London 3. nap / hétfő

A harmadik napra fizikai fáradtság ide vagy oda, az alvási szokásaimon nem igen tudtam változtatni. Irigykedve néztem a hajnali félhomályban, ahogy a párom édesdeden húzza a lóbőrt, aztán jobb híján Lackfi János: Milyenek a magyarok? c. könyvét lapozgattam. Tömény irónia, de az a szomorú, hogy minden szava ütősen igaz. Egy mondatban összefoglalva: A forgóajtóban onnan tudod, hogy az utánad belépő magyar, hogy előtted megy ki.

De aztán végre mindenki magához tér és reggelizünk. Hétfőre a gyerek szabadságot vett ki, úgyhogy ma is egymásba kapaszkodva rójuk az utcákat. Először metróra ülünk és a Towerhez suhanunk. Tudom, hogy csak ismétlem önmagam, de csalódás, hogy ilyen kicsi. Pedig biztosan nem, csak olyan hatalmas modern épületek veszik körbe, hogy azok között eltörpül. Ráadásul bennem valami olyasfajta kép élt, hogy ez a négy tornyos épület, melynek udvarán VIII. Henrik feleségei fejvesztve menekültek a házasságból (oké, ez rossz poén volt), valami kis dombon állt, kiemelkedve a környezetből, mondhatni a város fölé magasodva; a valóságban pedig egyáltalán nem. 

Aztán végre a kedvencemhez érünk, a Tower bridge-hez, ami nem tud annyira kommersz londoni látnivaló lenni, hogy ne akarná az ember milliomodszor is lefotózni. Ott van minden londoni képeslapon, utikönyvben, ajándéktárgyon, de mégis újra és újra meg kell örökíteni, mert London, egy londoni élményelő csak emeletes busszal és Tower híddal együtt teljes. A szél kíméletlenül  madárfészket csinál a hajamból, miközben átkelünk a hídon és a közeli Borough Market felé vesszük az irányt. A mellette lévő kávézóban benyomunk egy talán túlontúl is édes mandulás croissant-ot és egy hatalmas csésze kapucsínót, kihasználva a hely nyújtotta szélvédet zugot, aztán a piac felé indulunk. Nagy kaland, átmegyünk a szűk utcácska túloldalára.   

Tényleg csak mutatóban van nyitva néhány árus, de a lényeg a sülő malac, az igen, az ott pironkodik, bár már elég jelentős része hiányzik, köszönhetően a stand előtt türelmesen ácsorgó sornak. Pulled porknak nevezzük, nem is figyelve, ők milyen névvel illetik ezt a fantasztikus csemegét;  a puha ciabattába pamacsolt almaszószt és a ropogósra pirult bőrös husikat. Kölyök és én elég mafla módon elteltünk a süteménnyel és a kávéval, így kicsit irigyen nézzük, ahogy apa jóízűen tömi a fejét. Mindegy, gondolatban feljegyezve, hogy hazaindulás előtt még teszünk erre egy görbe kitérőt. 

A szendvicset a park melletti kápolna kertjében fogyasztja el a szélcsendes napsütést élvező közönség. Fejünk fölött nyílik a cseresznyevirág, a korhadt fakereszten színes tollú énekesmadár köszönti trillával a vitathatatlanul próbálkozó tavaszt, miközben a napsütötte kertben a nárciszok bontogatják szirmaikat. Napozunk és jól érezzük magunkat. Egészen addig, amíg a fiam meg nem szólal, hogy neki már nagyon nem kellett volna azt a kávét meginni, mert valahogy olyan furán érzi magát, kissé émelyeg.  Én hazafelé venném az irányt, ő még erősködik, hogy semmi baj, talán a partmenti szél segít, felkerekedünk hát, és meg sem állunk a Szt. Pál katedrálishoz átvezető gyalogoshídig. A híd minden furcsasága ellenére is tetszik nekem, mint ahogy az ötlet is, hogy több ilyen is található a Temzén. Persze valószínűleg nem lennék ilyen lelkes, ha a nap nem sütne olyan erővel, hogy hunyorognom kelljen az erős napfényben. Ez feledteti még a folyó felett kifejezetten erős szelet is. 

