Napi rinya...

 Már magamat unom, úgyhogy nyugodtan lapozzon, aki nem kíváncsi rá, hogy már megint itt nyafogok, csak mostanra úgy alakult, ha itt nem, akkor sehol nem tudom kiborítani a lelkem, az meg nem egészséges, ha csak magadban rágod a gittet. 

Nem tudom, régen hogyan működött ez a több generációs együttélés. Pedig itt csak az idősebb generáció van velünk, a fiatalok és a még fiatalabbak külön élnek, áldassék az Úr neve! Komolyan nem tudom, hogyan lehet a józan észt megőrizni, miközben érzem, ahogy napról napra butulok el magam is. És nem, qvára nem megoldás, hogy vonuljak félre és olvassak, írjak vagy tanuljak, mert ezekre a tevékenységekre lassan nem marad egyetlen hadra fogható agysejtem sem. Maximumra tekert hangerővel folyik a társalgás és sokszor még ilyenkor is elbeszélünk egymás mellett, komolyan, mint a bolondok házában. Drága anyám néha nem is tudom honnan szedi a mondandóját, mert amit visszakérdez, még nyomokban sem hasonlít arra, amit előzőleg lassan artikulálva, fejhangon szótagolok az arcába. Ettől pedig rohadtul el lehet fáradni. Fejben. Így aztán már a postán is ebben a stílusban tolom a pultnál ülő hölgy elé a csekket, mire észbekapok, hogy ő még talán akkor is hall és ért engem, ha nem fordulok ki magamból. Anyu süketségének egyetlen jó oldala van, legalább nem bambulja naphosszat a különböző híradókat, megkímélve mindannyiunkat a folyamatos agymosástól. A feliratos filmeket nézi, az Euronews híradásainak címeit, de ha a szolgáltatónak hirtelen ingerenciája támad kirakni egy üzenetet a képernyőre, akkor azt képes nézni hosszú időn át. Én meg ideges leszek ettől a zombiságtól. Aztán  szégyellem magam, amiért ilyeneket gondolok. Röviden, ennek az állapotnak minden aspektusát én szívom meg. 

Ő köszöni, jól van. Nem foglalkozik már a diétával és igazából ebbe én sem kötök bele, mert mégis mi a francra kínozza magát 87 évesen? Ha megkíván valamit és jó étvággyal megeszi, hát, egészségére. 

Amíg nem élt velünk, reggel ettünk valamit, estére főztem valamit, de ha nem, hát ettünk hideget. Néha ebédidőben elugrottunk a közeli kifőzdébe, nem forogtak a gondolataim a mit főzzek, mi van otthon, mit kell vásároljak gondolatkörben. Most szeretnék a kedvébe járni (és persze ötletekhez jutni a mindennapos konyházás kapcsán), így aztán rendre megkérdem: mit ennél? A válasz mindig ugyanaz: nekem mindegy. Hiába próbáltam már elviccelni a dolgot, hogy azt éppen nem árulnak a boltban, anyu a viccet nem is érti, meg kéne magyaráznom, miért mondtam ezt, úgyhogy többnyire már csak legyintek. Ha megkérdem, mint éppen az imént, hogy mit kérsz vacsorára, már előre tudom a választ: egy kis kenyér van itthon? Tényleg, ha a Nagy Testvér mindent hall, azt gondolhatja, kenyéren és vizen tartjuk a mamát, aki amúgy látva az asztalra elé pakolt ételeket, jó étvággyal fogyaszt.

Nehezére esik a mozgás és ezt leginkább akkor érzékeljük mindannyian, amikor hajlandó az utcára kimerészkedni. Ez az utóbbi néhány hónapban két alkalommal fordult elő, amikor fodrászhoz akart menni. Már a lépcsőházból is majdnem kiesik és még el sem érjük a közeli buszmegállót, amikor már többször kell elkapni, mert a furcsa póztól, amit felvesz, egyfolytában hasra esne. Kitolja a fenekét, előre dől és szinte szalad a feje után (ahogy ő fogalmaz), röviden, teljesen labilis, így aztán a hóna alá nyúlva igyekszem tartani a súlyát és mellesleg megőrizni a magam egyensúlyát. A buszmegállótól aztán  talán 150 méter a fodrász, de ott is úgy esünk be az ajtón, hogy hol a legközelebbi szék. Ő roppant elégedett a "kislány" munkájával, én meg úgy elfáradok a kis kirándulástól, mintha a nap nagy részében egy kőbányában törtem volna a követ. 

