Kölcsön-blog és egyéb bajok...

Bocs, azoktól, akiket nem érdekel, de volt nekem egy másik blogom, ahol írtam ezt-azt, és ma sikerült egyetlen laza mozdulattal két év munkáját taccsra vágni. Nem is ezt sajnálom annyira, mert az anyagok megvannak és vissza tudnám pótolni az újonnan nyitott blogba, de akik odajártak a www.lassukeringo.blogspot.com-ra naponta és várták a friss részeket, azok holnaptól csalódottak lesznek és ez bánt, tényleg nagyon bánt.
Némelyikük talán elnézett ide is, és miatta, miattuk írom ezeket a sorokat.

Nagyon sajnálom, ami történt és azon vagyok, hogy a probléma megoldódjon, de ez legkorábban is csak néhány nap múlva derül ki. Ha a letiltás visszavonásra kerül és a blogot, illetve a hozzá tartozó mail-t visszakapom, akkor egy baromi nagy sóhajtás és levegőbe öklözés után folytatom ott az írást és itt most megesküszöm, hogy nem piszkálok bele olyasmibe, aminek a következményeivel nem vagyok száz százalékosan tisztában. De ha nem állítják vissza... nos, akkor egy új blogot fogok csinálni és annak az elérhetőségét itt is közreadom.

Ha valaki nem akar a bizonytalanra várni, adjon mail-elérhetőséget és elküldöm neki az aktuális fejezetet addig is.

... és most megyek és kicsit beleverdesem a fejem a fürdőszoba csempébe... mert én megérdemlem...

Belső muszájból újabb bejegyzés a nagy hallgatásban XD

Alessiában az (is) a jó, hogy mindig meg tud lepni valami ötlettel, hogy hova menjünk okosodni. Ilyen volt Varga Lóránt caminós estje, de ilyen volt tegnap Vancsó Zoltán fotós estje is. Még sosem hallottam róla, ami egyrészt nyilván engem minősít, ...vagy mégsem, mert hát nem is kell nekem mindenkit ismerni.

Szeretem nyomogatni a kis automata fényképezőgépem gombocskáját, nagyképűen  fotózásnak is hívom, holott tisztában vagyok vele, hogy nem véletlenül nem az én „kiállításomra” igyekeztünk tegnap, de egy szó mint száz, szeretem a fotókat. Szeretem a múlt kis megőrzött pillanatait, életünk filmjének kimerevített kis kockáit, amik szinte kivétel nélkül szép emlékeket idéznek fel bennem. 

De szeretem mások képeit is, akik néha egészen komoly, hol megható, hol elgondolkodtató, hol megrázó pillanatokat őriznek meg a jövőnek.

Szeretem, ha valaki szinte megszemélyesíti a képeit, amikor látva egy fotót, azt mondhatom például, ez olyan Alessiás (bocs) . Vancsó Zoltán képei mások... nyilván ezekre is mondhatnám, hogy olyan Vancsós képek.

Vancsó Zoltán ritka szimpatikus fotós... úgy beszél a munkájáról, a meglepően  hosszú múltra visszatekintő munkásságáról, mint egy kedves időtöltésről, kicsit szégyenlősen, lazán anekdotázva, lelőhetetlenül mesélve róla, hogy ő tulajdonképpen nem is szeret beszélni a fotózásról, ő csinálni szereti. Mindennél jobban. És a kedves közvetlenséggel előadott szavaknak hiszel, ahogy ma divatos fogalmazni, hiteles az egész fickó. Hálás vagy neki, amikor a nézőtéren ülők arcába mondja, amit mindig is sejtettek, hogy egy kép nem feltétlenül a technikától, a drága masinától jó és kel önálló életre, hanem attól, hogy én, te, ő... megláttuk benne a megmutatnivaló történetet. Na végre! Sehol egy nagyképű, én vagyok a művész, ti meg csak a kis műkedvelők - manír!

