Morgan és a Mikulás ...

2010-ben a Mikulás fogta és a puttonyába rakta Morgant, lezárva, de nem elvéve az azt megelőző 15 évet. Morgan volt az én kutyám. Nem az első a családban, és hát nyilván nem is az utolsó, de ő az enyém volt.  Pedig ahogy az lenni szokott, nem én akartam, hanem a gyerekek. A férjem sem akarta, mert neki ott volt a tacskó, a családi hagyományos kurtalábú (bocs, tacsik, de hát ez az igazság!). 

Persze, ahogy az első kölyök goldeneket megláttam a Kutya újságban, már nem volt egészen kristálytiszta, hogy ki akarja jobban, hogy nekünk is legyen egy ilyen édestündérgombócplüssmaci. Egy szó mint száz, olyan erősen akartuk akkor már a gyerekekkel vállvetve, hogy meglett Morgan. 

Ő volt az első nagytestű kutya a családban, mi meg teljesen tapasztalatlanok voltunk, mert a tacsi más műfaj, ott csinálhatsz bármit, úgyis ő a főnök, szóval elég hamar megszületett a döntés, hogy egy ilyen nagy és erős kutyát nem hagyhatunk a fejükre nőni, irány az iskola. Igen ám, csak addigra hónapok teltek el és a tacsi addig is nevelgette. Sejthetitek. Felnőtt korára lett is Morganból egy majd negyven kilós „tacskó”. Mindenkinek nekiment, aki nála nagyobb kan volt, és persze a nevelőpapa is megtette, amit lehetett... megkeverte a krédót, aztán angolosan lelépett (német fajtája ellenére), ott hagyva ezt a papíron békés jószágot, hogy intézze el helyette a dolgot a nagyokkal. Már bérletünk volt az állatklinikára.

De a kutyaiskola egy más világ volt mindenféle értelemben. Morgan imádta, ha feladata volt, és amikor ott marasztaltak agilityzni, az maga volt a mámor. Ugrott, kúszott, nem érdekelték a mellette várakozó kanok, soha egy összemorgás nem volt a pályán. Oké, a parkolóban már figyelni kellett rájuk, de a pálya szent és sérthetetlen volt, ott egyszerűen nem volt helye verekedésnek, hiszen sokkal jobb móka volt az ügyeskedés. Az együtt töltött sportos évek kovácsolták talán olyan erőssé a kapcsolatunkat, talán ezért választott engem a családból, hogy egy fél lépcsőfokkal közelebb lehessek a többiekhez képest. Ennek az imádatnak tényleg csak minimális jele volt, mert a szívébe igen sokan belefértek... még az a másfél éves kisfiú is, akit életében először látott a Normafánál, és amikor a kicsi a szőrébe kapaszkodva lovagolni akart rajta, hát azt is békésen hagyta volna. Megtanultuk, hogy kiállításra nem viszünk kutyát, ha igazán szeretjük, mert az neki sem jó, a gazdának meg különösen nem az. Ráadásul nehéz elviselni a bírót, aki nem a Te kutyádat látja a legszebbnek. Hát, vak az az ember? 

Morgan a családunk tagja volt, nagyon sok időt töltöttünk együtt, sokat kirándultunk vele; ha nem volt velünk hiányzott nagyon. Aktív és teljes életet élt. Megadatott neki a kutya-család öröme is.

Amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy megöregedett, akkor vált végképp harmonikussá vele az élet. Már ismerte a korlátait, nem akart nagyfiúskodni, barátságos lett minden kutyával, egy élmény volt vele kimenni a parkba. A parkba, ahol a kezdeti harciaskodás miatt eleinte páriák voltunk. Most barátokat gyűjtött, mint például a kölyök angol bulldogot, Winstont, akivel szinte elválaszthatatlan barátok lettek. De ahogy a hónapok múltak, fel kellett készüljünk a majdani elválásra, és akinek kutyája volt már valaha, az ismerheti az érzést... egyszerre keserűen gyomorszorító és ugyanakkor büszke és beletörődő. Nincs mit tenni, a természet úgy találta ki ezt a dolgot, hogy nem maradhat velünk örökké. El kell engedni, bármilyen nehéz is. Egy főpróbán is átestünk, amikor egy hajnalon agyvérzést kapott és mi már azt hittük, eljött a pillanat. De hála nagyszerű állatorvosunknak, a törökbálinti dr. Kiss Csabának, Morgan még jó másfél évet velünk volt erőben, egészségben. 

