2024. márc. 21.

Szülés ma és régen

 A dolog már csak áttételesen érint, már csak ha a nagyfiamék úgy döntenének, hogy babát vállalnak, ők kerülhetnek döntési helyzetbe a hol és hogyant illetően. De persze véleményem azért van a témáról. Néhány napja hír a médiában, hogy előrehaladott állapotban van már egy elképzelés, miszerint az eddigi II. és III. szint mellé létrehoznák az alacsonyabb, I. progresszivitású szintű szülészeti ellátást is az országban. 

Persze vannak feltételek: komplikációmentes várandósság, a magzat 4 kiló alatti súlya, a terhesgondozáson való rendszeres részvétel, a kismama kora... 

Nos, eszembe jutott egy nap, nevezetesen 1983. május 25-e. Komplikációmentes terhesség után, 23 évesen, egészségesen, miután a terhesgondozáson rendszeresen megjelentem, befektettek a szülészetre, mert nem indult meg a kiírt időpontra a szülés (pedig még kirándulni is elmentünk előző nap, hátha a Jánoshegy elég megerőltetőnek bizonyul, de nem történt semmi). 

2 és fél hét túlhordás után megindított szülés és félnapos vajúdás után elment a fiam szívhangja. Sosem fogom elfelejteni a János kórház szülészetén azt a kapkodós sietséget, amivel felvittek az emeleti műtőbe és mire megijedhettem volna, már elaltattak. Császármetszéssel született meg, a nyakán körbetekeredett köldökzsinórral. Nem tudom, hogy vajon lett volna fél óránk, hogy a mostani elképzelések szerint megfelelő szakszemélyzethez műtőbe kerülhessünk, vagy a sietség és az adott teljeskörű kórházi felszereltség miatt megúsztuk a baba károsodását, de végül egy egészséges 3,60 kilóval és 56 centivel született legénykét ölelhettem másnap reggel magamhoz. 

Mivel az elképzelt osztályokon nem lenne koraszülött intenzív, neonatológus (újszülöttgyógyász), újszülött-szakápoló, aneszteziológus és intenzív terápiás orvos, vagy ha mégis, akkor 30 percen belül elérhetőek lennének, nem tudom, ez mennyiben tenné veszélyesebbé a szülést. Van ismerősöm, aki szintén megfelelt volna a fenti feltételeknek, a normál szülést mégis nagy hasi műtéttel, majd az intenzív osztályon fejezték be, nem sokon múlt, hogy el nem vérzett. Szerencséjére az első szülőotthonos élmény után a második gyerek világrahozatalát egy megfelelően ellátott kórházban bonyolították le, ezért maradt életben. 

A terhesség és a szülés nem egy torokgyulladás. A női szervezetet olyan szinten veszi igénybe, ami a váratlan komplikációk egész tárházát hordozza magában, és akkor az aprócska gyerekről most szót sem ejtek. Tisztában vagyok vele, hogy mára egy császármetszéssel sem maradnak a kismamák két hetet a kórházban, három nap után hazaküldik őket, varratszedésre is vissza kell menniük. Élek a gyanúperrel, hogy a változtatásokat férfiember ötletelte, aki még szülést élőben sem látott. Tudom, hogy egészséges gyerekek születnek otthonszülések alkalmával is. Én a magam részéről kicsit azt is oroszrulettként látom, de ez a magánvéleményem, még az unokahúgomnak sem próbáltam érvelni ellene, aki végül egy egészséges kislánynak adott életet legközelebbi rokonai jelenlétében. Bennem még az igazán nagy szaktekintélynek számító Geréb Ágnes tevékenysége is véleményes (bár, nem kíváncsi rá senki). Lehet szídni a kórházi körülményeket, a hiányzó szakszemélyzetet, de ha ezek adottak, akkor azért - szerintem - minimalizáltuk a veszélyeket. Amik a legváratlanabb időben és formában adódhatnak. Én hiszek a "jobb félni, mint megijedni" szólásban. 

2024. márc. 20.

Még hogy a kutya nem gyerekpótlék...