Már eleve a fekete-fehérhez való viszonya érdekes. Én is szeretek sok képet fekete-fehérben, de a világ számomra mégis színes. Ahogy ő látja, úgy én nem, vagy csak nagyon ritkán. Amit ő lát meg benne, afölött én valószínűleg elsiklom, de hát végül is ez nem baj, nem láthatjuk ugyanazzal a szemm el a környezetünket, hiszen mi magunk is különbözőek vagyunk. És valószínűleg unalmas is lenne. 

Az előadásban volt egy nagyon érdekes rész, ahol ugyanazon a helyen más fotósoktól készült képeket mutatott egymás mellett a saját képeivel. Ugyanazt látták mások, máskor, mégis kísértetiesen hasonlóan. Igen, ilyen is van. Biztosan. De ha lenne rá lehetőségem, hogy én is odaálljak abba a szemszögbe, szerintem egészen más látnék. És ezt itt minden nagyképűség nélkül mondom. Ez tény. Mert számomra mást mutat meg magából a világ.

Müller Péter azt írta Vancsó képeiről, hogy meditációs objektumok. Békét teremtenek a szívünkben.  Tulajdonképpen tökéletes megfogalmazása az estének. Persze, ehhez hozzájárult a slide-show-szerű feldolgozás, ami már önmagában is újszerű, megkapó volt. A képek talán nem is keltek volna ennyire életre a falra feltéve, bekeretezve, kis méretben. Nem, ehhez ez a tér, ez a nagyítás és főként ezek a zenék kellettek. Ahol békésen megfért egymás mellett Mahler és Pat Metheny.

Álljon itt néhány link, ahol a Youtube-nak hála, némi ízelítőt kaphattok az este hangulatából (bár, nem ott készült felvételek, de a képek egy jelentős része ott is szerepelt)

http://youtu.be/ZO1Iads8T2k 

http://youtu.be/_XtPK_7pkKs 

http://youtu.be/XwepOGn3UYs 

http://youtu.be/1rv0E_Cj7Pc  

http://youtu.be/0hYnUlARKwQ 

Ne hagyjátok ki a linkek átnézését, mert rövidek, de igazi élmény mindegyik!

KEHÜ

Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok mindenkinek, aki még ide-idenéz, reménykedve benne, hogy egyszer még kedvet kapok az olvasgatáson túl az írogatásra is... itt...

Romantikusabb lelkületűeknek, akik olvasgatnak ilyen írásokat, megsúgom, most ilyesmiben "utazom" a lassukeringo.blogspot.com - on. Ha érdekel, gyere, merthogy a puding próbája is az evés! XD

Mostanában...

Hát, mozgalmas volt az év kezdete mindenféle tekintetben... de ami miatt igazából ebbe az írásba kezdtem, hogy hosszúnak tűnik ez a tél nagyon, és a március 15-én mindent betemető hó már nekem, a megszállott hóimádónak sem esett jól.
Tíz nappal korábban Londonban napoztam a kellemes tavaszi napsütésben, most meg újra magamra rántottam a ruhásszekrényt és egy-egy parkbeli kutyázás után elgondolkodtam rajta, hogy lenne létjogosultsága egy nagy bögre forraltbornak. Március idusán!
Itthon a kényelmes melegben,  vagy a széltől letakarított járdán szaporázva a lépteimet a kellemetlenül szembe fújó szélben, azt hittem, hogy ez már tényleg mindennek a teteje.
Aztán bekapcsoltam a tv-t és összeszorult szívvel hallgattam a fáradt, fázó, fásult embereket, akik a hó fogságában töltöttek órákat a csodában, embertársaik segítőkészségében bízva. Elképzelhetetlen volt a  szituáció, mint ahogy az is, a napi hírek "fényében", hogy a segítség meg is érkezik. Nem a hatóságoktól, hanem magánemberektől, gonosz módon "megtréfált" lánglovagok személyében, akik erejüket megfeszítve igyekeztek biztonságba juttatni az úton rekedteket.
Szerencsém volt, hogy nem kellett átélnem ezt a kétes értékű kalandot, de meghatott az az egymásra figyelés, ami ha másban nem, akkor facebookos üzenetek formájában is megjelent. Egy hálás köszönet itt a várakozókhoz eljuttatott forró tea miatt, ott egy felhívás, hogy menedéket keressenek egy érzékeny rakománynak. Mostanában divat szídni az internetet, bár nem ő tehet róla, ha az emberek nem úgy és nem arra használják, ami a tényleges szerepe lehetne. De most megérezhettük mindannyian, hogy milyen jó, hogy van. Hogy a család híreket kaphat, hogy a segítség útmutatást... szép volt, megható az összefogás. Végre valami igazán emberi, amitől elszoktunk mostanában!
Tudom, hogy ez valószínűleg nem jut el a címzettekhez, de egyszerűen muszáj nekem is itt, ezen az alig néhányak számára ismert fórumon megköszönnöm, hogy minden korábbi riasztó példa ellenére, nem halt ki még az emberség belőlünk. Ettől valahogy jobban indultak a napok mostanában.

