7-8. nap

Bocsánat a hosszadalmas szünetért, de úgy gondoltam, nem cipelem még a laptopot is a kies Ausztráliába, mert biztos idő sem lesz írogatni, meg hát két kisgyerek mellett minden deka "túlsúlynak" jelentősége lehet. Hiba volt, mert nyugodtan használhattam volna bárhol és a sok cucc között talán már fel sem tűnt volna ez az apróság. De most aztán gőzerővel igyekszem bepótolni az elmaradásomat, győzzétek csak olvasni. 

*

A reggeli rutinnal már nem untatlak, sem a hőséggel, mert ezek mindennapos dolgok, a különbségek legfeljebb hangzavarban mérhetőek. Ma viszonylag nyugodt reggelünk volt. Talán azért, mert már a gyerekek is az esti indulás  lázában égnek. Tíz napos kaland veszi kezdetét egy földrésszel odébb, újabb 7 és félórás repülés után. Én speciel szinte rettegek tőle,nyilván nem ez a kor az ideális a kalandozásokra, de sokak szerint jobb későn, mint soha.

A délelőtt azonban még a mienk és a városé. Ma a Kínai negyedbe megyünk. A Kínai negyedben egy séta amolyan apró időutazás a múltba. A negyed apró házacskái mutatják milyen volt ez a város akár még csak 50 évvel ezelőtt is. Ez a terület megmaradt kis időkapszulaként, bár, az utcácskák apró boltjaiban folyó kereskedelem egyszerre idézi a múltat és lehet ismerős akár a mai Józsefvárosból is.

De ha nemcsak a kis üzletek vonzanak, akkor is kínál látnivalót a negyed, elsősorban a hatalmas buddhista templomot, ahol éppen valamiféle imádság zajlott, a zsongító hang mellett azonban bejárhattad az egész épületet, akár minden emeletét, sőt a tetőteraszon lévő orchidea-kertjét is.  Ez a Szent fogereklye temploma, ahol állítólag Buddha fogát őrzik. A tetőteraszon volt az a hatalmas henger, amelyet körbeforgatva jártak körbe a vallás követői, nyilván a maguk imádságát mormolva közben. Őszintén szólva nem voltam benne biztos, hogy nem veszik-e tiszteletlenségnek, ha magam is beállok közéjük, így csak oldalról figyeltem, ahogy kortól függetlenül sokaknak volt fontos a henger körüli kerék forgatása közben az 4-5 kör, amit megtettek. Azt még nem is említettem, hogy a bejáratnál, mint ahogy az európai templomoknál is szokás, itt Ázsiában is, tavaly Balin is, a nők figyelmét táb la hívja fel, hogy sem fedetlen vállakkal, sem mély dekoltázzsal, sem térd felett érő ruhával, vagy sorttal nem illik bemenni. Ehhez adnak stólát és szárongot is, ami egy lapszoknyához hasonló dolog. A férfiaknál is figyeln i kell, hogy atlétában ne tévedjen be senki, illetve a nadrág hossza a térdhez közelítsen, különben ők is megkapják ezt a kendőszoknyát a látogatás idejére. A legfelső emeleten, a színarany buddha ereklyés szoba, üvegfallal van elválasztva a látogatható tértől, de már ott sem lehet fényképezni, pedig a kazettás festett mennyezetet borító ezernyi lámpás megérne egy misét, hogy stílszerű legyek. És igen, egy renitens vagyok, de a stóla takarásában készült a lesifotó, és nem is sikerült olyan rosszul, miután kicsit itthon szerkesztettem rajta.

Nem messze érdekes hangok hívogattak egy magas fehérre festett fallal körülvett hely felé. A fal tetején szent tehenek és oroszlánok, a bejáratnál színkavalkádban és formai kavalkádban bővelkedő jellegzetes indiai torony fogadja az érkezőt. Ez a Sri Mariamman, az egyik legrégebbi hindu temploma a városállamnak. Érdekes, ahogy ez a sokféle etnikum békességben él egymás mellet és kicsit egymással keveredve. Ez kormányzati törekvés, mert a szegregációt biztos útnak ítélték az összecsapások irányába, így százalékos előírás biztosítája, hogy a különböző városnegyedekben a lakosság különböző etnikumainak milyen arányban kell keverednie. Kínaiak, arabok, muszlimok, keresztények, hinduk, malájok... Lehet, hogy furán hangzik, de az biztos, hogy működik, mint ahogy sok más, egy európai számára talán meghökkentő, itt mégis működő „szabály”.

A negyed tele van jobbnál jobb etetőkkel, és nekünk ma talán sikerült az egyik legjobba belefutnunk. Bár, a turisták nagyrésze valahogy nem találta meg ezt a helyet, legalábbis a sokkal kommerszebb kifőzdék előtt ültek le a legtöbben. Itt néhány helyi falatozott jó étvággyal, s bár elsőre a happy hoursnál is olcsóbb Tiger sör vonzott be minket, de az aranyos kis kiszolgálólány hamar rávezetett minket az egyik legdrágább, de mindenképpen nagyon finom specialitásra, a szingapúri chilis rákra. Szegény tarisznyarákok ott vártak szomorú sorsukra egy akváriumban, a séf onna kapta ki a jobb sorsra érdemes „zsákosfrodót”, aztán rövid idő múlva már hozták is forró, ízletes chili szószban feldarabolva, mégis úgy összerakva, hogy először engem öntött el a rettenet, hogyan fogok én a páncélossal megbirkózni. Kaptunk hozzá mindenféle szerszámokat és több pár olyan műanyag kesztyűt, mint amilyet a hajfestékekhez csomagolnak. Ezt az ételt megenni élvezetes malackodás. Apró kis fánkokat kínálnak hozzá (újabb tétel a számlán, persze), és akkora nedves kendőt is kapsz, hogy akár egy lakást végig takaríthatnál vele, nemhogy a maszatos képedet (utólag kiderül, ez sincs ingyen). A sör viszont tényleg olcsó volt és több, mint eddig bárhol, mert 6,33-as üvegekben hozták. Meginni nem bizonyult soknak.

Vettünk pár apróságot az itteni rokonságnak, pár kicsinységet magunknak is, aztán hazaindultunk, hogy lemossuk a kirándulás izzadtságát és kipihenjük a csípős ebédet. Jó döntés volt, mert délután leszakadt az ég és bőven adott utánpótlást az amúgy is kihívást jelentő páratartalomnak.

A Singapore Airlines SQ231-es jártával repültünk Sydneybe. Igazság szerint ez már a következő nap kalandja, mert a gép jóval éjfél után indult. A gépet fura mód kényelmetlennek éreztük, mintha kisebbek lennének az ülések és a combunk nem lenne alátámasztva, de az is lehet, csa a késői időpont miatt vagyunk nyűgösebbek. Vacsorára két szelet pizzát kaptunk és hamarosan érkezett a Singapore Sling is, amit a nemzeti járatokon bátran lehet kérni. Sehogy se sikerül valami alváshoz alkalmas pózt felvenni, bezzeg a két gyerek... édesdeden szundítva tudják le az út nagy részét. Végül úgy telik el néhány rövidke óra alvással,hogy úgy érzem, épp csak becsuktam a szemem, amikor felkapcsolják a lámpákat és reggeli osztásba kezdenek. Angol reggelit kapunk, kolbásszal, babbal, sült paradicsommal, tojásrántottával, ahogy kell.

Az útlevélellenőrzés egyszerű, a gyerek által online kitöltött beléptető kártyák is rendben. De... Ausztráliáról tudni kell, hogy ide aztán semmit, de szó szerint semmit nem hozhatsz be. Ha a gyerekek itt élnének, itt bizony nem lenne a mama táskájában két kiló lecsópaprika, meg jónéhány pár kolbász, hazai borok, mert jó, ha nem fordítanának azonnal hazafelé ilyesféle próbálkozással. Oké, a mákkal Szingapúrban se jusson eszünkbe próbálkozni, de a darált mandula, karácsonyi mézes süti és egyebek simán bevihetőek. Ide semmi!

Kissé idegörlő várakozás előkerül mind az öt feladott csomag – ebben ugyebár még elég fájó közeli tapasztalataink vannak -, aztán újabb várakozás után a megrendelt kisbusz is előáll, hogy a családot az airbnb-n lefoglalt szállásra vigye. A sofőr nincs egészen a helyzet magaslatán, mert háromszor is elmegy a bejárat előtt, mire elhiszi, hogy csakis itt lehet a megadott cím. A „kertvárosi” sorházban csuda aranyos az öreg kis lakás. Hosszú és keskeny, mint itt nagyon sok épületben, de három kényelmes hálószoba van benne, nappali, kis fürdő és konyha. Még egy aprócska „kert” is van, kb. másfél méter széles és a lakás hosszában húzódik. A Meglepetés, hogy idekint van a WC is. Itt élő barátok szerint az ilyen öreg házakban ez abszolút normális, nekünk kicsit fura, de nem igazán zavaró. A Spektrumon látható George Clark pont ilyen apró angol sorházacskákból csinált irigyelt csodákat. A környék viszont remek. Nem is igaz, hogy kertváros, mert a közelben égigérő tornyok emelkednek, de rövid séta a legtöbb ikonikus látnivaló is. A probléma csak az, hogy igencsak dimbes-dombos, úgyhogy a gyerekek által favorizált és régebbről ismerős helyekre mindig csak némi túrázás árán lehet eljutni. Egy köpés a kikötő, a Harbour bridge és a túlparton az Operaház. Sétálgatunk. Itt egy kis kávé, ott egy kis fish and chips és a helyi sörfőzdék kínálatának próbálgatása. Aranyos apró üvegcsékben hozzák ki, kis faállványon, amitől a szűretlen és szűrt sörök úgy festenek, mint otthon az sztk-ban a laborvizsgálatra váró anyagok. Bocs, a hasonlatért, de tényleg. Persze, igyekszün k elvonatkoztatni a látványtól. Igazából mindenki hullafáradt. Hazavonszoljuk magunkat a szállásra, ahova nemsokára fiam régi barátja érkezik. Ő a családjával már három éve él idekint London után, mára már két iskolás kislánnyal. Csendben azon aggódom, nehogy kedvelt csináljon az ideköltözéshez.

