2023. nov. 13.

4. nap

 Amikor minden szép és jó ... vagy nem.

Na... hát, a mai napról elég nehéz írni. Itt még a Dívali ünnepségei miatt munkaszüneti nap van, nem mellesleg kicsi fiam születésnapja is. Elvileg itthon vannak és pihenhetnek. Elvileg. Gyakorlatilag nem tudom, hol szúrták el, a partvonalról nem lehet sem véleményt nyilvánítani, sem tanácsot adni. Igazából ők nem is élik meg kudarcként a nevelésüket, amit értek is, mert mindenfelől azt hallom, hogy az ő generációjuk milyen keményen lett nevelve és végre itt az idő, hogy a Szeretet hassa át a családot, mert a Szeretet a megoldás mindenre. Na, nekem az a véleményem, hogy ez kb. akkora süket duma, mint Coelho, meg Müller Péter és mások, akiket sikk komolyan venni, pedig nyilván nem írtak volna ennyi hülyeséget, ha a problémáknak csak egy része megtalálta volna őket a valóságban. Ugyanis a papír, jelen esetben a gép memóriája sok mindent elbír, aki meg elfelejt a saját fejéből kinézni, az hajlamos hinni is a világmegváltó szavaknak. Qva nehéz helyzet ez. Én azokhoz a nagymamákhoz tartozom, akik nem ájulnak el az unokájuk miatt, nekem továbbra is elsősorban a fiaim az elsődlegesek, aztán mivel neki ez a két rosszéletű, hát igyekszem jó nagymamájuk lenni az adottságainkhoz képest. A velük töltött első négy nap egyszerre volt gyönyörű és rémálom, most éppen úgy érzem, hogy már most megértem két hét szanatóriumra, nemhogy a harmadik hét végére. A napok annyira sűrűek voltak, hogy tulajdonképpen az otthoniakra alig jutott energia. A blog révén reméltem, hogy eljut minden érintetthez a megérkezésünk, a kálváriánk és a megnyugtató megoldás is. Nem egészen sikerült, ahogy hallom.

Ettől még sokat gondolok rájuk, különösen az elalvás vagy ébredés körüli órákban, mert az alvás itt sem megy sokkal jobban, mint otthon. Olvasom a menyem megnyugtatónak szánt sorait a kutyákról, közben látom, hogy a fiam a világban repked és tudom, hogy szegény Andin most éppen túl sok teher van. Ettől meg szinte szégyellem magam, hogy volt képem ekkorát kérni tőle.

De hogy ne csak siránkozzak. Ma megkegyelmezett nekünk az időjárás és kimehettünk Sentosára, az itteni strandjára. Fura érzés volt, mert csak annyi történt, hogy felhúztak egy léckerítést a napozóágyak és a vízpart közé, de ettől valahogy sokkal kisebbnek éreztem a helyet. Sokkal közelebbinek a hatalmas teherhajókat, amik ott parkolnak körben a vízen. De a víz kifejezetten meleg volt nés bársonyos, a két lókötő élvezte is, így aztán gyorsan repült az idő. Az ebéd pedig egészen pazar volt, pulled pork szendvics, fish and chips, calamaris, és remek kagyló finom rozéval leöblítve. Egy elég érzelmes pillanatot is megéltünk közben, amikor belegondoltunk, hogy milyen régen volt az utolsó alkalom, amikor a gyerek születésnapját együtt ünnepelhettük. Annyit elárulhatok, nem egy-két évről beszélünk, hanem közel tízről.

Hazafelé még megálltunk tortát venni egy akkora komplexumban, ha egyedül vagyok, talán még mindig ott kevergek. Itthon aztán a két hullafáradt gyerek feléledt és a fáradtságukat ellensúlyozva óriási diliházat rendeztek. Láttam, éreztem, hogy a fiamnak szüksége lenne egy kis békés nevetgélésre, de ez az örjöngés őt is kiborítja. Úgyhogy torta ide vagy oda, az ünneplés elég faramucira sikerült, és annyi békés év után most mégis a menyemet hibáztattam, amiért nem is tett semmit, hogy oldja ezt a helyzetet. Sorry, nálam nem a gyerek az úr a háznál. Igazság szerint sokat finomodtam én is, már nem az indulat vezet, hanem próbálom a békés megoldást keresni, de úgy tűnik, erre ezek a kicsik nem vevők. Ettől pedig mélységesen el vagyok keseredve. Két okos gyerek, akikkel nem lehet szót érteni, fájdalmas csalódás. És tudom, hogy a fiamnak is, aki férfiként, apaként a hétköznapinál sokkal több energiát és gondoskodást nyújt nekik.

Sokan üzenték, hogy ez után a nehéz év után ebben a három hétben kapcsolódjunk ki, töltekezzünk, gyűjtsük az élményeket. Hát, félek... ez az utazás megint nem erről fog szólni. Annyira szeretnék csak pár napig, néhány hétig némi terhet levenni a fiam válláról, de ez a két törpeterrorista alapjaiban tesz ennek a vágynak keresztbe. Fel nem foghatom, miért nem értik, hogy ők is csak nyernének vele. Ha Levit dicsértem az elmúlt napokban, most legszívesebben visszaszívnám minden soromat, a kicsi pedig őt majmolja. Még szerencse, hogy nagy adag Valeriána lapul a táskámban.



2023. nov. 12.