A hallása szerintem egyre gyengül, talán emiatt erősödik a hangereje és ezzel együtt annak frekvenciája. A bevásárló listámra a zeller és vajkrém mellé felkerül a füldugó is. Tulajdonképpen baromi szerencsés, hogy nem hallja önmagát. Szóval, aki első olvasatra szeretne pálcát törni a hálátlan gyermek, jelesül az én fejem fölött, azt arra kérem, töltsön el velünk 24 órát és utána mondjon véleményt. Beszélgetni már régen nem lehet, cserébe viszont ugyanúgy gondoskodnom kell róla, mint rólam kellett 3 éves koromban. Tudom, ilyenkor szokták mondani: lesz ez még rosszabb is. Sejtem, bár ebből tavaly nyáron már kaptam némi ízelítőt. 

64 éves vagyok és bár sokan mondják, hogy a hatvan az új negyven, de innen üzenem nekik, hogy NEM! A hatvan az pontosan hatvan, mert hiába érdekelnek még a világ dolgai, de a test már fárad, jönnek a nyavalyák, és ha ilyen élethelyzetben élsz, akkor mentálisan is előbb-utóbb padlóra kerülsz. Még a végén hálás lehetek a sorsnak, hogy az unokák nincsenek elérhető közelségben, így csak ez az "egy feladat" a részem. Bele sem merek gondolni, más hogyan oldja meg, ha lefelé és felfelé is helyt kell állnia. De még aktív vagyok/lennék, még látok szépséget egy megoldandó feladat elvégzésében (nem feltétlenül a takarításra gondolok), de pillanatnyilag gyötrődöm amiatt is, hogy ezek is háttérbe szorulnak, mert most a 24 órás felügyelet a "munka". 24 órában, 7 napon és a hónap, év valamennyi napján. Most már csak az a kérdés, ki fogja tovább bírni? 

Búcsú...

 Abban a korban vagyok, amikor egyre gyakrabban kell búcsúznom... rokontól, baráttól, ismerőstől... és ami engem szintén megvisel, egy-egy négylábú társtól vagy baráttól. Az idei év különösen kegyetlen volt, hiszen még március derekán sem járunk, de már elment Hacsek, Maci, Rozi, Colin, Titi, talán még ki is hagytam valakit a sorból... és most Panka, a kis kócos szálkásszőrű tacskólány, akivel személyesen sosem találkoztam, de a tacskós csoportban éveken át kis életének minden jelentős és kevésbé érdekfeszítő mozzanatáról értesültünk. Bájos kis lénye elvarázsolt mindenkit, gazdáinak óvó szeretete pedig igazán példaértékű volt. Pici lány, aki annyi derűt hoztál a gazdik életébe, aki "anya" gyógyszere voltál, amikor novemberben elvesztettétek a gazdikát, most elmentél te is, hogy ott a szivárványhídon túl sétáljatok együtt. Talán nem is sejted, micsoda űrt hagytál magad mögött. Tucatnyi idegen gazdi hullajtott érted, miattad könnyet, egy emberként aggódva a mamiért, akinek most darabokban a lelke. Menj, szaladj, kergesd a labdát odaát, keresd meg a többieket, mondd el nekik, hogy sokat emlegetjük őket, hiányoznak nagyon. Mint ahogy mostantól te is nagyon fogsz hiányozni. Ölelésünk szálljon a felhőkön túl. 😢

Nőnapi update...

 Még véletlenül sem a fogyókúrára utalok. Az történt ugyanis, hogy én itt búsongok, erre a párom hazaállít virággal (cserepes...) és egy díszdobozos Baileys-zel, úgyhogy talán nincs még veszve minden. Ráadásként csatlakozhattam az esti pasi-találkozóhoz, ahol aztán kiderült, hogy egyikük minden alkalommal magával viszi az oldalbordáját. Igaz, a többiek meg nem. És az is igaz, hogy már nekem is mondta a zuram, hogy jöjjek nyugodtan, csak én nem akartam, hogy a többiek azt higgyék, nem engedem egyedül a teremtés koronáját barátokkal találkozni. Ezért aztán ittam velük egy pohár cseh barnasört, ettem egy káposztás malacragut és hazaszambáztam. Persze, addigra elég sokat sikerült beszélgetnünk is, de azért csak adtam nekik egy kis ők-időt is. A hely meg egészen pazar. A Márvány utcában található Jaromir söröző egy érdekes hely és úgy gondolom, méltán népszerű. Legott tervbe is vettük, hogy visszatérünk és végigesszük az ígéretes étlapot. Na, szóval... éljenek a nők, meg a pasik. Nekik is kijárna egy nap! 