 Fenti megállapításon és annak inverzén lehetne vitatkozni, de ez a poszt most Jamieről szól meg rólam. Meg az érzésről, amikor egy kicsit elengeded a kezét, akarom mondani, a mancsát. Jamie mostanra talán már elfogadta, hogy egyedül maradt, bár a hétvégén volt egy szívszorító pillanat, amikor egyértelműen reménykedett, hogy a Dunában feléje úszó golden retriever nem más, mint öreg barátja, Colin. Amikor rájött, hogy nem, a csalódás szinte kézzel tapintható volt. De mivel napközben nincs egyedül, az édesanyámmal boldogítják egymást, különösebb probléma nélkül állt át magányos kutyás létére a családunkban. De az is biztos, hogy teljesen ránk fókuszált és ez problémát jelenthet, ha magára akarjuk hagyni. Akár csak egy napra, később egy-egy éjszakára, vagy ha úgy alakul, akár néhány hétre is. 

Kutyás barátoktól jött az ajánlás, így aztán megszületett a döntés, a "gyerek" napközis lett. Hetente egy alkalommal, szerdánként tesszük tiszteletünket Lacinál. Egyelőre persze csak napközben, a panzióztatáshoz azért még meg kell erősíteni benne is a bizalmat, hogy érte megyünk előbb-utóbb. Hogy ezeken a napokon mivel tölti az idejét, nem igazán tudom. Amikor megyek érte, nincs idő hosszas beszélgetésekre, kis információ morzsákat kapok, hogy nem volt gond, szaladgált, játszott a többiekkel stb. Nem tiltakozik különösebben, amikor viszem és egyértelműen örül, amikor érte megyek. Bár, látszólag még sok energia marad benne délutánra, de igazából inkább csak feldobott, mert éjszakánként úgy alszik, akár a kő. De ettől még emészt a kíváncsiság, vajon ténylegesen mit csinál nélkülünk, hogyan éli meg a népes bundás bandás életet, ahol még egy barátja is ott van? Jó lenne egy hosszasabb beszámoló, esetleg néhány kép, egy kis videó, ugyanakkor tisztában vagyok vele, Lacinak nyilván ezer más dolga van, mint az aggódó szülőket, akarom mondani, gazdikat nyugtatgatni. De azért na..., vajon mit csinál kis szőrösünk reggel fél nyolctól délután négyig??? 



2024. márc. 19.

Jon Bon Jovi ...

 Általában bírom a rekedtes hangú zenészeket, köztük is talán leginkább Bon Jovit. Nem sok külföldi nagyágyú hazai koncertjére jutottam el, ezek egyike az övé volt. Emlékszem, 1993. szeptember 1-én az MTK Hungári körúti stadionjában csápoltam felnőtt fejjel a fiúknak és az előzenekaruknak, Billy Idolnak. Mellesleg őt is csíptem, White Weddingje az egyik kedvencem (volt). Na, de mit is kell tudni kedvencünkről, akiről a minap azt találra leírni egy újságíró, hogy hangszál-sorvadása miatt meg kellett műteni és bár Jon szorgosan gyakorol, még egyáltalán nem biztos, hogy visszatérhet a színpadra.

Az eredeti neve John Francis Bongiovi Jr., apai ágról szicíliai olasz, anyai ágról német és orosz származású. Karrierje során kiadott két szólóalbumot és tizennégy albumot az együttesével. Alkotó tevékenysége mellett a Philadelphia Soul nevű amerikaifutball-csapat társtulajdonosa és nem mellesleg számos filmszerepet is magáénak tudhat sűrű munkássága részeként. Ezek közül talán a legismertebbek az U-571, egy tengeralattjárós háborús film Matthew Mcconaughey-vel, valamint a Szilveszter éjjel rengeteg nagyágyúval. Dalszerzője volt a Spaceballs (Űrgolyhók) és a Vadnyugat fiai 2. c. filmeknek.

Kamaszkorában alapította első együttesét jóbarátjával, Bryan Rashbaummal. New Jersey klbujaiban léptek fel, valamint sok időt töltöttek unokatestvére hangfelvétel-készítő stúdiójában, a Power Station Studioban. A takarításért cserébe lehetősége nyílt demok készítésére ismert zenészek együttműködésével. Az első száma a Runaway volt, amit a helyi, majd más, nagyobb piaccval rendelkező rádióállomások játszottak le. Felismerve, hogy állandó csapat kell, kapcsolatba lépett későbbi társaival, köztük Richie Samborával és Tico Torresszel. Richie Joe Cockerrel turnézott, Tico pedig Miles Davisszel készített felvételeket, és élőben zenélt az Operaház fantomjában. Régi barátja, Bryan kilépett és főiskolára ment, de amikor Jon felhívta, hogy új együttest alapít, félbehagyta tanulmányait és csatlakozott hozzájuk. 

