Már ez is örömhír... update*

 Már sokadszor rostálom át a könyvespolcokat. Több alkalommal sikerült helyet szorítani az újonnan érkező köteteknek, ráadásul időről időre eljátszunk a gondolattal, mi lesz, ha "hirtelen" kisebb lakásba költözünk. Ennyi könyvet képtelenség bezsúfolni a szóba jöhető ingatlanok bármelyikébe. 

A fiúk általános- és középiskolai kötelezői és ajánlott olvasmányai kerültek most a rostába. És mellesleg néhány életrajzi kötet, zeneszerzők, festők, más művészeti ágakban jeleskedők életrajzai. Mostanra úgy tűnik, lehetetlen küldetés ezeknek a könyvek az eladása, de még az elajándékozása is. Éppen ezért vettem egy nagy levegőt és próba szerencse, írtam valamikori alma materemnek, fotókkal illusztráltam az adományt. (Jó, az alma mater ebben az esetben nem egyetemet, hanem a valamikori Kossuth Lajos Közgazdasági Szakközépiskola helyén most üzemelő Budai Középiskolát jelenti) Megírtam, hogy 1978-ban ott végeztem és most az a képtelen gondolat vert tanyát az agyamban, hogy ezekkel a könyvekkel gazdagítanám az iskolai könyvtárat.

 Láss csodát! Szinte azonnal válaszoltak. Az igazi csoda pedig itt következik. Hálásan köszönik a könyveket, hozzam, örülnek nekik. El nem tudom mondani, mekkora kő esett le a lelkemről. Már túl vagyok azon, hogy bárminő csekély haszonra tegyek szert irodalmi kiadványok értékesítéséből. Voltak próbálkozásaim, hogy különböző tematikus csomagok összeállításával próbáljak aprópénzt kisajtolni az irodalom szerelmeseiből. Nos, a szerelemnek múlnia kell... Szomorúan állapítottam meg néhány hét elteltével, hogy a kattintások nyomán egyetlen komoly érdeklődő nem jelentkezett a szó szerint fillérekért kínált szépirodalomért. (Mostani diákoknak nem kellenek ezek a könyvek? Nem használják már az órai munkán? Tényleg minden elérhető a neten?) A házunkban az egyik szomszéd az ilyen jellegű problémáját úgy oldotta meg, hogy megtöltötte a szelektív papírgyűjtőt a kidobásra ítélt köteteivel. Csak csendben jegyzem meg, ennek kapcsán került hozzám Axel Munthe: San Michele regénye című munkája. Ebben az esetben is beigazolódott, amit Kosztolányi Dezső fogalmazott meg: Ne kölcsönözz nekem könyvet. Én nem olvashatom ki belőle azt, amit te. Mert, mit tudom, milyen vegyületet hoz létre egy könyv és ember? Te nálad ez pezsgő volt. Nálam talán csak limondáé lesz. Mondjuk, ennek a regénynek az esetében a szomszédot nyilván nem érdekelte annyira, hogy megtartsa amúgy elég szép számú könyvtára polcain, nálam viszont kiemelt helyet kapott. 

Holnap pedig dacolva a reggeli csúcsforgalommal bevisszük a könyveket az iskolának. Fáj elengednem őket, szeretem a még mindig meglevő könyvtári hangulatot a lakásban, de ugyanakkor örülök, mert most végre biztos lehetek benne, jó helyre kerülnek. Mert ahogy a közmondás tartja: Valahányszor kinyitsz egy könyvet és elolvasod, egy fa elmosolyodik, mert látja, van élet a halál után. 

*

Nos, a könyveket reggel 8-ra odavittem. A könyvtáros nagy örömmel köszönte, felhívott, hogy megmutassa a könyvtárt, megkínált az otthonról hozott frissen facsart almalével, beszélgettünk a változásokról az iskolával és a diákokkal kapcsolatban. Nyakatekert megfogalmazással "rám ért", látszott, hogy egy órát a mai napból arra szánt, hogy kölcsönös érdeklődést feltételezve beszélgessen azzal, akinek eszébe jutott az ő kis birodalmát gazdagítani. Volt alkalmam a diákjaival is találkozni, a fiúk udvariasak voltak és segítőkészek, a lányok nagyon csajok 😉olyan szerelésben, amiben jógaórára megy az ember, nagyszájúak és ugyanakkor bizalommal teltek a tanárjuk iránt. Érdekes bepillantás volt egy 45 évvel ezelőtti világhoz képest. Ráadásként még aznap az iskola igazgatónője is írt néhány kedves köszönő sort és az adományt feltüntették az iskola honlapján is. Ahogy én válaszoltam neki: Nekem öröm, hogy ezek a könyvek jó helyre kerültek. 