6. nap

 Ahogy mondani szokás, minden csoda csak három napig tart. Igen, és vannak csodák, amik még annyi ideig sem. Eljött hát a nap, amikor a nyeldeső nagymamából csak kibukik az őszinte. Más kérdés, hogy saját magának ez sokkal jobban fáj.

Reggel Levi kicsit visszafogott, mint kiderült, nedves a pizsama. Jó, hát ez azért nem tragédia, papája is megküzdött a dologgal, ez ügyben értem is a türelmüket. Vannak dolgok, amiket nem siettet az ember, ez még nem az a kor, amikor aggódni kellene. Leia odalent jó hangulatban. Talán ma reggel nem akar utazni, hanem beéri az óvodával is. Reggeli után azonban megint félrecsúsznak a dolgok. Hogy a ház asszonya miért érzi ma reggel sürgető szükségét a készülődés közepette, hogy kipakoljon egy kartont, majd amikor a pici lány jó játéknak érzi, hogy ő belebújik és autósat játszik, akkor nem néz körül, másik irigy csemetéjének mit adhatna... szóval, igazából nem a gyerek a hibás, hogy újfent hiszti lesz a dologból. Kicsik még, nem tudnak megegyezni, esze egyiknek sincs, de mitől lenne, ha a szülőknek se sok. Bocs! Egy darabig megy a huzavona, a cél érdekében a nagyfiú mindent megígér, aztán persze esze ágában sincs betartani az ígéretét, ordítás lesz megint a dologból. Apa megunja és eltépi a dobozt, hiszen már erősen indulni kellene, ez a hiszti pedig már úgysem oldódik meg. Na, innentől lehet még tekerni a hangerőn. Ami nem baj. Tanulják meg, hogy a hisztinek ára van, jelen esetben az, hogy a hőn áhított doboznak annyi. De nem, menyem szeme szikrázik, a fiam ragasztószalagot keres, én meg legszívesebben sejhajon billenteném őket. Így aztán inkább elviharzok otthonról, mielőtt olyasmi csúszik ki a számon, ami ékes magyarsága ellenére is nemzetközi szinten érthető. A nagypapa a fiával viszi őket az oviba, én előtte üldögélek egy padon, de nem foglalkozom az égedelmekkel. Kibőgött szemmel úgysem megyek a recepcióra, a két aprót most éppen látni se bírom, csak a fiam elgyötört tekintete lebeg előttem. Tudom, még én is teszek rá egy lapáttal. Amikor kijön, rá is kérdez, hogy mi a baj, és akkor átszakad a gát, elmondom, hogy szerintem mi. Ő kérdezte.

A legszebb az egészben, hogy a gyerekem szerint nekem már romantikus ködben lebeg a gyerekkoruk, már elfelejtettem, milyen volt, mert gyereket nevelni nem mindig móka és kacagás, hanem nagyon nehéz. Meséli nekem a 38 éves. Nos, a fekália önti el az agyam, ilyen ótvar női magazinokban olvasható megfejtés hallatán. Való igaz, nem most voltak 4 évesek, de az agyamba égett annak a kornak minden pillanata, mint ahogy a 14, 24, 34 éves korukban elkövetett stiklik sokasága is. Hogy voltak rossz reakcióim nekem is, de igazából egyetlen pillanatra sem estem ki a nevelés áldásos, és sokszor áldatlan szerepéből azóta sem, hogy kirepültek a háztól. Sokaknak rossz hasonlat, pedig szerintem igenis jó, hogy aki kutyát tart, kutyával él, az ugyanúgy benne marad a nevelés mókuskerekében, mintha 3-4 évesekkel venné körbe magát. És ahogy egy ebgyereknek meg kell értenie, hogy a gazdi a főnök és az ő szava a törvény, úgy a kétlábú gyereknek is. A szülő nem merő fensőbbségi tudatból igyekszik irányítani, korlátokat szabni, hanem mert óvni akar, nevelni, segíteni. Mindezt szeretetből. Ezt pedig egy gyereknek el kell fogadnia. Ebben nincs pardon, mert adott esetben akár a testi épsége múlhat azon, hogy kinek a kezében az a jelképes gyeplő. A meccs egyelőre félbeszakadt, biztos vagyok benne, hogy lesz még alkalom az adok-kapokra. Híresen jó memóriájú gyermekem nyilván nem emlékszik már rá, hogy amikor a bátyjával kergetőztek, mert valamit elvett tőle és aztán futtában becsapta maga mögött az ajtót, aminek üvegén a bátyja aztán ügyesen átnyúlt, karjából kiállt az üvegszilánk és rohantunk az ügyeletre összevarrni, hogy akkor ott bőgve mondogatta, hogy ne haragudj. Azóta utálom ezt a semmitmondó szófordulatot. Akkor is megmondtam, hogy a sok „neharagudjjal” tele a padlás, inkább viselkedjenek úgy, mint akik tényleg bánják, ami történt, hogy többé ne forduljon elő hasonló. Itt ugyanis rendre ugyanezt hallom. Sorry, Papa! – és akkor már minden csupa mosoly és vidámság.  Hát nem! Ha utána ugyanott folytatták, ahol abbahagyták, egészen a következő „sorrypapáig”.

Na, ennyit a reggeli érzelmi hullámvasútról, ami elég sokszor megadatik ilyen szoros együttélésben. Végre csendes a ház, nekem is eltűnnek a vörös foltok a képemről, indulhatunk a városba. Amihez ezek után nem sok kedvem van, de itthon ülni se a legjobb kedélyjavító. A belvárosba buszozunk, az Orchard roadra. Sokan imádják Szingapúrban ezt a részt, mert tele van híres divatházak és márkák üzleteivel, én meg leginkább ezért utálom. Nem fogok a Diornál vásárolni nyilván, akkor meg miért nézzem, hogy egy olcsóbb rongydarab is annyiba kerül, mint apa nyugdíja. Ez nekem nem érdekes. Mint ahogy nem az a boltok többsége sem, mert nem fogok innen hazavinni edényeket, lakástextilt meg még sok minden mást sem. Tavaly egy karácsonyi tacskó szoborral tértünk haza, ha már a grincset nem csípem. Most is leginkább a karácsonyi dekorációk érdekelnek, pedig hát abból is van éppen elég a gardróbban. A Tamashimaya épületében beülünk egy teázóba. Két éve elvarázsoltak a yuzu teájukkal, elsőre azt is rendelnék, de most ún. Mocktail-okat – alkoholmentes, tea alapú koktélokat gyógynövényekkel -  is árulnak, az egyik Sencha yuzu, a másik Sakura spring. A legírás szerint ez majd kimossa belőlem a stresszt, amire most igen nagy szükségem lenne. Utólag be kell valljam, nem érte el a kívánt hatást, annak ellenére, hogy nagyon finom volt. A kísérőnek választott parmezános sült krumpli nagyon finom volt.

Kicsit téblábolunk még a hatalmas épületben, átkeveredünk a szomszéd óriási plázába, de igazából nem köt le minket egyik sem. Ballagunk a jó hűvösben, aztán a következő 50 méternyi napos átjáró után beülünk egy kis bisztróba, két jéghideg sör mellé. Így van ez, ha itt délidőben van Happy hours. A sör mellé kerül még egy Hawaii pizza is, ami szerintem kicsit furán puha, apa szerint tökéletes. Az is igaz, ketchupot kért hozzá, amitől még én is elborzadtam. Tökre, mint egy amerikai turista. Tele hassal már nem igazán akaródzik sétálgatni, iszonyat meleg is van odakint, ezerrel tűz a nap és nem lehet állandóan az árnyék után menni. Felülünk a hazafelé vivő busz emeletére és kicsit városnéznénk, ha a sofőr nem egy forma1-es versenyző stílusában nyomná a pedált.

Otthon még bevásárolunk a közeli kisboltban. Ma paprikás csirkét kértek a fiatalok, hát legyen.