3. nap

Hogy a legfontosabbal kezdjem, éjjel fél egykor megérkeztek a bőröndök. Itt csupa felkiáltó jelet kellene tennem, mert hihetetlen megkönnyebbülést jelentett, hogy végre nem ezen kell az agyam egy részének görcsölnie. Gyorsan kikapkodtam belőle a kolbászokat, paprikát, süteményt, a karácsonyi ajándékokat és borokat, rögtön sokkal könnyebb lett mindegyik bőrönd. Egyetlen kár esett, a két kis hógömbből az egyik eltörött. De nagy baj nincs, csak a kézipoggyászban levő dolgok lettek csillámporosak. Végre úgy zuhanyozhattam le, hogy nem kellett a levetett holmit visszavennem és már dőltünk is be az ágyba. Az sajnos még a várakozás óráiban kiderült, hogy a laptopom akkumulátora itt és most adta meg magát, nem lehetett tölteni, ráadásul az előbbi posztnak a feltöltése közben szállt el az egész, úgyhogy kicsit aggasztott a dolog, ha netán a mentés sem sikerült, hogyan fogom újra megfogalmazni a hosszadalmas hablatyolásomat. A magam részéről viszonylag könnyen túltettem magam azon, hogy nem lesz írogatás, mert ugye én még ismerem a kockás papírt, meg a ceruzát, legfeljebb az élménybeszámolóig többet kellett volna várnotok, de apa olyan, mint egy gyerek, ha valami gond van, azt addig ismételgeti (ha már megoldani nem tudja), amíg valaki a kezébe veszi az irányítást. Most a fiacskája unta meg az állandó lamentálást és ma ebéd után elmentünk a belvárosba egy szervízbe. Ha azt hittem, egyedül leszünk a városban délben a hőségben, hát, alaposan csalatkoznom kellett, mert ennyi embert itt Szingapúrban én még talán nem is láttam. Ebben nyilván szerepe van a még tartó Dívali ünnepségeknek, mert a többség hindu volt, a nők ünnepi száriban, ahogy kell, igazán látványos. Az indulást eredetileg apa és fia tervezték, de a készülődést látva Levi még a tv-ről is lemondott, amikor meg már éppen kiléptek az ajtón, Leia is visításba kezdett, ott hagyva az anyját, aki miatt addig szokott visítani, amíg nincs velünk, és már intettek nekem is, hogy jöjjek erősítésnek. Na, hát ebben az embertömegben a két apróval, mit mondjak, igazán izzasztó móka volt. A babakocsit állandóan cipeljük mindenhova, emiatt persze állandó liftezés van a metrón meg az áruházakban, rengeteg kerülővel, de a két törpe az istennek se akar lemondani róla. Ilyenkor kell erősen befognom a számat, hogy bezzeg apátok se két- és félévesen, de főleg nem négyévesen már nem ült a gyerekkocsiba. Mint ahogy nem emlékszem arra sem, hogy ilyen kiborítóak lettek volna a fiaim, ha beszabadultunk velük valami emberekkel teli helyre. Jó, persze van egy-két emlékezetes megmozdulásuk, de nem állandóan. Ma reggel elvittük közösen Levit a rajztanfolyamára, ami egy bevásárló központban van, amiben nagyon sok gyerekprogramot szerveznek, sőt iskolai felkészítő tanfolyamokat is. Hogy a szülők se unatkozzanak, amíg a csemetékre várnak, ők vásárolhatnak, kajálhatnak közben. Leia itt kezdte, hogy nem fogadott szót és addig ügyeskedett, amíg elesett, persze ordított, mert ilyenkor azonnal kitör rajta a világfájdalom, mintha valaki fellökte volna. A fiam meg vigasztalja, ahelyett, hogy ... szóval, nehéz az, amikor egy fiús mama a régi emlékei szerint reagálna, de nem szólhat, mert úgyse kíváncsi rá senki. A második alkalom már akkor volt, amikor a városba metróztunk. Nem megyek a részletekbe, de egy kétszemélyes babakocsi ez, az egyik delikvens a végén utazik egy jópofa toldalékon és persze a vagány kis csaj az, aki ott akar ülni. A metrón meg nem kapaszkodik, feláll, a metró indul, egyensúly elvész, leányzó leesik. És ordít. Pedig hárman szóltunk, hogy kapaszkodjon.

Hogy valami jót is mondjak, bár Levi sem egy szófogadó-bajnok, próbálgatja a határait, de mivel alapvetően egy kicsit betojibb alkat, vele egész jól ki lehet jönni. Amúgy szerintem a kapcsolatunkon nagyon sokat dobott az az egy hét, amit nyáron az apjával kettestben otthon töltöttek.

Na, hát a mai nap egyelőre ennyiből állt. Ha igaz, este még elmegyünk az éjszakai állatkertet megnézni, ami nem túl késői program, mivel itt este 6 óra után lehullik az éjszaka leple, reggel 6-kor meg felhúzzák a függönyt és az élet megy tovább. Az Egyenlítőhöz közel szinte ismeretlen az alkony és a hajnalpír, rögtön a végletek jelentkeznek.

Közben az egyik kommentben kérdezte Marica, az unokákkal hogyan folyik a diskurzus. Hát, ez egy vegyes családban mindig érdekes dolog. Itt Tibi fiam keményen próbálkozik, hogy születésüktől fogva csak magyarul beszéljen velük. Így aztán mindent értenek is, amit nem, azt tulajdonképpen csak nem akarják. Viszont kizárólag angolul válaszolnak, ami azért egy kicsit megnehezíti a kommunikációt. Persze, egyes szavakat ha megkérdezel, hogy mondják magyarul, még meg is mondják, de maguktól kizárólag olyan esetekben kapsz magyar választ, ha például megkérdezed, hogy kérnek-e fagylaltot 😊 Az óvodában volt régebben egy aranyos dolog, Leviről mesélték a szülőknek, hogy egész nap énekelgetett valamit, de biztos nem angolul és nem is kínaiul. Nos, a Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom kezdetű dalocska volt. Az úgy látszik, valamiért jobban megfogta, mert amúgy a magyaros mondókák sajnos nem játszanak. A mesélés is inkább úgy zajlik, hogy a képekről beszél az ember, aztán vagy összeáll a kis buksijukban a történet lényege, vagy nem.

Délután főztünk. Sharon készítette a kacsacombot, én a lilakáposztát. Sharon teljesítményéből semmit sem von le, hogy félkész kacsacombokat sütött, amiket zsírral csomagoltak és alig fél óra alatt ropogósra sültek, miközben a hús vajpuha volt. Franciaországból érkezett a szárnyas, de a fiam szerint vettek már magyar kacsát is. Mivel férfi, abban már nem volt biztos, hogy az s ilyen félkész volt-e, ami meglepne, mert idehaza még sosem találkoztam olyannal. Pedig nagy találmány. A káposztát meg végül addig készítettem el, amíg az aprók aludtak, így ugyan nem tudtak a kezem alá dolgozni, de kisebb lett a kupi és nem is rontottam el :P Ők mellesleg megkóstolni sem hajlandóak az ilyesmit, nekik sült krumpli és kis sült kolbászkák voltak vacsorára.

Vacsora közben egészen meg voltak vadulva, ezért Levit magammal húztam a játszó szobába és a lelkére beszéltem, ne bosszantsa az apját, hiszen most lesz a születésnapja, legyen jó fiú. Mire a válasz végre magyarul érkezett: Nem :D De igazából onnantól kisebb volt a rumli, időben tudtunk elindulni az esti Nagy Kalandra.