"Én iskolám, köszönöm most neked, Hogy az eljött élet-csaták között Volt mindig hozzám víg üzeneted... S én, vén diák, szívem fölemelem, S így üdvözlöm a mindig újakat: Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem" (Ady Endre)

és ha már szóba került: Zorán: A szerelemnek múlnia kell

Ha fáj a lábad...

Jó, nem a tied, az enyém... Ma újfent magyarázatot kaptam arra, miért tudnak cégek tucatjai mindenféle "orvosi segédeszköznek" látszó, Facen és tv-ben hirdetett vicek-vacakkal hatalmas pénzeket leszakítani tőlünk, gyógyulásra vagy csak enyhülésre vágyóktól.  

Fáj a lábam. 64 éves vagyok és gyerekkorom óta gágogok. Ez van. Ettől függetlenül hordtam én magassarkút is, jól is állt, tudtam is benne gyalogolni is, még Velencét is egy olyan szandálban tapostam végig gond nélkül, amit ma már fel sem mernék próbálni. Ráadásul imádtam mezítláb téblábolni ahol csak lehetett. Mégis, néhány éve a lábfejemben jelentkeztek az első fájások. Gondoltam, még idejekorán szakemberhez fordulok, mit tanácsol, hogy minél tovább tudjak fájdalom nélkül élni és főleg gyalogolni, főleg, hogy van egy kutyánk, akinek hál Istennek, nem fáj a lába és a térképről is szeretne lemenni. 

Az első jó tanács az ortopédián az volt, hogy fogyjak le és hordjak talpbetétet. Köszönjük, Emese! Eltelt egy év, a fájdalom már a másik lábban is jelentkezett, csak megsúgom, ez a második volt korábban az, amelyiknél egy talpközépcsont-törést sikerült összehoznom. Az orvos szerint nincs összefüggés. Már el sem mentem az állami rendelésre, irány a magánszektor. A doktor aranyos volt, megvizsgált. Ez máris egy nagy előrelépés az államihoz képest, ahol jószerivel az ajtóból vetettek a virgácsomra egy pillantást. Igaz, csináltak egy röntgent is, de arról szerintem még a készítője se tudta volna megmondani, milyen testrészről készült. 

Szóval, aranyos doki megvizsgált. Vagy fél óráig tapogatta a tappancsom, mire közöltem is vele, hogy a masszírozás kifejezetten jól esik, mégsem kaptam korábban sem beutalót gyógymasszázsra. Volt egy ötlete, ami a szerinte befeszült izomköteget kilazíthatja, csináltassak egyedi talpbetét és fáradjak a kasszához. Sokkal előrébb megint nem jutottunk, mert a két lábam azóta is fájt. Ez meglehetősen odaver ám mentálisan is valakinek, akinek addig a mozgás nem jelentett problémát. Nem tudtam párhuzamot vonni a fájdalmak és az időjárás vagy terhelés között, hol jobban fájt, hol kevésbé, hol menet közben kezdtem sántikálni, hol a reggeli merevség után gond nélkül jártam a köröm a kutyával.

 Aztán  jött egy repülős utazás, ahol a 16 óra után dagadt és vöröslő lábfejjel dőltem el a szállodai ágyon. Megijedtem. A világ másik végén a dolog leginkább egy trombózisra hajazott. Szedtem a vérhigítót és feküdtem két hétig, amíg a kötelező karantén tartott. Más úgyse tehettem, szerencsére a lehetetlen helyzetben. Mire kiszabadultunk, már minden rendben volt, bár a gyaloglás továbbra is gondot okozott. 