A katedrálishoz érve kezdetét veszi a nyaktörő mutatvány, körbesétálni (közben nem hasra esni) és folyamatosan az égre szegezett tekintettel a kőfaragásokat csodálni ezen az építészeti remekművön, leginkább a felső régiókban persze, merthogy érdekes módon ott a legdíszesebbek és legszebbek. Egyenruhás kisiskolások igyekeznek be csoportszám, úgy látszik a mai művészettörténeti órának város iskoláiban a katedrális lesz a témája. Valahogy mielőbb hazafelé kéne venni az irányt, ezért buszra szállunk, ami az émelygő ifjúval nem biztos, hogy a legtutibb megoldás, főleg, hogy az emeleten ülünk az első sorban. Ettől még a jó gyomrú turista is kihívásokkal küzd, hát még akinek már amúgy is döntésképtelen a korábbi eledele, hogy jöjjön vagy maradjon. 

De baj nélkül elérjük a Marble Arch-ot, a Hyde park sarkánál. A Pretben némi itókát veszünk magunkhoz és könnyű salátákat, aztán irány a tóparton egy napos pad. Útközben futólépésben sietünk el a Szónokok sarkánál, és ha a gyerek nem szól, észre sem vennénk, milyen jelentőségteljes pontjánál járunk a parknak. Tulajdonképpen a jelzésen túl semmi nem utal a funkciójára, ezt sem így képzeltem el, de ha őszinte akarok lenni, annyira ez a felfedezés nem renget meg. Mélyeket lélegzünk a friss tavaszi levegőből, és úgy tűnik, nem lesz gond. 

Egyszercsak pittyeg a gyerek telefonja, főnöke kéri, hogy ha alkalma lesz rá, egy anyagot küldjön utána még ma. Így hát elindulunk hazafelé. Mire a lakásba érünk, a gyerek már nincs topon, nagyon nincs. Elintézi a kért feladatot, aztán átadja magát a láznak és a rátörő hányingernek. Anya-üzemmód bekapcs., gyógyszert keresek, teát főzök, apát a boltba küldöm banánért, majd megfőzöm a vacsorát, amiből végül csak a későn hazatérő szobatárs eszik. Korán lefekszünk. Én a dunyhaszerű takarót félbehajtva azon szundítok a kanapén alvó gyerek mellett a nappali szőnyegén, a takaró másik felével takarózom. Még kényelmesnek is mondanám, ha az éjszaka nagy része nem azzal telne, hogy a borogatást cserélgetem szegényen, vagy csak a kezét szorongatom bátorítóan. Reggelig azonban úgy tűnik, a nagyján túl vagyunk, mert ha kis hőemelkedése van is, a láz és a rossz közérzet már a múlté. Kicsit gyenge, de ismerve őt, ez nem lehet akadálya annak, hogy munkába menjen.

London 2. nap / vasárnap

Szóval, magam köré tekerem a vastag paplant, ami olyan puha és vastag és körülbelül annyira meleg is, mint nagymamám dunyhája, leülök a vastag padlószőnyegre és írni kezdek. Odakintről halkan beszűrődik az emeletes busz hangja, ahogy a közeli megállónál fékez és indul. Nem zavaró, csak egy nesz és máris mosolyra késztet. A szemközti templom harangja elüti a fél hatot és a papír helyett most a tornyot nézem ebből a második emeleti lakásból. A torony finom fényei világítanak a hajnali borús derengésben. Kicsit aggódok, vajon milyen idő lesz napközben, aztán eszembe jut a fiam, aki a nappaliban hálózsákban alszik. Vajon a kanapén vagy a földön, hogy szoktassa magát a nyári svédországi „túlélőtúrához”? 

Azon gondolkozom, hogy otthonról elindulva Robert városába igyekeztem. Aztán ideérve nem ezt érzem. Ő most amúgy is a világ másik felén forgat, Ausztráliában, és Londont egész egyszerűen átadta a fiamnak. Ez most az Ő városa.  

