Gyerek vs anya... az örök harc?

Utálom, amikor a Face ilyeneket dob fel. Mert erősen manipulatívnak érzem, ráadásul nem is kicsit a lelkiismeretre hat. Arra a lelkiismeretre, amely amúgy jóban van önmagával, reggelente, ha kicsit álmoskásan is, de tiszta szívvel néz farkasszemet a tükörben a gazdájával. Mert ha van lelkiismeretünk, akkor persze az ilyen cikkek nélkül is rettenetesen érezzük magunkat, amikor egy-egy nehezebb napon "elgurul a gyógyszerünk". Emelje fel a kezét, aki nem türelmetlen időnként a szüleivel, aki - igen, merjük kimondani -, néha tehernek érzi, ha a mindennapok mellett még a róluk való gondoskodás is rájuk hárul. Hiszen a magunk életével sem kis kihívás megküzdeni napról napra. Egy szebb világban az idős szülők magukról gondoskodnak, idős otthonba költöznek, meg úgy általában is sokkal jobb fizikai és mentális állapotban lennének, mint amit napról napra tapasztalunk a közvetlen környezetünkben. Egymás támaszai vagyunk. De mi van, ha valamelyik támasz megroppan? 

Ó, persze remekül hangzik, hogy a világra hoztak, óvtak a széltől is, taníttattak, megadtak mindent, tehát a legkevesebb, hogy amikor fogy az erejük, felcserélődjenek a szerepek. Hiszen ez a "kötelességünk". De mint annyi minden, ez sem ilyen fekete és fehér. Életünk azon szakaszában, amikor gyereket vállalunk (hoppácska, mi vállaljuk, nem ő kéri), még abban a korban vagyunk, amikor hegyeket mozgatunk meg. Nyilván nem véletlenül van az egész úgy kitalálva, hogy a legaktívabb, legerősebb éveinket áldozzuk a családalapításnak. Amikor megöregszünk - "hála" az általános tendenciának (és a gyógyszergyárak tengernyi készítményének), hogy az emberek egyre tovább élnek -, a gyerekeink sem fiatalok már. Aki nem húzta a végtelenségig a családalapítást, ott már maga a szülő is nagyszülő, sokszor már gondoskodásra szoruló. De ha még bírja a terhelést, akkor is egyszerre van ott a saját gyereke, aki a támogatását reméli, esetleg az unokája és az idős dédszülők. Ez régen - szerintem - nem így volt. Az én nagyszüleim a hetvenes éveik elején mentek el, az apai nagyanyám hatvanhárom évesen. A régi fotókon a valaha volt elegáns polgárasszony megtört öregasszony lett erre a korára. 

De térjünk vissza a jelen problémáira. Biztosan vannak családok, ahol a sokgenerációs örömteli együttlét olyan természetes, mint a levegővétel. Szép minta, de ne általánosítsunk már, mert igazából ritka, mint a fehér holló. És nem azért, mert mindenki más rossz ember lenne. De nem vagyunk egyformák, nem egyformák az élethelyzeteink sem, az életünkben kapott és adott sebek. Nem egyformán öregszünk. Van, aki egy idő után már nem is él, csak létezik, van, aki az utolsó óriáig tevékeny, fizikai és mentális értelemben is erős támasza a családjának. Még ő sem biztos, hogy hajlandó elcserélni ezeket a gyorsan fogyó utolsó éveket arra, hogy egy vegetáló test őrzője legyen. Nem állítom, hogy ez helyes, de nem ítélkeztem akkor sem, ha így van. 

Na, mindegy is, igazából csak azt akartam röviden elmondani, hogy utálom az ilyen sebben turkálós, rózsaszín felhőről megfogalmazott cikkeket.

A politika meg én...

 A politika meg én sosem voltunk kebelbarátok. Amikor fiatal voltam, nem igazán érdekelt. A KISZ-ben is leginkább a bulit láttam, néhány kellemes együtt eltöltött órát, ahol sok mindenről szó került, a politikáról, pártról, "tudnivalókról" a legkevésbé. Annál többet beszéltünk írókról, múzeumokról, az ország látnivalóiról vagy csak a hétvégi discoról. Nyilván nem ez volt a cél az alapszervezet megalakításánál, de hát tőlünk ennyi tellett és nem is reklamált emiatt senki, úgyhogy a manapság oly sokat emlegetett "üldöztetésekről" sem tudtunk sokat. Nem mi döntöttük meg a rendszert, de azért izgatottan vártuk a lehetőséget, hogy a korábbi 3 évente nyugat, évente baráti országok úticélnál több adassék meg. A szabadság! - ahogy arról akkoriban mindenki beszélt.