(a kép nem a Jaromirban készült, hanem a mostanában kicsit túlértékelt és túlárazott Prágában)

Nőnap és más

 Cuki dolog ez a nőnap. Még élénken emlékszem, amikor anno a hatvanas évek végén, hetvenesek elején a fiú osztálytársaktól ezen a napon hóvirágcsokrot kaptunk. Minden lány, a helyesek és a csúnyácskák. Röhögni fogsz, de tényleg úgy éreztem akkor kislány fejjel, hogy ezek a fiúk milyen aranyosak, minket lányokat olyan különlegesnek éreznek. Persze, nyilván tudom, tudtam is, hogy az osztályfőnök igazította el őket, hogy dobjanak be egy kis- zsebpénzt, aztán a vállalkozó szelleműbbek megvették a csokrokat és az első óra előtt a padokra rakták, ahol pontosan tudták, melyikben és hol ülnek a lányok. Most nehogy azt mondja valaki, hogy azért lett mára védett növény, mert akkoriban boldog-boldogtalan leszedte. 

Szóval, nyiladozó nőiességünk hajnalán március 8-án jó volt lánynak lenni. Aztán jó volt fiatal anyukának lenni. Azóta is azt látom, mintha az anyák 1 és 10 év közötti gyerek mellett lennének csak anyák. A reklámok is nekik szólnak, utána már a változókori tünetek kezelésére vagyunk csak érdemesek. De itt van például a mostani nőnap. Ráírtam a fiaimra, hogy ne feledkezzenek meg róla, mire mindkettő visszaírt, hogy boldogot. Muszáj volt válaszolnom, hogy nem azért írtam, hogy nekem kedveskedjenek szóban, ezt megtehetik az év bármely napján, hanem a mellettük élő nőnek ne felejtsenek el két keresetlen szót mondani az ünnep alkalmából. Igen, figyelmeztetni kell őket, bár, nyilván a face is erről szólt ma minden mennyiségben, repkedtek a virtuális csokik és virágok. Szóval, a figyelmeztetés oka, hogy az apai példa ez ügyben nem volt túl erős. Nem mondom, hogy alkalmanként nem ért meglepetés egy szál csoki-virág képében, még kisgyerekként apával elmentek a srácok a névnapomon reggelire kürtőskalácsot felhajtani, de mint tudjuk "egyszer volt Budán kutyavásár", a rendszert nem igazán láthatták a kedveskedésben. 

Nem akarom azt mondani, hogy a kortársnőimet nem kényeztetik ezen a napon, de mint egy korábbi posztomban is megemlékeztem róla, nekünk valahogy nem erősségünk az ünneplés. Úgyhogy a mai vacsorát is "én állom", amihez már haza is cipeltem a hozzávalókat. Azt meg már tényleg csak csendben jegyzem meg, hogy Cider már megint nincs itthon. 😕

Update...

 Nos, párom felhívott a CT-ről hazafelé jövet, hogy mégis ehet-ihat még este. Így aztán találkozzunk abban a már emlegetett sörözőben-étteremben. Nekem se kellett kétszer mondani, már indultam is. Ő éppen kifelé jött elég savanyú képpel és közölte, hogy nincs szabad asztal. Legalábbis a pincér, akinek szólt, hogy vacsora lenne két főre, ezt lökte oda neki információként. Kedden kora este. Első elkeseredésünkben a benzinkútnál vettünk két Cidert és hazamentünk. Később aztán erszünkb e jutott, hogy mehettünk volna a régi jól bevált Makk hetesünkbe is, de addigra már elkezdődött a film, amit hirtelenjében választottunk a Netflixen, úgyhogy maradt a cider meg a spanyol misztikus krimi, A nyílt tenger. Amikor elindítottuk, még nem is tudtuk, hogy három évadnyi lesz, de igazából nem is baj. Lassú folyású, mégsem untat. Tele remek karakterekkel, gondosan - és jól - adagolt fordulatokkal, kellő számú ellenszenves figurával és kicsit sem nyálas romantikával. Mindez egy családi titok árnyékában. A két nővér - egyikük a hajón tartaná az esküvőjét a hajó tulajdonosával - rémisztő családi titokra bukkan, miután jószívűen felcsempésznek egy menekülő nőt az óceánjáróra. Közben sorra történnek a halálesetek a hajón, amely Spanyolországból Brazíliába tart az 1940-es években. A család és a személyzet sorsa össze-összefonódik, mindenkinek megvan a maga kisebb vagy nagyobb titka, de az ötödik rész táján egyelőre több a kérdés, mint a válasz, mert amit eddig annak hittünk sem biztos, hogy a való igazság. Éjfélkor úgy zavartuk el magunkat aludni, tekintettel a másnapi műtétre. 