Mostanra két kis unokám is van, akikkel lépést tartani nem egyszerű, sőt, egyre nehezebb. A lábam pedig fáj. Sőt, most már időnként úgy belehasít a fájdalom, mintha kést döfnének a kérdéses testrészbe. Így mondják, bár, szerencsére a hasonlatot kipróbálni még nem volt alkalmam. Így aztán megint kértem időpontot a háziorvostól, elmondtam, mi a problémám, kértem beutalót, kértem időpontot az ortopédiára (az eközben eltelt heteket már nem is számolom, a fájdalom úgysem múlik) és ma végre el is jutottam a rendelésre a János kórházba. A törődést az ott töltött idővel fordítottan arányosnak érzem. 

Bár, nem kérték, levettem a cipőmet, a zoknit nem is kellett. Elmeséltem a kálváriámat, hogy a fájdalom ijesztően szúr bele a rüsztömbe, s a hétvégén megfigyeltem, ilyenkor a fájdalom alatt az erek is megduzzadnak, úgyhogy mégis van valami kis jele a külvilág felé annak a görcsös érzésnek, amit ilyenkor átélek. A doktor az asztal túloldalán aligha látta, mit mutogatok. Viszont folyamatosan instruálta az asszisztensnőt, hogy hogyan lépkedjen a programban, amikor röntgenre akar beutalót írni. A Jánosban az Ortopédia a régi helyéről a Reumatológia épületébe költözött, nyilván a röntgen még a régi helyen, tehát sántikáljak át oda. Aztán vissza. Amikor újra behívnak, vidáman közlik, hogy semmi olyat nem látnak, ami miatt műteni kelljen. Heuréka! Erre nem is gondoltam igazság szerint. És a felhőben már ott egy gyulladáscsökkentő, majd váltsam ki. Itt egy újabb hosszadalmas instruálás következett a fiziko-terápiás kérvény megírásához. Tehát, összegezve: egy röntgen alapján, aminek a felvételeit én nem is láttam, mert ugye minek is, kaptam gyulladáscsökkentőt és beutalót. És persze csináltassak egyedi talpbetétet. Jobbulást! A halvány puhatolózásomra, hogy keringési probléma ugye nem állhat a háttérben, csak annyi a válasz: nem valószínű. Nos, akkor kapjam magam, menjek át a Kútvölgyi úti épület C folyosójának a legvégére és ott dobjam be a beutalót, majd ők hívnak telefonon a továbbiakat megbeszélendő. A poén kedvéért itt a fotó a céduláról, ami ott fogadott. 

Hogy én alig tudok menni, azért jelentem meg a rendelésen, nyilván nem tétel, attól még alaposan  megjáratnak, mert ha a bokatörő útvonalat abszolválom, nyilván nem is lehet olyan nagy a baj. Hogy nem volt laborvizsgálat, ultrahang vagy CT? Mégis, mi a fenét képzelek? Ez itt a magyar egészségügy, nem a Hegyi doktor legújabb fejezete. Ha ilyen úri huncutságokra vágyom, menjek dr. Gruberhez. Mennék is, az az igazság!

Turista vagyok...

Amióta Magyarországon megjelentek a turi üzletek, én lelkesen túrok, kutatok. Itt azért már több évtizedes hobbyról beszélünk. Eleinte túlzásokba is estem, mostanában azért már képes vagyok üres kézzel is kijönni a boltokból. Jó, ha már az őszinteség jegyében írok itten, akkor azért bevallom, ilyen esetek elég ritkán vannak, de legalább már előfordulnak. Az az igazság, hogy fájna a szívem egy-egy tetsző darabért tízezreket hagyni a boltban, ha egyáltalán lenne rá és sokszor elcsábulok a szettek összeállítására már ott a boltban... ehhez a kis gatyóhoz milyen jó az a blúz, na és ez a kis kabátka meg egyenesen hozzájuk tartozik... nem kell ecseteljem, szerintem a nők többsége már kész öltözetet lát maga előtt, nem egy-egy darabot, ami majd jó lesz egy már meglévőhöz (vagy esetleg előbb-utóbb találok hozzá valamit). A dolog kissé elfajult, mert sokszor pár száz forintért is minőségi darabokra leltem, így aztán kabátok sorakoztak a szekrényben, meg blúzok tömkelege. Némelyik pulóverből idővel halloweeni tök lett, másból díszpárnahuzat, megint másból ügyeskezű barátnőmnél táska.

