15. nap

Nagyon náthás vagyok, ez ennek a napnak a legrosszabb híre. És ha én náthás vagyok, az hegynyi telefújt papírzsebkendőt, rosszabb esetben még herpeszt is jelent, bár ez utóbbira véletlenül még van is nálam gyógyszer. Talán azért is nem tör ki.

Már megint pakolunk és  bőröndök egyre szűkebbek. Elbúcsúzunk Mike-tól, aki jó gazda módjára dicséri a gyerekeket, amiért lelkiismeretesen ellátták az állatokat. Nem mondjuk el neki, hogy az esőben karhatalmilag kellett kimenni velük, mert a trambulinon ugrálni sokkal jobb mókának tűnt.

Útközben már alaposabban figyelem a gazdaságokat, apró kis farmokat, amik mellett elhaladunk. Sok helyen látok lámát és alpakkát, nyilván a szőrük miatt. Néhol birkát is, amire azt hittem, úton-útfélen összeakadok majd velük. Látom, hogy modern, emeletes vonatok járják a vidéket, hangulatos kis megállókon keresztül. Látom a farmházak és a városias kisebb házak közti különbséget. A farmházak egyszerűek, sok a hullámlemezzel borított (odabent meg fával burkolt) kis épület, a városi házaknál nagyon sok helyen bukkan fel a kovácsoltvascsipke szegélyezte erkély. Ha láttad a Ms Fischer rejtélyes bűnügyei című sorozatot, ismerősek lehetnek az ilyen épületek. Az öreg házacskák aprók, szűkösek, a nappalik legfeljebb 3x4 méteresek, a hálószobák többsége is inkább csak amolyan hálófülke. A drága telken megépítettek mindent, amire a vevő vágyott, csak éppen, mint valami babaházban. Marciék jelenlegi bérelt lakása sem bővelkedik tágas terekben, csak az egybenyitott konyha, étkező, nappali miatt tűnhet annak, de a hatalmas tv előtt alig 2-3 méterre ülnek a lakók.

Az út mentén gyakran látni gondozott hatalmas parkokat, golf-klubokat. Az autópark is más képet mutat, mint Szingapúrban. Ott általában elegáns szedánok suhannak a minibuszok és taxik között, itt sokkal több a pickup, nyilván a gazdaságokkal járó hozom-viszem miatt. A városban nekem feltűnően hiányoznak a tömegközlekedés eszközei, kevés buszt, villamost látok, míg Szingapúrban ebben valósággal tobzódnak. Nincs a városnak olyan zuga, ahova viszonylag egyszerűen el ne tudna jutni az ember a sűrűn érkező metróval, busszal. Némelyik buszmegállóban akár 10-nél is több járat áll meg. Le lehet inteni a buszt, így biztosan beáll, még ha nincs is leszálló utas. Villamos viszont itt nincs. A szingapúriak is bevezették már azt a rendszert, hogy a buszokon, metróállomásokon nemcsak chipes bérlettel, hanem akár a bankkártyáddal is utazhatsz. Felszállsz, chip, leszállsz, chip és a szakaszra érvényes összeget közvetlenül a bankkártyáról vonják. Így volt ez Sydneyben is.

Ismerősnek tűnő tábla az út mellett, jé, egy McDonalds... ja, nem... ez egy Hungry Jack. Ugyanazok a színek, első ránézésre megtévesztő.

Sydneybe visszaérve, nem adjuk le azonnal akocsit, teszünk még egy kis kitérőt egy másik híres strandjuk, a Manly beach irányába. Még nagyobb, mint a Bondi. Hangulatos sétáló utcája is van tele kis üzletekkel, szörfös kellékeket árusító boltokkal és terészetesen etetőkkel, kávézókkal. Tudom, felületes ítélkezésnek tűnhet, de ennek a városnak a láttán, bennem az a kép alakult ki, mintha itt mindig a bulizásnak élnének, kicsit a filmekből ismerős Los Angelesre emlékeztet, pedig hát közvetlen tapasztalat híján nyilván nem kellene messzemenő következtetéseket levonnom a különböző bulihajók mellett gyülekező vidám népekről, a rengeteg kávézóról, apró étteremről, amik mintha mind mindig tele lennének. Manlyben különösen erőszakosak a sirályok. Ha leülsz valami elemózsiával a parton, máris körülvesznek, hogy egy óvatlan pillanatban lecsaphassanak rád. Mi a part szélén levő lépcsőzetes kőszegélyre telepedtünk le, mögöttünk hamarosan két fiatal lány ült le kezükben kávéval, egy-egy szelet pizzával. Egyikük persze azonnal lőni akart egy szelfit, ahogy a parton nassol. Kinyújtott kezében a szelet pizza és abban a pillanatban, ahogy kattintott, egy sirály csapott le az ételre. Sikítás, csapkodás, a pizza megmaradt. És készült egy fantasztikus fotó is, amit büszkén mutatott meg nekem is.

Végül csak bevettük magunkat a város belsejébe, a Holiday Inn Potts Point lesz még két éjszakára a szállásunk. Ahogy már mondtam, ez a város csipe dimb és domb, ez a szálló is egy domb tetején van, ettől pedig olyan panoráma nyílt előttünk a szobába belépve, hogy tátva maradt a szánk. Természetesen a Harbour bridge és az Operaház ott voltak előttünk, mintha őket mindenhonnan látni kellene. Akárki tervezte meg annak idején a helyüket, nyilván látnoki víziója volt, hogy ezt a két ikonikus látnivalót mindenhonnan látni lehessen. A vacsora a közelben egy japán étteremben. Nem ám valami puccos hely ez, hanem mintha a bulinegyed közepén járnánk, keskeny, hosszú helyiség, ami azonban még két emelet magasságában is fogadja a vendégeit. Itt alkalmam volt megkóstolni a japán  spritzet, ami yuzushuból, Aperolból, mandarinból és proseccoból áll. És nagyon finom. A yuzu teát már évekkel korábban sikerült felfedeznem magamnak, hoztam is, kaptam is mindig egy-egy üveggel a hozzávaló lekvárszerű cuccból, amit forróvízzel kell felönteni és már kész is az isteni tea. A yuzushu egy likőrféle, ami a gyümölcs mellett szakét tartalmaz.