Na, hát úgy feldobott ez az éjszakai Szafari, hogy be is fejezem a mai nap élménybeszámolóját. A szingapúri állatkert messze híres arról, hogy mennyire igyekeznek az állatoknak a megfelelő életteret biztosítani, erről már minden itt tartózkodásunkkor sikerült is meggyőződni, de a mai látogatás mindent visz. Az igazsághoz tartozik, hogy a gyerekeknek bérletük van az egyébként elég drága helyhez, és ezzel olyan előnyök is járnak, hogy a különböző programokra biztosan sikerül helyet szerezniük. Ma tényleg itt voltunk este hétkor, de végül fél tizenegy volt, mire hazaértünk. Először is megnéztük a show-t, amiben egyszerű kis feladatokat hajtottak végre az állatok, például egxy hatalmas bagoly szállt el a nézők felett, hogy a gondozója kezére térjen vissza, vagy bejöttek a pekari disznók, hogy elégedetten felszedegessék az előre kiszúrt falatkákat. De volt cibet macska, aki a magasba ugorva csente el a falatkáját vagy tarajos sül, akinek egy lyukas fatorzsön átbújva megcsodálhattuk, mennyire a testére tudja szorítani hatalmas tüskéit, máskor meg pávaként borzolja fel őket. Aztán végigsétáltunk az útvonalon. Az éjszakai állapothoz képest nagyon sok állatot láttunk. Ugyan délután a zabszem beszorult, amikor az a hatalmas vihar ránk tört, hogy elmarad a túra, de szerencsére már csak a növényzetről csepegett a víz. Persze a páratartalom tombolt, de igazság szerint, most valahogy észre se vettem, csak azt, hogy indokolatlanul csöpög rólam a víz. Rengetegen voltak, amiben talán az ünnep is ludas, vagy csak simán a vasárnapi móka miatt. Itt holnap még tart az ünnep, óvoda sem lesz, ráadásul kisfiam születésnapja, le sem írom hányadik, mert úgysem hiszem el. A gyerekek aranyosak voltak, mert azt mondták, apa születésnapja ünnep, azért nem lesz óvoda 😊 Szóval, végig jártuk a szokásos útvonalat. A sötétben elég sok helyeztek el apró fényfüzéreket, de nem amolyan bazári módon, hanem inkább olyan, mintha megannyi apró szempár lesne a növényzetből. A magasban pedig olyan reflektorok világítottak, amelyek inkább sejtelmesé tették a környezetet, mintsem világossá. Mindehhez olyan ciripelés társult, hogy időnként majd megsüketült az ember. Amikor melletted a kis vízben valami loccsant vagy egy ág roppant, nem mondom,hogy nem állt meg bennem az ütő. A gyerekek azonban rettentően élvezték. Az egyik kifutóban a parkőr - látva a két kicsit, kis türelmet kért tőlünk, hozott a cibetmacskának jutalomfalatot, és tényleg, az apró állat meglátva az esélyt egy kis nassolásra, tőlünk két méterre produkálta magát az ágak között a gyerekek nagy örömére. Vittünk magunkkal egy kiskocsit, ha elfáradnak, abban húzzuk őket, de mondanom se kell, senki nem ült benne egész idő alatt. Levi az apja nyakában, Leiai a mamája kezét fogva mendegéltek az újabb látnivalók felé. Egy ponton  Sharon előre ment felfedezni az útvonalat, mert már-már arra gondoltunk, hogy letévedtünk a tervezett körről, Leia pedig még hisztizni is elfelejtett, csak csendesen a kezem után nyúlt és vidáman jött velem. Egészen el voltam képedve. Amikor az út végére értünk, már nem álltak kilométernyi sorban a kisvonat előtt, ami az igazi Szafari része, olyan helyekre is elvisz, ahova gyalog nem jutottunk el, kerítés nélküli állatok közé is. Hát, ez is frenetikusra sikerült, az állatok gyönyörűen megmutatták magukat, sokszor napvilágnál nem látni ennyi példányt. Az állatok királya pedig egyenesen olyan tartást vett fel, mintha kinézte volna a szerelvény utolsó kocsijának valamelyik utasát 😊 Hazaérve már nem is volt kérdés, hogy alvás lesz, mind a két csöppség a holnapi strand ígéretével szenderült el rekord gyorsasággal.





2. nap

Reggel 4-kor már kidobott az ágy, én bele is kezdtem az első szösszenet megfogalmazásába. Előbb Levi sírt fel, de hamar visszaaludt, aztán pontban 5-kor Leia is úgy döntött, ideje elkezdeni a napot, legalábbis rázendíteni. Ezt speciel nem is értem, mert a fiúknál ilyen sose volt. Lényegében a kezdetektől nyugodt éjszakáink voltak, ha felébredtek, átjöttek a szülői ágyba és összebújva aludtunk tovább.  A gyerekeknek van erre mindenféle tudományos és áltudományos magyarázatuk, én meg nem értem, mi a baja az élettel éjszaka ennek a két büdös kölöknek. Az, hogy jó nagymama módjára én menjek be hozzájuk, elképzelhetetlen, mert akkor emelkedne csak éteri magasságokba az üvöltés. Pedig kedvelnek, de azért vannak helyzetek, amikor kizárólag a papa és a mama felelnek meg nekik. Levinek azt is felvetettem, mivel egymás mellett van a szobánk, ha felébred, jöjjön át nyugodtan, közöttünk alhat tovább, de eddig még nem élt az ajánlattal.

Reggelire apa palacsintát sütött. Bár, felajánlottam, hogy majd én, de ez amolyan hétvégi rituálé náluk. A két gyerek hordja a keze alá a hozzávalókat, apa pedig a szabadtéri konyhában dobálja a palacsintákat. Ezt a külső konyhát egyébként komolyan irigylem. Így nem nehéz odabent a csilivili konyhát csillogónak megőrizni, ha jóformán csak teát főznek benne, minden más odakint zajlik. Mint ahogy odakint van a mosógép is, ami olyankor különösen hasznos, ha a gyerekruhához használt mosószer kihabzik a gépből, mint ma is. Olyankor aztán lehet tologatni a csúszós vizet és habot a lefolyó felé, ami egyébként a gyerekeknek igazán remek móka.

Reggeli után előkerült apa újjátékszere, a fanyűvő szerkezet, amit azért vett, hogy a szomszédból áthajló ágakat megnyesse vele. Ugyanis a fa termése átpotyog és rengeteg hangyát vonz a ház közelébe. Levi lelkesen segédkezik, Leia inkább a babakonyhában tesz-vesz. A művelethez természetesen kikérte a szomszéd engedélyét is, aki ráadásul még segíteni is akart, ezért magának is alaposan felkopasztotta a fákat. Most kicsit viharverten néz ki, de a gyerekek nem bánják, mert a madarakat és mókusokat így az étkezőasztaltól is láthatják, ahogy az ágak között ugrándoznak.