Apró titkok a konyhából

Hát, valljuk be, ennek a blognak a gasztronómia nem jellemző posztja, de ma... ma olyat trükköztem...
Alapvetés, hogy szeretjük a halászlét. A jót, a még jobbat és persze a legjobbat. Most kövezzetek meg, de a mirelit sűrítményest is lehet jól megcsinálni, kipróbáltuk és ha az emberen erőt vesz a lustaság és nem akar passzírozni, akkor igenis jó halászlét lehet csinálni az alap segítségével, és főleg gyorsan.
Úgyhogy a mélyhűtőben mindig lapul 1-2 dobozkányi. Halat venni viszont többnyire bonyolult, mert nem esik útba az üzlet, ahol kapok, úgyhogy mostantól trükközni fogok, mert kipróbáltam valamit és működött... hehe, még mindig nem mondtam egy szót sem a lényegről, pedig már hány sort kalapáltam ide.
Az egész Londonnal kezdődött... meg a fish and chips-szel, ami ízlett. És a férjem most újra megkívánta, mert a közértben ráfókuszált az "alaszkai tőkehalfilé" feliratú csomagra, és a fenti csemege köztudottan ebből készül. Köztünk legyen szólva, én utálom ezt a nyavalyást, mert ahányszor próbálkoztam, mindig fröcskölt, mindig letapadt, a maradékot többnyire kanállal kellett volna megenni, de ma...
-egyrészt túlsiklottam a problémán, hogy a párizsi bundában sült hal megint le fog ragadni, ezzel nincs mit csinálni, a kinti minőséget én akkor sem fogom hozni, ha újraszületek;
-másrészt túlsiklottam a problémán, hogy ma megint büdös lesz a lakás éjszakára és fél órát suvickolhatom a tűzhelyet és környékét a spriccelősen sülő hal miatt;
-harmadrészt feldaraboltam az egyik halszeletet, és a többiekről levágtam kisebb darabokat, aztán ezeket a falatokat beledobáltam a forrásban lévő halászlébe, kis fűszerezés és az eredmény hamisítatlan harcsa-halászlé lett XDDD Tekintve a harcsa aranyárát és a jóval kedvezőbb tőkehal-árakat, félek, nem csak én találtam fel a spanyolviaszt, de legkésőbb most megosztottam az écát.

London 5.nap / szerda /hazautazunk

Korán kelünk, mindenkiben ott mocorog az utazás miatt újraéledő kis izgalom. Lehúzom az ágyneműt, a gyerekkel együtt felhúzzuk az újat, pakolászunk, üldögélünk, kicsit ölelgetjük egymást. Reggelizünk, beszélgetünk és délelőtt ide vagy oda, de elfogy a tegnap esti pezsgő maradéka. Megállapítjuk, hogy a gyerek kedvenc színe lett a szürke (az ő akárhány árnyalatában), s nekem eszembe jut, hogy csak nem azért, mert a várost többnyire belengő borús időjárás következtében alakult ez így? De a szürkéskék szeméhez egyébként határozottan jól áll. Aztán az órára nézünk és meglepve állapítjuk meg, hogy idő van, lassan elsétálhatunk a buszhoz. 