A yuzu más néven japáncitrom, egy Kelet-Ázsiából származó citrusféle, vadon nő Tibetben és Kína belsejében. Kinézetében hasonlít a mandarinhoz, az íze viszont a grépfrút és a citrom keveréke, tehát egy pikáns, savanykás ízű gyümölcs. Főképp a japánok termesztik. Általában kis méretűre nő meg, de van belőle egészen nagy is. Kis fán vagy cserjén növekszik, aminek fő jellemzője, hogy teli van tüskékkel és nagy, illatos levelekkel. Rendkívül egészséges, háromszor több C-vitamint tartalmaz, mint a citrom. Fogyasztható nyersen, de illik a tengeri ételekhez is. Készítenek belőle italokat, ecetet, olajat, teát, mártásokat.

Felhasználása Japánban - A japán konyha főleg az aromás héját használja a gyümölcsnek, magát a gyümölcsöt alig használják valamire. Hagyomány, hogy a téli napforduló napján kötelező minimum egy juzuolajas fürdőt venni, hogy erőt merítsenek és felfrissüljenek. Felmelegíti a testet, ellazítja a fáradt izmokat, megnyugtatja az idegeket, antioxidánsokkal telítetté, puhává és élettelivé teszi a bőrt. Felhasználása Koreában - A koreai konyha a yuzut főleg teakészítéshez használja. A gyümölcsöt és annak héját összekeverik rengeteg cukorral vagy mézzel és folyékony, szirupszerű lekvárt főznek belőle, amit teaként fogyasztanak. – Na, erről beszélek.

Még felugranak Marciék egy pohárra és beszélgetni, mi a gyerekekkel a másik szobában reménykedünk, hogy a mesenézés elvonja a figyelmüket a szülők hiányáról. Valami csoda folytán  el is alszanak. Majdnem mi is, de a vendégek hazamennek végre és beájulhatunk az ágyunkba.

14. nap

Reggel esőre ébredtünk. Csak olyan permet, amit látsz, de nem is igazán érzel, de azért mégiscsak eső és ködpamacsok. Milyen szerencse, hogy a tegnapi napon olyan segítőkész volt a természet, teljes pompájában csodálhattuk meg a Jemison völgyet, a Három nővért és a környék összes kanyonját. Megsütöttem a palacsintát, jól be is laktunk, nem is igazán akaródzott kimenni a nyirkos időbe sétálni, de hát nem azért utaztunk ennyit, hogy itthon lessük a tv-t.

A Botanikus kertben a stát többször is félbe kellett szakítanunk és bemenekülni az apró famenedékekbe. A környéket már-már misztikus ködfoltok borították, de  növényzet teljes pompájában mutatta meg magát.  Felrémlett előttünk a Magyar Posta által kibocsátott Ausztrália növényvilága című bélyegsorozata és blokkja és kicsit értetlenül állok a tény előtt, hogy az előttünk tömény mennyiségben megmutatkozó virágzó cserjéket a Posta másik sorozatában, az Afrikaiban láttam. De itt még halvány utalást sem láttam, hogy ezek a virágok ne őshonosak lennének.

Hazafelé több helyen cidert próbálunk, gyümölcsöt veszünk és almás pitét. Sharon még ajándékokra is gondol az itthoniaknak, mézes, lekvárokat vásárol. Én meg arra gondolok, a repülőre hogy foguk felpakolni ezt a sok mindent.

A Hillbilly Cider egy nagyon hangulatos hely és elérték, hogy szeressem a cidert, mert egészen egyszerűen isteni ital. Ami viszont a környék nyilvánvaló hátulütője, az állandóan szemünkbe, szánkba repdesni kívánó apró, szemtelen legyek. A hely melletti háznál nagy transzparens hirdeti az utazókkal, hogy tacskókölykök eladók. Erről jut eszembe, hogy eddig bárhol jártunk, nagyon sok kutyát láttunk. Főleg kicsiket persze, de azért golden és más nagyobb testű is akadt köztük. De ezek gazdás, jól nevelt kutyák voltak, felelős gazdákkal.

Még beugrunk a Bilpin Cider co. üzletébe is, mert felületesen ne döntsön az ember, ugyebár. Aztán, hogy a gyerekek, akik csak almalevet kaptak, le ne bontsák a helyet, inkább hazafelé vesszük az irányt.

Délután megejtjük a felfűtött medencében a pancsolást, aztán a BBQ vacsora után megnézzük a Grincs, aki ellopta a karácsonyt című filmet, majd végre aludni térünk, mert napról napra mintha korábban vonzana az ágy.