Volt egy "korszakom", amikor ún. trachten holmikra vadásztam. Ezek azok az osztrák vendéglősnét vagy vadászfeleséget idéző cuccok, amik mellett - úgy tapasztaltam - egyre többen horgonyoznak le, és néha árgus szemekkel figyeljük egymást, hátha visszaakasztja a "vetélytárs". A minőségükről csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatok, a fazonhoz kell azért némi bolondéria. Bennem gyerekkorom óta megvan a Dirndli-dili, hála a német rokonságnak. Sajnos azonban egyre kevésbé állnak jól, ahogy felszaladtak a kilók. Hiába dundi a vendéglősné, magamon már nem találom komfortosnak ezeket a fodros, csipkés holmikat. Persze, soha ne mondd, hogy soha alapon néha a kosárban landol egy kis zeke, kabátka, mert az azért örök darab, legtöbbször be se kell gombolni. 

Persze, néha nem vagyok elég erős és belefutok olyan darabokba, amiket annak ellenére megveszek, hogy már a kasszánál vannak fenntartásaim, felveszem-e valaha. Ilyenek például a piros árnyalataiban tündöklő blúzok. Ma például az ortopédiai rendelésre igyekeztem felöltözni, félórám ment rá, hogy sorra tettem félre blúzokat és halásznadrágot, mert a nagy tükör előtt szembesültem vele, hogy ezek már nem az én  darabjaim. Mentek is a nagy fekete zsákba, amiben időről időre gyűlik a család holmija, hogy aztán adományboltban vagy más hasonló helyeken "végezze". Ilyenkor mindig erős elhatározásokat fogalmazok meg magamban, hogy 

1. egyáltalán nem veszek semmit, mert így is éppen elég rongyot válogattam már össze. Ezt azért elég nehéz betartani, amikor mindig belefutok valami meglátni és megszeretni darabba.

2. ha le fogok fogyni, az alighanem egy komolyabb betegség következménye lesz, tehát kisebb gondom is nagyobb lesz annál, vannak-e megfelelő ruhadarabjaim arra a lefogyott testre, úgyhogy a már nem komfortos darabok mehetnek a fekete zsákba.

3. ha valami csoda folytán mégis lefogynék csak úgy, mert elkezdenék sokkal több vizet inni például, akkor azok a régi kedvencek már úgyis "divatjamúltak" lennének. Ideje néhány új ruhácska beszerzésének. Ez mondjuk, elég valószínűtlennek hangzik még az én  számomra is. Szóval, annál a bizonyos beszerezésnél igyekszem a lehető legnagyobb önmérsékletet tanusítani. 

Manapság trendi a fenntarthatóság, újra felhasználás elvét hirdetni, úgyhogy turiskodásommal igyekszem ennek szellemében élni. Néha még bolhapiacra is kivittem a már megunt vagy kinőtt darabokat, hogy még mások is örülhessenek a fillérekért vett jó minőségű ruháknak. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a fene se érti miért, de a ruhák a szekrényben mindig összemennek, még soha egyetlen darab se nyúlt ki 😜

Elvagyok...

Vannak ilyen napok is, amikor - oké, délelőtt 10 óra van, talán elkiabálom még - úgy érzem, semmi sem tud felhúzni. Lent vagyunk a telken, a kutya is csak tényleg akkor ugat, ha másik kutyát lát odakint sétálni és hát hál istennek, lusták az emberek ezen a szombat délelőttön. Kivételesen füvet sem nyír senki a közelben, madárcsicsergés van és könnyű szellő. Mondjuk, utóbbira az előbb mondtam cifrákat, mert az aranyárban vett muskátlit szatyrostúl leborította a terasz mellé, rögtön le is törve a törékeny bimbós ágacskákból egyet-kettőt.  De aztán beültettem a helyére és meglocsoltam kis muskátli táppal is, úgyhogy talán nagy baj nem történt. Az obi-ban - igen, csupa kisbetűvel a neve, mert ott vannak most a nyaralók szívatására az aranyárban vett zöldek - vettem szúnyogriasztó zöldikét, a nevét ne kérdezze senki, a szúnyogokat amúgy sem riasztja, de olyan helyesen burjánzik, amikor jól érzi magát a sok kis zöld-fehér levélke. Ára nem volt kiírva, utólag már tudom, nem véletlenül, a pénztárnál átéltem egy kisebb infarktust, amikor a gép kiírta, hogy az apró cserép darabja 1.200,- forint. De már nem volt visszaút, viszont nem is kértem, hogy üssön be még kettőt, mert visszaszaladnék érte. 