Aztán teltek az évek, elérkezett 1989 és még mindig fiatalon éltünk is ezzel a szabadsággal, megmutattuk a gyerekeinknek is, hogy kicsit odébb hogyan élnek emberek és ez nem elérhetetlen vágyálom, mert ők sem szebbek, sem okosabbak nálunk, csak addig szerencsésebbek voltak. 

Az azóta eltelt 35 évben igazából egyik csalódás érte a másikat. Bizalmat szavaztam a fiatal demokratáknak, reménykedtem, hogy a szabaddemokraták lesznek a jó választás és haragudtam a szocialistákra, amikor csúful cserbenhagyták a vezetőjüket. Még el is ismertem, micsoda teljesítmény volt tőle újra építenie magát és a pártját. A fiatal demokratákból kiöregedő, rövidlátó politikusok lettek, akik kizárólag a saját hasznukat keresik és hiába hinnénk azt, hogy egyszer csak elegük lesz a harácsolásból, az idő bebizonyította, hogy nincs olyan, hogy "elég". Mostanra mindannyiukkal tele lett a hócipőm, ahogy pestiesen fogalmaznak. Két körben ülték körül idáig a tüzet, hol az egyik melegedett jobban, hol a másik, de láthatóan ez a szerep nekik így tökéletesen megfelelt, nem tettek semmit, nem hallották meg a választóik hangját, hagyták, hogy ez az ország, ami pozitív példaként szerepelt a világ előtt egykor, mára a negatív példák megtestesítője legyen. Hagyták, hogy már ne merjek/akarjak elmenni az orvoshoz akár magam, akár a szüleim okán (mostanában gyerekkel sem), mert sok jóra nem számíthatok, hagyták, hogy mára már több nemzedéknyi fiatal egyre műveletlenebb legyen, mert ez így volt jó. Akit nem tud, azt meg lehet vezetni. A legelemibb emberi ösztönökkel játszanak. Elég zsigerileg elültetni benne a félelmet, hálás lesz minden bátorító szóért és örömmel hagyja a bonyolult dolgok megoldását olyanokra, akik "értenek hozzá". Akkor is, ha a szavak mögött nincsenek tettek, de elég sokszor hallják/látják őket, hogy higgyenek benne. Elég felmutatni egy ellenségképet, hogy senki ne magát vagy a regnáló hatalmat hibáztassa, amiért az élete zsákutcában rekedt. A gyűlölködés lett ennek az országnak az egyik ismérve. 

Most felbukkant egy új, tettrekész fiatal arc, akinek megvannak a maga hibái, kinek nincsenek. Aki hibátlan, tehát szent, annak még véletlenül sem fordul meg a fejében, hogy politikai pályára lépjen. De végre kilépett a rivaldafénybe egy ember, aki megfogalmazza a bennünk egyre gyűlő feszültséget, a sejtéseknek arcot ad, a jövőnek reményt. Lehet, hogy kaméleon, lehet, hogy tiszavirág életű, de pillanatnyilag ő az egyetlen, aki felvállalja mindannyiunk nevében, hogy rendet vágjon a káoszban. Nevezték már Messiásnak, ami nettó hülyeség, de éppen a magányos harcosként való megjelenése adhat reményt, hogy csak azok csatlakoznak majd hozzá, akik tényleg komolyan támogatni akarják a harcát. Friss még az élmény, de végre élmény, nem keserű fásultság. És ha ezért buknia kell mindenkinek, aki korábban eljátszotta a bizalmamat, bizalmunkat, hát, éppen itt van az ideje. Volt idejük bizonyítani, nem éltek vele. 

Egy régi nyár...