A busz már beérkezett, búcsúzkodunk, mindenki egy kicsit zavart, mert mit lehet mondani, amikor legszívesebben vinnénk magunkkal haza, de közben tudjuk, hogy ott van jó helyen. Tudja ezt ő is, de máris hiányzunk neki, még a fülembe súgja, hogy így még betegnek is jobb volt lenni. Felszállunk, mielőtt valamelyikünk elbőgi magát. 

Az út a reptérre most valahogy hosszabbnak tűnik, mint idefelé jövet, de végre kint vagyunk, becsekkolunk, aztán eszünk pár falatot, majd nyílik a kapu és mi is beállunk a sorba. Kicsit szervezetlenebbnek tűnik a dolog, mint odahaza, de azért lassan elérkezik a pillanat, hogy elsétálhatunk a gépig és elfoglaljuk a helyünket. Rövidesen a gép hangtalanul tolatni kezd, miközben a stewardessek bemutatják a biztonsági tudnivalókat. Mire befejezik, a gép a kifutópályára állt és feldübörögnek a motorok, meglódul a vasmadár, aztán pár pillanat és máris a levegőbe emelkedünk. A parányi ablakon keresztül veszem videóra, hogy itthon a nagyszülők is átélhessék ezt a semmi máshoz nem hasonlítható érzést. 

Aztán csak suhanunk a felhők felett és én próbálom összefoglalni magamban az elmúlt napokat.

London továbbra is a rendezett káoszt jelenti számomra. Mindenki hamisítatlan angol hidegvérrel éli a mindennapokat, de én még ma sem értem, hogy csinálják, hogy a piros lámpáknak fittyet hányva is nyugodtan, biztonságosan közlekednek, az autósok előzékenyek; ha egy gyalogos eléjük lép, nem szállnak ki, nem ordítanak ki az ablakon, hanem a fékre lépnek és legfeljebb megtörlik a homlokukat. A millió busz, amelyek a kiírás szerint addig mennek, de közben itt már kirak mindenkit, mert ma csak eddig. 

A mindent kártyával megoldó rendszerek, amikben követni sem tudom, vajon mire lesz még elég a Oyster kártyámon lévő összeg… nem szívlelem ezt a bizonytalanságot, de a gyerek szerint könnyen megszokható, és valószínűleg a közlekedési vállalatnak is így éri meg. A bérelhető biciglik, amikre most nem tudtak rábeszélni, de tudom, ha egyszer még visszajöhetek, biztosan ki fogom próbálni azt is, mert akkor már nem feltétlenül tekergetem a fejem mindenfelé. A legkevésbé a jobbra figyeléssel volt gondom. Egyrészt a gyengébbek kedvéért a zebra előtt ott a felfestés, melyik irányból várd a lóerőket, másrészt elég hamar automatikussá válik. Csak aztán otthon ne csapjon el senki az első napon, amikor nem a megfelelő irányba leselkedek.  

A hihetetlen nyugalom, amit a parkok biztosítanak az itt élőknek, legyenek akár őslakosok, akár néhány napig itt kóborlók. Erről aztán eszembe jut az is, hogy mennyi mindenre nem volt idő:

Mert eljutni a Regents parkba, a 101 kiskutya történetének helyszínére, ez is felkerül a listára. Mint ahogy a Wembley, Wimbledon és rengeteg hely itt a városon belül, múzeumok, sőt színház. Igen, egy színházi előadás mindenképpen, akkor is, ha egyetlen szavát sem értem, de látni Helen Mirrent vagy Rowan Atkinsont, esetleg Rupert Everettet vagy Judy Denchet élőben, a világot jelentő deszkákon… erre mindennél jobban vágyom. 