Hajnalban nagyot sétáltunk a Balaton partján, s Jamie bár csak inni akart, végül a mohás kövön belecsúszott a tóba. Szerencsére edzett gyerek ő testileg és lelkileg is, az apró bakit nem élte meg traumaként, bár engem nem nagyon lehetne rávenni, hogy kövessem a csobbanós példáját. Szaglászott, szaladgált, néha kicsit szelektív-hallott, de azért egy remek órát töltöttünk együtt, mire itthon  a nagyi egyáltalán kinyitotta a szemét. Hogy a család legmelegebb takarója neki nem meleg, sőt nehéz, már fel sem bosszant. Tudom, hogy nincs igaza, sőt azt is tudom, hogy ő se mondja igazán komolyan, mert ha annyira fázna, már rég megfázott volna, de szerencsére jól van, csak hát ő már ilyen, semmiben nem látja meg a jót és szépet, talán csak a dédunokákról mutatott fényképekben. Panaszkodik, hogy sokat adok enni, de ha nem így tennék, nyilván az volna a probléma, tehát ezzel sem foglalkozom. Vannak azok az ügyek, amiket a saját jól felfogott érdekemben már nem kell végigjátszanom. A süketet én is tudom alakítani. 

Korán reggel az unokákról kis videót kaptunk, a pici lány is tekeri már a háromkerekűt, ezért aztán másztam is vissza a padlásra, hogy előkerítsem az édesapja első kis biciklijét. Lesz öröm, ha jönnek. A padlás egy igazi kincsesbánya. A kis retro montain bike-ról múlt héten kiderült, 80 ezer pénzért hirdetik a jófogáson, ő meg csak itt lapít a a háromkerekű, az elektromos homokfutó és a gokart mellett. A tavaly előszedett kisebbik bringáról meg egészen horrorisztiklus 280 eurós árat láttam az interneten, úgyhogy tényleg kincsek ezek. Mint ahogy biztosan az a sok G.I.Joe és tininindzsa teknőc is. Apró szépséghiba, hogy a lányunokám vagy beéri ezekkel, vagy nyakamba vehetem a marketplace-t, hogy kiskonyhát és más lányos holmikat találjak június végéig. Bár, neki odahaza egy repülőgép a kedvence, úgyhogy talán itt is el tudjuk majd varázsolni ezzel-azzal. 

Amikor végre gépközelbe kerültem, elolvastam a barátnőm posztját a tegnapi erdőkerüléséről. Imádom, ahogy megfogalmazza az élményeit, szinte mintha magamat hallanám, úgyhogy valószínűleg nem véletlenül vagyunk barátnők, mert nagyon egy húrra jár az agyunk szinte mindenben. Egy valamit nem tudok megfejteni, hogyan maradnak szabadgyökei a saját nem könnyű hétköznapjai mellett, hogy mindig tartalmas, stílusos megfogalmazott formában egy ütős kép mellékletével tegye közzé. Én magam sokszor érzem, hogy a félálomban vagy séta alatt felbukkanó morzsákból végül nem sikerült azt visszaadnom, aminek eredetileg az a gondolatfoszlány indult. 

Ma lustálkodós nap van, mert még ebédet sem kell főznöm. A tegnapi húslevesből mára is maradt bőven. Apa pedig már dörzsöli a kezét, ha a hekksütésre emlékeztetem. Imádja csinálni és el kell ismerjem, igazán jól is sikerül minden alkalommal. A ház végre összeállt a szezonra, a kerti munkák java is elvégezve, nem vagyunk maximalisták, itt nem kell vigyázban álljanak a fűszálak. Persze, takarítani lehetne vég nélkül, hiszen ez a kinti-benti élet jár némi piszokkal, főleg egy kutyás családban, de mint mondtam, nem vagyunk maximalisták. A tegnap esti tűzrakás szerte pattogó szikráinak nyomát is elfújta a mai szellő, még a teraszt sem kell lesöpörni. 