Jól időzített szülinap

A mi családunk ritkán szokott nagy ünneplést csapni a szülinapok alkalmából. Meg úgy egyáltalán. Valahogy nincs érzékünk a bensőséges ünneplésekhez. Néha van persze torta is, meg eszem-ikszom, de valahogy az ünneplés lényege mégis hiányzik. Mint ahogy az ajándékozás is, de ez egy másik történet, most nem is akarok ezzel foglalkozni.

Azt én szülinapom általában úgy zajlik, hogy főzök egy ebédet (amilyet amúgy minden vasárnap, esetleg önszorgalomból valami extrát is beiktatva). Előtte persze bevásárolok, aztán főzök, eltakarítok és rettentően megünnepelve érzem magam. Persze, nem. Ha valaki másnak van a családból jeles napja, akkor a dolog ugyanígy zajlik. Eszünk, kicsit beszélgetünk, a gyerekeknek láthatóan még annyi türelmük sincs az idősekhez, mint nekünk, aztán szétszéledünk azzal a jóleső tudattal, hogy valakinek megünnepeltük a születésnapját, névnapját, házassági évfordulóját, karácsonyt, húsvétot vagy valami éppen aktuális ünnepelni valót, én meg ülök a romok felett.  A karácsony a maga nemében rémálom, hiszen a nagymamák - amíg éltek - már néhány éve kihagyták a vendégvárást, így aztán én tettem ezt helyettük is három napon át, néha - ha vendégeket is várunk - még tovább. Szerintetek egy tízes skálán mennyire várom ezeket a napokat? 

Álmomban a karácsony úgy zajlik, hogy elmegyünk egy szép havas tájra (volt már ilyen valamikor régen a messzi-messzi galaxisban), akár még az éjféli misére is elballagunk, mert bár a vallásos áhítat nem itat át minket, azért mégis van egy olyan hangulata az estének, amiért érdemes fenn maradni. Hazatérve még megiszunk egy csésze forralt bort vagy kakaót, aztán másnap reggel egy kellemes reggeli után fürdünk egy jót a nyitott, melegvizes medencében, pihengetünk a nyugágyakban... aha, Andersen meg már meghalt. Ezzel szemben van a kiskutyánk, aki bármennyire is a szívünk csücske, mégis mindennapjaink (beleértve az ünnepnapokat és hétvégéket is) meghatározója. Amikor ő indulni akar, akkor indulunk. Akkor is, ha az ágy egyébként hívogatóan meleg és puha. Akkor is, ha inkább csobbanni lenne kedvem, vagy sílécet kötni, vagy csak simán beülni egy városi kávézóba. De kutyás vagy, tehát ezekről élből lemondasz. Legalábbis minket így szocializáltak a négylábúak. 

A születésnapomat is úgy képzeltem (sőt, volt rá egy meghívásom is), hogy drága anyámat időben lerendezzük, a kutyát megsétáltatjuk, aztán beülünk ide a közeli kisvendéglőbe, aminek a konyháját a többi kutyás annyit dícsérte mostanában. Eszünk valamit, amihez nem én vásároltam be, nem én főztem meg és nem én mosogattam el, aztán még iszunk is pár pohárkával. Közben beszélgetünk nyugodtan, nem megszakítva a nagyothalló nagymamától, aki állandóan vadítóan életidegen kérdéseket, megjegyzéseket bír feltenni egy egyébként normálisan induló csevely közben. Hát, ehhez képest életem párja ma este ment CT-re. Mellesleg azt is a lelkére kötötték, hogy déltől maximum  vizet vegyen magához a holnapi műtétje kapcsán. Izgulunk? Persze. Ő már egy ideje a várakozástól feszült, én tőle, most már a közelgő műtéttől is. Igazi szülinapi hangolódás. 

De igazságtalan lennék, ha csak erről emlékeznék meg és nem említeném a rengeteg jókívánságot, amiket a nap folyamán kaptam, a telefonhívásokat és azt a csodás illatos csokrot, amit a messzi távolból küldött a kisfiam. Találkoztam a barátnőmmel, aki megint kedves ötletet talált ki ajándékként és végre egy jót beszélgettünk "élőben" is, nemcsak a mikrofonba, ahogy mostanában oly gyakran. Volt ilyen is, igen. De most mégis egyedül ülök a nappaliban és ezeket a kissé keserű sorokat rovom, miközben még egy átkozott Cider sincs itthon. 

Emlékek, emlékek...