Az utolsó hónapok pedig tisztes öregségben teltek, lassú út vezetett a végelgyengüléshez. Az állapota egyik napról a másikra vált kritikussá, amikor – ha igazán szerettük – nekünk kellett kimondanunk: Eljött az idő! Ez a nap éppen december 6-ra esett. Ültünk mindannyian az állatorvosi rendelő padlóján, mert nem akartuk a hideg fémasztalra feltenni szegény elfáradt testét. Az otthon-illatú rongyszőnyegen hevert, amit magunkkal vittünk; és simogattuk, ahogy szép lassan, békésen elaludt. Az, hogy örökre, csak nekünk volt nehéz. Négy év telt el azóta, de mintha csak tegnap lett volna, és bár van egy utóda, soha nem fogjuk elfelejteni, hiszen családtag volt. 

Morgan, még mindig nagyon szeretünk! 

***  

Morgan soha nem halványuló mély nyomokat hagyott bennem. 2009-ban nekiveselkedtem és megírtam az együtt töltött évek történetét. Persze befejezetlenül maradt a történet, mert ő akkor még ott volt velünk. Aztán 2010 decemberében vettem egy mély levegőt és megírtam a történet befejező részét, mert aktualitása lett. Szomorú, elkerülhetetlen aktualitása. Amikor most újra olvasom ezeket a sorokat, szinte hallom a szuszogását, érzem a szőre selymességét, ahogy fejét a lábamon nyugtatva békésen alszik, amíg én a feje fölött a billentyűket kopogtatom. Mintha tudná, hogy az a kopogás egy-egy betű, mondat, illat és íz az ő emlékeiből, a mi közös emlékeinkből. Hiányzik. Még mindig. És valamiért úgy érzem, szeretné ő is az utódját, mert tudná, hogy bármennyire is ajnározzuk Colint, őt senki nem tudja kiszorítani a szívünkből.

Kutyálkodás...

Ma jól megmondtuk a magunkét egy taxi(s)nak... illetve hát Colin... mégiscsak ő a pasi a párosunkban.

Történt ugyanis, hogy dobáltuk a labdát a parkban, az eb futkosott lelkesen, amikor is megjelent egy sárga taxi ott, ahol neki semmi keresnivalója nem lett volna, és leparkolt.
Colin megszerezve a labdát felfedezte a betolakodót és eléje állva egy ideig szemezett vele, aztán megugatta. A sofőr erre rávillantotta a fényszórókat. Na, itt picit aggódtam, hogy esetleg felmászik a motorháztetőre, de nem... mert ő higgadt eb... csak kihúzta magát még jobban, farka zászlózott, feje tökéletes kockát alkotott figyelő füleivel. Még egyszer elmagyarázta, hogy ez itt, így nem helyes, aztán ezzel a büszke tartással megfordult és visszakocogott hozzám. Colin nem egy domináns kan, de a labda és a labdázó terület szent és sérthetetlen. Ezt most már a sárga taxi is tudja :)

(megjegyzés: a kép nem ma készült, ennél sokkal, de sokkal peckesebb volt és komoly, mint egy vakbélgyulladás :) )

Mielőtt lemaradnék ...

Persze, vicc... amit a címben "mondok", hiszen november 29. van... hogy is maradhatnék le. Nyilván még meg is előzöm a hagyományokat (én magam is hülyét kapok tőle, hogy már novemberben javában karácsonyi díszben és lázban ég a város), de ma egy barátnőmtől kaptam egy linket, amin adventi koszorúkat kínálnak... csodás, egyedi darabokat, és erről eszembe jutott, hogy ebben a témában még csak addig jutottam el, hogy megvettem a gyertyákat, úgyhogy talán, ha nekiveselkednék...
És ha már emiatt fel kellett másznom a gardrób plafonjára szinte, akkor persze lerántottam azokat a zacskókat is, amikben a karácsonyi dekorjaim dekkolnak két ünnep között. Aztán ahogy az már ilyenkor lenni szokott, egyik dologból jött a másik, végül azon vettem észre magam, hogy lassan már a fát díszítem. Jó, azt azért nem, de már a bejárati ajtó kopogtatója is felkerült, bár azon még gondolkodom, hogy ez legyen-e a végleges változat, úgyhogy egyelőre kép még nincs róla. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy piromán hajlamom az idén is kielégítésre kerül. (Bár, nekem ehhez nem kell Karácsony, mert tökéletesen megfelel a Húsvét, a langyos nyári esték és úgy nagyjából az év 365 napja.)

Hirtelen döntés...