A kliencvenes évek elején Jon és Richie sikeres szólólemezeket adtak ki. Jon elbocsátotta az egfyüttes managerét, pénzügyi tanácsadóit és ügynökeiket. Saját kezébe vette az ügyek intézését és megszületett a Keep the Faith. a jól lebonyolított stílusváltás eredményeképpen a Bon Jovi volt az egyetlen olyan amerikai pop-metál zenekar, amely meg tudta őrizni rajongóit. Változtattak az arculatukon is, ami olyan jól sikerült, hogy még a CNN híreiben is megemlékeztek róla. 2010-ben az együttesnek volt a legnagyobb koncertbevétele a világon, 201 millió dollár. Ügyesen éltek azzal az adottsággal, hogy Bo Jovi kifejezetten fotogén alkat, például videóklipjeik szerekezetében is kiemelték a srác külsejét. 2006-ban elnyerték a Grammy-díjat a "legjobb country duett" kategóriában, valamint többször is jelölték őket különböző lemezeikkel. Az elmúlt 27 évben több mint 120 millió albumot adtak el világszerte, ebből az USA-ban 34 milliót. Minden idők egyik legsikeresebb együttesének számítanak. Rajongótáboruk három generáció tagjait foglalja magában. ((Én már két generáció óta 😁)

Március 2-án lett 62 éves és példás családapa, aki középiskolai szerelmét vette feleségül 1989-ben. Dorothea karate-edző, talán férjeura azért is nem mert soha félre kalandozni 😎 Négy gyerekük van és soha nem szerepelnek a bulvár botránykrónikáiban. 

Idén megjelenik a 16. albumuk Forever címmel, aminek megjelenése kapcsán Jon annak a reményének adott hangot, hogy minden vágya, hogy jövőre turnézhasson, bár még mindig a komoly műtét után lábadozik. Jó úton halad a gyógyulás felé és amikor a lemezt készítették, naponta egy dalt fel is tudott venni, de a cél az, hogy hónapokon keresztül, hetente négy estén két és fél órát tudjon koncertezni. Dolgozik rajta, és eddigi kitartását ismerve, így is lesz.

Hallgassátok, jó szórakozást! 

https://www.youtube.com/watch?v=I6kmt8XLF4c


 

2024. márc. 16.

Colinról

 Ma reggel a parkban az egyik kutyás ismerős megkérdezte, milyenek a napok Colin nélkül? Kicsi Drazséja az idén 15 éves lesz, tehát a parkbeli egyesületünk, a Geszebek egyik alapító tagja ő is, talán az utolsó abból a társaságból. Drazsé szerencsére jó egészségnek örvend. Annak ellenére, hogy nem szed mindenféle kiegészítőket, az ízületei ruganyosak, az egész apró kutyus láttán nem gondolnád, hogy már ennyi idős. Jó látni, hogy még örömét leli a sétában, a szaglászásban és jókedvűen üget haza reggelizni. 

No, de Colin... neki is elmondtam, hogy az első napok, talán az első két hét is, a megkönnyebbülésé volt, amiért már nem látjuk "szenvedni". Soha nem fogom már biztosra tudni, hogy valóban szenvedett-e. Jó étvágya volt, szívesen ment volna sétálni, bár, nem tudott. A kertben bóklászva, ha elesett, felállni már nem biztos, hogy sikerült. A lépcsőn hoztuk-vittük, a kakát szedtük utána a lakásban is, de ő csóválta a farkát és sorban állt a jutalomfalatért. Nagyot szusszanva elterült a szoba közepén és aludt. Sokat, nagyon sokat. Az utolsó napokban újra a közelünkben dőlt le, szinte a lábunkra, talán ő már tudott valamit. Meghoztuk a döntést, részben miatta, részben miattunk, részben Jamie miatt, de magyarázhatom bárhogy, elsősorban azért, mert ez így már nem volt tartalmas élet. Szerintünk. És dönteni csak mi tudtunk. Aki már átélte, tudja, hogy nem olyan könnyű meghozni a másik életről ezt a végletes döntést. Hónapok óta voltak itt már érvek és ellenérvek, néha még veszekedések is, húztuk-halasztottuk, gyáva módon abban bíztunk, Colin majd megkímél minket a döntő szótól. Nem tette és sosem fogom megtudni, hogy csak megelőztük vagy ő még tényleg nem érezte-e elérkezettnek az időt. Szóval, ettől a megkönnyebbülés orbitális lelkiismeret furdalásba csapott át. De mivel a dolog eldőlt, a karjaink között engedtük az útjára, legalább így kifejezve a hálánkat az együtt töltött évekért, a rengeteg élményért, amit együtt éltünk meg. 