Van itt a közelben egy kedves fiatal pár három (vagy lehet, már négy?) gyerekkel, valamiért kinéztek maguknak és mindig jókat beszélgetünk, sajnálkozva elbúcsúztatnak ősszel, nagy örömmel üdvözölnek tavasszal. Tegnap este ránk köszöntek a parton, Colint keresve. Nekik egy csodaszép berni pásztoruk van, Málna. Jól esett az a néhány együttérző szó, amit Colin kapcsán mondtak, hiszen éppen arról beszélgettünk mi is, hogy az elmúlt harminc évben nem volt balatoni hétvége, amikor ne egy goldival osztottuk volna meg a naplementét. Fura ez az új helyzet nekünk is, hiányzik a mi kis szöszkénk, még ha Jamie minden igyekezetével pótolni is igyekszik őt. Vagy csak ráébreszteni minket, hogy a goldikon túl is van élet, a szálkástacskó is tudja meghatározni a család mindennapjait. Mint most is, amikor már kissé erőszakosan igyekszik a tudomásomra hozni, hogy labdázó idő van, úgyhogy menjek és hajigáljam neki azt a rongycsomót, ami valaha apa teremfoci labdája volt. Mit tehetnék, egy tacskónak jobb, ha engedelmeskedsz.

Horror, katasztrófafilm vagy brutális jövőkép?

 A minap belefutottam a Fertőzés című filmbe. 

Fertőzés

2011-ben bemutatott katasztrófa-thrillerként jellemzik, de az első bő negyedóra elteltével nem is nagyon bántam, hogy felvételre kellett állítsam a beltéri egységet, mert más dolgom lett. Ugyanis már az első képsorok annyira megviseltek, hogy hirtelenjében nem is tudtam eldönteni, horrort nézek, katasztrófa-filmet vagy valami nostradamusi jóslatot a jövőről. A jövőről, ami 2020-ban kísértetiesen hasonló mdon be is következett. 

Talán éppen azért volt rám ilyen nagy hatással, mert annyira a Covid járvány idejét idézte. Annál félelmetesebb, amivel a való világban szembesülhetsz, nincs. A mumus, amíg csak a mesékben létezik, megborzongat, de amint a szemedbe mered, lefagysz, megbénulsz, rettegsz a következő találkozástól. Ha lesz újabb alkalom. A film annyira életszerűen mutat rá világunk sérülékenységére, egy új vírus elterjedésének a kivédhetetlenségére és sebességére, hogy máris érzed a sejtjeidben a félelmet. Amikor egy másik embertől átveszel egy pohár italt, néhány jóleső korty után akaratlanul is ujjad hegyével megtörlöd a szád sarkát, amivel korábban a mosdó kilincsét fogtad, elégedetten, amiért a higiéniára ügyelve, kezet mostál. Majd a poharadat a leszedő pincér a tálcájára gyűjti... másnapra mindannyian a halállal szemeztek. Ki kezdte, ki továbbította, a pincér otthon kit ölelt meg a vírussal a szervezetében, a mixer melyik felszolgáló lányól lopott egy csókot... a kör egyre tágul, az áldozatok szaporodnak

A film trailere

Szóval, egyelőre csak a felvevő egységen lapul a film. Igazság szerint egyszerre szeretném a már látott képsorokat is elfeledni és ugyanúgy folytatni is. Mert bár a film fikció, de bebizonyosodott kilenc évre rá, hogy a veszély valós és rémisztő, és nem árt tudatosítani magunkban ezt a veszélyt, mielőtt csak legyintünk. Felkészülni úgysem lehet.

Lehet egy kutya hiú?

 Lehet? Mert a gazdi nyilván az, ha róluk van szó. Colin picinek aranyos volt. Picinek? Igazából majdnem tíz hetes volt, amikor hazahoztuk, szinte már nagy. Persze, azért még baba. Aztán egy parazitafertőzésnek köszönhetően kamaszként, fiatal felnőttként szinte girhes volt, legalábbis a fajtájára jellemző testtől sokkal vékonyabb. De kikezelték és kis késéssel belehúzott a "testépítésbe", lett belőle egy egészséges, gyönyörű  42 kilós kan. Aki csak látta, dicsérte. A fejét különösen. A kissé (helyenként erőteljesen) göndörödő selymes szőrét pláne. A kivételesen szelíd természetét meg már csak ráadásként. Olyan csodás átalakuláson ment keresztül, amivel talán még ő maga is tisztában volt. Ha dicsérték, azt a tartást látni kellett volna, valósággal kihúzta magát. Később persze, a leépülés szomorú idején - számomra legalábbis - látványos lett a változás, de még mindig sokszor kapott elismerő pillantásokat, szép szavakat és olyankor a kissé már rozoga test mintha újra életre kelt volna. 

