2014. okt. 30.

Írni nehéz...



Írni nehéz! Már tízéves korom óta tudom, milyen nehéz. Akkoriban leginkább leveleket írtam a nagybátyámnak a katonasághoz. A „Képzeld, mi történt tegnap a suliban, a játszótéren… stb. kezdetű levélkék valószínűleg nem képviseltek különösebb irodalmi értéket, de mindenképpen hoztak egy kis változatosságot a kiképzés monotonitásába még egy húsz éves fiatalnak is, akit eleinte irigyeltek a társai a sűrűn érkező levelekért, aztán jött röhögtek a feladón, majd megint csak irigykedtek rá, hogy egyáltalán volt valaki, akinek olyan fontos a távolléte, hogy tollat ragadott miatta. 
Aztán jött a nyári tábor, ahonnan már a szülők is kaptak rövid kis élménybeszámolókat. Mire felső tagozatos lettem, már a naplóírás ötlete is felmerült bennem, aztán be kellett lássam, túlságosan nagy fába vágtam a fejszémet, ez nekem nem fog menni.  Nem is az írással volt baj, hanem a rendszerességgel. Egyszerűen nem ment a muszáj-írás. Mert én a naplót csak napi rendszerességgel tudtam elképzelni. A hetente vagy még ritkábban megfogalmazott összefoglalások már nem adták vissza az aktualitást, az akkori érzéseimet, gondolataimat. Naponta viszont képtelen voltam ihletet kapni.  És leginkább a gondolataim gyorsaságát a kezemmel, tollammal követni. Így aztán hosszú évekre fiókba került a kockás füzet vagy a vonalas kis puhafedelű napló. 

Aztán egy napon újra levelet írtam. Ez a levél aztán döntött az azt követő hosszú évekről, évtizedekről. Annak a levélnek olyan következményei lettek, amik miatt megint feledésbe merült az írás.
Közben teltek az évek, a személyi számítógépek elterjedése forradalmasította a levelezést, újfajta megnyilvánulási fórumok keletkeztek a grafománok számára. Eleinte kevés voltam ezeknek a felismeréséhez, még inkább a használatához, de hát miért is vannak az embernek barátai, barátnői? Egy forró júliusi napon, a névnapomra meglepő ajándékot kaptam egy barátnőmtől. Egy blogot. Őszintén szólva azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák a műfajt. Hetek teltek el, mire felismerni véltem, mihez lehet kezdeni ennek a fórumnak a segítségével. És gyorsan szaladó évek teltek el, mire tényleg felismertem. Hiszen itt írni lehet! Bármiről. Bárkinek. Bármennyit.

Írni nehéz. Erre a nagy felismerésre abban a pillanatban jöttem rá, amikor elkapott a hév és tényleg írni kezdtem. Nehéz, mert kitárulkozni, gyengeségeket bevallani, megélt érzéseket megfogalmazni még megannyi év távlatából sem gyerekjáték. Őszintén írni majdnem lehetetlen. Olyan fokú lelki lemeztelenítést kíván, amire csak ritkán, kevesek képesek. És mint a sztriptízben, itt is igaz, hogy a mérsékletesség, a sejtetés többről mesél, figyelemfelkeltőbb, mint a teljes kitárulkozás.
Írni azért is nehéz, mert az írás iránti vágyakozás még messze nem jelenti azt, hogy az önjelölt író valóban élvezetesen, követhetően, mások számára érdekfeszítően tudja megfogalmazni a gondolatait. Márpedig az írás akkor az igazi, ha olvasója is akad. És olvasót találni nem egyszerű feladat. Mennyire akarom kiadni magamat, a gondolataimat, az érzéseimet? Ki mindenkihez akarok szólni? Mit akarok elérni az írásommal? Szórakoztatni, elgondolkodtatni, vitatkozni, ne adj isten, tanítani?
Az első szűrő saját magam vagyok. Én döntöm el, miről írok, hogyan fogalmazok, mennyire nyílok meg, kinek mesélek. Eltökélem, hogy bírom a kritikát, aztán megsértődöm, ha tényleg megkapom. Hogyan reagálok? Tanulok belőle? Átírom, átfogalmazom? Hagyom, hogy az én történetem végül másé legyen, csak azért, mert az útmutatásait követve lemondtam az eredeti elképzeléseimről? Vagy makacsul kitartok és elkövetem a magam hibáit? Ha az írásom nemcsak rólam szól, hanem élő, hús-vér emberekről, figyelembe veszem-e, vehetem-e érzékenységüket? Hagyhatom-e, hagynom kell-e, hogy az ő szemükkel is láttassék a történet vagy ragaszkodom a saját szemszögemhez? Jogom van-e másvalakiről írni egyáltalán?