Valamikor a messzi-messzi galaxisban, amikor még együtt nyaralt a család apraja és nagyja… Nyaranta augusztus 15-én az olaszországi CaSavio-ba érni a lakókocsival olyan biztos volt, mint az, hogy két hét múlva már az iskolakezdés izgalmával költözünk fel a balatoni nyaralóból az otthonunkba. Húsz éven keresztül mindig ugyanabban az időben, lényegében ugyanarra a platzra pakoltunk le. A gyerekek nagyjából úgy is kezelték a helyzetet, mintha a második számú nyaralóba mentünk volna. Morgan kutyánk ilyenkor a nagyszülőkkel maradt otthon, mi meg két hétig a szomszéd településen simogattunk egy golden retrievert, hogy a hiányát enyhítsük.

Az egyik évben a férjemnek az a nagyívű gondolata támadt, hogy vigyük magunkkal a nagyszülőket is. Mindet. Micsoda kaland lesz! Ez több okból kifolyólag is „remek” ötlet volt. A lakókocsi ugyanis igazából három személyes volt, erre voltunk eleve négyen, de a gyerekek még kicsik, egyelőre elég volt/lett volna. A három nagyszülő már csak hab a tortán. De ha az ember meg akar oldani helyzeteket, akkor megoldja, ez ránk akkoriban különösen igaz volt.

Tehát megérkezett a kissé olaszosan hangos, népes család egy viszonylag apró lakókocsival, rengeteg biciklivel, és a két autóból egyre csak bújt elő egy-egy újabb nyaraló. A szomszédok élénk figyelme közepette felvertük az elősátrat, beakasztottunk egy hálófülkét is, aztán felvertük a gyerekek sátrát, tudva, hogy igazából egyik sem akar majd ott aludni. Így is lett. Végül az egynegyvenes ágyon aludtunk két gyerekkel, anyós az egyszemélyes ágyon, a szüleim a kinti sátorfülkében. A lakókocsinak csak két ablakát lehetett kinyitni, ennyi ember odabent hamar elhasználta a friss levegőt. És ez így jó is lehetett volna, még ha időnként én inkább a padlón is aludtam. De a nagy ötlet, hogy majd a nagyszülők mellett mi a férjemmel micsoda szabadságot élvezünk két hétig, nos, ez csupán vágyálom maradt.

Amikor csak magunkban nyaraltunk, nem csináltunk nagy gondot az étkezésekből. Volt persze reggeli és vacsora, a kettő között azonban csak nassolgattunk, gyümölcsöt, fagyit, könnyű süteményeket. Így volt ez nyaralás nekem is és igazából a srácoknak is. De a nagyszülőkkel ez már nem így működött. Ha valamelyik gyerekem megszólalt, hogy éhes, anyukám elrohant egy levest és egy főzeléket főzni, fasírtot sütött, aztán persze morgott az orra alatt, hogy micsoda nyaralás, ha neki állandóan konyházni kell. És mi miért nem ülünk le enni, ha már ő annyit fáradt. Csak megjegyzem, harminc fokban nem feltétlenül vágyik az ember egy tál forró ételre, de ezt ne is próbáld egy nagyival megértetni.  Az i-re anyósom tette fel a pontot, aki hamarabb ült le az ebédhez, mint a két gyerek és ha már ott volt, nem hagyta megjegyzés nélkül anyám főztjét sem. A feszültségtől olyan szikrák pattogtak, hogy az augusztus 15-i Ferragosto tűzijátéka a kanyarban sem volt ahhoz képest. Ha kitaláltuk, hogy együnk pizzát, a két gyerek üdvrivalgott, a nagyszülők sopánkodtak a „felesleges” pénzkidobás miatt. Amikor felvetettük, hogy mi kettesben bemennénk este Jesolóba, anyósom rögtön csatlakozott, „ha már itt van”, anyám pedig a szemét forgatta, minek megyünk már megint pénzt költeni, amikor még itt helyben is éppen eleget költünk. Amúgy meg micsoda nyaralás, ha ő főz és unokákra vigyáz „egész nap”. Úgy éreztük magunkat, mint két nagykorú gyerek, akiket még mindig nem engednek a szülők egyedül, felügyelet nélkül nyaralni. Bemennénk Velencébe? Minek? Hiszen már annyiszor voltatok, nekik fáj a lábuk ebben a melegben. Most mondjam, hogy eleve nélkülük terveztük a kirándulást? Sőt, uramisten, a gyerekek nélkül. Egyedül talán csak apám élvezte ezt a két hetet, aki napközben az unokáival csorgatta a sárvárat a tengerparton, biciklizett velük, esténként pedig a férjemmel borozgatott. Nekem jutott a gyerekek lefektetése, de ez rendszerint nem volt probléma, hiszen egész nap élvezték a tengerpart nyújtotta örömöket, este a gyerekprogramokat, utána már igazán nem volt nagy varázslat egy mesével álomba ringatni őket. Utána pedig jött a fekete leves… unatkozó anyósommal és magában fortyogó anyámmal megtalálni azt a nagyon keskeny mezsgyét, amikor nem robban fel senki. Életem leghosszabb két hete volt és a nyaralás szó még véletlenül sem jutott eszembe róla, amikor itthon a barátok az élményeinkről kérdezősködtek. Azt mondod, ennyit guggolva is ki lehet bírni? Lehet. De attól még nem volt élvezetes. Főleg azok után, hogy az óvodai évzáró után az egész nyarat a nagyszülőkkel töltöttem a nyaralóban, ahol nagyjából ugyanez volt a helyzet. Elvonulás? Én-percek? Még a fogalmat sem ismertem, csak a verklit éreztem, amiből már az is megkönnyebbülés volt, hogy a férjem esténként megérkezve átélhetett a napközben feszültségből valamennyit. Ennek fényében aztán végképp nem értettem, mi késztette a nagy ötlet kitalálására és főleg, a megvalósítására.