Nos, a paprikáscsirke elkészült, finom is lett, a gyerekek is ettek. Mama ma is későn jön haza, ilyenkor a játékba belevaduló gyerekek hamar esnek, ütköznek, ... és bőgnek. A vigasztalásunk kb a nulla eredményt éri el, csak a Mama kell, aki persze nem elérhető, így van indok ordítani tovább. Papa Levivel a fürdőben, Leia sikítva sír utánuk, de hát nyilván épp nem tudnak ajtót nyitni, felemelem, erre belém rúg. Nos, az elmúlt napok, sőt órák után nem vagyok türelmes nagymama, visszakézből kap a pelenkás hátsójára. Erre lép ki az apja és rögtön meg is kapom, hogy nem vagyok a türelem mintaképe. „Védekeznék”, hogy megrúgott, mire: Akkor ne menj hozzá közel. Hát, köszönöm szépen, így tényleg nincs is mit mondanom, inkább feljöttem a szobánkba. A kis ördögfióka meg még percek múlva is a fenekét simogatja, hogy „fáj”. Hát, anyád, drága pici lányom! A pelenkád mesélte, hogy fáj? Mert te szerintem meg se érezted. A gyerek mondta korábban is, hogy egy dráma királynő, de abból is a legrosszabb. És még csak két és féléves. Gondolom, ha még ébren lesznek, amikor megjön a menyem, neki is előadja majd a hattyú halálát.

Nos, már nem voltak ébren, amikor megérkezik a Mama. Jó étvággyal ül le a paprikás csirke mellé, szereti a magyaros ízeket, főleg, ha jó csípősek, mert itt a spicy aztán tényleg csíp, már-már mar. A csirke ugyan nem csíp, de ezen könnyen segít, chilik sokasága rejtőzik a konyhapultban. Meséljük, mik történtek, mire csak legyint, ah, a leányzó egy drámakirálynő. Az óvodában is mindig krokodilkönnyeket ejt, ha ő viszi, de ahogy becsukódik a liftajtó, már nevet és szalad játszani a többiekkel. Ő meg nehéz szívvel indult dolgozni, aztán felhívta az óvónőt, aki megnyugtatta, a királylány már jól mulat. 

5. nap

Az első hétköznap, amikor reggel együtt megyünk az óvodába és délután majd mi megyünk értük. Hogy a közte levő idő mivel telik majd, még ötletünk sincs. Legszívesebben aludnánk :D De nyilván nem fogunk ilyen messzire az otthontól.

Reggel 7 közeleg és még csend van. Gyanús. De legalább van idő megnézni az otthoni fotókat a kutyákról, akik nyilván nem értik, mi történt, hogy eltűntünk. Imádják a Gyuriékat, de azért na, a fotókon azért mindig két kis „árvagyerek” néz vissza. Egyébként a brutális párás meleg ellenére itt is sok kutya van, egészen bundásak is, meg rövid orrúak, mint Carlosunk, de nyilván azok tudják elviselni, akik itt születtek, az ideiglenesen itt dolgozó külföldiek ebei azért szenvednek. A tacskós facebook csoportban is van szálkás tacskó gyerek, akik komoly tortúra árán tudott a gazdija után eljutni Dubaiba, aztán most kiscipőben sétál, mert nem bírja a tappancsa a helyi klímát.

A tegnap este után kicsit kedvetlenül várom, hogy beinduljon itt az élet. Ez is érdekes, mert otthon ugyebár megvan a megszokott ritmusunk. Hajnalban kutyák le a kertbe, mi kávézunk, aztán még kis pihegés, majd a reggeli séta. Aztán reggeli, munkába indulás és déltájban futás haza miattuk. Mindig és mindent az ő igényeik határoznak meg, mert itt azért még az olyan örökérvényű mondatoknak is igazságuk van, miszerint „felelős vagy azért, amit megszelidítettél”. Na, hát itt Szingapúrban – bocs, ha hülyén  hangzik – a két unoka veszi át a szerepüket. Ha kinyílik a csipájuk, arról az egész ház tudomást szerez, mert nem csendben teszik. Akkor az ő reggeliztetésük a feladat, majd öltözés, még egy kis játék és végül indulás. 9-kor kell becsekkolni az oviba, úgyhogy itt más a ritmus. Otthon 9-re már annyi minden történik, itt max összerakunk egy legóházat. És a felnőttek szinte soha nem reggeliznek együtt leülve velük, amit nem igazán értek. Persze, sok mindent nem, de ez is az az eset, amibe nem illik beleszólni. Na, hát mire leadjuk őket az oviban, vagy már éhen haltunk, vagy átlendültünk a holtponton és már mi sem vagyunk éhesek. Sehogyse jó. Nagypapa – ahogy Hadházy humorista mondaná, „szívre, érre, vérre” – elég sokféle gyógyszert szed, már eleve a hétóra időeltolódás megbolondította a rendszerét, de az evés kimaradása sem segít. Oké, ő már a második gyerekkort taposva szintén elvárja, hogy eléje legyen téve az étel, itt legalábbis, mert otthon csak a vacsorával ilyen megrögzött, de ebben a reggeli bábeli zűrzavarban az ember igyekszik nem láb alatt lenni, nemhogy befoglalja a konyhát. Másrészt a két gyereknek persze semmi se sürgős, ha azt akarod, hogy legyen valami a hasukban, ott kell lenni mellettük és noszogatni őket. Ami persze megint kétesélyes vállalkozás. Komolyan, mire 9-kor becsekkolunk az oviba, én már félig ki is dőltem.

Na, a mai reggel egy újabb kihívása, Levi rolleren, nagypapa egy kiskocsival húzza a millió ovis cuccot, amit a hétvégére hazaadtak kimosni, Leia pedig apa rollerén. Igen ám, de apuci metróval megy dolgozni, lényegében ahogy feljön a föld alól, már meg is érkezett, tehát neki sem kell a roller. Azaz, mi cigeljük haza a kiskocsit, a két rollert, a bukósisakokat. Kivagyunk, mindenünkről is folyik a víz. Ezt a durva párás meleget egyszerűen nem lehet megszokni, viszont a megszökés sem opció.

Kicsit kifújjuk magunkat, aztán nekivágunk a városnak a magunk feje után. Elsőre bemegyünk a gyerek régi munkahelyéhez a Bugisra. A Bugis az ötvenes évek és 1980 között leginkább a transzvesztiták és transzszexuálisok kedvelt találkahelye volt. Nem egy hely, hanem az egész környék. De ez a környék jelentős átépítésével kiszorult. Most leginkább nagy cégek irodái, bevásárlóközpontok, elegáns és kevésbé elegáns üzletek sokaságát kínálja. Első itt tartózkodásunk idején eltölthettünk egy éjszakát az itteni Intercontinantal hotelben is, amit kifejezetten az üzletemberek kedvelnek. Hihetetlenül elegáns és számomra akkor - nemcsak a légkondi miatt - egy jéghideg helynek tűnt a mindent átható fehérségével.

Mai sétánk itt vette kezdetét, leginkább amolyan múltidéző sétaként. Vetettünk egy pillantást az IHG cég hatalmas irodaházára, ahol a gyerek dolgozott, a szomszédos Intercontinentalra, a Nemzeti Könyvtár ultramodern épületére, ahol a sokadik emeleten is fák nőnek ki az erkélyekről, a Bugis Junctionban pedig ápoltam apa lelkét, amiért a hatalmas Liverpool boltot nem találtuk nyitva délelőtt 10 órakor. Nyilván ide még vissza kell mennünk.

Az öblöt vettük célba és tulajdonképpen mentünk, amerre a lábunk vitt. Így aztán hamarosan ott találtuk magunkat a JW Marriott Hotel dupla épülete előtt, amelyben két éve a kéthetes karanténidőnket töltöttük. Aki akkoriban követte a blogot, az nagyon sok érdekességeket olvashatott az ablakból látható épületekről, elsősorban a szemközti Raffles hotelről, amely még a koloniális időkből származó, és tulajdonképpen első komoly szállodája a városnak. Gyönyörű amúgy és elég sokrétű a felhasználása is. Van egy bárja, ahol a város ikonikus italát, a Singapore Slinget rendelheted. Ezt a gin alapú koktélt 1915 előtt keverte ki a Raffles akkori bártendere, Ngiam Tong Boon, ezzel megalkotva a városállam nemzeti koktélját. Célja csupán annyi volt, hogy a szállodában megszálló elegáns hölgyek is fogyasszanak valamit, ha már az urak nyakló nélkül vedelték az erősebb italokat. Az ötlet bevált, az üzlet felpörgött és a többi már történelem. Sajnos a bár csak délben nyit, így ma lemaradtunk a koktélról, de ha a Liverpool bolt miatt visszatérünk még, akkor ezt sem hagyjuk ki.