 

13. nap

A frigóban minden van, ami itt tartózkodásunk idejére a reggelit alkothatja. Hatalmas (mi más) bacon szeletek, de nem viccelek, majd 40 centi hosszúak, vastagok, egy élmény kisütni őket. A tyúkolban ott a friss tojás, de azért a hűtőben is akad elég. Tej, narancslé literszámra, és persze apró dobozokban vaj, méz, lekvár, ketchup, tea, nescafé. A polcon pedig egy meglepetés flakon, palacsinta por. Csak vízzel kell felhúzni és már sütheted az apró amerikai palacsintákat a gyerekek nagy örömére. A bőséges reggeli után útnak indulunk mai úticélunk, Katoomba, Echo Pointja felé, jelentsen ez  bármit is. Az út mellett elszenesedett, de újra kihajtó fák jelzik a három éve tomboló tűz erejét. Katoomba egy tüneményes kis városka 1740 körüli lélekszámmal, de több – számunkra – említésre érdemesebb üzlettel, mint az elegáns Sydneyben. Szinte minden háznál áll lakókocsi, nem hiszem, hogy messze járok az igazságtól, ha úgy gondolom, azért, mert a tűz idején ezekkel lehet menteni az életet és az értékek javát. No, meg persze lakni is benne, amikor elvonul a vész és újra kell építeni mindent.

Az Echo Point a kilátó egészen elképesztő panorámával, amiből apró részleteket már útközben is láttam. És a távolba vesző hegyek a szikrázó napsütésben valóban kékes színben játszanak.

Az Új-Dél-Wales-i Kék-hegység leghíresebb része kétségtelenül a csúcson lévő sziklaképződmény, amelyet Három nővér néven ismernek. A Három nővér három lépcsős, szabadon álló homokkő kőoszlopból álló csoport, amelyek mindegyike saját nevet visel. Az első szikla, a Meehni, 922 méterrel a tengerszint felett emelkedik, a második Wimla, valamivel lejjebb - 918 méter, közülük a legkisebb 906 méteres magasságban végződik, és Gunnedoo-nak hívják.

A Kék-hegység 200 millió évvel ezelőtt kezdett kialakulni, és eredetileg egy nagy öböl volt az óceánban, magas hegyekkel körülvéve. Jelenleg a fennsík széles völgyekből áll, keskeny szurdokokkal, amelyeket meredek homokkő sziklák vesznek körül.

A három nővér új-dél-walesi őslakos hagyománya - A legenda szerint a Jemison-völgyben az ókorban a Gandangarra törzs három lánya élt. Véletlenül beleszerettek a szomszédos nepin törzs testvéreibe. Az őslakos törvények nem engedélyezték a házasságot a különböző törzsek között. A testvérek feldühödtek, és véres összecsapást kezdtek. A szépségek apja a katonai konfliktus idején úgy döntött, hogy megvédi lányait, és a varázslóhoz fordult a gyerekek megmentése érdekében. A varázsló felvitte a szerelmeseket a hegyre, és három sziklává változtatta őket. Szándékában állt visszavonni a varázslatot, amint a csata véget ért, de a sors másként döntött. A varázsló elesett a csatatéren. A lányok három karcsú szikla maradt, mert nem volt, aki emberré változtassa őket. Azóta a „nővérek” a völgy fölé emelkedtek, emlékeztetve a jövő nemzedékeit a vakmerő szerelem viszontagságaira.

A három nővér második legendája - De van egy másik legenda a három nővérről, amely a mai napig fennmaradt. Azt írja, hogy Mihni, Wimla és Gannedu nővéreknek volt egy Tajvan nevű, gyógyszerész apja. Ugyanebben az ókorban a szurdokban élt egy szörny vagy gonosz szellem, Bunyip, akitől mindenki félt. A szurdok közelében elhaladni olyan veszélyes volt, hogy az apa minden alkalommal, amikor élelem után indult, egy sziklára, a kövek mögé rejtette lányait. De egy nap, miután elbúcsúzott lányaitól, az apa, mint mindig, búcsút intett nekik, és elkezdett leereszkedni a sziklákon a völgybe. A magukra hagyott szépségek megijedtek egy nagy százlábútól, amely hirtelen megjelent mellettük. Mihni vett egy követ, és rádobta a százlábúra. A kő tovább zuhant a szikláról, beleütközött a sziklába és a völgybe zuhant, feldühítve ezzel Bunyipot. A nővérek mögött omladozni kezdett a kőszikla, és ott maradtak egy kis párkányon a hegy tetején. Minden élőlény megfagyott körülötte. A madarak abbahagyták az éneket, az állatok megdermedtek, míg Bunyip kimászott rejtekhelyéről, hogy megnézze a megrémült nővéreket. Ahogy közeledett, az izgatott apa, messze lent, egy varázscsont segítségével kővé változtatta lányait.

Ma a múlt sok vívmánya feledésbe merül. De Katoombában egy friss legenda szól két lelkes ember bravúrjáról, akik kilencszáz lépést faragtak a völgyből a sziklába. Ezek a hősök James Jim McKay (1869-1947) és asszisztense, Walter 'Wally' Botting (1887-1985) voltak társaikkal. 1911 februárjában egy helyi újság arról számolt be, hogy James McKay felmászott a sziklákra. Segítség nélkül, kötelek és egyéb speciális felszerelések nélkül mászta meg a hegyet hétköznapi ruhában és cipőben, és gondoskodott arról, hogy kedvvel és pénzzel kiváló túraútvonalat lehessen kialakítani. Kezdetben nevetségesnek tűnt az ötlet, de 1916-ra engedélyt kaptak a tanácstól a projekt megkezdésére. 1918-ra McKay és társai a munka egynegyedét elvégezték, de a projekt magas költsége miatt megszakították a tevékenységet. Az ötlet megvalósítását sokáig felfüggesztették, mígnem a múlt század 30-as éveinek elején Harry Phillips fotós kiadott egy színes brosúrát Kotumba látképével. Ez új lendületet adott a munka folytatásának, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a projekt hozzájárul a régió turisztikai iparának fejlődéséhez. Ez a füzet felújította az érdeklődést a projekt iránt, és 1932-ben McKay folytatta álma megvalósítását. 1932. október 1-jén került sor az útvonal hivatalos megnyitására. A megnyitón minden szintű politikus jelen volt, köztük Stevens új-dél-walesi miniszterelnök is. Ő volt az, aki bejelentette a felfedező munkáját. Egy emlékezetes nap végén három hegymászó felkapaszkodott a sziklák legmagasabbjára, és kitűzték ott az ausztrál zászlót. Ma bátor lelkek, ivóvizet visznek magukkal, és idejükből körülbelül három órát töltenek, lelkesen használják a bátor McKay által a múlt században kialakított útvonalat. A merészség jutalma a festői, 51 fokos szögben lefektetett felvonó panorámája, amely jelenleg a világ legmeredekebb felvonója. Korábban ezen az úton szállították a szenet és az agyagpalát, de 1945-ben a bányát bezárták, és az útvonal tisztán turisztikai jellegűvé vált.