Nos, ez az egész arról jutott eszembe, hogy ezekben az években különösen sokat hallottam, hogy „milyen jó nekem”. Nyilván vannak élethelyzetek, amikhez képest tényleg az volt. De ha az embernek más az elképzelése a jóról, akkor talán mégsem. Mondhatták, hogy nem értékelem a szerencsémet, de akkoriban csak azt éreztem, hogy még ezt a két hét nyugodt nyaralást is elvették tőlem.

Na, nem is akarom szaporítani a szót, igazából nem is értem, miért kívánkozott ez most ki belőlem, de ha már kijött, hát, leírtam.

Sóhajhegyek...

Huszonnyolc évig volt golden retriverünk. Előbb Morgan, majd Colin voltak a családtagjaink. Ennyi idő azért kitörölhetetlenül nyomot hagy az emberben. Amikor Morgan elment, egy hét elteltével új fiút hoztunk a házhoz, mert ez tűnt az egyetlen gyógymódnak a veszteség feletti fájdalomban. Amikor Colin idén januárban itt hagyott bennünket, már tudtuk, hogy nem lesz utódja. Egyrészt elmúltunk hatvan évesek jócskán és szerencsés esetben tizenöt évvel számolhatunk egy kölyökkutyánál. Márpedig nincs annál nagyobb öröm, mint egy pöttömmel végig menni a felnőtté válás fokozatain. Mint amikor egy gyereket nevelsz fel. Szóval, az eszünkkel elfogadtuk a tényt, hogy megcsappantak a fizikai tartalékaink egy nagy testű kutya tartásához. Mert golden és golden között is óriási különbség lehet. Ahhoz, hogy Colin olyanná vált, amilyen volt, rengeteg idő és munka kellett. Már ezt sem biztos, hogy mindezt újra nyújtani tudnánk, én legalábbis biztos nem rohangálnék már vele a kutyaiskolában és nem hajigálnám a labdát óraszám. Igazság szerint már a nagy séták sem biztos, hogy olyan jól esnének 5-10 év múlva, amikor pillanatnyilag konkrétan a talpon maradásért közdök. 