Pillanatnyilag még semmiféle elfogódottságot nem érzek. Amit eddig láttam, csak felületes véleményalkotásra jogosít, az első gondolatom az volt, hogy ez a káosz egészen biztosan megőrjítene. Az tény, hogy már első pillantásra is annyira multikulti a maga sokszínűségével, hogy az ember nem érzi magát idegennek, külföldinek. Ha még a nyelvet is úgy bírnám, ahogy sajnos nem, akkor minden elfogódottság nélkül járkálnék az utcán, semmivel sem lennék idegenebb, mint azok, akik itt élnek. Oké, ez egy jó pont! – döntöm el magamban. De a káosz ... a buszok és taxik egymást érik, szinte elenyésző a civil autók száma közöttük. Az Oxford streeten buszozva még az emelet magasságában is ijesztő a hömpölygő áradat, az emberek, mint megannyi kis hangya futkosnak az út két széle között, a piros lámpa senkire nem kötelező jellegű, ennyi már az első pillanatokban is egyértelmű. 

Aztán egy új szó csatlakozik hirtelen a városról alkotott képhez... a nyugalom. Mert ebben az őrült futkosásban senki sem ideges. Nem dudálnak ész nélkül, nem mutogatnak, mondhatni angol hidegvérrel megfér egymás mellett autós és gyalogos. 

A bőséges ún. angol reggeli után, vasárnap lévén első utunk a Hyde parkhoz vezet. Rengeteg kutyás van odakint, még több kisgyerekes család, gondolom még annál is több szájtáti külföldi, mint jómagam. Mindenki élvezi a napsütést, a hattyúk és kacsák játszadozását, a sirályok vijjogását. Az itt-ott felbukkanó goldenek látványára kicsit eljátszom a gondolattal, Colin vajon mit csinálna ebben a paradicsomban? Hogy szívesen barátkozna, abban biztos vagyok. A kacsák kérdésében már kevésbé, amióta tavaly nyáron felfedezte őket a Balaton vizén. Hiába na, vadászebről beszélünk, és itt talán túl nagy lenne a kísértés a váratlanság erejével rátörő kínálat láttán. A tiltás ellenére alighanem elsőként csobbanna a Serpentine tó vizében. A tóról aztán eszünkbe jut Hrisztov Éva és az ő csodás olimpiai győzelme ebben a hideg vízben, és kicsit részt kérve a diadalból, büszkén lessük a fodrozódó vizet, mintha az is mesélni tudna a viadalról. 

A Diana Memorial Fountain mellett felrémlik néhány borús gondolat a hírességeket mindenhová követő paparazzik kapcsán, aztán elhesegetem és inkább nekiállunk barátkozni Daffy-val a tüneményes golden lánnyal és a gazdájával. Szemrebbenés nélkül dicsekszem el neki Colinnal és úgy „beszélgetünk” néhány mondatot az ebeinkről, mintha tudnék angolul. Mielőtt kiderülne, hogy nem, búcsút veszünk a végtelenül nyugodt kutyalánytól és asszonyától. 

A Kensington Palace-nál (Diana egykori lakhelye volt a Károlytól való válása után; most a fia, William és a felesége Kate várják itt az első babájukat )jobbra vesszük az irányt, el az angol-bulldog találkahely mellett. Istenem, ennyi szumo-birkózó kutyust egy rakáson... Winstonra gondolok, milyen jól érezné magát köztük ő is. Rójuk a ... hát, talán mérföldnek nem nevezném, bár összességében azt hiszem gyalogoltunk párat, szóval mendegélünk a Notting Hill felé. Nos, a Portobello Road nekem „csalódás” minden bája ellenére, mert mániákusan keresem benne a Sztárom a párom c. filmből ismert kék ajtót és a könyvesboltot, persze egyiket sem találom. 

Elhörpölünk egy kávét, aztán sétálunk tovább a Little Venezia felé. Ez már komolyan nem normális, hogy nekem ennyi is elég, hogy azonnal beleszeressek a helybe. Tetszenek a lakóhajók, az egész kis csatorna, az a fura életforma, amit az itt lakók teremtettek meg maguknak. No persze, nem mintha azonnal ide akarnék költözni, de tetszik, mosolyra fakaszt. 