Mára a vegytiszta hiány maradt. A nehéz érzés, valahányszor egy boldogan zászlózó goldenfarok tűnik fel a távolban, ha egy szépséges szöszke kutyafejet látok. Hiányzik az érzés, ahogy nemcsak ő, de még én magam is büszke tartással vonulunk végig a parkon a csodáló tekintetek kereszttüzében. Az én csodás szőrös fiam oly sokaknak tetszett és ezekből az elismerő pillantásokból jutott a gazdinak is. 

Tegnap a Hajógyári szigeten voltunk Jamievel. A szigetcsúcson egy golden úszott a Dunában a labdája után. Ahogy kifelé fordult, a kép szívszorítóan ismerőssé vált. Megszólalásig hasonló fej, izmos vállak tempóztak a hideg vízben. Még Jamie is felfigyelt rá és a parton tétován indult és állt meg a vízben, nem tudva, hogy eléje menjen vagy várjon. Még számára is olyan ismerős volt a jelenet. Mintha maga a Mester evickélt volna kifelé. Lassan két hónap telt el a búcsú óta és Jamien most láttam először ezt a bizonytalanságot, mintha felismerni vélte volna. A szívem szakadt meg, ahogy csalódottan elfordult, miután a bundáját rázó kutyát megszagolta. Szóval, hiányzik. Mindannyiunknak. Nagyon. Sokat emlegetjük, de a neheze talán majd akkor jön, ha lemegyünk a telekre, aminek minden négyzetcentimétere és a környék tényleg hozzá kötődik. A reggeli úszások, a kirándulások a tihanyi Belső tóhoz, az esti séták a sétányon, apa kísérgetése a vasútállomáshoz... és nem utolsósorban a szőke szőrszálak, amik ott várnak a szőnyegen, a hálószobában, mindenütt, ahol tavaly nyár végén még megfordult. 



Blogvilág meg én

 Szerintem a mai napig nem lenne blogom (sokak szerint nem lenne az olyan nagy baj), ha a legjobb barátnőmtől nem azt kaptam volna egykor a névnapomra. Így utólag felfoghatjuk ezt úgy is, jól kitolt velem. Ez volt a golden.blogol.hu, ami a blogol kinyúltával jobb létre szenderült. Emlékeim szerint a posztok nagy részét elmentettem valahova, most már csak arra kellene emlékeznem, hogy hova. 

Később persze lettek más blogok, a blog.hu-n vagy a wordpress-ben, egy részüket már én magam barkácsoltam össze, eleget téve a könyvkiadás elvárásainak, a népszerűsítő szerzői blogok létrehozásának. Nagy részüknek már a nevére sem emlékszem, nemhogy a belépési kódokra és felhasználó nevekre. Tengernyi kockás papírjaim egyikén biztosan ott vannak ezek is. 

Ami végül megmaradt, az a lassukeringo.blogspot.com, ahol az írásaim időrendi sorrendben ott sorakoznak. Közben felfutott a Face is, ott is mindenféle oldalakat lehetett nyitni akár tematikusan is, így lett utazással, Velencével, romantikusokkal foglalkozó, de őszintén, kinek van ideje ezeket minőségben életben tartani? 

Úgyhogy mára maradt ez a goldenblogja.blogspot.com és a lassukeringő, éppen elég ezekben jelen lenni, nem is hiszem, hogy szükség lenne még több internetes jelenlétre. Hiszen az ember amúgy sem állja meg szó nélkül, ha az általa kedvelt oldalakon valami érdekes poszt születik, és hát elsősorban is a barátnő(kk)vel privátban folytatott diskurzus az igazi. Mára jószerivel már csak Alessia személyes blogját követem. Igazából lehet, hogy mi ketten maradtunk meg magnak ebben a világban és mások már rég nem blogolnak, hiszen most a podcast-ek népszerűek, a youtube-on való jelenlét, a twitter, az Insta, a Tik-tok... nagy részükről azt sem tudom, hogy működik. A kapcsolattartás nálam máig a Messenger és a Whatsapp. Hiába na, régimódi vagyok, amolyan Anne a Zöld oromból. Na jó, az árvaház nem szerepel az életrajzomban. 