Írni nehéz. Akkor is, ha a fióknak írok, ha tudom, hogy rajtam kívül soha senki nem fogja olvasni azokat a sorokat. Talán akkor a legnehezebb, hiszen tulajdonképpen meg akarom mutatni. És eldönteni azt, hogy mégsem teszem, az egyik legnehezebb döntés. Mert nincs visszajelzés. Amennyire az írás egyfajta magamutogatási kényszer, erre a visszajelzés szinte létszükséglet. Amit vagy ki mer mondani az ember, vagy titkol, de mindenképpen igaz. Hitegetheti magát az ember, hogy az a lényeg, hogy kiírom magamból a gondolataimat. Nem, nem az a lényeg. Nagyon fontos, majdnem a legfontosabb, de közben mégsem az. Mert miért fogalmazom meg? Miért rendezem többé-kevésbé összefüggő sorokba?  Hogy választ kapjak az engem izgató kérdésekre. Amiket valószínűleg kijelentő mondatban fogalmazok meg, miközben várom rájuk a választ. A visszajelzést.

Írni nehéz. Mert soha nem tudhatod, miért kezdesz írni. Mi az a történet, ki az a személy, ami, aki írásra késztet, megihlet, a kezedbe nyomja a tollat és a papírt, vagy újabban a számítógép billentyűzetét. Aki a végén megnyomja az Enter vagy Delete gombot. 
Aki enged a belső késztetésnek és írni kezd, előbb-utóbb megtapasztalja azt az érzést, amikor döntenie kell, a megszületett sorok mentésre vagy törlésre kerüljenek. Nehéz döntés, majdnem olyan nehéz, mint maga az írás. Később esetleg nagyon nehéz szembesülni ennek a döntésnek a következményeivel. Pusztán a leírt szöveg másnapi újraértelmezésével. Mindig is tetszett az a megfogalmazás, ahogyan egyesek a blogjuk elején félreérthetetlenül közlik az olvasókkal, hogy mindaz, amit ott olvashatnak a pillanatnyi hangulatuk szerint született. Mert az írás – többnyire – valóban ilyen, a pillanat megörökítése, egy álom, egy gondolat kimerevítése.

Írni nehéz. Mert nem lehet az írást erőltetni. Az erőlködéssel megszült sorok biztos temetője a Delete gomb.  És ha mégsem, akkor ezek az írások azok, amelyek biztosan a fiók mélyén végzik, soha rá nem kattintva a megnyitásukra. Mert érződik rajtuk az erőlködés izzadtságszaga. És ha ezt már írójuk is érzi, akkor jobb is, ha szemérmesen megbújnak a feledés jótékony homályában. 
Néha még születésük előtt elvetélnek gondolatok, történetek. A spontán vetélés is fájdalmas, amikor az író fejében megszületik az ötlet, néha még el is indul a történet, aztán valahogy az írás fizikai akadálya miatt, mire a helyzet alkalmassá válik a megörökítésükre, elfelejtődik a lényeg. Kevés bosszantóbb dolog van. De az előre megfontolt szándékkal megindított vetélések a legfájdalmasabbak. Amikor érzed, tudod, hogy ennek a néhány sornak rendeltetése, helye lenne a világban, a Te világodban, de tudod azt is, hogy mások világában nincs helye. Ezért –megakadályozandó az összetűzéseket, konfrontációt – későbbi csodában bízva, fiókod mélyére száműzöd rejtjelezve, vagy a végzetes Del gombot választod, mert majdan emlékezni sem akarsz a csalódottságra, a keserűségre, ami a felette való bábáskodást kísérte. 
A legeslegrosszabb pedig, amikor önmagadban csalódsz, mert képtelen vagy saját gondolataid úgy megfogalmazni, hogy azokra papírra vetve is ráismerj. Amikor nem érzed megszületése felett az örömöt, a teljességet, a kielégítettséget. Amikor hiányérzet marad benned az utolsó pont leütése után. De már nincs több gondolatod, nincs több mondanivalód a témában. Amikor tudod, de nem érzed, hogy valóban ott a vége. Amikor csak azzal tudsz vigasztalódni, hogy Írni nehéz.