Kikötöttünk amellett az út mellett, ami a Marina Bay Sand szintén ikonikus épületegyüttese mellett vezet el. Ez a három lábon álló, hajótestű épület mint építészeti megoldás is remek, ráadásként rengeteg üzlet, szórakozóhelyek, színház találhatóak benne. Lábainál pedig remek sétát tehetünk az öböl partján. Újfent kellemetlen meglepetés, hogy a hajós társaság, akikkel régen városnéző hajókázásra mentünk, most csak délután kettőtől üzemel. Vissza kell jönni! De ha már itt vagyunk, megnézzük az eddig csak a távolból csodált (szerintem túlságosan drabális) lótuszvirágot idéző ArtScience Múzeumot, ahol a művészet és a tudomány keveredik. Előtte hatalmas területen lótuszvirágok nyújtózkodnak a napfény felé. Az elmaradt hajózás miatti csalódottságot feledtetni egy olasz kávézóba térünk be fagyizni. Na, ez a másik bajom a mai nappal... órák óta sétálunk és nem igazán láttunk olyan kellemes és hangulatos helyet, ahol megpihenhettünk volna. Meg kellett várni, hogy majdnem dél legyen, mire például a Paolo kávézó az utunkba került. Minden, amit kínálnak, jellegzetesen olasz, legyen az szendvics vagy sütemény, de az üdítők, a sörök és más folyékony finomságok is. Erősen ellenállok a kísértésnek, hogy Aperol spritzet vagy Bellini koktélt, esetleg Campari sodát vagy csak egy Proseccot kérjek, beérem a kis lapáttal bőven adagolt eper és citrom fagylalttal, ami egyelőre áthűti a rendszeremet és képesnek érzem magam a további trappolásra. Nem jutunk túlságosan messzire, egy kellemes, a Promenádra nyíló sörözőben táborozunk le, élve a Happy hours-szal és a csodás panorámában gyönyörködve élvezzük a hideg sört, de még a hűvös, párás poharat is a nyaki ütőeremen. A panoráma részét képezi az öböl túloldalán a Mandarin Orientál szálló, ahol annak idején néhány felejthetetlen napot töltöttünk, nem mellesleg pedig ott volt az esketés hivatalos aktusa és a nagy családi vacsora is. Amikor tovább indulunk, észrevesszük, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjainak nevével fémjelzett kis táblák állnak a pálmafák tövében. Közelebbről megvizsgálva megtaláljuk a magyar táblácskát is, az interneten pedig világossá válik, hogy miről is van szó. Tehát, 2010-ben Szingapúr rendezte az ifjúsági olimpiát, s  a rendezvény része volt a faszentelési ceremónia is, aminek a keretében 210 pálmafát ültettek, mindegyiket megjelölve a programban együttműködő országok zászlóival. Ahogy a szervező bizottság elnöke fogalmazott: „A Marina Bay Waterfront Promenade mentén ültetett fák magasan állnak Szingapúr nemzetközi barátság és tisztelet iránti elkötelezettségének szimbólumaként.”

Eleget sétáltunk, meleg is van, jól esik majd a metró hűvöse, úgyhogy le is szállunk a mélybe, hogy hamarosan már otthon élvezzük a zuhanyt. Hazaértünk és még ki sem léptem a zuhany alól, amikor leszakadt az ég. Soha jobb időzítést 😊 Kicsit pihentünk, összevágtam a lecsóhoz valókat, aztán indultunk is a gyerekekért. Az esőhöz méltóan alaposan felszerelkezve. A babakocsin műanyag huzat, hogy Leia ne ázzon el, Levinek meg esőkabát. Mi csak úgy legényesen, hiszen a kutyasétáltatásnál már hozzászoktunk, hogy időnként elázunk. Alig értünk a csatorna felett átívelő hídra, amikor a vízben mozgásra lettem figyelmes. Némi pislogás után hat kis fejet számoltam össze, ahogy egyértelműen az irányunkba úsztak. Otters! – jutott eszembe azonnal az angol nevük, mert a fontos dolgokat persze rendre elfelejti az ember, de hát a vidra angol megfelelője megragad a szürkeállományban. A vidraformák a menyétfélék családjának egy alcsaládja. A vidrákon látszik, hogy nagyon jól alkalmazkodtak a vízi életmódhoz. Az úszóhártyás láb is ezt mutatja. Főleg halakat, rákokat, kagylókat esznek. A világ minden táján megtalálhatók. Szingapúrban és a régióban őshonos. 2014-ben még a kihalás szélén állónak tartották, majd feltűnt néhány egyed. Hogy a figyelmet és a gondoskodás erejét rájuk fordítsák, még Sir David Attenborough is forgatott róluk dokumentumfilmet. Aztán az utóbbi években ugrásszerűen megnövekedett a létszámuk és egyre gyakrabban jelennek meg a városi utcákon is. Alkalmanként ez a jelenlét fenyegetővé válhat. Tavalyelőtt egy Szingapúrban élő brit férfi azt mondta, hogy „azt hitte, meg fog halni”, amikor egy amúgy békésnek ismert vidrafalka üldözőbe vette a Botanikus Kertben, a földre teperte és néhány másodperc alatt 26-szor megharapta. Az igazsághoz tartozik, az illető a sötétben futott és valószínűleg rálépett vagy megrúgta egyiküket.

Na, de a vidráktól navigáljunk vissza az óvodáig. Levi nagyon lelkesen fogadott minket, Leia azonban olyan kis visszafogott volt, hogy ha a bátyja nem mesélte volna el minden szembejövőnek, hogy a nagypapa és a nagymama jöttek értük, talán oda sem adják a gyereket. Persze ez vicc, mert van egy be- és kiléptető rendszerük, érkezésre és távozásra. Ott mindenkinek az arca be lett regisztrálva, akinek kiadható a gyerek, így mi is. De Levio tényleg mindenkinek elmeséli, hogy kik vagyunk, még a közértben a pénztárosnak is. Ráadásul magyarul mondva a nagyszülői kapcsolatot, így aztán a többségnek fogalma sincs, miről hablatyol a gyerek.

Hazatérve Pinky megfürdette őket, én megfőztem a lecsót és mire végeztünk, megjött Apa is, volt nagy boldogság. Be sem állt a szájuk, annyi élmény érte őket reggel óta. Vacsora után még a játszószobában játszottak, meglepően jó párost alkotva, aztán apa vezényletével elvonultak aludni. Egyetlen hisztis nyavalygás nélkül. Azóta is hatása alatt vagyunk ennek a földöntúli élménynek.

4. nap

 Amikor minden szép és jó ... vagy nem.

Na... hát, a mai napról elég nehéz írni. Itt még a Dívali ünnepségei miatt munkaszüneti nap van, nem mellesleg kicsi fiam születésnapja is. Elvileg itthon vannak és pihenhetnek. Elvileg. Gyakorlatilag nem tudom, hol szúrták el, a partvonalról nem lehet sem véleményt nyilvánítani, sem tanácsot adni. Igazából ők nem is élik meg kudarcként a nevelésüket, amit értek is, mert mindenfelől azt hallom, hogy az ő generációjuk milyen keményen lett nevelve és végre itt az idő, hogy a Szeretet hassa át a családot, mert a Szeretet a megoldás mindenre. Na, nekem az a véleményem, hogy ez kb. akkora süket duma, mint Coelho, meg Müller Péter és mások, akiket sikk komolyan venni, pedig nyilván nem írtak volna ennyi hülyeséget, ha a problémáknak csak egy része megtalálta volna őket a valóságban. Ugyanis a papír, jelen esetben a gép memóriája sok mindent elbír, aki meg elfelejt a saját fejéből kinézni, az hajlamos hinni is a világmegváltó szavaknak. Qva nehéz helyzet ez. Én azokhoz a nagymamákhoz tartozom, akik nem ájulnak el az unokájuk miatt, nekem továbbra is elsősorban a fiaim az elsődlegesek, aztán mivel neki ez a két rosszéletű, hát igyekszem jó nagymamájuk lenni az adottságainkhoz képest. A velük töltött első négy nap egyszerre volt gyönyörű és rémálom, most éppen úgy érzem, hogy már most megértem két hét szanatóriumra, nemhogy a harmadik hét végére. A napok annyira sűrűek voltak, hogy tulajdonképpen az otthoniakra alig jutott energia. A blog révén reméltem, hogy eljut minden érintetthez a megérkezésünk, a kálváriánk és a megnyugtató megoldás is. Nem egészen sikerült, ahogy hallom.

Ettől még sokat gondolok rájuk, különösen az elalvás vagy ébredés körüli órákban, mert az alvás itt sem megy sokkal jobban, mint otthon. Olvasom a menyem megnyugtatónak szánt sorait a kutyákról, közben látom, hogy a fiam a világban repked és tudom, hogy szegény Andin most éppen túl sok teher van. Ettől meg szinte szégyellem magam, hogy volt képem ekkorát kérni tőle.

De hogy ne csak siránkozzak. Ma megkegyelmezett nekünk az időjárás és kimehettünk Sentosára, az itteni strandjára. Fura érzés volt, mert csak annyi történt, hogy felhúztak egy léckerítést a napozóágyak és a vízpart közé, de ettől valahogy sokkal kisebbnek éreztem a helyet. Sokkal közelebbinek a hatalmas teherhajókat, amik ott parkolnak körben a vízen. De a víz kifejezetten meleg volt nés bársonyos, a két lókötő élvezte is, így aztán gyorsan repült az idő. Az ebéd pedig egészen pazar volt, pulled pork szendvics, fish and chips, calamaris, és remek kagyló finom rozéval leöblítve. Egy elég érzelmes pillanatot is megéltünk közben, amikor belegondoltunk, hogy milyen régen volt az utolsó alkalom, amikor a gyerek születésnapját együtt ünnepelhettük. Annyit elárulhatok, nem egy-két évről beszélünk, hanem közel tízről.