A munka után a férfiak rendet raktak, aztán elindultunk a Botanikus kert felé. Hatalmas területről beszélünk, ami egészen közel van hozzájuk. Eddig két buszmegállót mentünk az egyik bejárathoz, ma kiderült, hogy gyalogosan kb. az első megállónál is van egy bejárat az ún. Gyerek Botanikus kertbe. Ez csak attól gyerek, hogy a buján örvényló zöldrengetegben rengeteg gyerekek számára élményt nyújtó ügyességi játékokat helyeztek el. Volt is forgalom a kert sétányain! Az már korábban is kiderült, hogy a két gyerek közül Levi a művészlélek, Leia pedig az amazon. A csúszdán perszehogy ő megy a nagyoknak épített meredekebb lejtésű pályán, Levi inkább az enyhébb lankán. Alaposan elfáradtak, úgyhogy hazaérve már a zuhanyozás is kiverte a biztosítékot. Ilyenkor jön a szülők mesterterve. Tiszta gyerek a kisasztalnál, előtte az ebéd, és a tv. A tv-ben pedig J.J. kalandjai. A kis dugóhúzó fürtű óvodás nevelő történeteit szerintem már vagy százszor látták, mégis úgy kapcsolja ki őket, mint egy országos áramszünet. Levi közben szépen falatozik, Leia kikotorja a húsdarabokat. Ez is új, hogy őnagysága nem eszi a húst, esetleg a halat, de ez is kedv kérdése, viszont imádja a zöldségeket. Ezzel szemben Levi mindenevő, még az olyan borzasztó dolgokat is szívesen megeszi, mint a brokkoli, de ha a mesétől tátva a szája, akkor nem árt, ha valaki időnként figyelmezteti, hogy nyelje le, ami a szájában van.

Erre a célra most remekül megfelel a nagymama is, de a csendes hétköznapokon ez is a házvezetőnő feladatai közé tartozik. Mert itt egy kétdolgozós családban a velük lakó házvezetőnő alkalmazása alap. Főz, mos, takarít, ha kell, hazahozza a gyereket az oviból, segít az etetésnél. Tavaly mi magunk is megtapasztalhattuk, mekkora segítség egy anyja után síró beteg gyerek ellátásánál is. Egyszerűen Pinkyben van valami, amitől az amúgy elég bizalmatlan Leia képes valamiféle elfogadható mama-pótlékot látni. A házvezetőnők általában a Fülöp-szigetekről érkeznek. Nincs könnyű életük, mert csak nagyon ritkán látogathatnak haza. Ezzel szemben az otthoni viszonyokhoz képest nagyon jól keresnek és sok család vállalja ezt az áldozatot, hogy odahaza boldoguljanak. Sokszor kisgyerekekre v igyáz a nagymama évekig, amíg a mama a pénzt küldi haza a családnak. Kemény dolog.

A délután hamar elszaladt. Leiát sikerült lenyomni, Levi a nagypapával olyan kacagást rendezett játék közben, hogy a második emeletről kellett lemennem hozzájuk, hogy halkabbak legyenek. Szingapúr drága hely, ezt kár is lenne tagadni. Az ingatlanokat, noha öröklakásnak, háznak hívják, mégsem azok, hiszen csak 99 évre lehet a tied, utána elbontják és modernebb épületeket húznak a helyére. Mivel területben szűken vannak és a házak miatt nem áldozzák fel a természeti szépségeiket, szükség is van erre a kikötésre, így nem tud az épített környezet túlterjeszkedni. A gyerekek is ilyen öröklakásban, egy kis sorházban laknak. Szélső lakók, így az épület mellett van egy igazán csak nyúlfarknyi kis füves terület. Füves... hát, igen. Műfüves. Itt érdekes fű nő, széles levelekkel, ha valahol jól érzi magát és bedúsul, akkor igazán olyan, mint egy puha szőnyeg, de náluk nem akaródzott megindulni a friss telepítés, úgyhogy egy évnyi kínlódás után műfű került a helyére. A ház pedig viszonylag keskeny és felfelé terjeszkedik. A földszinti nappali, étkező, konyha és egy kis vendégszoba felett csak a szülői lakosztály van, és a második emeleten kapott helyet a két gyerekszoba, fürdőszoba és az alkalmazott kis szobácskája, ami sokkal inkább csak egy kis kamrára hasonlít. A gyerekek egyelőre még közös szobában vannak, így egyelőre a mellettük levő szoba áll a mi rendelkezésünkre. Minden szobában ott a mennyezeti ventillátor és a légkondi. Ezek nélkül nehéz is lenne kibírni az igazán forró és párás napokat. Erről már tavaly írtam, de azért újra elmondom, itt lényegében egyetlen évszak van, a tél és a nyár között talán két fok különbség van. Ami sokkal inkább felosztja az évet, az a monszun időszak, aminek az elején már vagyunk, de igazából akkor lendül be, ha majd hazatérünk. Az eső elképesztő erővel bír esni, ilyenkor sötétlő áradatként száguld a főutak melletti csatornában a víz a tenger felé, aztán az eső eláll, a csatorna pedig, amely addig folyóként rohant, visszaszelídül, néha el is tűnik. A Balatonon mindig eldicsekszünk vele, hogy a balatoni vihar milyen sebességgel érkezik, hát, ez itt is igaz. Emlékszem arra a napra, amikor a szálloda tetején levő medencében úszkáltunk, amikor a távolban az ikonikus Marina Bay Sand épülete előbb csak beleveszett a szürkeségbe, majd néhány percen belül óriási cseppekben ömleni kezdett az eső. Épp csak annyi időnk volt, hogy a holminkat összekapkodva fedett tető alá meneküljünk.

Visszatérve a mai naphoz, délután a fiúk felfújták a medencét, amiben aztán a gyerekek és szüleik óriási vízicsatát rendeztek. Mi ebből most kimaradtunk, miután a fürdőruhák is valahol a messzi távolban keringenek. Estére étterembe akartunk menni, végül inkább a közeli pizzáriából hoztak pizzát a fiúk, utána pedig letelepedtünk a tv  elé, hogy megnézzük Aladdin kalandjait. Nem azért mondom, de Jafar alakjától nekem felnőttként is zabszem szorul a fenekembe, nem is értem, miért kell egy gyerekrajzfilmben ennyire félelmetesre venni a gonosz figuráját. Közben folyamatosan az órát lestük, mert tegnap azt ígérték, ma este 8-9 között hozzák a hazatalált csomagokat. De amikor ezeket a sorokat kalapálom, már tíz óra is jócskán elmúlt, a gyerekek rég ágyba dugva, és még sehol semmi. A gyerek kapott ugyan egy üzenetet, hogy bocs, tíz és tizenkettő között várhatóak, de jó lenne már megnyugodni, hogy a következő három hetet nem ebben a pólóban és kisgatyában kell eltöltenem. 







2023. nov. 10.

Utazunk, unokázunk, kalandozunk... 1.

 Utazunk, unokázunk, kalandozunk...