2024. márc. 15.

Tavaszi megújulás

 Igazából tisztogatást akartam írni, és igazság szerint ez a szó sokkal jobban ki is fejezi, amivel próbálkozom már hetek óta. Rengeteg könyvünk van, fiam házassága révén szerzett külhoni rokonaink csodálkozva álltak a több ezer kötetet rejtő polcok előtt, mondván, olyan, mintha egy könyvtárban lennének. Azóta már jártunk náluk és tudom, ott - bármilyen tanult és nyilván olvasott emberek ők is - nincsenek roskadozó könyvespolcok. Néhány albumon kívül nem találsz könyveket a lakásban. Ezzel szemben itthon az iskolai kötelezőktől és melegen ajánlottaktól kezdve a történelmi és földrajzi munkákon át, tengernyi szépirodalom és ponyva kategóriába sorolható krimi és romantikus, szótárak és lexikonok, a felsorolás is hosszú. Helyszűkében voltam már korábban is, hiszen itt landoltak a szüleimtől és anyósomtól is szép számmal kötetek, de a barátnőm kiürített lakásából is néhány darab menedékre lelt nálam. Mániákus sorozatgyűjtő vagyok, ha valaki megírt egy trilógiát, természetesen meg kell legyen minden darabja, szerencsétlenségemre mára már 10 kötetes szerzőt is kedvelek vagy olyan szerzőket, akik nem sorozatokban gondolkodnak ugyan, de minden itthon megjelent regényüket megszereztem. És persze ott vannak az albumok, amiket ugyan még csak egyszer lapoztam át, de hát a békés öregkorban majd mennyi élményt nyújtanak..... Gondoltam mindezt akkoriban, amikor az internet még drága és nehezen hozzáférhető volt és földhöz ragadt lelkemmel nem is igen gondoltam rá, hogy valamikor majd olyan könnyedén jutok olvasni vagy éppen nézni valóhoz, mint ahogy annak idején lementem a sarki újságárushoz. Sőt, még könnyedébben. Hogy mik maradnak? Verses kötetek, mert a vers örök. Kedvenc sorozatok és szerzők, imádott városomhoz kötődő írások, néhány kedvenc gyerekkori olvasmányom, gyerekkönyvek, albumok... a sor hosszú, a válogatás nehéz. Mint ahogy nehéz szembesülni azzal is, hogy nincs kinek továbbadni őket. Így van ez a fotókkal is, ott még nehezebb a döntés, mi az, aminek örülnek majd és mi az, ami csak nyűgnek maradna itt. Merthogy sok van, nagyon sok. 

Hogy tárgymániás vagyok, nem is próbálom tagadni. Legyen szó ajándékokról, dekorációs darabokról, ünnepekhez kötődő díszekről, csetreszekről, bögrékről, sőt, igen, ruhákról is. Amióta a turkálók elszaporodtak kis honunkban, én lelkesen vadászom a jobb darabokra. Régen a kevésbé jókra is, de ebben azért némi fejlődést érzek megmutatkozni. Amíg ezek tényleg nevetségesen olcsón is beszerezhetőek voltak, néha - bevallom - elfajultak a dolgok, a szekrényben akár 8-10 kabát is várta, hogy felvegyem, hiszen 300-500 forintért csak nem hagyom ott? Mostanra már nincsenek ilyen viccesen olcsó darabok, vagy ha igen, azt még a kutyám alá se tenném, így aztán megnevelt az élet, a kevesebbre és jobbra hajtok, már kitudok úgy jönni egy üzletből, hogy nem veszek semmit. Régen volt nyári, őszi, téli, tavaszi bögre-szettem, most fehér van és szürke minden alkalomra. Jó, a karácsonyi néhány darab azért kivétel. Hogy ide eljuthassak, lassan tíz évvel ezelőtt elkezdtem kijárni a Budai Zsibvásárra. Nem érdeklődőként, hanem kifejezetten árusként. Apró csecsebecséimtől, felesleges ruháimtól, régi háztartási eszközöktől, sporteszközöktől és még ki tudja mi mindentől próbáltam megválni úgy, hogy mégse az legyen az érzésem, a szemétre kerülnek. A fillérekért adott darabok fogytak is, némi pénzt is lett belőle, bár az, mint ahogy mondani szokás: könnyen jött, könnyen ment. Mostanra új megoldás született, az adományboltok. Hordom is lelkesen szanaszét, hogy aztán a fejemet vakarva emlékezzem némelyikre, milyen jó is lenne, ha még meglenne. De senki sem mondta, hogy egyszerű lesz. Belekezdeni és csinálni azonban muszáj, különben elborít a múlt. 