Hazafelé még megálltunk tortát venni egy akkora komplexumban, ha egyedül vagyok, talán még mindig ott kevergek. Itthon aztán a két hullafáradt gyerek feléledt és a fáradtságukat ellensúlyozva óriási diliházat rendeztek. Láttam, éreztem, hogy a fiamnak szüksége lenne egy kis békés nevetgélésre, de ez az örjöngés őt is kiborítja. Úgyhogy torta ide vagy oda, az ünneplés elég faramucira sikerült, és annyi békés év után most mégis a menyemet hibáztattam, amiért nem is tett semmit, hogy oldja ezt a helyzetet. Sorry, nálam nem a gyerek az úr a háznál. Igazság szerint sokat finomodtam én is, már nem az indulat vezet, hanem próbálom a békés megoldást keresni, de úgy tűnik, erre ezek a kicsik nem vevők. Ettől pedig mélységesen el vagyok keseredve. Két okos gyerek, akikkel nem lehet szót érteni, fájdalmas csalódás. És tudom, hogy a fiamnak is, aki férfiként, apaként a hétköznapinál sokkal több energiát és gondoskodást nyújt nekik.

Sokan üzenték, hogy ez után a nehéz év után ebben a három hétben kapcsolódjunk ki, töltekezzünk, gyűjtsük az élményeket. Hát, félek... ez az utazás megint nem erről fog szólni. Annyira szeretnék csak pár napig, néhány hétig némi terhet levenni a fiam válláról, de ez a két törpeterrorista alapjaiban tesz ennek a vágynak keresztbe. Fel nem foghatom, miért nem értik, hogy ők is csak nyernének vele. Ha Levit dicsértem az elmúlt napokban, most legszívesebben visszaszívnám minden soromat, a kicsi pedig őt majmolja. Még szerencse, hogy nagy adag Valeriána lapul a táskámban.

3. nap

Hogy a legfontosabbal kezdjem, éjjel fél egykor megérkeztek a bőröndök. Itt csupa felkiáltó jelet kellene tennem, mert hihetetlen megkönnyebbülést jelentett, hogy végre nem ezen kell az agyam egy részének görcsölnie. Gyorsan kikapkodtam belőle a kolbászokat, paprikát, süteményt, a karácsonyi ajándékokat és borokat, rögtön sokkal könnyebb lett mindegyik bőrönd. Egyetlen kár esett, a két kis hógömbből az egyik eltörött. De nagy baj nincs, csak a kézipoggyászban levő dolgok lettek csillámporosak. Végre úgy zuhanyozhattam le, hogy nem kellett a levetett holmit visszavennem és már dőltünk is be az ágyba. Az sajnos még a várakozás óráiban kiderült, hogy a laptopom akkumulátora itt és most adta meg magát, nem lehetett tölteni, ráadásul az előbbi posztnak a feltöltése közben szállt el az egész, úgyhogy kicsit aggasztott a dolog, ha netán a mentés sem sikerült, hogyan fogom újra megfogalmazni a hosszadalmas hablatyolásomat. A magam részéről viszonylag könnyen túltettem magam azon, hogy nem lesz írogatás, mert ugye én még ismerem a kockás papírt, meg a ceruzát, legfeljebb az élménybeszámolóig többet kellett volna várnotok, de apa olyan, mint egy gyerek, ha valami gond van, azt addig ismételgeti (ha már megoldani nem tudja), amíg valaki a kezébe veszi az irányítást. Most a fiacskája unta meg az állandó lamentálást és ma ebéd után elmentünk a belvárosba egy szervízbe. Ha azt hittem, egyedül leszünk a városban délben a hőségben, hát, alaposan csalatkoznom kellett, mert ennyi embert itt Szingapúrban én még talán nem is láttam. Ebben nyilván szerepe van a még tartó Dívali ünnepségeknek, mert a többség hindu volt, a nők ünnepi száriban, ahogy kell, igazán látványos. Az indulást eredetileg apa és fia tervezték, de a készülődést látva Levi még a tv-ről is lemondott, amikor meg már éppen kiléptek az ajtón, Leia is visításba kezdett, ott hagyva az anyját, aki miatt addig szokott visítani, amíg nincs velünk, és már intettek nekem is, hogy jöjjek erősítésnek. Na, hát ebben az embertömegben a két apróval, mit mondjak, igazán izzasztó móka volt. A babakocsit állandóan cipeljük mindenhova, emiatt persze állandó liftezés van a metrón meg az áruházakban, rengeteg kerülővel, de a két törpe az istennek se akar lemondani róla. Ilyenkor kell erősen befognom a számat, hogy bezzeg apátok se két- és félévesen, de főleg nem négyévesen már nem ült a gyerekkocsiba. Mint ahogy nem emlékszem arra sem, hogy ilyen kiborítóak lettek volna a fiaim, ha beszabadultunk velük valami emberekkel teli helyre. Jó, persze van egy-két emlékezetes megmozdulásuk, de nem állandóan. Ma reggel elvittük közösen Levit a rajztanfolyamára, ami egy bevásárló központban van, amiben nagyon sok gyerekprogramot szerveznek, sőt iskolai felkészítő tanfolyamokat is. Hogy a szülők se unatkozzanak, amíg a csemetékre várnak, ők vásárolhatnak, kajálhatnak közben. Leia itt kezdte, hogy nem fogadott szót és addig ügyeskedett, amíg elesett, persze ordított, mert ilyenkor azonnal kitör rajta a világfájdalom, mintha valaki fellökte volna. A fiam meg vigasztalja, ahelyett, hogy ... szóval, nehéz az, amikor egy fiús mama a régi emlékei szerint reagálna, de nem szólhat, mert úgyse kíváncsi rá senki. A második alkalom már akkor volt, amikor a városba metróztunk. Nem megyek a részletekbe, de egy kétszemélyes babakocsi ez, az egyik delikvens a végén utazik egy jópofa toldalékon és persze a vagány kis csaj az, aki ott akar ülni. A metrón meg nem kapaszkodik, feláll, a metró indul, egyensúly elvész, leányzó leesik. És ordít. Pedig hárman szóltunk, hogy kapaszkodjon.

Hogy valami jót is mondjak, bár Levi sem egy szófogadó-bajnok, próbálgatja a határait, de mivel alapvetően egy kicsit betojibb alkat, vele egész jól ki lehet jönni. Amúgy szerintem a kapcsolatunkon nagyon sokat dobott az az egy hét, amit nyáron az apjával kettestben otthon töltöttek.

Na, hát a mai nap egyelőre ennyiből állt. Ha igaz, este még elmegyünk az éjszakai állatkertet megnézni, ami nem túl késői program, mivel itt este 6 óra után lehullik az éjszaka leple, reggel 6-kor meg felhúzzák a függönyt és az élet megy tovább. Az Egyenlítőhöz közel szinte ismeretlen az alkony és a hajnalpír, rögtön a végletek jelentkeznek.

Közben az egyik kommentben kérdezte Marica, az unokákkal hogyan folyik a diskurzus. Hát, ez egy vegyes családban mindig érdekes dolog. Itt Tibi fiam keményen próbálkozik, hogy születésüktől fogva csak magyarul beszéljen velük. Így aztán mindent értenek is, amit nem, azt tulajdonképpen csak nem akarják. Viszont kizárólag angolul válaszolnak, ami azért egy kicsit megnehezíti a kommunikációt. Persze, egyes szavakat ha megkérdezel, hogy mondják magyarul, még meg is mondják, de maguktól kizárólag olyan esetekben kapsz magyar választ, ha például megkérdezed, hogy kérnek-e fagylaltot 😊 Az óvodában volt régebben egy aranyos dolog, Leviről mesélték a szülőknek, hogy egész nap énekelgetett valamit, de biztos nem angolul és nem is kínaiul. Nos, a Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom kezdetű dalocska volt. Az úgy látszik, valamiért jobban megfogta, mert amúgy a magyaros mondókák sajnos nem játszanak. A mesélés is inkább úgy zajlik, hogy a képekről beszél az ember, aztán vagy összeáll a kis buksijukban a történet lényege, vagy nem.

Délután főztünk. Sharon készítette a kacsacombot, én a lilakáposztát. Sharon teljesítményéből semmit sem von le, hogy félkész kacsacombokat sütött, amiket zsírral csomagoltak és alig fél óra alatt ropogósra sültek, miközben a hús vajpuha volt. Franciaországból érkezett a szárnyas, de a fiam szerint vettek már magyar kacsát is. Mivel férfi, abban már nem volt biztos, hogy az s ilyen félkész volt-e, ami meglepne, mert idehaza még sosem találkoztam olyannal. Pedig nagy találmány. A káposztát meg végül addig készítettem el, amíg az aprók aludtak, így ugyan nem tudtak a kezem alá dolgozni, de kisebb lett a kupi és nem is rontottam el :P Ők mellesleg megkóstolni sem hajlandóak az ilyesmit, nekik sült krumpli és kis sült kolbászkák voltak vacsorára.

Vacsora közben egészen meg voltak vadulva, ezért Levit magammal húztam a játszó szobába és a lelkére beszéltem, ne bosszantsa az apját, hiszen most lesz a születésnapja, legyen jó fiú. Mire a válasz végre magyarul érkezett: Nem :D De igazából onnantól kisebb volt a rumli, időben tudtunk elindulni az esti Nagy Kalandra.