Hazafelé azért tettünk egy kis sétát a városkában is és meglepődve szemléltük az egyik üzletszinte nevetségesen alacsony árait. Be is mentünk, hogy odabent ráébredjünk, az Üdvhadsereg boltjában vagyunk. Most már biztos, hogy venni kéne egy új bőröndöt.

Az út mellett sárga táblák figyelmeztetik az autósokat, hogy a terület koalák és kenguruk élőhelye, óvatosan hajtsanak, hogy az állatoknak ne essen bántódásuk, ha éppen kereszteznék egymás útját.

Este a tyúkól melletti tűzrakóhelyen mályvacukrot sütögettünk, amikhez a nyársakat a gyerekek keresgélték a közelben. Ragacsosak és büdösek lettünk, de egy csodás élménnyel gazdagabbak.

 

12. nap

Alig értünk ide, máris megint pakolni kell, de mintha összement volna a bőrönd. A fiam meghozza a bérelt kocsit, ami egy szörnyeteg, a négy felnőttet és két gyerekülést simán adja, ráadásul óriási rakteret, ami jelen esetben nem hátrány. KIA Carnival névre hallgat, de ilyet otthon még nem láttam. Átmenet a kombi és a van között, tágas minden irányba, még a harmadik sorban ülő (én) is kényelmesen pakolgathatja a lábait, nem a csomagtérben szenved összehajtogatva. Először is visszavittük a kölcsön babaülést, aztán nekivágunk... nem, nem a farmra vezető útnak, hanem a Bondi beachhez vezető útnak. Az egyik leghíresebb strandja Sydneynek. Az idő felemás, hol süt, hol esik egy kicsit, a szél mindenképpen fúj, így aztán viszonylag kevesen vannak a parton. Persze, főleg szörfösök. Levinek különösen rossz napja van, végig szenvedi az oda vezető utatz, konkrétan még a tengerparti étteremben is szenved, pedig a látvány csodás, csak éppen nem egy nyűgös négyévesnek. Leia más világ, ő, ha ehet, máris sokkal kezelhetőbb.

A strand egyik végében van egy épített medence a „jéghegy”-nek nevezett épület aljában, ami egészen egyszerűen világító fehérségéről kapta a nevét. Szóval, a medence... ezt úgy építették meg, hogy a hullámzás tulajdonképpen bármikor belecsaphat, frissítést hozva  az amúgy is tengervízzel feltöltött helynek. Jó lehet benne pancsolni, hiszen ott  azért még a víz is melegebb, de most a rácsodálkozáson kívül nincs idő, indulunk vissza a kocsihoz. Errefelé komolyan veszik a 2 órában maximált parkolást (van, ahol csak egy órában), ha nem érsz vissza, nem fognak megdicsérni. Megvan az autó és végre irány a Blue Mountain. Valahol, egy Bilpin nevű kis helységnél lesz majd a farm, amit egyelőre magam elé se tudok képzelni.

Azért, hogy kicsi fiamat meg is dicsérjem, ebben a számunkra fordított világban olyan magabiztosan kanyarog (oké, waze súg neki, bár néha elég furán fejezi ki magát), hogy egy pillanatig sem aggódom, amiért „nem a jó oldalon” autózunk. Odahaza egy ennél nem sokkal kisebb családi autójuk van, a gyerekek miatt elég sokat használja is, úgyhogy nyilván onnan a gyakorlat.

Az az igazság, hogy az idei év megint nem egészen úgy alakult, ahogy eredetileg reménykedtem benne, így az út előtt se kedvem, de időm se nagyon volt egy kis előzetes felkészülésre. Tudjátok, a nagyobb városok, főbb látnivalók. Most csak ülök a hátsó sorban, nézelődök és próbálok kis jegyzetek készíteni, hogy valahogy vissza tudjam adni mindazt, amit ezekben a napokban látok. Alessiával sokat beszélgettünk, számára ez óriási dolog, hogy ezeket a helyeket, látnivalókat élőben megnézhetem, egyáltalán, hogy a világnak ebbe a zugába eljuthattam, én a kicsit kíváncsi és a hátam közepére se kívánom között voltam félúton. De ideértem, s ha már itt vagyok, akkor próbálok nemcsak nézni, de látni is. Rácsodálkozom az építkezésekre, ahogy számunkra talán túlságosan egyszerű anyagokat használva húznak fel házakat. Fém sarkok, fa állványzat, amire majd ki tudja, milyen könnyű és gyorsan pótolható anyag kerül. Mert ha jön a tűz, akkor nem kérdés, hogy itt nem a ház az érték, hanem elsősorban az élet. Emberé és állaté egyaránt. És a tűz jön. A házigazdánk szerint szinte menetrendszerint 7 évente. Lwegutóbb 3 éve volt, hogy aggódva lesték, gyönyörű házuk is a lángok martalékává válik-e, de jól tervezték, távolt a legtöbb éghető anyagtól és a híreket követve, kivágtak mindent, ami veszélyt jelenthetett volna rájuk. De ezt nem mindenki teheti meg. Azoknak pedig akár egy élet munkája mehet kukába egyetlen nap vagy néhány óra alatt. Láttam ezt az építési technikát már korábban a Spektrum home műsoraiban az angolszász vidékeken, kuncogtam is rajta, hogy a híres Scott testvérpár próbálna itthon egy lendületes rúgással bedönteni elválasztó falakat. Valószínűleg a mentő vinné el, ahogy a gondosan habarcsba foglalt blokktéglákkal próbálkoznának.