Marylebone felé vesszük az irányt, még mindig gyalog. Már érzem, hogy ez a nap meghatározó lesz a következő napokra. Ha holnap még lábra tudok állni, az maga lesz a csoda, vagy csak nagyon erős lesz bennem az élni- és menni akarás. Pedig hosszas készülődésem fontos állomása volt a tökéletes cipő megtalálása az utazáshoz, és egy lapos csizma „személyében” úgy véltem, meg is találtam. Most azt kell mondjam, keresgélhettem volna még.

Szóval, Marylebone... a hatalmas csarnokra én kívülről azt hiszem, valami vásárcsarnok, naná, tévedek. Kisfiam merő praktikumból sétáltatott el ide, ugyanis másnap lejár a bérlete, és itt a vasútállomás, ahonnan munkába utazik, tehát összekötötte a kellemest a hasznossal és kemény 220 fontért megváltja a következő havi busz-vonat kombinált bérletét. Na igen, az élet nem olcsó Londonban. 

Innentől már tényleg csak pár perc és a Baker streeten beülünk egy Pret-etetőbe, hogy isteni tonhalas salátát majszolhassak botrányosan friss bagettel, mialatt a többiek forró leveseket és szendvicseket tolnak az etetőjükbe. Ha rajtam múlna, innentől valami kereskesszékes városnézést preferálnék, ezért aztán felülünk egy buszra, ami egészen a Waterloo bridge-ig repít. 

Korzózunk a Temze parton, alulról megcsodálom a LondonEye-t, és kicsit sem lemondóan hagyom a hátam mögött. Valószínűleg mesés lenne odaföntről a kilátás, csak hát... na igen, hogy mondjam szépen, mi van, ha egy idő után inkább befelé néznék, mint kifelé? Olyan baromi magasra megy és olyan lassan tér vissza a biztonságos anyaföldre... jobb a békesség, bár azért kicsit sajnálom, hogy ilyen beszari vagyok. 

A Westminster bridge-n átsétálva megcsodáljuk a Parlamentet és a Westminster Abbey-t, aztán mégis inkább jobbra fordulunk a Downing street 10 irányába. Hát, ez is egy apró „csalódás”. Oké, eddig még csak a tv kamerák és fotósok szemszögéből láttam, de ez a szűk kis utcácska, az apró bejárattal valahogy eddig sokkal látványosabbnak tűnt. Most, ami igazán érdekes, az a szinte áthatolhatatlan biztonsági rendszer, amivel védik. 

A St.James park ... és a mókusok. A fiam kétszer is járt már Londonban, mire „végleg” kint ragadt. Minden alkalommal mókusok tucatjairól készített fotókat, amikor pedig én az idegenforgalmi látványosságokról vártam inkább a képeket. Hát, most minden korábbi morgásomért bocsánatot kértem és morcosan hagytam, amikor kétoldalról közrefogtak és kivezettek a parkból a huszadik mókusos fotó elkövetése után. Tényleg nem lehet ezeket a kis bolhásokat megunni. 

Tettünk egy kis oldalkitérőt, a nemrégiben megnyílt Intercontinental Westminsterhez, ahol a bátyjával eltöltöttek egy kellemes éjszakát teljes kiszolgálással decemberben. Hát, ez köztünk maradjon, de nekem külsőre rejtély, hogy a város bármely Intercontijába miért vágynak vendégek. Oké, valószínűleg a fantasztikus elhelyezkedésük miatt, meg a kiszolgálás lehet még vonzó, de az épület külseje...  Ez itt még csak-csak, de a másik a Hyde park mellett... iszonyat betonkocka, amiből elég sok van a városban, az embernek akaratlanul a Batman Gotham Cityje jut eszébe láttukon.

Visszatértünk a St.James parkba (gyorsan újabb fotókat lőttem el a mogyorókat kolduló kis bundásokról), hogy aztán a végén elénk táruljon teljes pompájában a Buckingham palota. Most mondjam? Na igen, itt is valami sokkal nagyobb szabású dologra számítottam. Már az épület is kicsinek tűnt, de az előtte elterülő tér még inkább. Én tényleg nem tartom magam egy megalomán tyúknak, de itt folyamatosan az volt az érzésem, hogy kicsi, szűk... valószínűleg a tv-ből szerzett ismeretek a ludasak a dologban, de amikor például a James Bond filmek egyikében az antihős ejtőernyőn érkezik a palota elé, hogy a királynő lovaggá üthesse, én körülbelül kétszer ekkora épületre számítottam a valóságban.