Történt vasárnap, hogy ismét kicipeltem a Zsibvásárba ezt-azt. Meg kell mondjam, meg vagyok elégedve, mert ugyan nem gazdagodtam meg ezekkel a kiruccanásokkal, de jópofa élmény volt, egy kis zsebpénz is származott belőle, és leginkább itthon mintha egy egészen kicsit több hely lenne a szekrényekben. Néha belegondolok, ha történne velem, velünk valami, a családom mi mindentől kényszerülne megválni, mert nyilvánvalóan senki nem akarna magához venni húsz fényképalbumot, teás készletek, bögrék sokaságát (hiába, na, nekem is meglehetnek a magam gyengéi), vagy akár a ház urának harminc évnyi National Geographic gyűjteményét. (ami mellesleg hinnétek, hogy eladhatatlan 30 ezer forintért??? Ez számonként még a száz forintot sem éri el! És még iskolai könyvtár sem tart rá igényt... Hihetetlen! No, mindegy, még nem adtam fel a reményt.)

Szóval, szisztematikus lomtalanításba kezdtem. Ami már legalább két éve nem volt a kezemben, az nyilván soha többé nem is lesz, alapon. Működni látszik a dolog. Apró szépséghiba, hogy még nem telt el vásározós nap anélkül, hogy valamit haza ne cipeltem volna az ott hagyottak árából. Ez pedig így ront a költséghatékonyságon, meg az itthoni helytakarékosságon. De a mostani vasárnapig azt hittem, uralom a helyzetet. Tényleg csak a szívemnek nagyon kedves és jutányos árú dolgokkal szemeztem, és még ezeken belül is igen visszafogottan. A húsz darab használt tenisz labdát most ne emlegessük, és különben is, azokat Colin idővel remekül hasznosítja majd, lévén a sportszer fogyóeszköz a mániákus labdázás közben.

De most vasárnap... a körülmények összejátszottak ellenem. A dolog régebben kezdődött, amikor egy árverező cégnél, ahol merőben más okból fordultam elő, láttam egy dobozt, hogy Bavaria kávés készlet velencei mintával... Mi vaaan??? Pont egy ilyen feliratnak kellett szemet szúrnia, amikor ezzel a Velencével én amúgy is el vagyok átkozva? Szombaton kalandoztam a netes adok-veszek oldalakon, keresve valami hasonlót, amikor is belefutottam egy készletbe, tizenezer forintért kanna, kiöntő, cukortartó és 6 kis mokkás csésze tányérokkal. Kicsit (nagyon!) barokkos aranyozás, velencei híres épületek az edények oldalán... ha az első őszinte reakciómat ide idézem, az kb. az volt: Jézusom, de giccses! Oké, mindenki megnyugszik, gép kikapcsol, vasárnap hajnalban korán kell kelni, és akkor még nem is sejtettem, hogy Colin miatt még korábban...

Vasárnap annak rendje és módja szerint a hűvös hajnalban kipakolászok az asztalon, indul a vásár. Hál Istennek, egyedül vagyok, így lehetőségem sincs körbefutkosni az árusok között, bár színezgetem a gondolatot, hogy majd 12-kor összepakolok és szétnézek. Hideg van. Mocorgok, forgolódok, eszembe jut a kocsiban lévő forró teás termosz és előre megyek a vezetőülés ajtajához. Mielőtt kinyitnám az ajtót, szemem a szemközt pakolászó árus portékáira esik. Lent a földön, egy lepedőn az a francos Bavaria készlet. Látom én, hogy nem igazán az én világom. Látom?  Kíváncsiság, Judit a te neved, vetek egy pillantást a magam portájára, senki nem akarja éppen felvásárolni, úgyhogy szólok a szomszédnak, hogy egy fél percre odalesek egy "kollégához", ha addig figyelné az asztalomat. Persze, menjek csak! Én marha meg megyek...