Rob hiányzott. Azt hittem, lépten-nyomon beleütközöm majd, de hát ilyen az én szerencsém, már éppen hetek, sőt hónapok óta önkéntes száműzetésben van Ausztráliában, a Rover forgatásán, így aztán a pletykalapok sem igen foglalkoznak vele, hiszen alig szivárog ki valami kis apró információ vagy kép a forgatásról. (A sors szeszélye, hogy itthon tudom meg, hogy éppen március 5-én új forgatási képek kerültek elő – ezuton is kösz a szülinapi ajándékot, Rob!)Szóval, az ajándék boltocskákban sem lelem fel sem naptáron, sem pólón, sem hűtőmágnesen… eltűnt, bár lehet, ő ennek örül a legjobban. Egyszer azt nyilatkozta, hogy Londonban az a jó, hogy itt még ő is el tud tűnni, elvegyülni. Tekintve, hogy állandóan a fejébe húzza azt a nyomorult gyerekcsináló sapkát vagy a cap-jét, hát most tuti szemet szúrt volna a tömegben, mert mindenki más hajadonfőtt közlekedett a tavaszi napsütésben. 

Kedden délután, amíg a gyerekre vártunk, egyébként az internetezésre is alkalmas tévén Robos videókat nézegethettem, hátha beindítja fizikailag és agyilag is lefáradt ihletemet; és még a párom is megjegyzi (aki mellesleg hihetetlen toleranciával kezeli megkésett bakfismániámat), hogy ez tulajdonképpen egy helyes, közvetlen kölyök. Pontosan. Hát, ezért is szeretjük. Többek között. És Londonhoz talán mégis csak hozzátartozott volna az is, hogy Barnesban sétálva… mit is… közös fotó?... á, nem hiszem, gyávább kukac vagyok én annál, meg különben is… de azért a remény hal meg utoljára… na ja, ha egyszer ő a gyilkos ;)

London 4.nap / kedd

Tulajdonképpen ez a születésnapom, de úgy tűnik, erről mindenki megfeledkezett. Oké, még én magam is. Egészen addig, amíg menyem sms-e meg nem érkezik a jókívánságaival. Gyerek munkába el. Úgy tervezi, hogy 4-kor hazaindul, de még beugrik egy fodrászhoz. Ez várható volt, mert most a legjobb a haja, ez pedig rossz szokása a fiaimnak, hogy az első dicséret után máris rohannak rövidebbre vágatni. A síelés alatt növesztett kis szakáll is már a múlté, teljesen odavagyok. Odakint fantasztikus idő van, ami annyira megzavar bennünket, hogy már 9 órakor nekiindulunk a városnak. 

Napközben aztán érkeznek az sms-ek otthonról is. Én is írok a gyereknek, hogy a közérzetéről érdeklődjek, de válasz nem érkezik, ez kicsit ront az amúgy felhőtlen hangulaton. Estére kiderül,  hogy bár minden sms-em elment, a gyerek egyet sem kapott meg. A szolgáltatót ez ügyben alighanem még megfenyítem – fogadkozom erősen. 

A Victoria felé indulunk, aztán végig a Buckingham Roadon a Buckingham Palotáig. Már ismerős az útvonal, nem is kell figyelnünk, merre tovább, a láb ismeri már a járást, a szem pedig pásztázhatja a felsőbb régiókat. A Palota előtt még egyszer megkukucskálom a medvesapkás palotaőröket, aztán irány a teret uraló emlékmű, a jó öreg Viktória királynő szobra. Közben hintó érkezik a palotába, majd kis idő múlva távozik is. És megőrülök, mert nem is figyeltem, milyen zászló leng a palota tetején. Bár, ha Queen Elisabeth a városban van, de nem a palotában, hanem kórházban… nos, őszintén szólva nem tudom, melyik lobogó volt fent, ráadásul a szélcsendben úgy lóg az árbócon, hogy a fotókról sem tudom beazonosítani. 