Na, hát úgy feldobott ez az éjszakai Szafari, hogy be is fejezem a mai nap élménybeszámolóját. A szingapúri állatkert messze híres arról, hogy mennyire igyekeznek az állatoknak a megfelelő életteret biztosítani, erről már minden itt tartózkodásunkkor sikerült is meggyőződni, de a mai látogatás mindent visz. Az igazsághoz tartozik, hogy a gyerekeknek bérletük van az egyébként elég drága helyhez, és ezzel olyan előnyök is járnak, hogy a különböző programokra biztosan sikerül helyet szerezniük. Ma tényleg itt voltunk este hétkor, de végül fél tizenegy volt, mire hazaértünk. Először is megnéztük a show-t, amiben egyszerű kis feladatokat hajtottak végre az állatok, például egxy hatalmas bagoly szállt el a nézők felett, hogy a gondozója kezére térjen vissza, vagy bejöttek a pekari disznók, hogy elégedetten felszedegessék az előre kiszúrt falatkákat. De volt cibet macska, aki a magasba ugorva csente el a falatkáját vagy tarajos sül, akinek egy lyukas fatorzsön átbújva megcsodálhattuk, mennyire a testére tudja szorítani hatalmas tüskéit, máskor meg pávaként borzolja fel őket. Aztán végigsétáltunk az útvonalon. Az éjszakai állapothoz képest nagyon sok állatot láttunk. Ugyan délután a zabszem beszorult, amikor az a hatalmas vihar ránk tört, hogy elmarad a túra, de szerencsére már csak a növényzetről csepegett a víz. Persze a páratartalom tombolt, de igazság szerint, most valahogy észre se vettem, csak azt, hogy indokolatlanul csöpög rólam a víz. Rengetegen voltak, amiben talán az ünnep is ludas, vagy csak simán a vasárnapi móka miatt. Itt holnap még tart az ünnep, óvoda sem lesz, ráadásul kisfiam születésnapja, le sem írom hányadik, mert úgysem hiszem el. A gyerekek aranyosak voltak, mert azt mondták, apa születésnapja ünnep, azért nem lesz óvoda 😊 Szóval, végig jártuk a szokásos útvonalat. A sötétben elég sok helyeztek el apró fényfüzéreket, de nem amolyan bazári módon, hanem inkább olyan, mintha megannyi apró szempár lesne a növényzetből. A magasban pedig olyan reflektorok világítottak, amelyek inkább sejtelmesé tették a környezetet, mintsem világossá. Mindehhez olyan ciripelés társult, hogy időnként majd megsüketült az ember. Amikor melletted a kis vízben valami loccsant vagy egy ág roppant, nem mondom,hogy nem állt meg bennem az ütő. A gyerekek azonban rettentően élvezték. Az egyik kifutóban a parkőr - látva a két kicsit, kis türelmet kért tőlünk, hozott a cibetmacskának jutalomfalatot, és tényleg, az apró állat meglátva az esélyt egy kis nassolásra, tőlünk két méterre produkálta magát az ágak között a gyerekek nagy örömére. Vittünk magunkkal egy kiskocsit, ha elfáradnak, abban húzzuk őket, de mondanom se kell, senki nem ült benne egész idő alatt. Levi az apja nyakában, Leiai a mamája kezét fogva mendegéltek az újabb látnivalók felé. Egy ponton  Sharon előre ment felfedezni az útvonalat, mert már-már arra gondoltunk, hogy letévedtünk a tervezett körről, Leia pedig még hisztizni is elfelejtett, csak csendesen a kezem után nyúlt és vidáman jött velem. Egészen el voltam képedve. Amikor az út végére értünk, már nem álltak kilométernyi sorban a kisvonat előtt, ami az igazi Szafari része, olyan helyekre is elvisz, ahova gyalog nem jutottunk el, kerítés nélküli állatok közé is. Hát, ez is frenetikusra sikerült, az állatok gyönyörűen megmutatták magukat, sokszor napvilágnál nem látni ennyi példányt. Az állatok királya pedig egyenesen olyan tartást vett fel, mintha kinézte volna a szerelvény utolsó kocsijának valamelyik utasát 😊 Hazaérve már nem is volt kérdés, hogy alvás lesz, mind a két csöppség a holnapi strand ígéretével szenderült el rekord gyorsasággal.

2. nap

Reggel 4-kor már kidobott az ágy, én bele is kezdtem az első szösszenet megfogalmazásába. Előbb Levi sírt fel, de hamar visszaaludt, aztán pontban 5-kor Leia is úgy döntött, ideje elkezdeni a napot, legalábbis rázendíteni. Ezt speciel nem is értem, mert a fiúknál ilyen sose volt. Lényegében a kezdetektől nyugodt éjszakáink voltak, ha felébredtek, átjöttek a szülői ágyba és összebújva aludtunk tovább.  A gyerekeknek van erre mindenféle tudományos és áltudományos magyarázatuk, én meg nem értem, mi a baja az élettel éjszaka ennek a két büdös kölöknek. Az, hogy jó nagymama módjára én menjek be hozzájuk, elképzelhetetlen, mert akkor emelkedne csak éteri magasságokba az üvöltés. Pedig kedvelnek, de azért vannak helyzetek, amikor kizárólag a papa és a mama felelnek meg nekik. Levinek azt is felvetettem, mivel egymás mellett van a szobánk, ha felébred, jöjjön át nyugodtan, közöttünk alhat tovább, de eddig még nem élt az ajánlattal.

Reggelire apa palacsintát sütött. Bár, felajánlottam, hogy majd én, de ez amolyan hétvégi rituálé náluk. A két gyerek hordja a keze alá a hozzávalókat, apa pedig a szabadtéri konyhában dobálja a palacsintákat. Ezt a külső konyhát egyébként komolyan irigylem. Így nem nehéz odabent a csilivili konyhát csillogónak megőrizni, ha jóformán csak teát főznek benne, minden más odakint zajlik. Mint ahogy odakint van a mosógép is, ami olyankor különösen hasznos, ha a gyerekruhához használt mosószer kihabzik a gépből, mint ma is. Olyankor aztán lehet tologatni a csúszós vizet és habot a lefolyó felé, ami egyébként a gyerekeknek igazán remek móka.

Reggeli után előkerült apa újjátékszere, a fanyűvő szerkezet, amit azért vett, hogy a szomszédból áthajló ágakat megnyesse vele. Ugyanis a fa termése átpotyog és rengeteg hangyát vonz a ház közelébe. Levi lelkesen segédkezik, Leia inkább a babakonyhában tesz-vesz. A művelethez természetesen kikérte a szomszéd engedélyét is, aki ráadásul még segíteni is akart, ezért magának is alaposan felkopasztotta a fákat. Most kicsit viharverten néz ki, de a gyerekek nem bánják, mert a madarakat és mókusokat így az étkezőasztaltól is láthatják, ahogy az ágak között ugrándoznak.

A munka után a férfiak rendet raktak, aztán elindultunk a Botanikus kert felé. Hatalmas területről beszélünk, ami egészen közel van hozzájuk. Eddig két buszmegállót mentünk az egyik bejárathoz, ma kiderült, hogy gyalogosan kb. az első megállónál is van egy bejárat az ún. Gyerek Botanikus kertbe. Ez csak attól gyerek, hogy a buján örvényló zöldrengetegben rengeteg gyerekek számára élményt nyújtó ügyességi játékokat helyeztek el. Volt is forgalom a kert sétányain! Az már korábban is kiderült, hogy a két gyerek közül Levi a művészlélek, Leia pedig az amazon. A csúszdán perszehogy ő megy a nagyoknak épített meredekebb lejtésű pályán, Levi inkább az enyhébb lankán. Alaposan elfáradtak, úgyhogy hazaérve már a zuhanyozás is kiverte a biztosítékot. Ilyenkor jön a szülők mesterterve. Tiszta gyerek a kisasztalnál, előtte az ebéd, és a tv. A tv-ben pedig J.J. kalandjai. A kis dugóhúzó fürtű óvodás nevelő történeteit szerintem már vagy százszor látták, mégis úgy kapcsolja ki őket, mint egy országos áramszünet. Levi közben szépen falatozik, Leia kikotorja a húsdarabokat. Ez is új, hogy őnagysága nem eszi a húst, esetleg a halat, de ez is kedv kérdése, viszont imádja a zöldségeket. Ezzel szemben Levi mindenevő, még az olyan borzasztó dolgokat is szívesen megeszi, mint a brokkoli, de ha a mesétől tátva a szája, akkor nem árt, ha valaki időnként figyelmezteti, hogy nyelje le, ami a szájában van.

Erre a célra most remekül megfelel a nagymama is, de a csendes hétköznapokon ez is a házvezetőnő feladatai közé tartozik. Mert itt egy kétdolgozós családban a velük lakó házvezetőnő alkalmazása alap. Főz, mos, takarít, ha kell, hazahozza a gyereket az oviból, segít az etetésnél. Tavaly mi magunk is megtapasztalhattuk, mekkora segítség egy anyja után síró beteg gyerek ellátásánál is. Egyszerűen Pinkyben van valami, amitől az amúgy elég bizalmatlan Leia képes valamiféle elfogadható mama-pótlékot látni. A házvezetőnők általában a Fülöp-szigetekről érkeznek. Nincs könnyű életük, mert csak nagyon ritkán látogathatnak haza. Ezzel szemben az otthoni viszonyokhoz képest nagyon jól keresnek és sok család vállalja ezt az áldozatot, hogy odahaza boldoguljanak. Sokszor kisgyerekekre v igyáz a nagymama évekig, amíg a mama a pénzt küldi haza a családnak. Kemény dolog.