De ettől az űr, amit hagyott maga után, nem akaródzik betelni Jamievel, a kis szálkás lurkóval, aki a maga nemében egy fantasztikus srác, de hát na... nem golden. Bárhol rákerestek a fajta jellemzőinek felsorolására, csak szuperlatívuszokban írnak barátságosságáról, engedelmességéről. Nem véletlenül közülük kerül ki a legtöbb segítő kutya is. A jól neveltségük, a természetes eleganciájuk, nem is engedelmesek, hanem együttműködőek. Röviden, a nagy szőrös boldogságbomba. Nos, éppen ez a boldogságbomba hiányzik nekünk, nekem január óta. Jamie más, velünk ő is maga a szeretet, de az ajtón kívül azért nagy kihívás, egy pillanatra sem lehet lazítani mellette. Hiányoznak a Colinnal töltött nyugodt, akár lassú andalgások, a puha bunda túrása, és igen, talán még a mindenütt ott aranyló kutyaszőr is hiányzik. 

Huszonnyolc év hosszú idő, és ezt a hosszú időt csupán két kutya töltötte ki. El sem tudom képzelni, a hiányt hogyan dolgozzák fel azok, ahol egyszerre akár több kutya is a család része volt. Ma, ha meglátok egy goldent, a szívem egyszerre mosolyog (mert ezt a fajtát látva önkéntelenül is mosolyra húzódik az ember szája), és ugyanakkor vérzik is a szívem, amiért már nem élhetem át ezt a csodát. Elég egy lelkesen lengedező golden farok valahol a periférikus látásom szélén és máris elgyengülök. Csak egy simogatást, kérlek! Nem tudom, hogy valaha elmúlik-e ez az érzés, de amíg élek, hálával gondolok rájuk. Az életem miattuk is lett olyan különleges. Köszönöm, srácok! Hiányoztok! Köszönöm Morgan és Colin! 

Ezt a fotót pedig Alessia barátnőm készítette, amikor meglátogatott a Balatonon. Még az égen is szundikáló golden úszott. Hát, nem? 

Mai szomorú

Előre bocsátom, ez nem egy politikai bejegyzés. Nem, ez egy jelenség feletti szomorúság betűkbe öntése. 

17-es villamoson ülve nézelődöm. A Váli úti József Attila Gimnázium előtt lámpaoszlop. Az oszlopon Karácsony Gergely voksolásra buzdító plakátja. 80 plusszos öregúr egyensúlyoz előtte. Egy kezében két bot, nyilván a járás nehézséget okoz neki. Másik, most éppen szabad kezével rángatja a plakátot, szeretné letépni, ezt a vak is látja. Nem részeg. 

Nem kell szeretni a plakáton szereplőt. Szabadon dönthet, hogy nem rá szavaz majd. Akkor minek ez az indulat? 

Egész egyszerűen muszáj rámutatni, az elmúlt évtizedek tették ezt egy tisztességben megőszült emberrel. Aki annyit hallja, hogy a másik oldal maga az Antikrisztus, hogy feledve emberi tartását, behódol a napi szintű gyűlöletkeltés elemi ösztönöket felszínre hozó felhívásának. Végtelenül szomorú látlelete ez a mai világunknak. 

Már meg sem lepődöm...

 Úúúgy szeretnék egyszer valami pozitív dologról írni, de úgy tűnik, mostanában a szerencse elkerül, bármivel igyekezzek elütni az időt. Mint például a garázs már régen esedékes lomtalanításával. 

Nem tudom, más - rendes - házaknál ez hogy működik, nálunk mindenesetre mindig van egy jelentős mennyiségű szemét, amolyan "majd jó lesz ez még valamire, valamihez, valamibe". Tök mindegy, hogy konyhai hozzávalóról vagy a már meg sem levő autóhoz vett motorolajról, a harminc évvel ezelőtti lakásfelújításból megmaradt trinát festékről legyen is szó. A garázs amúgy is amolyan "Bermuda háromszög", mert ami oda bekerül, az lényegében szem elől vész és így meg is feledkezünk róla. Sajnos van a lakásnak és a sufninak is néhány ilyen zuga, úgyhogy komoly kihívás lesz majd a gyerekeinknek, ha egyszer fel kell számolniuk utánunk a dolgokat. 