Elindulunk a Mall-on a Piccadilly Circus irányába. Nem megyünk be a parkba, hiszen ott már sétálgattunk, most a sugárút az érdekes. Több filmből is ismerős a környék, nem utolsósorban a minap látott Johnny Englishből. Megfogadtam, hogy nem mondom többé, de ez is nagyobbnak tűnt, bár a valóság sem rossz. Rendőrlányok érkeznek lovon, rendőr fiúk BMW-motorokon. Na igen, a nemek a lóerőt is másképpen képzelik el. Az út végén biciglis fekszik a földön, kedélyesen beszélget a sofőrrel, aki elkaszálta és a rendőrökkel, mentősökkel, akik közben teszik a dolgukat. 

A Picadilly … már szégyellem… ilyen kicsi? Eddig többnyire felülnézetből láttam, de sokkal nagyobbnak tűnt a tér és nagyobbnak a tömeg a szobron lógva. Most majdnem egyedül próbálok felkapaszkodni az egyik tükörfényesre kopott levélmintára, aztán feladom és csak álldogálok a nyilas angyal, a keresztény felebaráti szeretet jelképe előtt. 

Aztán elindulunk a Trafalgar Square felé. Az egyik kirakatban csodás torta-remekek hívogatnak eperrel gazdagon díszítve. Szívem szerint a kisebb 8 szeletesből vinnénk is haza, ha… ha még nem bolyonganánk fél napig a városban, és ha a gyerek gyomra nem tiltakozna a krémes finomság ellen a tegnapi nap fényében. Na, majd ezt is legközelebb!

A Trafalgar Squere tulajdonképpen London központja. A Nelson oszlop, az oroszános szökőkút, a Nemzeti Galéria… önmagában egésznapos program. A mögötte elterülő színházi negyedben próbálom beazonosítani a BD2 londoni premierjén látott erkélyt, sikertelenül. Ettől kicsit depis vagyok, és morózusan szopogatom el a Pret teraszán a kapucsínómat, amíg apa be nem jelenti, hogy most jött el a pillanat, amikor nekiindulunk a Borough Marketnek, mert ebédidő van. Ez megújítja az energiáimat és a vasúti híd melletti gyalogos hídon átkelve követem a párom és a hasam hívó szavát. Az a szendvics, igen, ma az lesz az ebéd. Belehaltam volna, ha aznap a stand éppen zárva lett volna. De szerencsénk volt. Nem úgy a templomkertben, ahol – úgy tűnt – fél London majszolgatta az ebédjét a ragyogó napsütésben. 

 

Jóllakottan ballagtunk újra lent a Temze parton, élvezve a napsütést, amikor hirtelen földbe gyökerezett a lábam. Hiszen még nem is söröztünk! Az épületek között megbújó kalózhajó melletti sörözőben én üres helyet keresek, párom a sört szervírozza. Az egyetlen asztalnál, ahol látok még két üres helyett, korunkbeli házaspár üldögél. Hanyag magabiztossággal – ami fogalmam sincs, honnan jött rám – megkérdem, szabad-e a két hely, ők udvariasan hellyel kínálnak, aztán mosolygunk egy kört, mire megjön Tibor a sörökkel, Guinness… ofkorsz XD – és élénk beszélgetésbe elegyedünk hirtelen. Őladysége kicsit rámenősen kíváncsi, honnan jöttünk, mit csinálunk. Tiszta M a James Bondéktól. Apa meg jó hangulatában elmondja, hogy a gyereket látogatjuk meg, mert itt dolgozik. A hölgyemény kemény beszélgetőfél, mindenre kíváncsi, ha nem érkezik meg időben a fish and chipse, talán még mindig minket vallat. 