 Az indulás napja sosem könnyű, főleg, ha a géped az esti órákban indul. Mintegy védekezésül direkt erre a napra hagytam a takarítást is. Colin miatt valóságos szőrhegyekkel kell megküzdenünk, így most is tele lett a szemetes. Az idő szépen telik, az utolsó napon beszerezett apróságok – úgy, mint például 2 kiló lecsópaprika – még bekerülnek a bőröndbe, veszélyeztetve a nehezen kiharcolt 23 kilós álomhatárt. De a táskák már a bejárati ajtó közelében, a család lassan összegyűlik, az idő pedig – ha ólomlábakon is, de közeledik. Jamie egészen biztosan érez valamit a rá váró megpróbáltatásokból, mert elhelyez egy bosszúkakit a szőnyeg közepén. Ezt nem is lehet másként értelmezni, annak ellenére, hogy ilyet még soha nem csinált. A reggeli hosszú sétán kipakolt őkelme annyira, hogy még véletlenül se a szükség vegye rá erre az akcióra. Megjön Carlos is, aki a következő három hétben a magányát hivatott enyhíteni, de momentán csak a bosszantás eszközét látja benne a nyaka körül zörgő műanyag gallérban. Hát ja, Carlos is tud időzíteni, ha arról van szó, hogy megnehezítse a gazdik életét. Mindenkiben ott lapul némi feszültség a közelgő indulás miatt, de időben indulunk a reptérre, így az sem tragédia, hogy majd másfél órán át araszolunk a dugóban. Azért az is megérne egy misét, hogy a főváros nemzetközi repterére egyetlen, túlzsúfolt sávban van esélye kicsorogni az utazónak. Reptéren gyors búcsú, bennünk már az utazás izgalma. Miattam utazunk „felesleges” távot London felé, mert annyit emlegettem egy korábbi emlékünket a Heathrow-val kapcsolatban, hogy a fiunk így foglalta le a jegyeket. Még nem is sejtem, hogy ma is beigazolódik majd, felesleges régi megszokásokba kapaszkodni.