Nos, a farmház hatalmas. Négy szobája vagy inkább lakosztálya van. A miénk a hármas, amiben  két szoba van. A nagyobbikban hatalmas franciaágy, ez a fiataloké meg a gyerekeké (lesz gond otthon lenevlni a kicsiket a szülőkkel való együttalvásról), a kisebbikben két külön ágy, amit akár össze is tolhatnánk, de nem alakítjuk át a berendezést. Minden szobához külön fürdőszoba. Kényelem a köbön. A földszinten egy apartman, hatalmas társalgó kandallóval, konyha és étkező, egy kis fürdőszoba, wc, egy tv-szoba és egy pajtaszerűség, amiben trambulin és ping-pong asztal is van rossz idő esetére a kicsik energiájának levezetésére. Az emeleten három apartman és egy társalgó, aminek nagy részét a (itt csak ismételni tudom ezt a szót) hatalmas biliárdasztal foglalja el, megy egy ülőgarnitúra tv-vel azoknak, akik nem a lenti műsorra kíváncsiak. De... mi egyedül vagyunk a házban, és igazán élvezzük. A ház elején végigfutó fedett teraszon asztalok, karszékek, oldalt pedig egy barbeque sütögetőhely. Juszt se mondom ki megint... szóval, méretes. A szabadban egy kis masszázsmedence, felette árnyékolókkal, amik akár esőben is jó szolgálatot tehetnek. A víz jéghideg, de ha reggeli után bekapcsolod és elmész kirándulni, akkor hazatérve maga lesz a tökély, akár egy hatalmas fürdőkád. Naná, hogy nem maradt ez sem kihasználatlanul.

A farmélethez hozzá tartoznak az állatok is. Itt jelen esetben a csirkeól, nem túl számos csirketársadalommal, de azért a reggelihez mindig biztosítanak 2-4 friss tojást. Rajtuk kívül van egy alpakka, 2 kecske és egy póniló. Igazán kíváncsi lettem volna, hogy miért pont ezek az állatok, de nem volt mód a kérdés feltételére. A mi – elsősorban a gyerekek  feladata az állatok reggeli és esti etetése,a tojások összegyűjtése. Amúgy meg a gyerekhívogató játszótér felfedezése. Az állatok számát gyaporítja egy – szerencsére – ritkán látható tag, Pete ... a piton. Igazából feladata is van, mert ő tartja egérmentesen az istállót és a tyúkólat. Csirkét még nem evett. A környéken több etető és itató van, mint gondolná az ember, elsősorban a helyi cidert és almáspitét árusítják, de azért ennél jóval szélesebb a kínálat.

11. nap

Ausztrália – mi jut eszünkbe, ha erre a hatalmas, mégis legkisebb kontinensre gondolunk? Kenguruk és koalák földje, a benszülöttek, siavatag és Hugh Jackson meg Nicole Kidmann. Oh, imádtam azt a filmet! Ha kicsit többet hallottunk róla, akkor azt is, hogy a kevésbé lakott területekre légi úton érkezhet orvosi segítség, a rádión keresztül a tanulni való vagy az elsősegély tanácsok. Hogy úgy nyírják a birkát, ahogy sehol máshol, hogy a Tövismadarakban látott kemény élet bizony még mai is sokak osztályrésze. Hogy időnként olyan tűzvész pusztít itt, ami egyszerre olt ki életet és termékenyíti meg a világ legöregebb talaját. Hogy olyan színészeket adott a film és zene világának, mint Alex O’Loughlin, Olivia Newton John, Kylie Minoque, Eric Bana, Paul Hogan (oh, Krokodil Dundee!), Heath Ledger, a Hemsworth fiúk, Chris, Liam és Luke, Cate Blanchett, Russel Crowe, Bryan Brown (ah, imádom a filmjeit), Mel Gibson (jó, ő már Amerikában született, na de a gyökerek ugyebár...), Sam Worthington, Simon Baker, ... és a sor még hosszan folytatható.

A kontinens 1606-os holland hajósok által történt felfedezését követően 1770-ben keleti felét az angolok követelték és elkezdték betelepíteni ide az elítélteket, hogy velük kolonizálják Új-Dél-Wales területét 1788. január 26-át követően. Népessége fokozatosan emelkedett évtizedeken keresztül és az 1850-es évekre a kontinens nagy részét felfedezték és további öt önkormányzattal rendelkező királyi külbirtokot hoztak létre.

Az ország neve a latin Terra Australis ("déli föld") elnevezésből ered, melyet a déli félteke korábban fel nem fedezett, csak feltételezett szárazföldi területeire használtak. Az Australia kifejezés legkorábban feljegyzett felbukkanása angol nyelven 1625-ben tűnt fel. 1824-ben, az Admiralitás beleegyezett, hogy a kontinens megnevezése hivatalosan is Australia legyen.