A másik megoldás az apróbb és értékesebb darabokra egy aukciós ház lett, ahol már szemmel is látható összegekért leltek új gazdákra az itthon kevésbé becsben tartott jószágok. A Facenak hála a Marketplacen is sikerült megszabadulni pár dologtól, de aztán valahogy véget ért a jó széria. Talán a vásárló közönség anyagi háttere rendült meg, talán én nem kínálok már olyan érdekes dolgokat, nem tudom, de a jó világ véget ért. Volt, hogy antikváriumnak kínáltam könyveket, néhány száz darabot, 15 ezerért vitték el, nyilván a benne levő 2-3 album miatt. De mára a könyv végképp nemkívánatos "árucikk" lett. Hiába küldözgetem a listámat a szanálásra ítéltektől, mind kitűnő állapotban és értékes irodalmi alkotás, egyre csak az elutasítások jönnek vissza. Próbálkoztam tematikus csomagok összeállításával és jelképes összegen kínálva, de teljes sikertelenséggel zárult a dolog. A könyv már nem kell senkinek! Aki még olvas, nyilván a legújabb megjelenésekre vadászik vagy digitális formában keresi a múlt kiadványait is. Nincs velük gond, nem porosodnak a könyvespolcon, oda ki lehet rakni a Millenium Falcont és Han Solo, Darth Vader figuráját, esetleg a nagyitól (aki velem egyidős) örökölt néhány helyes kis csészét, esetleg egy krómozott bulldogot.

Tudom, hogy ma már nem divat még a könyvespolc sem. Néhány kis polc éppen elég a dekoráláshoz, egy jobb kis lakásnak amúgy a legfontosabb része a mindent elrejtő gardrób. Nekem még az otthonteremtés része volt és hihetetlen könnyebbség, hogy a gyerekek aktuális kötelező olvasmányáért nem kellett még a könyvtárba sem eljárni, elég volt a polcról leemelni. Ilyen környezetben nőttem fel és ezt igyekeztem én magam is továbbadni. De látom, a fiaimnál sincsenek könyvhegyek. Ott lapul egy tablet, amin a sokszorosa is elfér az én porfogóimnak, elég a keresőbe beírni, amire kíváncsiak és ott a válasz, nem kell hozzá a húsz kötetes Almanach sem. Mindezt tudom, tudomásul is veszem, mégis, most hogy a tavasz beköszöntével átvizslatom a polcokat, újabb áldozatokat keresve, hogy kicsit szellősebb legyen a látvány, nehéz a döntés. Ez azért maradjon, az meg amazért, de ettől se akarok a szívem mélyén megválni. Pedig muszáj lesz. Addig kell letisztítanom a palettát, amíg még én teszem meg és nem valaki más kényelmetlen, kellemetlen feladata lesz. Mert addig van rá remény, hogy gazdákhoz kerülnek, utánam már tényleg csak a bezúzás vár majd rájuk. Könyvvel pedig ennél szomorúbb dolog nem történhet. 



Ünnepi hangulatban

 Március 15. valamikor azt jelentette, hogy anyám úgy engedett el otthonról, bele ne keveredjek valamibe. Hogy mibe, azt nem is igazán részletezte, de hát annyit még én is tudtam - vatta közt nevelkedő tiniként -, hogy valami tüntetésre gondol a Felszab tér környékén. Aztán teltek az évek, családanya lettem és a gyerkőcöket kivittük a Múzeum kertbe az aktuális műsort megnézni. Talán szelektív az emlékezet, nem tudom, de nem emlékszem, hogy nagy állami propaganda lett volna az ünnepi beszéd. Az biztos, hogy könnyen bejutottunk, nem volt kordonokkal körbekerítve a kert, nem voltak CÖF táblák különböző vidéki városok neveivel. A gyerekek lengették a kis papírzászlókat, mi már előre örültünk, hogy a programtól fáradtan nem kell viaskodni velük az ebéd utáni alvásnál, aztán ez a nap is eltelt. Fülünkben még ott csengett a Talpra magyar és az sem volt baj, ha elfelejtettük levenni a kabátunkról a kis kokárdát. 