De most... a dolog úgy kezdődött (és ez kissé komikus helyzet), hogy 21 év után "új" autó vásárlására adtuk a fejünket. Erről talán már korábban írtam is, hogy Kispúpos nem egy apró jószág, hosszú is, magas is; hja kérem, ha az ember az egész családot bele akarja pakolni, akkor annak vannak méretbeli sajátosságai. Nos, a garázsban eddig se kis autó állt, de most szembesülnünk kellett vele, hogy a hatvanas években leállított garázs billenő ajtaja erősen leszűkíti a magasságot, így Kispúpos nemes egyszerűséggel már az ajtón sem fért be. Mély sóhaj után eldöntöttük, hogy már úgyis erősen ráfért a garázsra a felújítás, egyszer valaki már az ajtaját is megnyomta, nem is záródott rendesen, itt az ideje egy kis ráncfelvarrásnak. Érkezett a szakember, mért, osztott, szorzott, megegyeztünk. 

Amikorra elérkezett a szerelés napja, én már két éjjel nem aludtam, mert folyamatosan azt vizionáltam, hogy a jelentős kiadás ellenére a kocsi majd nem fér be. Viszont lesz egy jól záródó helyiség, ahol tárolhatjuk azon dolgainkat, amik "jók lesznek még valamire". De a dolog itt jól végződött, mert Kispúpos az egész napos fúrás-faragás után elegánsan "besétált" a helyére, igaz, elöl-hátul faltól falig kihasználva a teret. De bent van. A sok szemét meg kint. A régi tintapatronos nyomtató, rengeteg kartonpapír, régi motorolajok, maradék festékek, higítók. Irány hát a "közeli" hulladékudvar!

Az első meglepetés itt ért, ugyanis a honlapon szereplő kiírás ellenére csak műszaki cikket, papírt és motorolajat vettek át, én meg ott álltam egy csomagtartónyi vegyszerrel. Vigyem ki Nagytéténybe! A javaslatot mély sóhaj követte és egy, a fogaim takarásában elmormolt "a jó édesanyátokat!". Nem éreztem magamban a lelkierőt a további túrához, hazamentem. De a ház ura le akarta tudni a dolgot, így aztán délután mégis nekivágtunk a kalandnak. Alig félóra alatt kievickéltünk a másik telephelyre, ami jó 20 kilométernyire van tőlünk. Először is lakcímkártyával kell igazolnod magad, mely után 10 kilónyit a csomagtartóból kegyesen engednek a szigorú (és szerintem csalós) mérlegre helyezni. Egy címről naponta ugyanis csak 10 kilónyit hagyhatsz náluk, a következő adagot hozd vissza holnap és ha még maradt 2-3 kiló, akkor azt nem, nem harmadnap. Hanem majd jövőre, mert egy évre 20 kilóig vagy jó a MOHU-nál. Agyrém! Mi egy négylakásos házban lakunk, ha ma éppen valamelyik szomszéd is úgy érezte volna, hogy nekivág, akkor is csak a 10 kilós limit él a cím alapján, és ha megelőz, mi ott álltunk volna felsülve. De 10 kilót lerakhattunk, aztán morogva ültünk volna vissza az autóba, amikor bennem megvillant az a bizonyos isteni szikra. Anyuval pont délután voltunk a szemészeten, az iratai nálam, így az ő lakcímkártyájára is leadhattam 10 kilót. Ugyan még maradt az a bizonyos 2-3 kiló, de azt már csak el tudjuk dugni a kiürült garázsban egy következő expredícióig. 

Azt azért csak úgy magamtól kérdezem, nem lehetne-e esetleg, ha egy lakcímről esetleg éves szinten egy alkalommal mondjuk 50 kiló hulladékot vennének át. Az ember ilyen távolságra ugyanis nem fog festékes dobozonként nekivágni. Mi speciel hosszú évek óta nem vittünk egy dekát sem, tehát nem arról van szó, hogy a mennyiség felemelésével odahordanánk egy festékes bolt kínálatát. De ezt tényleg csak magamban kérdezgettem (nyilván tök feleslegesen), miközben hazafelé araszoltunk a délutáni csúcsban. De az új garázsajtó szép lett és ami a lényeg, Kispúposnak lett háza. 

Az élet ára...

 Mostanában sokszor gondolkodom el azon, hogy a hosszú élet valóban hosszú ÉLET-e. Igen, én is látom, hogy vannak, akiket a Jóisten a tenyerén hordoz, idős korukra is mobilisak, ép elméjűek. Olyan emberek, akik nyolcvanplusszosan is érdeklődőek, aktívak. Nem tudom, hogy érik ezt el. Talán tényleg egy felsőbb akarat jószívűsége okán, talán a gének (én magam ebben hiszek). 