A becsekkolásnál rákérdeznek, hogy ki ejtette meg, mondom, a fiunk, mire atyáskodó elismerés, hogy mennyire jól tette, mert akik előttünk próbálkoztak átvenni a jegyeiket, azzal kellett szembesülniük, hogy a BA túlfoglalta a helyeket. Remek. Mivel ilyen szerencsések vagyunk, hogy nekünk bezzeg a kezünkbe nyomják a beszálló kártyákat, még arra is rá tudnak beszélni, hogy a kézipoggyászként az utolsó napokban vásárolt kis bőröndünket adjuk fel. Benne az ajándékok egy része, sőt az utolsó pillanatban beletolt laptop-töltő is. Kézipoggyász, de ne kelljen már a vállamon cipelnem, ez majd gurul, menjen bele még gyorsan a két vékony dzseki is, amit villám-árvizek esetére találok jó ötletnek. Becsusszan hát ő is a nagyok után a bőrönd-elvarázsolt kastély nyílásába. Mi pedig kis táskánkban két laptoppal és egy hónapra való gyógyszerrel a családfőnek, elballagunk a biztonsági ellenőrzésre. Már nem első alkalommal akadok fenn, vagy akadnak rajtam fenn, nézőpont kérdése. A kapu megint becsörög, ahogy átlépek, így aztán némi motozgatás után mehetek a táskám után. A kiírás szerint a benne levő laptopot már nem kell kirakni a tálcára, igen ám, de ebben kettő is van, az egyiket mégis ki kellett volna rakni. Átnézik a táskát, minden rendben, végre mehetünk a terminálba. Ennyi izgalom után az ásványvíz mellé választok egy kis Mézes barack páleszt is. Itthon lesújtóan tudok nézni a parkban eldobált „félcentisek” láttán, de ez most jár nekem, ha már ilyen vegzálósan indul az út. Persze, nem számolok vele, hogy  a nyeletnyi pálinka után úgy vöröslik a fejem, mint aki itt és most akar agyvérzést kapni. Megkeressük a kapunkat, türelmesen várjuk a beszállást London felé. Már látszik, hogy késve indulunk az eredetileg meghirdetett félórához képest is. Kiderül, a bejövő gépről egy mozgássérültet szállít le a szakszemélyzet, ezért a késlekedés. A gép teljesen tele, a kézipoggyászoknak nincs is elég helyük a fejek feletti dobozokban, az indulás csúszik, mint malac a jégen, mi pedig aggódva lessük az óránkat, sikerül-e lekésnünk a csatlakozást. A pilóta azonban a jó egyórás késésből jócskán lefarag. A Heathrow azonban hatalmas. Egyik terminálról a másikra busszal, majd földalattival utazunk, közben mozgólépcsőkön emeleteket mászunk, mozgó járdákon pedig – úgy tűnik – kilométereket „sétálunk”. De minden út véget ér egyszer, így hamarosan ott vagyunk a becsekkolásnál, ahol már sokadszor van velem a probléma. Mert én Györgyné vagyok. Nem Judit, Xné. Ez pedig tőlünk nyugatabbra egy feldolgozhatatlan név. Hiába lenne egyszerű a bejelentkezés, a gép minduntalan visszadob,  amiért két „azonos” név próbál feljutni a gépre. Végül az offizer megadja magát, látva, hogy már idáig is eljutottam, ráadásul a beszálló kártyámon három csomag cetlije is lengedezik, mehetünk. A gép, megint a British Airways-é, ismét fullra töltve. A csomagokkal megint csak a baj van, az utasok nagy része a reptéren vásárolt elegáns csomagokat úgy gyűri be a felső ládákba, hogy jobb nem is odanézni. De elhelyezkedünk. A hármas ülésben utitársunk egy fiatal férfi a folyosó mellett. Beküzdjük magunkat a meglehetősen szűk helyre, lezöttyenünk, azzal a kellemetlen gondolattal, hogy innen a 13 órás út során azért nehéz lesz párszor kikecmeregni. Hogy mennyire, az idővel ki is derül, ugyanis a srác ugyan sorra rendeli a gin-tonicokat, de valahol elpárologtatja a térbe, mert leengedni nem nagyon akaródzik neki. Vagy alszik, vagy fülét bedugva relaxál, vagy csak elmélyülten nézi a 65 millió évvel ezelőtt című dinós remeket, de nehéz lenne anélkül felállásra kérni, hogy ne te magad érezd kényelmetlenül a helyzet miatt. Kapunk egy vacsorát, aztán elsötétül a gép belseje, lassan mindenki nyugovóra tér, ami tekintve az igencsak késői órát, nem is baj. Hogy mindezt ülve kell/ene megoldani, az már bajosabb. Az már sokkal inkább kényelmetlen, hogy ebből a félhomályos sötétségből nem is nagyon akarják az utasokat kiváltani majdnem a célba érésig. Tagadhatatlan, hogy az óriási gép motorjai mellett a saját hasunk morgását is hallani véljük. Emlékeink szerint annak a reggelinek már régen meg kellett volna érkeznie, de mivel erre még ráutaló jelek sincsenek, kérünk valami meleg italt. Első körben egy kávét, aztán egy óra múlva már a teával is beérjük, de a reggeli még sehol. Amikor otthoni idő szerint már a dél közeleg, a helyi idő szerint pedig a vacsora, érkezik egy angol-reggeli. Bekapjuk, miközben nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy régebben ilyenkorra ez már a harmadik étkezés kellene, hogy legyen. Egyre nehezebben telnek az órák a helyünkre beszorulva, csak az ülés alatt mozgatott lábfejünkkel, a nyilalló derekunkkal, a ténnyel, hogy semmi, de tényleg semmi nem képes már lekötni a figyelmünket. Szabadulni akarunk! Alattunk végre feltűnnek a Szingapúri öbölben parkoló kivilágított teherhajók (nagyon sok hajóról beszélek ilyenkor) és a gép is ereszkedni kezd. Az utóbbi időben engem mindig megvisel a leszállás. Nem tudom az okát, mert első alkalommal nagyon régen, kb 30 évvel ezelőtt tapasztaltam ilyet, hogy az ereszkedés alatt a szemem mintha fel akarna robbanni, a fájdalomtól pedig csurognak a könnyeim. Ijesztő élmény. Aztán feledésbe merült a dolog, igaz, nem is sokat repdestünk. De tavaly és az idén már menetrendszerűen érkezett a fájdalom a jobb ornyergem tövéből indulva, hogy a végén már összeszorított szemmel várjam a végét. Tekintettel, hogy ilyenkor egy nap alatt többször is van alkalmam megélni ezt, szinte már várom, és az a megkönnyebbülés, ha kicsit enyhébben jelentkezik. Próbálom megfejteni, szerintem ebben szerepe van annak is, hogy a pilóta milyen meredeken és gyorsan vagy szép lassan ereszkedve teszi le a gépet. De mindegy is, mert ezekben a percekben szerintem azt sem venném észre, ha éppen zuhanni kezdenénk. De épségben leszállunk, beállunk a torokhoz és kicsit megkönnyebbülve várjuk, hogy kiaraszolhassunk. Az Immigration Hallhoz vezető hosszú séta után pillanatokon belül átesünk a korábbról kicsit macerásabbnak emlékezett érkeztetésen. A szem-scanner már jó ismerősként üdvözöl és mehetünk is a csomagokért. Várunk. Türelmesen. Aztán egyre türelmetlenebbül, míg a fiunk hív fel, aki ugyebár becsekkolt, így az értesítéseket is ő kapja, hogy a csomagunkat ne is várjuk, nincs itt, az átszállásnál lemaradt. Nyugtalanító ebbe belegondolni, mert a dolog a családban nem példa nélküli. Éppen a gyerek holmija főiskolásként így tűnt el örökre. Egy évnyi teljes ruhatárával és mindennel, amit magával vitt a távolba a szakmai gyakorlatra. Egyetlen különbség van, hogy akkor csak a vállukat vonogatták, fogalmuk sem volt róla, merre járhat a bőrönd, míg most biztosak benne, hogy a velünk majdnem egyidőben Tuniszba tartó BA járatának a gyomra nyelhette el. Biztatnak, hogy holnap estére ide érhetnek a csomagok, de ez pillanatnyilag egy örökkévalóságnak tűnik talpig meleg ruhában, kinti, éjszakára is 26 fokos melegben és páratartalomban. A  reptér számtalan üzletének egyikében gyorssegélyként veszünk némi fehérneműt és egy váltás könnyebb ruhát. Ez utóbbi persze nekem nem túl egyszerű, mert az apró ázsiai nők ritkán vesznek XL-es darabokat. A vásárlást nem könnyíti meg két apró unokánk sem, akik a viszontlátás örömétől és a reptéri forgatag izgalmától eltelve egyszerre tűnnének el minden irányba, lehetőség szerint nem is ugyanarra, úgyhogy már az első percekben élesíteni kezdem a „hátamon is szemem van” rég elfeledettnek hitt érzését. A reptér ugyanis hatalmas. És  ezzel ki sem fejeztem azt a városnyi üzletrengeteget, éttermek és más etető helyek tömegét, gyermek szórakoztató helyeket és nem utolsó sorban a Jewelt, a fantasztikus vízesést és az azt körülvevő buja őserdőt. Álló nap el lehetne itt nézelődni és sokan meg is teszik, így aztán jobban érdekel, hogy melyik sorban látom eltűnni a kétésfélévest mint azt, hogy az éppen kinézett ruhából egyáltalán van-e a méretemben. Négyéves pedig lelkesen besurran utánam a próbafülkébe. Pár apróság beszerezése után végre e garázs felé vesszük az irányt és újfent elismeréssel adózom pici fiamnak, aki az itthoni rutinnal dacolva magabiztosan közlekedik a jobbkormányos autóval. Leia persze a második kanyarnál már álomba mórikálja magát, Levi pedig lelkesen nézi velem a mellettünk elsuhanó kivilágított világot, a zöld lombok közt megbújó dinoszauruszokat, és a sok ablakban, erkélyen ragyogó fényfüzéreket. Ezeknek azonban nincs sok közük még a karácsonyhoz. Tegnap ülték a Divalit az óvodában is, a fény ünnepét ebben a hindu lakosokkal is teli városban. A díváli a hindu vallás egyik legjelentősebb ünnepe, amelyről a szikh és dzsaina vallásúak is megemlékeznek. Este lámpásokat gyújtanak, kiteszik őket az ablakba, hogy Laksmi istennő, aki a gazdagság és jólét istennője, megtalálja az utat a házhoz. Laksmi a fények ünnepén házról-házra jár, és megáld minden szépen kivilágított házat. Mindenki birtokolni akarja, de senkinél sem marad sokáig. Laksmi istennő a Dívali alkalmával tökéletes háziasszony formájában van jelen. Ezért ilyenkor a háziasszonyok ajándékot kapnak, valami olyasmit, amit a konyhában vagy a vendégek fogadásánál tudnak használni. Ez is azt segíti, hogy a jólét megalapozódjon a házban. Ilyenkor sokat sütnek-főznek, nagyon sokféle édesség is kerül az asztalokra. A Dívali nemcsak az anyagi jólét ünnepe, hanem a spirituális fényé és felemelkedésé is. Ilyenkor az Istennőt is tisztelik, aki segít elűzni a tudatlanság sötétségét, és segíti az embereket a megvilágosodás, lelki felemelkedés útján.