Ausztrália méretéből adódóan változatos tájegységekkel lehet találkozni az északkeleti trópusi esőerdőktől kezdve, a délnyugaton, délkeleten és keleten húzódó hegyláncokon át a középső területek sivatagos vidékéig. Területének 85%-át az úgynevezett Outback, vagy magyarra lefordítva a "hátország" alkotja, amelyet a világ egyik legősibb tája foglalja el. Vörös sziklák, vörös por, okkerszínű síkságok, bíbor színben úszó hegyek, ragyogó kék ég és magányos házikók jellemzik a végeláthatatlan sivatagi tájat. A partközeli területeken az óceánok, tengerek kiegyenlítő hatása mérsékli a téli és nyári, illetve a nappali és éjszakai hőmérsékleti szélsőségeket. Sydney-ben például a januári – tehát nyári – középhőmérséklet 22 °C, júliusban – tehát télen – általában 12 °C körül van. (Viszonyításul: Budapesten a téli-nyári átlagos középhőmérsékleti érték közötti különbség 23 °C körüli.) A belső területeken azonban szélsőséges hőmérsékleti értékek is jellemzőek a kontinentális éghajlati hatás miatt.

Sydney Ausztrália második legnagyobb városa, Új-Dél-Wales állam fővárosa. Ausztrália délkeleti részén, a Tasman-tengernél található. A város az első brit gyarmat, 1788-ban alapította Sydney Cove és Arthur Phillip, az első flotta két parancsnoka, akik az elítélt raboknak hoztak létre egy büntető kolóniát. 5 milliónál valamivel többen lakják a 12 és félezer négyzetkilométernyi területett. Csak összehasonlításként Szingapúrban nagyjából ugyanennyien laknak nem egészen 740 négyzetkilométeren.

Ennyi általános ismertető után következzen a mai nap. Hajóval mentünk, mint nagyon népszerű tömegközlekedési járművel az Állatkertbe. A Taronga Állatkert 2016-ban ünnepelte a 100. születésnapját. Mi elsősorban a koalák és kenguruk miatt jöttünk, de persze a többiek is nagyon tetszettek, elssorban a gyerekeknek. Voltunk fóka-shown és madár-shown-n is. Nyilvánvaló volt, hogy akik gyakrabban járnak ki az állatkertbe, ezeken a műsorokon is kiválasztották a kedvenceiket, azoknak jóval nagyobb óváció járt. Az állatkert majd minden részéről fantasztikus a kilátás a Harbour bridge-re és az Operaházra, meg persze a fürgén közelekedő hajókra az öbölben. Van egy óriáshajó kikötő is, ahol rendszeresen parkol  a cég hajója, ami aztán különböző hosszúságú hajóutakra viszi a vendégeit. Nem himihumi kis hajóra kell ám gondolni, van nyolc emelte és persze a fedélköz, meg az emeletek feletti részek is még növelik a testet. A velencei lagúnába beúszó monstrumok képe rémlik fel, ahogy a törékeny kagylóhéj-szerű Operaház mellett elsiklik egy ilyen óriás.

Visszatérve a kikötőbe, képeslapokat veszünk az itthoniaknak. Nyilván nem sokan teszik ezt, mert a mai modern technika már kiszorította a színes kis lapokat, nemkülönben a bélyegeket. Ma elég egy kattintás és a frissen megélt élményt már meg is oszthatjuk az otthoniakkal. Megírjuk mindet, egyedül Rikinek nem jut eszembe a pontos címe, így aztán már röppen is az üzenet a mamájának. Amíg a válaszára várunk (odahaza éppen csak ébredeznek ekkortájt), Tiborom elszalad egy postaládához, amit útközben látott. Szerencsére már kivonták a forgalomból, így nem tudja bedobni a lapot, amin cím helyett egyelőre még csak egy név áll. Persze a szakmázást nem tudja otthon hagyni, úgyhogy elmegy a postára (igen, mostanra már megcímeztük a lapot) bedobni és ha már ott van, számos blokkot és bélyegsort vesz III. Károly koronázásáról. Örülni fognak az otthoni gyűjtők. Miközben ő ide-oda futkos, Sharon megosztja velem a hírt (jesszus, már ez a lány is ismer, mint a rossz pénzt!), hogy Robert Pattinson kedvese, Suki Waterhouse babát vár. Az ifjú pár nagy örömmel és izgatott várakozással tekint az esemény elé. Én is örülök. Annak idején, a srác tudtán kívül, nagyon sokat segített nekem, amikor az írásba kezdtem. Akkoriban eléggé mindennaposan követtem az életét, együtt örültem és együtt bánkódtam vele, ahogy az élet hozta, és leginkább annak örültem, hogy nekem/neki lett igazunk, amikor bebizonyította a világnak, hogy többre képes a viaszos képű vámpírtininél.

A kikötőhöz közel beülünk egy étterembe. Szokás szerint a gyerekek rendelnek. Nem mindenkinek egy főételt, aztán eheted, amit eléd raktad, hanem sokféle fogást és mindenki mindenből csipeget. Kicsit a valamikor borvacsorákra emlékeztet a dolog. Egyrészt jobban megy az idő az újabb és újabb fogásra várva, közben megnyugszik a fűszerekkel felizgatott gyomor, kell egy nyelet finom tasmán bor, aztán jöhet a következő ízélmény. A tökéletes vacsorától eltelve a közeli cukrászatban veszek négy különböző szelet tortát kb aranyárban. Ezt nem kellett volna. Amennyire hívogatóan festettek a kirakatban, annyira nem ízlet egyik sem.

Végezetül még lesétálunk a kikötőhöz, élvezni a kivilágított város képét és a „kékidőt”.