Mindenesetre ez volt az a pont, ahol úgy döntöttünk, hogy hagyjunk holnapra is látnivalót, no meg némi szuflát is magunkban a várhatóan újabb távgyalogláshoz. Bérletünkkel a zsebünkben metróra szálltunk és irány a lakás.

A metró... hát igen, ez is egy vicces élmény. Kicsi fiam, a maga 194 centijével muris látvány, ahogy az apró szerelvénybe belép, aztán kicsit lehajtott fejjel várja, hogy a  kis kalitkából szabaduljon. Vannak persze nagyobb kocsik is, de amin utazgattunk, valahogy többnyire ilyen „játékszerelvény” volt. 

Hazaérve vendéglátónk tüsténkedni kezd a konyhában, kedvesen elhárítja az anyai segítségnyújtást, aztán olyan gombás rizottót készít salátával, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaljuk utána. A „Hol tanultad? (mert tőlem ugyan nem) kérdésre egyetlen szó a válasz: Internet. (Khm... anyuka, aki lelkes Alkonyat rajongó, máris vigyorogni kezd, hogy a történetben is elhangzik ez a kérdés, és szó szerint ez a válasz is Edward szájából, igaz, csak a befejező kötetben, de talán éppen azért olyan élénken emlékezem is még rá.) - nyah, csak picinkét tértem el a tárgytól, de hát hol emlékezzen meg erről az ember lánya, ha nem éppen Londonban. Amúgy, ha már szóba került... eleget jártunk-keltünk már ma is ahhoz, hogy kijelenthessem, nem igazán látok Robos vagy Edwardos dolgokat. Ha nem most reklámoznák a BD2 dvd-jét, akkor egyáltalán nem juttatná eszembe Robertet semmi. Így aztán be kell érnem néhány busz oldalán a reklámmal. Hát, angolok ezek? – kérdem én. 

A fiúk napi tíz percet engedélyeznek az interneten kalózkodni, ezt gyorsan ki is használom. Mivel most bele vagyok esve a kisfiamba, aki végre hajlandó fényképeszkedni velem, szót fogadok neki, és nem a gép előtt töltöm az értékes perceket. Amúgy olyan fáradt vagyok a rengeteg gyaloglástól és a még több befogadott élménytől és látványtól, hogy nem is menne az írás. Ezeknek egy kicsit le kell ülepedniük, hogy csapongó félszavakból élménybeszámolókká álljanak össze. 

(Így utólag látom például, hogy meg sem emlékeztem a buszozás alatt érintett Kínai negyedről, a Trafalgar squere-ről, a város legdrágább szállodai szobájáról a Temze partján - a hajókapitányi hídra emlékeztető fülkéről odafönt a magasban, a pezsgős városnézési lehetőségről a LondonEye fülkéjében, a lovas őrség "kaszárnyájáról", ha lehet egyáltalán ilyen hétköznapi szóval illetni azt a csodás épületet, aminek udvarán átsétálva értünk el a St.James parkhoz, a toronyházak tövében megbújó múltidéző épületekről... lehetetlen a teljesség igényével visszaadni a napot, ez máris világos.  

Mindenki felfrissíti magát és esti szórakozásként beteszünk egy dvd-t, a Johnny English 2-t. Rögtön adódik is néhány ötlet, hogy merrefelé kell még a következő napokban sétálnunk. Aztán ájult alvás -minő meglepetés – reggel fél hétig. És ami a lényeg, végre rémálmok nélkül.

London március 2-6.