Aztán jöttek olyan évek, amikor a sok "felszabadult" magyar kisajátította a kis piros-fehér-zöld színű szalagot, már hovatartozást fejezett ki és nem összetartozást. Azóta nem megyek ilyen rendezvényekre, sőt a kokárda is a fiókban marad. A gyomrom összeszorul a tudósításokat látva, hallva, politikai hovatartozástól függetlenül zavarnék el mindenkit a retkesbe, amiért tönkretették az ünnepünket. Tudom, én vagyok fordítva bekötve, az teljesen normális mára, hogy az ünnepek helyszínein, sőt templomokban az aktuálpolitika a szöveg része lett. Mára már hiteltelen mindenki és hiába a huszárok, a népviseletbe öltözött lányok és fiúk, Petőfi és a többiek ikonikus portréi a háttérben, érzem, hogy az ünneplés már nem róluk, a tetteikről szól, hanem a felszólalókról. Ki tud nagyobbat, fájóbbat, megütköztetőbbet mondani. Látom, miként írnak át száz-kétszáz éves vagy akár régebbi történeteket, csak mert az új variáció jobban beilleszthető az aktuális harsogni valóba. 

Készülhet csilliárdokból Petőfi-film, az alkotói szabadságra hivatkozva csinálhatnak a lánglelkű poétából akcióhőst, nekem Várkonyi marad az etalon, még ha ő sem dokumentarista módon nyúlt a témához. Mégis A kőszívű ember fiai nálam március 15. És ma egy új írás, amit nem meglepő módon egy dundi kutyalány szájába adtak. Még ő is hitelesebb és az alkalomhoz illőbb volt, mint bárki más, aki a tv képernyőjéről ordította az arcunkba az "ünnepi" beszédét. Értem, hogy a városszerte felbukkanó rendezvények elsődleges célja mára az aktuális rendszer elleni buzdítás. Mégis, kivétel nélkül hiányoltam mindenkinél az olyan gondolatokat, amiket Dundi Rozália" vetett papírra kora reggel és amelyek valóban arról szóltak, ami ennek a napnak a lényege: 

Üdvözletem!
Emlékezzünk a hőseinkre, őseinkre, akiknek a haza szeretete nem csak üres szó volt, hanem szívet, lelket melengető érzés.
Akiknek a nemzeti zászló színeiben az Erő, Hűség, Remény ennek a kis nemzetnek, a magyarság megmaradásának, összetartozásának jelképe rejlik.
Mert bárhol is élnek a világban, akik vállalják magyarságukat, azok összetartoznak.
Nem számít a széthúzás, a megosztottság, egy magból valók vagyunk, akik ezt érezzük a szívünkben, összetartozunk.
Ahogy mi, hárman is összetartozunk, akik öt éve, március 15-én összebújtunk, mint Erő, Hűség és Remény.
Negróban, Erő, aki kóbor kutyaként élt befogadásáig, valóban akkora erő lakott, hogy példát mutatott túlélésből. Hiába volt a nehéz kezdet, 16 évet élt még velünk is.
A Hűséget, egy kutyánál jobban, senkivel sem lehetne megszemélyesíteni. Hűség a gazdához, a falkához, szeretni, védeni egymást, alap nálunk. Mi sem mindig értünk egyet, néha összeveszünk, de tudjuk, hogy összetartozunk. Erősek csak együtt vagyunk, túlélni csak együtt tudunk.
Vizsike, Remény, a legoptimistább volt közöttünk. Fel sem merült benne, hogy az égzengés, a durrogás rosszat jelentene, ameddig el nem ültettük benne a saját félelmünket. Benne mindig Remény lángja lobogott, hogy valaki labdázik vele, hogy mindig kap enni, hogy meleg otthona van, hogy szeretik, hogy tartozik valahová. És azonnal reklamált, ha valami nem úgy ment, ahogy remélte.
Erő és Remény már a szivárványhídon túlról figyel ránk. Most is közénk tartoznak. A szeretetet nem múlik el a test elmúlásával. Akik egykor szerették egymást, akiknek közös múltjuk van, összetartoznak.
Ahogy egy nemzet is.
Boldog, békés ünnepet, megemlékezést!🇹🇯❤🇹🇯
Szeretettel:
Rozália