Mire hazaérünk, Leia arra sem ébred fel, hogy a menyem felviszi lefektetni, Levi pedig kivételesen nem ellenkezik, amiért neki is pizsamaosztás van. Ők ilyenkor egyébként már rég ágyban lennének, talán ezért is a szófogadás. Minden kalandnak vége lesz egyszer, és ő is tudja, hogy amíg itt vagyunk, még lesz része hasonlókban bőven. Mi is lezuhanyozunk, még beszélgetünk kicsit, de aztán győz az egész napos utazás fáradalma és bebújunk a puhán hívogató ágyba azzal a reménnyel, hogy a holnap talán kevésbé lesz idegörlő és megérkeznek az önálló kalandra kelt bőröndjeink is. Igaz, csak az esti órákra ígérték, de legalább ígértek valamit.




2022. aug. 11.

Tanácstalan birka

 "De jó, hogy van egy balatoni nyaralótok!" - ez az első reakció, ha valaki hallja, látja, hogy a kutyákkal nyaranta oda menekülünk a városi forróság elől. A nyaraló majd ötven éves, ami tősgyökeres balatoni nyaralósok között egyáltalán nem számít öregnek, de mi azért - a gyerekeink legalábbis - már úgy nőttünk fel, hogy a Balaton nem egy megfoghatatlan álom, hanem kézzel fogható valóság. A valóság pedig ... nos, ahogy mondani szokás, nem mind arany, ami fénylik. 

A nyaralót még az apósom építtette elsősorban a maga nyugalmára, de talán gondolva az akkor még homályos elképzelésként "létező" unokákra is. Nem sokáig élvezhette. De aztán megérkeztek az unokák és az épület kezdte betölteni tényleges szerepét. Az első évek jól indultak. Rokonokkal és barátokkal közös ikerház, közös telek, sok móka és kacagás. No meg méreg is, mert a többiek az általuk vállalható néhány hétben csak élvezni szerették volna, a vele való törődés nem szerepelt a terveik között. Így az egész ház és telek gondja a férjem nyakába szakadt. És ekkor még csak a nyolcvanas évek elejéről beszélünk. A rokonok eladták a maguk részét és akit megnyertünk ezen a "szerencsejátékon", hát, inkább büntetés lett, mint nyereség. 

A vásárló házaspár ugyanis nem magának akarta a lakájos kis zugot, hanem a fiuknak. A fiuknak, akit a saját házukban többé nem tűrtek meg. Mert ivott, botrányosan viselkedett, drogozott és olyan barátokat hordott a családi lakba, akitől a szülők óvni akarták a maguk nyugalmát. Így aztán bevásárolták a huszas évét épp csak taposó fiút egy csendes, kisgyermekes közösségbe. És nem ám himi-humi néhány hétre, hanem az év minden napjára. Az élet innentől a mások által oly nagyon irigyelt nyaralóban alaposan megváltozott. Hangoskodás, trágárkodás, rendőrségi sziréna verték fel a korábbi békés mindennapok csendjét. 

Ennek már húsz éve. Húsz éve tűrjük az áldatlan állapot minden nyűgét, nyeljük az epét, kesergünk a tehetetlenségünkön. A másik szomszéd mostanra inkább eladná, de esélytelen, hiszen ezekkel az állapotokkal épeszű ember egy forintot sem költene rá, nemhogy súlyos milliókat. A fiú pedig, akinek életéért egy fabatkát sem adtunk volna annak idején, ha így folytatja, köszöni jól van. Folyamatosan ismeretlen és olykor ismerős (bár ne ismernénk) arcokkal veszi körül magát, olyankor elszáll a hintaló, zeng a ház. Az anyja - úgy tűnik - teljesen hatástalanul próbálja időnként jobb belátásra bírni. Amit nem értek, hogy miért nem kezelteti, hiszen ez a család anyagi helyzetét látva, nem okozna problémát egy jobb magánintézményben sem. De úgy látszik, nem opció az sem, hogy elköltöztesse, hiszen a fiúnak így jó, csak magával kell törődnia, a házzal, telekkel itt a hülye szomszéd, aki csendben rágva a szája szélét megcsinál mindent. És ugyan hol találna még valakit, aki inkább magára zárja a lakását, mintsem átmenne és őrá borítaná. 

Gyávaság? Minden bizonnyal az is van benne. Annak idején hamar kiderült, hogy a mama a nagyobbik fiunk tanára az egyetemen. Akarsz húzakodni vele? Persze, hogy nem. A fiú időnként totál kiszámíthatatlan, magáról szinte nem is tud. Ilyenkor aztán erős is, mint Rambo, macsetével hadonászik, a saját bejárati ajtaját veri szét. Akarsz húzakodni vele? Mersz? Őszintén? Nem! Mert amíg a gyerekek kisebbek voltak, ne ijesztgesse őket, most, hogy már nincsenek itt, a családi kedvenceket félted egy-egy mérgező falattól, fizikai bántalmazástól. Túlzás? Lehet. Képzelgés? Lehet. De ahol ezek a képzelgések egyáltalán felmerülhetnek, ott bármi megtörténhet. 

Nem olyan ember vagyok, aki másnak rosszat kíván, de néha mégis átfut az agyamon, van-e értelme így egy életnek. Élet ez? És most nem a magaméra gondolok. Fiatal, életerős, sportos emberek mennek el értelmetlenül vagy éppen egy hirtelen betegség okán, de ez a már-már szétroncsolt test él és virul. Meddig tart még a kálváriánk? Meddig tart még ez a béklyóba zárt közös gyötrődés? 



2022. febr. 8.

Mi nők szülünk ...

 Most általánosítok, hiszen nem kevesen vannak, akik nem tudnak, nem akarnak, viszont ők bele sem futnak a világhálón időnként fellángoló hüvelyi kontra császáros szülés közti hagyományos "farokméregetésbe" (hogy némi képzavarral éljek).

Ncl.hu hozza persze a vitaindító cikket. Uborkaszezonban jó érzékkel dobnak be olyasmit, amire a frusztrált olvasó közönség gyorsan ráharap. Már a cím sejteti, hogy itt aztán érkeznek majd a kommentek: Mind bekaphatjátok, akik azt hiszitek, hogy a császár a könnyű szülés. Raye Lee írja le, fotózza le a maga "élményeit", és K.G. tálalja nekünk. Indulhat a meccs!

Az első komment, amibe belefutok mégis arcul csap. Nő írta, de minden szavából süt a gúny, amivel talán nem is lenne bajom, de mint látjuk, mégis van. "Vége a pedagógussztrájknak, a pedagógusok szapulásának (egy időre), jöhetnek a szülő nők." Na igen, napjainknak egészen biztosan vannak súlyosabb kérdései a fentieknél, de azért mi nők szülünk. Ez a sorsunk, életünk egyik talán legmeghatározóbb élménye. Kinek hogyan. 