2014. szept. 4.

Olvasgatunk...

Nem titok, cseppet ráfókuszáltam Velencére... ez időnként előjön nálam, mint másnál a herpesz. Mondjuk, sajnos néha az is kitört rajtam, de azt közel sem élvezem annyira, mint Velencéről olvasgatni.

Szóval, ... hogy ne múljék el nap anélkül, hogy valami könyvet ne rendelnék (hogy törném el a kezét, aki kitalálta a netes rendelést, meg az antikváriumokat... na, jó, ez utóbbiakat talán mégsem), egy ideje már kerülgettem Donna Leon könyveit. Krimik... a jó öreg Agatha felülmúlhatatlan ebben a témában, mert Dan Brown azért valami más tészta, szóval ideig sikerült ellenállnom. Csak azt értem el vele, hogy most, ha esetleg első olvasatra beleszeretnék a szerző írásaiba, akkor jócskán lesz mit pótolnom.
Na, szóval... Leon könyvei mind Velencében játszódnak és állítólag a gyilkosság körülményeinek felderítésén túl meglehetősen jó helyszínrajzot is nyer az olvasó, meg egy kis hangulatmorzsát, éppen csak annyit, hogy folyamatosan élvezze, hogy Velencének egy általa nem ismert világát is meglesheti. Ma úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt neki!
Csendben bevallom, hogy rögtön három könyvvel adtam meg ezt az esélyt, ami elsőre talán túlzásnak tűnhet, de akkor már azt is elárulom, hogy antikvár példányokról van szó, tehát hárman teszik ki egynek az árát. Így meg a hülyének is megéri, hát még nekem, nem igaz?

Na, szóval
Cián Velencében
Halál idegenben és
Végzetes áradás... kíváncsian várom, mire jutunk egymással...

Itt meg egy írás a szerzőről, ha érdekel valakit:

http://katherines-bookstore.blogspot.hu/2013/09/vita-velence-felett-donna-leon.html

2014. júl. 17.

Agymenés... hiába na, meleg van... :) *frissítve

Mit mondjak,nem egyszerű megfogalmazni, ami kavarog a fejemben. Már legalábbis úgy, hogy aki olvassa majd, ne fogja a fejét, hogy Jézus, ... ennek a nőnek elgurult a gyógyszere...
Van az a többé-kevésbé köztudott dolog rólam, hogy Velence szerelmese vagyok. Ezt most tegyük félre. Csak egy picit. Van egy másik, talán kevésbé köztudott, hogy rajongó vagyok... az illető személyét talán már felfedtem itt is, bátor vagyok, mint a vak katonaló, szóval bevallom újra, Robert Pattinsont nagyon kedvelem. Nem.A.Twilight.Miatt!

Remek színész, amit mostanában azok is kezdenek elismerni, akik eddig már a neve hallatán is fanyalogtak, de ez itt most nem a reklám helye. (És veszettül helyes, kedves fiú, de ez most megint nem tartozik a tárgyhoz.) Július 31-től megy majd a mozikban az Országúti bosszú című filmje. Nézzétek meg, és minden további magyarázkodás szükségtelenné válik. Bár, engem már a Remember me-vel is megfogott, de hát én korán fel szoktam ismerni a tehetségeket :P

Szóval... készült egy riport a sráccal abból az alkalomból, hogy Cannes-ban két filmjével is ott volt. Návai Anikó készítette a riportot, akinek jó szokása Robertünket mindig meglepni valami magyaros ajándékkal. Volt már Palya Bea cd, gulyásleves, és most... Szerb Antal: Utas és holdvilág című könyve. Fel is keltette a fiú figyelmét, amikor hozzáfűzte, hogy ezt a könyvet 40 nyelvre fordították le. (Van 40 nyelv?) Aztán hozzátette, ha elolvassa, talán kedvet kap eljátszani vagy akár megrendezni. A próféta szóljon belőle!