A délután hamar elszaladt. Leiát sikerült lenyomni, Levi a nagypapával olyan kacagást rendezett játék közben, hogy a második emeletről kellett lemennem hozzájuk, hogy halkabbak legyenek. Szingapúr drága hely, ezt kár is lenne tagadni. Az ingatlanokat, noha öröklakásnak, háznak hívják, mégsem azok, hiszen csak 99 évre lehet a tied, utána elbontják és modernebb épületeket húznak a helyére. Mivel területben szűken vannak és a házak miatt nem áldozzák fel a természeti szépségeiket, szükség is van erre a kikötésre, így nem tud az épített környezet túlterjeszkedni. A gyerekek is ilyen öröklakásban, egy kis sorházban laknak. Szélső lakók, így az épület mellett van egy igazán csak nyúlfarknyi kis füves terület. Füves... hát, igen. Műfüves. Itt érdekes fű nő, széles levelekkel, ha valahol jól érzi magát és bedúsul, akkor igazán olyan, mint egy puha szőnyeg, de náluk nem akaródzott megindulni a friss telepítés, úgyhogy egy évnyi kínlódás után műfű került a helyére. A ház pedig viszonylag keskeny és felfelé terjeszkedik. A földszinti nappali, étkező, konyha és egy kis vendégszoba felett csak a szülői lakosztály van, és a második emeleten kapott helyet a két gyerekszoba, fürdőszoba és az alkalmazott kis szobácskája, ami sokkal inkább csak egy kis kamrára hasonlít. A gyerekek egyelőre még közös szobában vannak, így egyelőre a mellettük levő szoba áll a mi rendelkezésünkre. Minden szobában ott a mennyezeti ventillátor és a légkondi. Ezek nélkül nehéz is lenne kibírni az igazán forró és párás napokat. Erről már tavaly írtam, de azért újra elmondom, itt lényegében egyetlen évszak van, a tél és a nyár között talán két fok különbség van. Ami sokkal inkább felosztja az évet, az a monszun időszak, aminek az elején már vagyunk, de igazából akkor lendül be, ha majd hazatérünk. Az eső elképesztő erővel bír esni, ilyenkor sötétlő áradatként száguld a főutak melletti csatornában a víz a tenger felé, aztán az eső eláll, a csatorna pedig, amely addig folyóként rohant, visszaszelídül, néha el is tűnik. A Balatonon mindig eldicsekszünk vele, hogy a balatoni vihar milyen sebességgel érkezik, hát, ez itt is igaz. Emlékszem arra a napra, amikor a szálloda tetején levő medencében úszkáltunk, amikor a távolban az ikonikus Marina Bay Sand épülete előbb csak beleveszett a szürkeségbe, majd néhány percen belül óriási cseppekben ömleni kezdett az eső. Épp csak annyi időnk volt, hogy a holminkat összekapkodva fedett tető alá meneküljünk.

Visszatérve a mai naphoz, délután a fiúk felfújták a medencét, amiben aztán a gyerekek és szüleik óriási vízicsatát rendeztek. Mi ebből most kimaradtunk, miután a fürdőruhák is valahol a messzi távolban keringenek. Estére étterembe akartunk menni, végül inkább a közeli pizzáriából hoztak pizzát a fiúk, utána pedig letelepedtünk a tv  elé, hogy megnézzük Aladdin kalandjait. Nem azért mondom, de Jafar alakjától nekem felnőttként is zabszem szorul a fenekembe, nem is értem, miért kell egy gyerekrajzfilmben ennyire félelmetesre venni a gonosz figuráját. Közben folyamatosan az órát lestük, mert tegnap azt ígérték, ma este 8-9 között hozzák a hazatalált csomagokat. De amikor ezeket a sorokat kalapálom, már tíz óra is jócskán elmúlt, a gyerekek rég ágyba dugva, és még sehol semmi. A gyerek kapott ugyan egy üzenetet, hogy bocs, tíz és tizenkettő között várhatóak, de jó lenne már megnyugodni, hogy a következő három hetet nem ebben a pólóban és kisgatyában kell eltöltenem. 

Utazunk, unokázunk, kalandozunk... 1.

 Utazunk, unokázunk, kalandozunk...

 Az indulás napja sosem könnyű, főleg, ha a géped az esti órákban indul. Mintegy védekezésül direkt erre a napra hagytam a takarítást is. Colin miatt valóságos szőrhegyekkel kell megküzdenünk, így most is tele lett a szemetes. Az idő szépen telik, az utolsó napon beszerezett apróságok – úgy, mint például 2 kiló lecsópaprika – még bekerülnek a bőröndbe, veszélyeztetve a nehezen kiharcolt 23 kilós álomhatárt. De a táskák már a bejárati ajtó közelében, a család lassan összegyűlik, az idő pedig – ha ólomlábakon is, de közeledik. Jamie egészen biztosan érez valamit a rá váró megpróbáltatásokból, mert elhelyez egy bosszúkakit a szőnyeg közepén. Ezt nem is lehet másként értelmezni, annak ellenére, hogy ilyet még soha nem csinált. A reggeli hosszú sétán kipakolt őkelme annyira, hogy még véletlenül se a szükség vegye rá erre az akcióra. Megjön Carlos is, aki a következő három hétben a magányát hivatott enyhíteni, de momentán csak a bosszantás eszközét látja benne a nyaka körül zörgő műanyag gallérban. Hát ja, Carlos is tud időzíteni, ha arról van szó, hogy megnehezítse a gazdik életét. Mindenkiben ott lapul némi feszültség a közelgő indulás miatt, de időben indulunk a reptérre, így az sem tragédia, hogy majd másfél órán át araszolunk a dugóban. Azért az is megérne egy misét, hogy a főváros nemzetközi repterére egyetlen, túlzsúfolt sávban van esélye kicsorogni az utazónak. Reptéren gyors búcsú, bennünk már az utazás izgalma. Miattam utazunk „felesleges” távot London felé, mert annyit emlegettem egy korábbi emlékünket a Heathrow-val kapcsolatban, hogy a fiunk így foglalta le a jegyeket. Még nem is sejtem, hogy ma is beigazolódik majd, felesleges régi megszokásokba kapaszkodni.