 Egyszer leírtam ezeket a sorokat: " Morgan után nem hittem, hogy ... sosem hisszük. Aztán mégis megtörténik. Jön egy új szőrös kis mackó, aki elrabolja a szíved. Tudod, hogy egyszer ő is össze fogja törni, de amíg eljön a pillanat, hihetetlen kalanddá varázsolja az életed. Colin igazi szívrabló, és mint utólag kiderült, volt egy közös ős a családfájukban. Sorsszerű, hogy ő érkezett hozzánk, azóta is vallom."

Nos, azóta is vallom, hogy egy kutyás életében így mennek a dolgok. Jönnek-mennek, egy a közös bennük, hogy örökre velünk maradnak. Most már Colin is csatlakozott az égi csapathoz és nincs annál nehezebb döntés, mint lemondani arról, hogy a szívünkbe fogadjunk egy új szőrös családtagot. Mert legbelül érezzük, hogy úgy lenne igazán teljes az életünk. De a realitás felülírja a legmélyebb érzéseket ebben az esetben. Az egyik fiam a nagy világban, a másik is nemsokára, az unokák így is leginkább videó-kapcsolatban. Ha menni kell, gond a szőrös gyerek elhelyezése, ha velünk lesz gond..., arra inkább nem is gondolok. A derék is nehezebben hajlik, a láb is nehezebben megy végig az úton, telnek az évek és bármennyire szívszorító a döntés, meg kell béküljünk vele, Jamie az utolsó kutyánk. Az ő érkezése nem volt minden fájdalomtól mentes. Egy olyan veszteségben jelentett elsősegélyt, ami kiszámíthatatlanul, váratlanul következett be és őszintén a földre vitt. Ma már tudom, hogy Jack rövidke életét mára megszépítette az emlékezés. Igazi gazfickó volt tüneményes bundába csomagolva és szerzett néhány feszültséggel terhes percet, de ahogy a mellemen aludt, azt az érzést nem adtam volna semmiért. Sokáig csak erre voltam hajlandó emlékezni, de mára már belátom, vele sem volt igazán könnyű az élet. Talán az emberekkel való barátságos természetét szeretném átplántálni Jamiebe, de hát tudjuk, a dolgok nem így mennek. Mindegyikük más karakter. 

Jamie most nehéz helyzetben van (és így tulajdonképpen mi is), mert amióta Nyíregyházán az ölembe vettem, még sosem volt egyedül. Ott volt neki a Mester, a mindig barátságos Colin, akitől annyi mindent megtanult, egyedül az idegenektől és kisgyerekektől való ódzkodását nem tudta elhagyni. Dolgozunk rajta, de sajnos én magam sem tudom leküzdeni az állandó feszengést az ilyen helyzetekben, várva, hogy mikor dönt a "beszólogatás" mellett, így nyilván én magam terelem rossz útra akaratomon kívül. Pedig tényleg kivételesen jó kutya. Így az ötödik születésnapjához közelekedve (Jézusom, hogy rohan az idő!) látom igazán a többiekkel való összehasonlításban, hogy nagyszerű kutyám van. És ez itt most nemcsak az elfogódott gazdi ömlengése. Tényleg remek fickó, dacára az ivarosságának. Colin nevelése, vagy csak inkább példamutatása, zsigeri szinten beleivódott, egy kurta lábú kis golden ő hatalmas szívvel, elhagyva néhány nehéz tacskós szokást. Sokan azt mondják, kár érte, én hálás vagyok ezért az átalakulásért. Mert az életünk így sokkal könnyebb és láthatóan ez neki sem okoz problémát. Volt már igazi tacskós tacskóm, úgyhogy tudom, miről beszélek. 

Kutyás életünket egy kutyával kezdtük. Tacskóval, mert annak volt "hagyománya" a családban. Amikor az első goldink Buksi mellé került, nem a kutya érdekeit néztük, csak a gyerekek nagy kutya iránti vágyát, és az akkoriban megismert fajta gyönyörűségét, családbarátságát. Buksi addigra már nyolc éves is elmúlt, tehát volt nyolc kemény évünk őkelmével. Lett közös hat évük, aztán Morgannal újabb tíz magányos, de mozgalmas év. Utána Colinnal öt. Akkor történt valami, ami miatt mi magunk akartuk, hogy legalább ketten legyenek. Hogy ez mi volt, ma sem tudnám megmagyarázni, egyszerűen így éreztük helyesnek. Ma is így éreznénk, csak már rá kell néznünk a naptárra, őszintén fel kell mérjük a lehetőségeinket. Úgyhogy a lassan ötéves Jamiere is magányos évek várnak. Hiszem és remélem, beéri majd velünk, mert mi biztosan megteszünk mindent, hogy az egyedüllétben a pihenést és ne a magányt érezze.