Nekem kétszer adatott meg és hát, érintve érzem magam, hiszen mindkét alkalommal császárral sikerült. Tudom, hogy sokan a fájdalomtól akarják megkímélni magukat (csacska nők, majd rájöttök, így is kijut belőle, csak másként), máskor meg a választott orvos igazítja a szülést a saját naptári terveihez. Igen, van ilyen is. De a többség nem jókedvében élte át ez a korántsem könnyű procedurát. Nekem majd negyven évvel ezelőtt kétszer is sikerült. Az első életmentő volt, félnapnyi vajúdás után, 23 évesen, amikor szinte még fogalmad sincs mi történik és miért. A második már tervezett volt, mert ugyanúgy nem indult el a maga útján két hét túlhordás után sem. Ilyen alkat vagyok biztosan. A férjem mondta is, hogy a középkorban esélyem nem lett volna. Vagy a gyerekünknek, de ilyenekre még teoretikusan sem gondol az ember. Szóval, akkoriban a császár még többnyire klasszik hosszanti vágással "készült". Később egy válaszkommentben ehhez hozzáfűzte egy okoska, hogy már akkoriban is létezett az epidurális érzéstelenítés. Igen, létezett, csak hát azt komoly előkészület előzte meg, itt meg az idővel futottunk versenyt. Aztán a másodikra már nem variáltak, ha az első ilyen lett. Tehát, ez egy nagy hasi műtét, a vele járó fájdalmakkal és veszélyekkel. Mellesleg mély altatásban. ... Ennek azért van kiemelkedő jelentősége, mert amikor felébredsz, és jószerivel még azt sem tudod, mi történt (én azt sem tudtam, fiam vagy lányom lett, lett-e egyáltalán), kihoznak neked egy kiglancolt babát, akivel nincsenek közös emlékeitek a születésről. Ez nagyon nem könnyű helyzet. Állítólag a babának sem, de az anyának még inkább. Megérne egy misét, hogy tudna-e az egészségügy mentális segítséget adni ebben a helyzetben a kismamáknak, akik úgy válnak anyává, hogy a legintenzívebb szakaszról semmiféle emlékeik nincsenek. Hogy a tapasztalatlan kismamát a nővérek úgy kezelik, mint egy ősanyát, aki a szülés és szoptatás ösztönével jött a világra, nem könyíti meg a helyzeted, hogy teljes legyen a kiszolgáltatottságod. Az altató tubustól köhécselsz, amitől úgy érzed, szétszakadsz. De az sem jobb, ha a szobatársak viccet mesélnek. Fáj, ha nevetek. Az ember nem is gondolná, hogy az a vágás a hasán, micsoda izmokat, idegeket vágott ketté. Rendbe jössz majd, de ehhez idő kell. Sok idő. A zuhany alatt állni kész logisztikai hadművelet, hogy a kötés el ne ázzon. Később aztán a többiek ülni nem tudnak, te egy öreganyó görnyedésével botorkálsz, mert a varratok két hétig egyre jobban húznak össze. Az emlékeztető heg pedig egy életre ott marad a testeden, bár ebben az egész történetben ennek van a legkisebb jelentősége. A felépülés hetei alatt (ami nem a varratszedésig tart ám) pedig képtelenség betartani az orvosi utasítást: Kímélje magát, ne emeljen! Hisz ott a baba, olykor a testvér, és persze a háztartás.  Nekem annak idején nem volt választásom, de örülök, hogy a gyerekeimnek így volt biztonságosabb. 

A kommentek között történetek, néha rémtörténetek, de miért is kellene magyarázkodnia bárkinek? Csak éppen az ilyen cikkek, a hatásvadászó címek és nem utolsó sorban az alattuk sorjázó kommentek olvasásakor sokszor gondolok rá, hogy talán nem is lenne olyan nagy baj, ha a Facebook beváltaná a "fenyegetését" és kivonulna Európából. 






A jóhiszeműség átka

 Már megint bebizonyosodott, hogy messziről leríhat rólam, könnyű hülyére venni. Ha csak kicsiben is, mert azért előbb-utóbb kapcsolni szoktam, de azok közé tartozom, akik elsőre túlságosan naívak, hisznek az emberekben. Aztán persze pofára esem. Hol kevésbé, hol jobban fáj, de mindig azt hiszem, tanulok belőle. Aztán úgy tűnik mégsem.

Tegnap a Rákóczi út "forgatagában" az árkádok alatt egy beszédhibás fiatalember állított meg. Van siket ismerősöm és azt hittem, felismerem, ha sorstársával találkozom. A srác arcán őszinte (őszintének tűnő) kétségbeeséssel fura hadarással elmesélte, hogy a vonaton ellopták a hátizsákját, a pályaudvaron azt mondták, hogy a kerületi önkormányzatnál kérjen segítséget, miután feljelentést tett a rendőrségen. De őt nem tudják, akarják megérteni, türelmetlenek a vidéki bunkóval, az emberekből kiveszett az együttérzés. Esküszöm, "élethű" a panaszáradat. Ennek ellenére érzem, hogy a megakaszthatatlan kissé zavaros hadarás célja, hogy egy kis pénzt kérjen, elküldi ő postán, csak egyszer érjen haza etc. Mondom, annyit nem tudok adni, amiért postáznia kéne, de 500 forinttal kisegítem, aztán a többit majdcsak összeadják még mások is, meg hát tényleg kell, hogy legyen erre egy megoldás a Hivataltól is. Már mennék, mert elég hosszúra nyúlt az egyoldalú beszélgetés, közben - ne akadályozzuk a forgalmat az amúgy széles járdán - lassan szinte beszorulok közé és az egyik oszlop közé. Őszintén? Egyre kényelmetlenebb a helyzet, hiszen valósággal a falhoz szorít a verbális energiája. 

Végre tehát eljutunk a pénzig. Soha nincs nálam sok, de ha lenne is, van egy lélektani határ, amin túl egyszerűen nem adakozom, mert nem oldhatom meg egymagam a rendszer hibáit. Már sejtem, sőt tudom, hogy palira vagyok véve, de tudom azt is, hogy csak némi apró árán szabadulhatok. Amikor megkapja, pillanatok alatt olyan átalakuláson megy keresztül, ami már tényleg ijesztő. Minden vagyok csak úrinő nem, és egyébként is kapjam be a lónak az ő szerszámát etc, nem idézném, mert a kézjelek is beszédesek. Hátam mögött már folyékonyra váltva ordítja átkait, én meg csak annyit mondok neki "jó alakítás volt, de ennyit ért. Közben csendben örülök, hogy nem vagyunk magunkban, ha kevesen is, de vannak körülöttünk, mert a verbális agressziója is szinte pofon vág. 

Hazafelé azon gondolkodom, hogy még csak hétfő van, de máris van miért utálnom az embertársaim jó részét. Megyek haza inkább a kutyáimhoz, vigaszért. Szerencsés vagyok. 

Ez pedig itt a "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" tipikus esete. A férjem előtt nem hoztam szóba, mert nem hiányzik a hegyibeszéde, úgyhogy ne árulkodjatok!