10. nap

Egy távoli földrészre – de megkockáztatom, akár Európán belül is – mindig nagy fejtörést okoz a ruhatár összeállítása. Egyrészt a hosszabb idő, aztán az extra páratartalommal súlyosbított meleg (amikor itthon már kezd befagyni a fenekünk), nem mellesleg az eléggé behatárolt 23 kilós feladott bőrönd (ami mint tudjuk, el is veszhet, ráadásul a ruháinkon kívül ezer más dolgot is tartalmaz), aztán itt van még fiú gyermekünk titkolódzós kis szervezkedése a programokat illetően. Soha nem tudhatjuk, mikor megyünk ismerősökkel vagy rokonokkal egy elegánsabb étterembe. Tehát mindenre fel kell készülni. És akkor arról a meglepiről már nem is beszélek, hogy a családi kirándulást egy újabb földrészre szervezi meg, ahol ugyan most kezdődik a nyár, de az időjárás még inkább tavaszias, hogy aztán egyik napról a másikra már a legvadabb nyarakat idézze. Szóval a csomagokat összeállítani nem egyszerű. És persze az ember lánya felkészül, ha netán lebetegszünk, megsérülünk, meg a kiehészítúő kis ezmegaz, mint vizes palackok, amikben nem lesz 5 percen belül a víz, strandkendők, papaucsok, szandálok, félcipők, sapkák a nap ellen védekezve... és még hosszan sorolhatnám. Két nagy bőrönd simán megtelik, és jut még a kabinbőröndbe az ajándékokon túl. Mert ugye a gépen is be kell venni a gyógyszereket, laptopot nem adunk fel, nem árt, ha van egy váltás ruha, mert ugye az ördög nem alszik, és így tovább. Lényegében, mint a málhás szamarak. Ezt jobban már csak két kisgyerekkel és az ő mindenre IS kiterjedő holmijukkal lehet. Képzelhetitek azt a szekérkaravánt, amit 4 felnőtt, két kisgyerekkel képes előadni.

Hogy a hosszúra nyúlt bevezető után a lényegre térjek, általában sikerül v ennem az akadályt, bár, mai napig kacarásznak rajtam közeli ismerősök, akik látták, hogy az olaszországi kempingbe még a szeretettel ápolgatott hatalmas kaspóban terjeszkedő muskátlimat is vittem magammal. Fel is dobta az elősátrat. Védekezésül csak annyit mondhatok, hogy lakókocsival mentünk és  bár a súlyoptimalizálásnál kikerült néhány konyharuha a kocsiból, de a muskátli maradt. De ez egy msik történet. És következzen a vallomás... az idén totális idióta módjára csomagoltam, legalábbis az útnak ausztráliai szakaszára. Volt nálam minden, ami ott jól jöhetett volna, csak éppen Szingapúrban. Olyan triviális dolgot nem vittem magammal, mint egy melltartó, mert az utazáshoz nem szeretem felvenni, az is csak kiszorítja az emberből a lelket a repülőn. De leszállva minden más ruhadarabomhoz elengedhetetlen lett volna. De valahogy nem is tudom, mire számítottam, mert mindenből kevesett vittem, pedig a mosás előreláthatóan nem volt reális opció. Ez azért megalapozza az ember általános hangulatát. Így viszont volt nálam egy csomó hordhatatlan holmi, csak hogy a bosszantás teljes legyen.

Ma Marciékat látogattuk meg. Egy csodaszép öbölben laknak,  amit Rose baynek hívnak. Ebédre a szülők ebédelni indulnak egy elegáns étterembe, a nagyszülők és unokák pedig próbálják megoldani a délelőttöt sírás-rívás nélkül. Meg kell mondjam, druszámnak, Juditnak van könnyebb dolga. De végül találunk remek játszóteret, aztán elmegyünk a közeli könyvtárba, ahol a gyerekeknek valóságos interaktív sarok van kialakítva, Levit itt lényegében „el is vesztettük”, annyira lekötötte, Leia pedig szerencsére békésen szunyókált nagypapája pocakján. Beültünk velük egy kis süteményre, üdítőre egy kávézóba, aztán irány haza, hogy még az utca elején levő játszóteret is kipróbálhassák. Ez tulajdonképpen egy óvoda udvara, de a hétvégékre megnyitják a környék beliek előtt. Közben megérkeztek a szülők, a gyerekek tele élménnyel, így aztán jöhetett a nap fénypontja, a strand.

A közeli kis strandon múlattuk az időt a gyerekek és apukáik nagy örömére. Pedig a víz... hát, a Balaton kb április táján ilyen hideg, ami azért is volt meglepetés, mert Szingapúrban Sentosán a víz 27 fok körüli. Itt egy tízessel kevesebb volt. Úgyhogy a kicsik is inkább a homokozást, sározást választották a nagy pacsálások helyett. Én addig Marci ideiglenesen itt állomásozó anyukájával beszélgettem. Sok egyéb mellett elmondta, hogy 17 éves kis westieje otthon várja. Néhány nappal később sajnos kiderült, hogy nem várta meg szeretett gazdija hazaérkezését. Erről persze drága Colinom jutott eszembe, aki az idén már kétszer került a megváltoztathatatlan közelébe és még mindig otthon heverészik a nagyszoba közepén, békésen tűrva Carlos és Jamie majomkodását.

A strand egyébként a cápaveszély miatt alaposan körbe van kerítve. Ezt olyan helyeken alkalmazzák, ahol nincsenek vízi mentők. A nagy partszakaszokon, amiket még volt alkalmunk később látni, csak egy keskeny sáv van fürdésre kijelölve, azt figyelik és egyébként is a víz elsősorban a szörfösöké.

A délután még a meséké a tv-ben, a borozásé a felnőtteknek, ami egyben búcsú is ettől a remek kis lakástól, mert nemsokára elköltöznek egy nagyobb, de talán kevésbé jó helyen levőbe. Aztán hívjuk a taxit, de még a második is alig akar elvinni minket, hiszen nincsenek velünk a gyerekülések, neki sincs, így meg nem meri bevállalni a fuvart. Végül Marciék kölcsön ülésével félmegoldás születik és végre hamarosan bedőlhetünk az ágyunkba.