Jamien kezdettől látszott, hogy jó formájú kiskutya lesz. Sőt, az is látszott, hogy nagyon nagy kiskutya lesz. Felnőtt korára izmos, már-már robosztus felépítéssel bírt, de amiért a mai napig kedveskedve közelítenek hozzá, az a babyface, az az örök kölyökpofi, ami árulkodik a macsó külső mögött megbújó kedves, családjáért bolonduló szívről. És tudja a bestia. Amikor düdörgök neki, hogy gyönyörűségem, okos kis fején látszik, hogy élvezi az elismerést és egyetért. 

Legközelebb nagyon figyelnünk kell, ha április elseje és Húsvét egy hétvégére esnek...

 Szép időt jósoltak az ünnepekre, tehát irány a telek, hiszen itt az ideje a szezonnyitásnak. Péntek reggel lerendeztem Jamiet, reggelizett a család, aztán az előző nap már összekészített kupacot kezdtük volna lehordani a családi harci szekérbe. Elsőként a műanyag ládát, amiben az ünnepi menühöz válogatott kézműves sörök, egy üveg bor, egy pezsgő, üdítők és egy karácsonyról megmaradt Aperolhoz hasonló koktél várta, hogy a kocsi mélyén elhelyezzük. Életem párja megragadta a kétségtelenül nehéz batyut és nekiindult az első emeletről levezető lépcsősornak. A következő pillanatban azt hittem, összedőlt a lépcsőház. Nyilván az alsó lakónak is hasonló elképzelése lehetett, mert szinte abban a pillanatban nyílt ki az ajtaja, ahogy az utolsó pattogó sörösdoboz is gejzírként kezdett locsolni. Mi történt? - néztem a férjemre, aki dermedten nézte az akaratlan pusztítást. Vállát megvonva mutatta fel a kezében maradt műanyagdarabot, ami valaha a hűtőláda erős fogantyúja volt, illetve annak egy darabkája. Ugyanis az öreg műanyag ebben a percben érezte elérkezettnek az időt arra, hogy három darabra törve utat engedjen a gravitáció törvényeit bizonygató üvegeknek. 

Talán ismerős az érzés, amikor már elkeseredni sincs erőd, csak fogod a lapátot, szedegeted az üvegszilánkokat (ezernyi apró csillogó kis szilánkról beszélünk), mosod a lépcsőházat, mosod újra és újra, szemüveget veszel a biztonság kedvéért és lám, századszor is felfedezel egy megbújó kis csillogó üvegdarabot és a végén a felszáradó kövön még a porszívóval is átmész, nehogy a kutyád a tappancsával szedjen fel ezekből a sunyi kis szilánkokból. Egy óra ment el az emeletnyi pusztítás nyomainak eltüntetésével. Közben csendben "elvéreztem", de ki törődik ilyen apróságokkal. Ezek után már kissé aggódva sorolsz be a Balaton felé tartó kocsiáradatba. Ha egy nap így indul, olyankor lehet, hogy jobb lenne otthon maradni. 

Végül eseménytelen, bár elég hosszúnak tűnő utazás után begördülünk a kapun és megnyugodva sóhajtunk fel, most már nem lesz semmi gond. De lesz! Ráengedjük a vizet, még minden rendben. De ... a melegvízcsapból nem folyik semmi. Nagypéntek van, ilyenkor nincs bolt, ahol alkatrészek között téblábolhatsz, vagy mester, akinek sűrű pillogásokkal kísérve esedezhetsz, tehát meg kell oldani vagy pakolj össze és menj haza. Ez utóbbi persze nem opció. Még. Ritkán szoktuk az első komolyabb akadálynál feladni. A megoldás a szombati nyitvatartásban látszik, úgyhogy az amúgy tevékeny nap után cicamosdással bújunk este az ágyba. Hajnalban a ház ura kibotorkál a fürdőszobába és némi szöszmötölés zajai után pironkodva vallja be, hogy még ősszel, a víztelenítéskor rossz helyre tekerte vissza azt a flexibilis csövet, ami... igazából nem is érdekel, mert ha a bojler előtt állnék, akkor sem biztos, hogy érteném, mi a probléma. De ő kvázi "megálmodta", megcsinálta, hurrá, megindult a víz a melegvízcsapban is. Oké, akkor mossunk is, ha már ilyen szépen süt a nap! 