A becsekkolásnál rákérdeznek, hogy ki ejtette meg, mondom, a fiunk, mire atyáskodó elismerés, hogy mennyire jól tette, mert akik előttünk próbálkoztak átvenni a jegyeiket, azzal kellett szembesülniük, hogy a BA túlfoglalta a helyeket. Remek. Mivel ilyen szerencsések vagyunk, hogy nekünk bezzeg a kezünkbe nyomják a beszálló kártyákat, még arra is rá tudnak beszélni, hogy a kézipoggyászként az utolsó napokban vásárolt kis bőröndünket adjuk fel. Benne az ajándékok egy része, sőt az utolsó pillanatban beletolt laptop-töltő is. Kézipoggyász, de ne kelljen már a vállamon cipelnem, ez majd gurul, menjen bele még gyorsan a két vékony dzseki is, amit villám-árvizek esetére találok jó ötletnek. Becsusszan hát ő is a nagyok után a bőrönd-elvarázsolt kastély nyílásába. Mi pedig kis táskánkban két laptoppal és egy hónapra való gyógyszerrel a családfőnek, elballagunk a biztonsági ellenőrzésre. Már nem első alkalommal akadok fenn, vagy akadnak rajtam fenn, nézőpont kérdése. A kapu megint becsörög, ahogy átlépek, így aztán némi motozgatás után mehetek a táskám után. A kiírás szerint a benne levő laptopot már nem kell kirakni a tálcára, igen ám, de ebben kettő is van, az egyiket mégis ki kellett volna rakni. Átnézik a táskát, minden rendben, végre mehetünk a terminálba. Ennyi izgalom után az ásványvíz mellé választok egy kis Mézes barack páleszt is. Itthon lesújtóan tudok nézni a parkban eldobált „félcentisek” láttán, de ez most jár nekem, ha már ilyen vegzálósan indul az út. Persze, nem számolok vele, hogy  a nyeletnyi pálinka után úgy vöröslik a fejem, mint aki itt és most akar agyvérzést kapni. Megkeressük a kapunkat, türelmesen várjuk a beszállást London felé. Már látszik, hogy késve indulunk az eredetileg meghirdetett félórához képest is. Kiderül, a bejövő gépről egy mozgássérültet szállít le a szakszemélyzet, ezért a késlekedés. A gép teljesen tele, a kézipoggyászoknak nincs is elég helyük a fejek feletti dobozokban, az indulás csúszik, mint malac a jégen, mi pedig aggódva lessük az óránkat, sikerül-e lekésnünk a csatlakozást. A pilóta azonban a jó egyórás késésből jócskán lefarag. A Heathrow azonban hatalmas. Egyik terminálról a másikra busszal, majd földalattival utazunk, közben mozgólépcsőkön emeleteket mászunk, mozgó járdákon pedig – úgy tűnik – kilométereket „sétálunk”. De minden út véget ér egyszer, így hamarosan ott vagyunk a becsekkolásnál, ahol már sokadszor van velem a probléma. Mert én Györgyné vagyok. Nem Judit, Xné. Ez pedig tőlünk nyugatabbra egy feldolgozhatatlan név. Hiába lenne egyszerű a bejelentkezés, a gép minduntalan visszadob,  amiért két „azonos” név próbál feljutni a gépre. Végül az offizer megadja magát, látva, hogy már idáig is eljutottam, ráadásul a beszálló kártyámon három csomag cetlije is lengedezik, mehetünk. A gép, megint a British Airways-é, ismét fullra töltve. A csomagokkal megint csak a baj van, az utasok nagy része a reptéren vásárolt elegáns csomagokat úgy gyűri be a felső ládákba, hogy jobb nem is odanézni. De elhelyezkedünk. A hármas ülésben utitársunk egy fiatal férfi a folyosó mellett. Beküzdjük magunkat a meglehetősen szűk helyre, lezöttyenünk, azzal a kellemetlen gondolattal, hogy innen a 13 órás út során azért nehéz lesz párszor kikecmeregni. Hogy mennyire, az idővel ki is derül, ugyanis a srác ugyan sorra rendeli a gin-tonicokat, de valahol elpárologtatja a térbe, mert leengedni nem nagyon akaródzik neki. Vagy alszik, vagy fülét bedugva relaxál, vagy csak elmélyülten nézi a 65 millió évvel ezelőtt című dinós remeket, de nehéz lenne anélkül felállásra kérni, hogy ne te magad érezd kényelmetlenül a helyzet miatt. Kapunk egy vacsorát, aztán elsötétül a gép belseje, lassan mindenki nyugovóra tér, ami tekintve az igencsak késői órát, nem is baj. Hogy mindezt ülve kell/ene megoldani, az már bajosabb. Az már sokkal inkább kényelmetlen, hogy ebből a félhomályos sötétségből nem is nagyon akarják az utasokat kiváltani majdnem a célba érésig. Tagadhatatlan, hogy az óriási gép motorjai mellett a saját hasunk morgását is hallani véljük. Emlékeink szerint annak a reggelinek már régen meg kellett volna érkeznie, de mivel erre még ráutaló jelek sincsenek, kérünk valami meleg italt. Első körben egy kávét, aztán egy óra múlva már a teával is beérjük, de a reggeli még sehol. Amikor otthoni idő szerint már a dél közeleg, a helyi idő szerint pedig a vacsora, érkezik egy angol-reggeli. Bekapjuk, miközben nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy régebben ilyenkorra ez már a harmadik étkezés kellene, hogy legyen. Egyre nehezebben telnek az órák a helyünkre beszorulva, csak az ülés alatt mozgatott lábfejünkkel, a nyilalló derekunkkal, a ténnyel, hogy semmi, de tényleg semmi nem képes már lekötni a figyelmünket. Szabadulni akarunk! Alattunk végre feltűnnek a Szingapúri öbölben parkoló kivilágított teherhajók (nagyon sok hajóról beszélek ilyenkor) és a gép is ereszkedni kezd. Az utóbbi időben engem mindig megvisel a leszállás. Nem tudom az okát, mert első alkalommal nagyon régen, kb 30 évvel ezelőtt tapasztaltam ilyet, hogy az ereszkedés alatt a szemem mintha fel akarna robbanni, a fájdalomtól pedig csurognak a könnyeim. Ijesztő élmény. Aztán feledésbe merült a dolog, igaz, nem is sokat repdestünk. De tavaly és az idén már menetrendszerűen érkezett a fájdalom a jobb ornyergem tövéből indulva, hogy a végén már összeszorított szemmel várjam a végét. Tekintettel, hogy ilyenkor egy nap alatt többször is van alkalmam megélni ezt, szinte már várom, és az a megkönnyebbülés, ha kicsit enyhébben jelentkezik. Próbálom megfejteni, szerintem ebben szerepe van annak is, hogy a pilóta milyen meredeken és gyorsan vagy szép lassan ereszkedve teszi le a gépet. De mindegy is, mert ezekben a percekben szerintem azt sem venném észre, ha éppen zuhanni kezdenénk. De épségben leszállunk, beállunk a torokhoz és kicsit megkönnyebbülve várjuk, hogy kiaraszolhassunk. Az Immigration Hallhoz vezető hosszú séta után pillanatokon belül átesünk a korábbról kicsit macerásabbnak emlékezett érkeztetésen. A szem-scanner már jó ismerősként üdvözöl és mehetünk is a csomagokért. Várunk. Türelmesen. Aztán egyre türelmetlenebbül, míg a fiunk hív fel, aki ugyebár becsekkolt, így az értesítéseket is ő kapja, hogy a csomagunkat ne is várjuk, nincs itt, az átszállásnál lemaradt. Nyugtalanító ebbe belegondolni, mert a dolog a családban nem példa nélküli. Éppen a gyerek holmija főiskolásként így tűnt el örökre. Egy évnyi teljes ruhatárával és mindennel, amit magával vitt a távolba a szakmai gyakorlatra. Egyetlen különbség van, hogy akkor csak a vállukat vonogatták, fogalmuk sem volt róla, merre járhat a bőrönd, míg most biztosak benne, hogy a velünk majdnem egyidőben Tuniszba tartó BA járatának a gyomra nyelhette el. Biztatnak, hogy holnap estére ide érhetnek a csomagok, de ez pillanatnyilag egy örökkévalóságnak tűnik talpig meleg ruhában, kinti, éjszakára is 26 fokos melegben és páratartalomban. A  reptér számtalan üzletének egyikében gyorssegélyként veszünk némi fehérneműt és egy váltás könnyebb ruhát. Ez utóbbi persze nekem nem túl egyszerű, mert az apró ázsiai nők ritkán vesznek XL-es darabokat. A vásárlást nem könnyíti meg két apró unokánk sem, akik a viszontlátás örömétől és a reptéri forgatag izgalmától eltelve egyszerre tűnnének el minden irányba, lehetőség szerint nem is ugyanarra, úgyhogy már az első percekben élesíteni kezdem a „hátamon is szemem van” rég elfeledettnek hitt érzését. A reptér ugyanis hatalmas. És  ezzel ki sem fejeztem azt a városnyi üzletrengeteget, éttermek és más etető helyek tömegét, gyermek szórakoztató helyeket és nem utolsó sorban a Jewelt, a fantasztikus vízesést és az azt körülvevő buja őserdőt. Álló nap el lehetne itt nézelődni és sokan meg is teszik, így aztán jobban érdekel, hogy melyik sorban látom eltűnni a kétésfélévest mint azt, hogy az éppen kinézett ruhából egyáltalán van-e a méretemben. Négyéves pedig lelkesen besurran utánam a próbafülkébe. Pár apróság beszerezése után végre e garázs felé vesszük az irányt és újfent elismeréssel adózom pici fiamnak, aki az itthoni rutinnal dacolva magabiztosan közlekedik a jobbkormányos autóval. Leia persze a második kanyarnál már álomba mórikálja magát, Levi pedig lelkesen nézi velem a mellettünk elsuhanó kivilágított világot, a zöld lombok közt megbújó dinoszauruszokat, és a sok ablakban, erkélyen ragyogó fényfüzéreket. Ezeknek azonban nincs sok közük még a karácsonyhoz. Tegnap ülték a Divalit az óvodában is, a fény ünnepét ebben a hindu lakosokkal is teli városban. A díváli a hindu vallás egyik legjelentősebb ünnepe, amelyről a szikh és dzsaina vallásúak is megemlékeznek. Este lámpásokat gyújtanak, kiteszik őket az ablakba, hogy Laksmi istennő, aki a gazdagság és jólét istennője, megtalálja az utat a házhoz. Laksmi a fények ünnepén házról-házra jár, és megáld minden szépen kivilágított házat. Mindenki birtokolni akarja, de senkinél sem marad sokáig. Laksmi istennő a Dívali alkalmával tökéletes háziasszony formájában van jelen. Ezért ilyenkor a háziasszonyok ajándékot kapnak, valami olyasmit, amit a konyhában vagy a vendégek fogadásánál tudnak használni. Ez is azt segíti, hogy a jólét megalapozódjon a házban. Ilyenkor sokat sütnek-főznek, nagyon sokféle édesség is kerül az asztalokra. A Dívali nemcsak az anyagi jólét ünnepe, hanem a spirituális fényé és felemelkedésé is. Ilyenkor az Istennőt is tisztelik, aki segít elűzni a tudatlanság sötétségét, és segíti az embereket a megvilágosodás, lelki felemelkedés útján.

Mire hazaérünk, Leia arra sem ébred fel, hogy a menyem felviszi lefektetni, Levi pedig kivételesen nem ellenkezik, amiért neki is pizsamaosztás van. Ők ilyenkor egyébként már rég ágyban lennének, talán ezért is a szófogadás. Minden kalandnak vége lesz egyszer, és ő is tudja, hogy amíg itt vagyunk, még lesz része hasonlókban bőven. Mi is lezuhanyozunk, még beszélgetünk kicsit, de aztán győz az egész napos utazás fáradalma és bebújunk a puhán hívogató ágyba azzal a reménnyel, hogy a holnap talán kevésbé lesz idegörlő és megérkeznek az önálló kalandra kelt bőröndjeink is. Igaz, csak az esti órákra ígérték, de legalább ígértek valamit.