9. nap

Ilyen is régen fordult elő. Ugyan a vendégek nagyon későn mentek el, mi már rég aludtunk, de a két gyerek persze pörgött, ahogy kell. Úgyhogy 9 előtt senki szeme nem nyílt ki.

Reggeli az öbölben. Hogy pontosan milyen névre hallgatóban, azt sajnos nem jegyeztem fel, de itt annyi van, hogy nem is lenne könnyű. Mindenesetre ez egy kisebb yacht-kikötő, a hajók mellett a mólón apartmanok hosszú épületei. Beéegondolni is szédítő, mennyibe kerülne itt egy aprócska lakás, de láthatóan nem lakatlanok. Nem indul jól a nap, mert Levi nemes egyszerűséggel visszaadja a reggelijét. Kicsit aggódunk, hogy ez minek a jele lehet, de aztán elég hamar magára talál és kezdetét veheti a hosszú  séta a parton, a fantasztikus homokkövekből épített sétányon. Valami aboriginal spirituális kapcsolódása van, amit igyekszem a google-fordítóval nem túlságosan eltorzítva visszaadni: „yanala ngarala gadinurada. Yururala, yana yuramirung. ... sétálj, gondolkodj, hallgass, hallj Gadi országában. Érezd erősen, járj velünk!”

A homokkövekről pedig az alábbiakat lehet tudni: „Homokkő tengeri fal... 1900 előtt a Millers Point az 1830-as és 40-es években épült, magántulajdonban lévő farakpartokkal volt tele, amelyek 1900-ra lepusztultak és patkányok fertőzték meg. A bubópestis kitörése után a rakpartokat a Sydney Harbour Trust folytatta. A helyben bányászott kőből épített 120 m hosszú homokkő támfalat használták fel újra, amely a pont nyugati szélét "négyszögesítette".”

A sétány egészen a kikötői elforgatható hídig tart, amelynek túlpartján a Tengerészeti Múzeum található. Itt megismerhettük a leggyorsabban vízen repesztő férfi, Ken Ward, vagy éppen az első, magányosan az óceánt átszelő nő, Kay Cottee történetét, utóbbinak a kis lélekvesztőnek tűnő hajójával együtt. Közel 30 évvel ezelőtt Kay a 11 méteres Blackmores First Ladyvel 189 nap alatt tette meg az utat. Csodás fotókat láthattunk a tenger élővilágának és az embereknek a kapcsolatát híven bemutatva, egyaránt a jó tetteket és a borzamasakat is. A kikötőben pedig felmehettünk Cook kapitány legendás hajójának, a HMS Endeavour másolatára, amivel Új-Zélandot és Ausztrália keleti partját térképezte fel. Megdöbbentően apró hajó, ami a belsejét illeti. A legénységi szálláson például elképzelhetetlen szűk helyen kellett mozogniuk. Mi lényegében négykézláb jártuk be, egyedül Leiának volt kompatibilis a hely. Felejtsd el a filmeket, ahol a délceg hajóskapitány hatalmas kabinjában gondterhelten méregeti a tengeri mérföldeket, miközben inasa egy brandyt hoz az esti vacsora előtt. A délceg kapitány ágya kisebb volt, mint Levié, akinek épp a napokban kell megtoldani a gyerekágyát így négyévesen. Tényleg, mintha Liliputban járna az ember. És ez az érzés nem sokat változik, amikor átmegyünk a szomszédos tengeralattjáró, amit 1967-ben bocsátottak vízre. Rettentően zsúfolt, főleg persze a merüléshez szükséges műszaki eszközökkel, de minden mással is. Elképzelni is nehéz, hány ember szolgálhatott ezen a hajón, mert a hajótestben 3 emeleten megágyazott kis fülkékben szinte csak tucatnyian férhettek el. Igaz, váltották egymást, aki nem volt szolgálatban, aludt, aztán csere.

Valóságos felüdülés kiszabadulni a szűk terekből és a halpiac bőséges kínálatában elmerülni. Persze, rögtön meg is lehet kóstolni a garantáltan friss fogásokat, csak éppen nem árt résen lenni, a mindenhol ott vadászó sirályokra, íbiszekre és pelikánokra figyelni, akik csak óvatlan pillanatra várnak, hogy elorozhassák az ebédedet.

A mai napba már annyi minden fért bele, nem is értjük, az apróságok hogy bírják. De még elmegyünk a kürtösh-höz, aki mára egész hálózattá nőtte ki magát, friss kürtőskalácsot enni és fagyizni. Eltöltünk egy kis időt a vizes játszótéren, ahol általában erre felkészülten játszanak a gyerekek, mi meg „így” jártunk. De meleg van, nem fáznak meg. Végül elválnak útjaink Marciéktól, de még nem hazafelé vesszük az irányt, hanem villamossal az Operaházhoz, hogy a naplementében elfogyasszunk egy italt. Persze, óriási a tömeg, szombat is van, elég nehéz helyet találni. Elsőre minket ültetnek le Tibivel egy barátságos helyi házaspár mellé. Akikkel hamarosan vidám standuppolásba kezd az én férjem, dőlünk a nevetéstől. Lassan azonban sikerült újra egyesíteni a családot, megisszuk azt a bizonyos naplementés italt és elkészítünk pár közös fotót. A Harbour bridgen merész turisták másszák meg a híd hatalmas ívét, nyilván borsos belépti díjért. Nekem nem tudnának annyit fizetni, hogy neki induljak. Végre hazafelé vesszük az irányt, ma se senkit ringatni, hogy elaludjon. Útközben jó néhány party-hajó mellett megyünk el, a szombati vigasság itt népszerű időtöltés kortól függetlenül. Az egyiknél fehér-party van, szinte világít a közönség a lassan ránk boruló félhomályban.