Jó, de hogy is működött tavaly ez a nyomorult gép? Arra még emlékszem, hogy az új családtaggal már akkor is voltak nézeteltéréseim, a tervezője nyilván pasi volt, nem nő, de miért csinál úgy, mintha még áramot sem kapna. Persze, hogy bedugtam, ne nézz teljesen hülyének! Apa is megtekergeti, működik ez, mi a bajod vele! Na, heuréka, akkor kezdjük, persze, hogy nem felejtettem el a wc-be tenni a lefolyócsövet, azért én se vagyok teljesen sügér. Lemegy két mosás, de az egyik sarokszelep (asszonyok, ugye nekünk nem is kell tudni, mi a franc ez?!) kicsit ereszt. Kicsit, de azért látványosan. Apa érkezik, megszereli, s hamarosan fel is harsan az ordítás: Jutka, zárd el a vizet! Ugyanis a kissé összenőtt alkatrész egyenesen a falból tekeredik ki. Már nem is számolom, hanyadszor mossuk fel a fürdőszobát, az idén többször akkor sem fogom, ha ... Dehogynem! De apa már szerel, megint minden rendben.

 Most már tényleg egyenesben vagyunk, végre élvezhetjük a kert örömeit és a jó időt! A vasárnap le is megy csont nélkül, aztán éjjel idős anyukám kimegy pisilni. A wc-nek van egy sajátossága, nem biztos, hogy eláll magától az öblítés, olyankor kicsit meg kell pöckölni a nyomógombját. De hát ő azt sem hallaná, ha maga a Niagara zúgna mellette, így aztán békésen lefekszik. Mi a kerti munkáktól kidőlve csukott ajtó mögött durmolunk, mígnem a ház ura zubogásra ébred. Kibotorkál, aztán a küszöbig érő vízben hamar fel is ébred. A korábbi özönvizek felitatásához használt fürdőlepedőket este pakoltam a helyükre, miután kimosva, napon szárítva végre frissek, tiszták. Most újra szétdobáljuk őket a fürdőszobában. Éjjel kettőkor megy a kármentés. Hogy miért lezdett most a wc folyni, már nem is érdekel. Két választásom van, sírok vagy röhögök. Az utóbbit választom, pedig nem is ittunk (lásd az első napok történéseit). Mire újra bedőlhetünk az ágyba, én teljesen felébredek, apa agya jár, hogy mi legyen majd a megoldás. A sufniban a honfoglalásig visszamenően mindenféle "jó lesz ez még valamire" alkatrész között vajon megvan-e még az a cső, amire ki lehet cserélni azt, ami most megadta magát? 

Húsvét hétfő... mások vérmérséklettől függően várják a locsolókat, vagy zárják duplára az ajtót, nehogy valaki becsöngessen. Én a kutyával már kora reggel sétálni indulok, apa a wc mögött hesszel, szab, szerel, csövet cserél. Ahogy végzett, kezdem a mosást elölről, teregetek ... most már a lakásban, hiszen, ha végeztünk, indulunk is haza. Mit mondjak, részünkről kimaxoltuk a húsvéti locsolást, úgyhogy nekünk "lányoknak" már nem is jut a régen kötelező kölnivízből. Most kivételesen örülök is neki. Hazafelé simán haladunk, az ajtón belépve pedig megkönnyebbülten rogyok le az étkezőben. Na, a Húsvét is eltelt. Sonka volt, tojás volt, "locsolás" is megvolt. Most már csak egy kis nyugalomra vágyom. Sokat elárul a húsvéti gondolatokról és hangulatról, ha megsúgom, hazaindulás előtt még a leveit bontogató mogyoróbokorról is leszedtem a színes kis tojásokat, amikkel ideiglenesen tojásfává avattam szerencsétlent. Pedig tavaly élveztem, hogy a következő hétvégén még a színes kis foltok fogadtak. Most csak reménykedem, hogy innentől már csak nyaralónak használjuk a hétvégi házat.