létszükséglet. Amit vagy ki mer mondani az ember, vagy titkol, de mindenképpen
igaz. Hitegetheti magát az ember, hogy az a lényeg, hogy kiírom magamból a
gondolataimat. Nem, nem az a lényeg. Nagyon fontos, majdnem a legfontosabb, de
közben mégsem az. Mert miért fogalmazom meg? Miért rendezem többé-kevésbé
összefüggő sorokba? Hogy választ kapjak
az engem izgató kérdésekre. Amiket valószínűleg kijelentő mondatban fogalmazok
meg, miközben várom rájuk a választ. A visszajelzést.
Írni nehéz. Mert soha nem tudhatod, miért kezdesz írni. Mi
az a történet, ki az a személy, ami, aki írásra késztet, megihlet, a kezedbe
nyomja a tollat és a papírt, vagy újabban a számítógép billentyűzetét. Aki a
végén megnyomja az Enter vagy Delete gombot.
Aki enged a belső késztetésnek és
írni kezd, előbb-utóbb megtapasztalja azt az érzést, amikor döntenie kell, a
megszületett sorok mentésre vagy törlésre kerüljenek. Nehéz döntés, majdnem
olyan nehéz, mint maga az írás. Később esetleg nagyon nehéz szembesülni ennek a
döntésnek a következményeivel. Pusztán a leírt szöveg másnapi
újraértelmezésével. Mindig is tetszett az a megfogalmazás, ahogyan egyesek a
blogjuk elején félreérthetetlenül közlik az olvasókkal, hogy mindaz, amit ott
olvashatnak a pillanatnyi hangulatuk szerint született. Mert az írás –
többnyire – valóban ilyen, a pillanat megörökítése, egy álom, egy gondolat kimerevítése.
Írni nehéz. Mert nem lehet az írást erőltetni. Az
erőlködéssel megszült sorok biztos temetője a Delete gomb. És ha mégsem, akkor ezek az írások azok,
amelyek biztosan a fiók mélyén végzik, soha rá nem kattintva a megnyitásukra.
Mert érződik rajtuk az erőlködés izzadtságszaga. És ha ezt már írójuk is érzi,
akkor jobb is, ha szemérmesen megbújnak a feledés jótékony homályában.
Néha még
születésük előtt elvetélnek gondolatok, történetek. A spontán vetélés is
fájdalmas, amikor az író fejében megszületik az ötlet, néha még el is indul a
történet, aztán valahogy az írás fizikai akadálya miatt, mire a helyzet
alkalmassá válik a megörökítésükre, elfelejtődik a lényeg. Kevés bosszantóbb dolog van. De az előre
megfontolt szándékkal megindított vetélések a legfájdalmasabbak. Amikor érzed,
tudod, hogy ennek a néhány sornak rendeltetése, helye lenne a világban, a Te
világodban, de tudod azt is, hogy mások világában nincs helye. Ezért
–megakadályozandó az összetűzéseket, konfrontációt – későbbi csodában bízva,
fiókod mélyére száműzöd rejtjelezve, vagy a végzetes Del gombot választod, mert
majdan emlékezni sem akarsz a csalódottságra, a keserűségre, ami a felette való
bábáskodást kísérte.
A legeslegrosszabb pedig, amikor önmagadban csalódsz, mert
képtelen vagy saját gondolataid úgy megfogalmazni, hogy azokra papírra vetve is
ráismerj. Amikor nem érzed megszületése felett az örömöt, a teljességet, a
kielégítettséget. Amikor hiányérzet marad benned az utolsó pont leütése után.
De már nincs több gondolatod, nincs több mondanivalód a témában. Amikor tudod,
de nem érzed, hogy valóban ott a vége. Amikor csak azzal tudsz vigasztalódni,
hogy Írni nehéz.