Az utazás napja (szombat)

Március izgalmas családi hónap, sokunknak van ilyenkor születésnapja, névnapja, és a sort persze én nyitom meg már 5-én. Egy ideje (amióta a fiúk „kiröpültek” itthonról) úgy ünneplünk a férjemmel, aki szintén ennek a hónapnak a szülöttje, hogy elmegyünk valahova kettesben öt napra, egy hétre, ahogy adódik. (Néha hármasban Colinnal, de többnyire tényleg csak kettesben)

Így voltunk már Schönleitenben, ahol hosszú éveken át a gyerekekkel töltöttük a síszünetet, aztán így kettesben (vagyis hármasban akkor még Morgannal) felfedeztük, hogy micsoda csodás a Faaker See környéke, amikor nem kifejezetten a hófödte sípályákra koncentrálunk. Aztán voltunk már Hegykőn és Sopronban is, és rácuppantunk Prágára, ahol kétszer is megfordultunk március 5-én, és a város mindkét alkalommal komoly hóeséssel kedveskedett nekem. Az idei év úticélját egy különleges helyzet adta, kisebbik fiúnk ebben a városban lelte meg a szakmai fejlődéshez vezető utat és munkát. 

Szóval, London... már a második napon tettem egy kissé korai, átgondolatlan, első benyomásokra alapuló kijelentést, miszerint ez a város engem nem ragadott magával. Ahogy Velence első látásra elvarázsolt, itt az első szó, ami a nap végére a legtöbbször felbukkant a fejemben, a káosz volt. Annak ellenére, hogy kisebb szervezési gondok miatt végül is egyedül kellett eltalálnunk a gyermek lakóhelyére, ami – így utólag bizton állíthatom – nem volt egy kétismeretlenes egyenlet nehézségéhez mérhető mutatvány. Úgy hirtelenjében sem tűnt annak, leszállva a reptéri buszról és körülnézve a Buckingham Road forgatagában.

De egy kicsit előre szaladtam.

Oké, a döntés már ősszel megszületett, hogy az uticélunk London lesz. Jegyeket és reptéri transzfert foglaltunk, aztán vártuk, hogy a mostanában futócipőben teperő idő elhozza nekünk a márciusi indulást. Nagyfiúnk kivitt bennünket a reptérre, és decemberi londoni emlékeit megújítva egész úton sorolta a kihagyhatatlan látni- és kóstolni valókat. A reptéren gyorsan átestünk a csekkoláson, és kicsit csalódottan pakoltuk táskánk mélyére a férjem bokájában rejtőző fémek eredetéről szóló kórházi zárójelentést. Senki nem volt rá kíváncsi. 

A tranzitban meglepően gyorsan eltelt a várakozás hosszúnak várt ideje, aztán már lépdeltünk is felfelé az Airbushoz vezető lépcsőkön. 180 ember a hosszú hengerben. Egyetlen üres ülés sem volt. Sokan utaztak kisbabákkal, és meg kell mondjam, sokkal jobban bírták a kicsik a gyűrődést, mint sok felnőtt utitársuk, akik valami belső kényszernek engedelmeskedve tekertek-toltak-döntöttek mindent, ami mozgatható volt. Az ülésbe szorító emelkedés után pedig kezdetét vette a magyar emberre oly jellemző utazási evés-ivás láz. Mindegy mennyibe kerül a fedélzeten a cola, kávé, sör, szendvics, honfitársaink azonnal vásárolni kezdtek, mert ezt a két órás utat étlen-szomjan kibírni úgyszólván lehetetlen. 

Az út nagy része alatt alattunk kicsit havas-kockás a táj, aztán mintegy varázsütésre eltűnik minden a puha vattatakaróra emlékeztető felhőréteg alatt. Idefönt a vakító napsütés, de jaj, vajon odalent milyen idő fogad majd bennünket? A felhők miatt sem a Csatornát, sem Londont nem csodálhattuk meg felülnézetből, mert a felhők közül kibukkanva apró döccenéssel szinte azonnal betont fognak a kerekek. Csak az ablakunkból jól látható szárnyak féklapátjainak dőlésszögéből következtethetünk arra, hogy hamarosan földet érünk. 