Mennyi az annyi? - persze, ez az első kérdés, ahelyett, hogy térdre esnék a hideg betonon és megnézném, hogy mire alkudozok. De ahogy később Alessia megfogalmazta, nyilván be voltam fagyva... beleértve a szemem nyílását is. Kár, hogy a szám nem fagyott be!
2.500 pénz a kanna, cukortartó, kiöntő és két kis tányér... még örülök is, hogy nem kell a használhatatlan kis csészékkel foglalkozni, mert nincsenek is. Nyilván az eszem itt csúszott végképp mellékvágányra. Mondom (mert piacon vagyunk, ugyebár): 1.500. Mire a fickó: Legyen fele úton: 2.000... Á, nem, legyen inkább 1.800... némi szipogás, bajusz rángatás, aztán rábólint. 1.800,-
Na, mondom, momento, hozok pénzt is, meg egy dobozt, amibe elpakolhatom. Tánclépésben megyek vissza, aztán ahogy rakom a dobozba a "kincseket", látom ám, hogy a kanna csőre törött, úgy van megragasztva... szívom a fogam, megérdemlem, néztem volna meg előbb, de nem én, Golden, született Csekonicslány, fizetek és gondolatban verem a fejem valami kemény felületbe... de barátunk roppant rendes ember... nyilván a szemétből kotorta, már így is nyerni fog rajta, ha nem marad a nyakán, aztán mondja, ő korrekt ember, ne legyen rossz a szájam íze, legyen ez csak 1.000. Na, hát ennyiért meg a hülyének (lásd ÉN) is megéri... valami majdcsak lesz vele, max. bazsalikomot ültetek a kannába és a kis tejkiöntővel fogom locsolgatni XD

És ha valaki azt meri rá mondani: giccses, az nem a barátom. Ezt ugyanis csak én mondhatom. Mert amúgy tényleg az!
P.S: a piacra meg már úgyis csak tavasszal megyek ki újra... ugyanis egész nap ott ácsorogni durva hideg van.

Ünnepnap

Ilyen volt

Ilyen lett

közte meg eltelt pár év *sóhajhegyek... Ma 29 ... el sem hiszem...

A fürdőszoba-hadművelet :)

Mindig fájdalmas helyzet, amikor egy várhatóan horribilis kiadás előtt áll a család. Mi húsz évvel ezelőtt nem sajnáltuk a pénzt a fürdőszoba felújításakor és egy kifejezetten idő- és ízlésálló csempe és szaniter-család mellett döntöttünk. A „jázmin” színvilág kellemes, könnyen tisztán tartható, jól dekorálható. A fürdőszoba ennyi éven át jól állta a család általi fokozott igénybevételt (beleértve a négylábú családtagot/tagokat), de az idén szó szerint is repedések támadtak a bombabiztosnak hitt csempén. Nevezetesen a kád oldalán és az egyik lerakó felületen. Egy csempényi területen konkrétan ki is potyogott a törmelék. 

Körbenézel, mindenütt hibátlan... biztosan lehetne mást, talán szebbet is, modernebbet is felrakatni, de három méter magasságig (fa álmennyezetig) kicsempéztünk anno egy kb. 15 nem-es fürdőszobában. Ezt leveretni és újraburkolni ... ehhez minimum egy harisnyaálarcos bankos kaland a beugró. Úgyhogy maradt az ötletelés, hogy mivel lehetne jóval olcsóbban álcázni a szépséghibákat. 

Első lépésben az ún. „kavics-mozaik” merült fel. Tervezgetjük a szabálytalan formában szinte a padlóról felkúszó mintát. Nem lesz kis munka, de eltökéltek vagyunk. A cég honlapján legalább tizenötféle színvariáció. Kitaláljuk, hogy melyik legyen... ki is megyek személyesen Világvége utca túlsóra, ahol ki is derül, hogy kétféle kapható, az is csak megrendelésre, a többit a gyártó tulajdonosváltás miatt kivonta a gyártásból. Na, remek. Választunk a kettőből. 2-3 hét a szállítási határidő. Kaptunk mintadarabokat (a nem kapható színekből is)... játszhat a gyerek és elvan...

A második lépés innentől szinte magától adódik. Verhetjük is a fejünket a falba, hogy nem ez jutott hamarabb az eszünkbe, mert akkor beljebb lennénk majd 30 ezer forintnyi feleslegesen megrendelt „kaviccsal”. Barátosnő kézműveskedik, jelesül tiffanyzik. És nemcsak lámpákat, gyertyatartókat, hanem helyes kis figurákat, méheket, darazsakat, katicákat, naplementét és pillangót. Évek óta gyűltek a kis figurák, most játékosan a repedések elé próbálgatjuk őket... és lőn... egy kis szilikonkaucsuk és ez lesz a megoldás. Nyilván nem tökéletes, de klasszisokkal jobb, mintha a repedéseket és kitört csempéket nézné az ember és összehasonlíthatatlanul kisebb felfordulással jár a munka, mintha fürdőszoba-felújításba kezdenénk. Egyelőre...

Ps. a legdurvább "sebekről" nem készült időben fotó sajnos... hiába na, apa keze mint a villám :) A gyöngyös üveg és mécses pedig végre megtalálta a helyét.

Ma ...