Azt tudom, hogy az édesapámnál sportosabb fiatalember annak idején kevés volt. Úszott, biciklizett, evezett, síelt, focizott, vitorlázó repülő volt. Élt is 89 éves koráig, bár az utolsó öt év évét azért már nem nevezném Életnek. De a tudomány az emberiség érdekeit szolgálja - mondják -, így aztán jó néhány komoly problémája ellenére életben tartották, hogy a végén méltatlan körülmények között, nem kevés fájdalommal távozzon ebből a világból. Ez elsősorban az ő fájdalma volt, de azért nem elhanyagolható a család fájdalma, amiért ezt a leépülést (fizikai és szellemi szinten is) végig kellett asszisztálnia. A kellett jelen esetben legyen jól értelmezhető. Nyilván a szeretet miatt zokszó nélkül viseltük a közös megpróbáltatásokat, de szívünk mélyén nem értettük, miért kell így megszenvednie a világon legkedvesebb embernek a véget. 

Anyósom 88 évesen ment el, de az utolsó félévet az ellenségemnek sem kívánom. Sem megélni, sem végig asszisztálni. 

Most itt van az édesanyám, 87 évesen. Önállóan élni már nem tud, vele élni pedig nem könnyű. És ő még tulajdonképpen egy "problémamentes" beteg, akinél csak a cukrára és az időnkénti mentális zavarodottságára kell figyelni. 

Én is tudom, hogy a gyógyszerüzlet a világon az egyik legnagyobb üzlet. Ezért is tartom gusztustalannak, hogy a tv-műsorokat sűrűn megszakító reklámblokkok nagy részét is gyógyszerreklámok uralják. Olyan készítményeket tolnak nap mint nap az arcunkba, amelyek jószerivel az örökéletet ígérik, fájdalommentesen és boldogan. Ők is tudják, mi is tudjuk, hogy hazudnak. De az emberi gyarlóság győz, a reménykedés a reménytelenben, hogy majd ez a csodaszer segít, hiszen ott mosolyog a képernyőn az az idős ember, aki ráadásul egy gyönyörű park közepén mosolyog családja körében, kinevetve a halált, ami ennek ellenére utol fog majd érni mindenkit, de olyan jó hinni benne, hogy talán mégsem. Minden marad ilyen idilli. A park természetesen egy idősotthonhoz tartozik, ahol orvosok, nővérek vannak, remek konyha, közösségi terek, animátorok és főként saját szoba saját kedvenc homijainkkal berendezve. Unokákkal sakkozunk a társalgóban, délutánonként levezetésként úszunk egyet a medencében. Csupa móka és kacagás, és főként egészséges, jólöltözött, napbarnította idős emberek. Na igen, Andersen viszont már meghalt. 

A hazai - sokak számára már így is elérhetetlen - helyzetet nem írom le, mindenki képzeletére bízom. Főként annak függvényében, hogy mire idáig eljutunk, már megjártuk az egészségügy bugyrait. Itt most nem véletlen a pokollal való azonosítás. Ha a vizsgálatokat időben el akarjuk végeztetni, már erre elmennek a megtakarításaink. Bekerülni egy nívósabb idősotthonba, maga a lottó főnyeremény, amíg tartanak a tartalékaink. De mi lesz azután? Amit a többség megengedhet magának, joggal érdemelte ki az "elfekvő" elnevezést. Idős embernek lenni ma Magyarországon nem öröm, sem az idős embernek, sem a hozzátartozóinak. Senki ne jöjjön azzal, hogy a gondoskodással "tartozunk" idős rokonainknak. Nem, nem tartozunk senkinek. Ahogy nekünk sem tartozik senki. Ez a mi magánügyünk, nekünk kellene tudni megoldani. Közösen az állammal, amelynek oly sokat adtunk hosszú életünk során. Ma egyszerűen magukra vannak hagyva a családok, ezért jelent a sok idős ember problémát. És igazából ez a legszörnyűbb az egészben, hogy problémaként gondolunk rájuk, magunkra, pedig egész egyszerűen csak emberek vagyunk, akik segítségre szorulunk.