A nap olyan erősen süt, hogy nekivetkőzünk, de még így is melegünk van. Shakespeare Globe színháza olyan, mintha a mester még mindig ott álmodná színpadra a műveit, pedig az eredeti épület leégett, aztán a felújítottat meg lebontották, mígnem az 1990-es években az eredeti tervek alapján újra felépítették. Megyünk tovább a London Eye felé, ahol a tömeg hirtelen besűrűsödik, mint a lekvár, amit a tűzhelyen felejtettek. Aztán a tömeg szétválik, hogy kikerüljön egy reklámtáblát, amin végre Roberttel szembesülnék, már ha rá lehetne ismerne a Tussaud múzeumban kiállított viaszkorpuszára. Apa szerint az azért valami, ha Beckham és Kate Winslet mellé pont őt választották, de én elégedetlen vagyok. Egyrészt a bábu miatt (Kate-et miért lehetett olyan jól megcsinálni?), másrészt a sehol se fellelhető Robos relikviák miatt. Már egy Cullen címeres hűtőmágnessel is beérném. XD

 

Újra átballagunk a Westminster bridge-n, dotálva a hídon dudáját fújó skót dudást, ha már Loch Ness-nél a parkolóban annak idején csak stikában csináltam róla felvételt; aztán el a Parlament mellett. A kőcsipke varázslatos, az óra durván magasan van, de nekem tetszik az ebből a szögből meglőtt fénykép. Aztán végre ott állok a Westminster Abbey mellett. Nos, ez sem olyan magas, mint a hülye légifelvételek alapján gondoltam, de tetszik, igazán tetszik a királyi család koronázási temploma. A templomban állítólag 3300 híres brit talált végső nyughelyére, köztük Isaak Newton, Charles Dickens, de Charles Darwins, sőt Georg Friedrich Händel is (itt a miértnek azért illene utána járnom). A Dean’s Yard feliraton diszkréten elmosolyodom, akármi is található a gondosan őrzött falakon belül, nekem és még néhány barátomnak egészen biztosan mást juttat majd eszünkbe.

Elfáradtunk. Tudjuk mindketten, hogy még rengeteg mindent nem láttunk, elmentünk mellette meg sem állva, kikerültük, el se indultunk feléje, de most úgy érezzük, ennél többet egész egyszerűen képtelenség lenne ebbe a néhány napba sűríteni. Kis vállrándítással elfogadjuk a tényt, hogy ide még vissza kell jönni! Erősen reménykedünk is, hogy tényleg lesz rá lehetőségünk. Most mindenesetre hazafelé vesszük az irányt, a kertek alatt levágva, olyan utcák során, amerre még talán a gyerek se járt, pedig ő aztán elég sok zegét-zugát bejárta már a városnak. 

Szinte pontban négy órakor lépjük át a lakás küszöbét, ami konkrétan 7 óra sétálgatást jelent. Ennyi volt. Majdnem hat óra, mire a srác is hazaér, útba ejtette a fodrászt, aki olcsón levágta a haját 10 fontért, ezt most inkább ne számítsuk át forintra, mert akkor egészen más véleményünk lesz az árról. Érkezéskor azonnal a nyakamba borul és boldog szülinapot kíván, miközben egy Moet pezsgőt nyom diszkréten a kezembe. Vigyorgunk és nemsokára koccintunk is. Nekem a legnagyobb ajándék, hogy mosolyogni látom és érzem a homlokán, hogy már nem lázas. Aztán a férfiak felkerekednek és elindulnak vásárolni. Hoznak a vacsorához salátát, az esti meccshez sört, nekem még egy kis pezsgőt és az első napon megkívánt Ben & Jerryt. 

Elmeséli, hogy a főnöke kereste telefonon, hogy milyen volt a síelés. Elmesélte, hogy minden remek volt, csak hazaérve itthon elkapta valami kis vírus. Ó igen, az sajnos most gyakran támad, a királynő is emiatt került kórházba, és ő is majdnem lemaradt a hivatalos útról, mert néhány napig megkínozták ugyanezek a tünetek. Szülők megjöttek-e? Megjöttek, tetszik nekik a város, csak sajnos elszaladtak a napok, holnap már indulnak is haza. Ó, akkor reggel be ne menjen, maradjon velük, amíg csak lehet, aztán dolgozzon majd otthon egy kicsit. Legalább a vírust is jobban kiheveri. Na, hát így megy ez ott a messzeségben. Azért jó tudni, hogy ilyen családias a hangulat a cégen belül.

A meccs lassan véget ér, mindenki pilledten pislog, elbújunk hát aludni.