Namármost! Ez a könyv hiányzott irodalmi élményeim közül, igaz, a Pendragon legendát is filmen láttam Latinoviccsal, könyvben még adós vagyok. De ha egyszer Robertnek fel lett adva házi feladatként, akkor nanáni, hogy én is kíváncsi lettem. Irány az antikvárium.hu... és mára már a kezemben is van. A borítón Velence, a Sóhajok hídja... *sóhaj... már érdekel!

1. fejezet, első sorok:
"A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.
Már mikor a motoscafon az állomásról befelé hajóztak, és elhagyták a Canale Grandét a rövidebb út kedvéért, Mihálynak feltűntek jobbra és balra a sikátorok. De ekkor még nem sokat törődött velük, mert eleinte teljesen lefoglalta Velence velencesége: a víz a házak között, a gondolák, a lagúna és a város téglavörös-rózsaszín derűje."

Na, szóval... így lehet eljutni egyik rajongás tárgyától a másikig... és ez nem belemagyarázás... a dolgok előbb-utóbb összefutnak. Az összetartozók mindenképpen.  :)

P.S.
Most olvasom, hogy a Gyulai Várszínházban (Ladics-ház) július 24-én  bemutatják a színpadi változatot. :( Annyira megnézném, de  komolyan. Már csak azért is, mert fogalmam sincs, hogy lehet ezt színpadra álmodni. Ha esetleg valaki... meséljen majd róla!

2014. jún. 29.

Gozsdu Udvar...ma...

Vásár van. Alessia dolgozik. De hova tűnt Demon Hill, akarom mondani, Alessia? Mindegy is... nekem elhihetitek, dolgozik :) ... és nem könnyű kenyér ez ebben a tűző napsütésben. Persze, ha szakadna az eső, akkor sem lenne jobb.A babaházba bújni nem opció :) Csaposékkal meg éppen hogy elkerültük egymást :(

2014. jún. 26.

Agyvíz felforr...

... és nem a hőség az oka :(

FB hirdetés: "Eladó a képen látható 75%os angol bulldog szuka.A kutya 4éves,eddig 3szor fialt,mindig császárral.Takarmány csere szóba jöhet! ár:30e ft"

http://olx.hu/hirdetes/angol-bulldog-szuka-ID2hj2b.html

Nem akarnék a világért sem ítélkezni, vagy ilyesmi, de azért... 4 év alatt 3x ... és akkor ezt vegyük jótéteménynek, mert megtehette volna, hogy akár 5-6x is. Mindig császárral. Hát igen, mert ez a fajta nem könnyen küzd meg a fajfenntartási ügyekkel. Winston mesélhetne róla, aki egyelőre még azt sem döntötte el, melyik végén udvaroljon a menyasszonynak.
Ami igazából kiakaszt... a kép...

A kép, ami ennél a két soros lélektelen hirdetésnél is jobban árulkodik arról, kiket tudhatott eddig gazdájának ez a szerencsétlen.
Már meg sem kérdezem, mit jelent a 75 %-os... és nem háborodok fel rajta, hogy takarmány-csere szóba jöhet... Nem, nem háborgok, csak mélységesen szomorú vagyok. Nos, kérem... ennyit ér egy élet... Bravó!

2014. máj. 27.

A hétvége képekben...

1. Balatoni vidámkodás az ebbel, aki teljes jogú családtag
2. Apa fűnyírás közben meglepett ezzel a rózsaszállal... oké, hogy átlógott a szomszédból, de mégiscsak rám gondolt, amikor már harmadszor karmolta össze ;)
3. Nagyfiú szülinapját ünnepeltük többek között ilyen finomságokkal
4. Ideiglenesen itthon állomásozó kiskölyökkel kirándultunk
Hjaj, hamar elszaladt ez a pár nap! De legalább van, amiből erőt meríthet az ember a következőkre :)