Meglepő módon odalent korántsem olyan rossz az időjárás, mint várnánk. Kicsit borús, enyhén legyez a szellő, de tulajdonképpen egészen kellemes. Az iratok ellenőrzésénél kis kutató tekintet, amíg leszkennelik az igazolványomat. Én már erősen fogalmazom magamban a szöveget, mit is vágjak ki, ha megkérdeznék, miért taposom itt az angol földet, de a francba, kizárólag németül jutnak eszembe folyékony frappáns mondatok. Végül nincs szükség rá, hogy mindkettőnket zavarba ejtő makogással magyarázzak, mosolyogni pedig mindketten roppant barátságosan tudunk. Az első látvány, ami fogad, egy Ben & Jerry fagylalt-reklámos automata. Ezt csak a beavatottak tudják értékelni, így a férjem sem igazán, és kiterelget az épületből, a London felé tartó busz állásához. 

Felszállás előtt picit tétovázunk, hogy a csomagokkal mi legyen, de a sofőr mond valamit, amiből én rögtön leveszem, hogy a kézipoggyászunk elfér odafönt is. Jééé, tudok angolul? Vagy csak jól kombinálok. Az út hosszú és nem igazán érdekfeszítő, aztán a városba érve szinte ijesztő araszolássá válik az egymást érő taxik és buszok forgatagában a rengeteg építkezéssel súlyosbított közlekedésben.  Végül leszállunk a Victoriánál.

Gyerek elvileg két órával előttünk ért haza a síelésből a lakótársával együtt. Úgy beszéltük meg, hogy mivel a lakás közel van, kiballag elénk. Hát, nem ballagott. Az is igaz, mi is korábbi busszal jöttünk be a reptérről, mint amit eredetileg a menetrend ajánlott. Kicsit izgatott telefonálgatás, totál eredménytelenül, mert akkor még nem tudjuk, hogy az itthoni számát jegelte. Az angol száma pedig ha jól emlékszem, a mikró fölötti parafatáblán díszeleg a tárcám helyett. A telefonba persze még nem írtam be. Na, semmi baj, akkor egy sms neki (amit ugyanúgy nem kap meg, de ezt mi nem tudjuk), hogy akárhol is van, mi elindultunk hozzá. És tényleg, különösebb hezitálás nélkül eljutunk a célig. Ahol újabb akadályba ütközünk, a jellegzetes angol építészeti csoda ajtajában nincsenek kiírva nevek, a lakásszámmal meg egyikünk sem bajlódott eddig, magyarul fogalmunk sincs, hogy a négy csengő melyikét nyomjuk meg. 

De akkor felemelem a tekintetem a néma telefonról és egy fürgén pedálozó piros dzsekis ifjút pillantok meg a kis tér túloldalán. Nicsak, kit látnak szemeim! A kurta kurjantásra odakapja a fejét, bájosan int egyet és teker tovább, mert a kétkerekűt előbb le kell rakja a következő bringatárolónál. Aztán már jön is széles mosollyal az arcán és ölelésre tárt karokkal. Én fiam! Hamar kiderül a telefon körüli mizéria, meg az is, hogy kicsit későbbre várt és mivel az állomás tényleg csak egy huszárköpésre van, még úgy gondolta, bőven van ideje bevásárolni. Aztán vidáman pakolászunk le a kis lakásban, amin másodmagával osztozik. A barátját is ismerjük még a főiskoláról; ő sincs még itthon, valahol a városban kószál egy régi ismerőssel. A lakás jéghideg, mert amíg síelni voltak, lefogyott az utolsó penny is a gázóráról, de már tölti is fel, kapcsol, intézkedik, hamarosan barátságos meleget kezdenek árasztani a radiátorok. De egy jó tea átsegít minket a kezdeti didergésen. 

A lakásról már tulajdonképpen mindent tudunk, hiszen skypon keresztül már végig kalauzolt az összes helyiségen. Jó beosztású, kicsi, de kényelmes, minden földi jóval (háztartási géppel)  felszerelt kis lakás, amit már egészen belaktak, hiszen a berendezéshez vásároltak már saját használati tárgyakat és a dekorációba is belekezdtek. Ki tudja, mennyi időre kell otthonossá varázsolni?

Vacsorára megérkezik a lakótárs is a baráttal, mindenki azonnal a Fish and Chips mellett dönt, amit egy közeli üzletben kimondottan jól készítenek el, a fiúk pedig perceken belül még forrón tálalják. Az adag hatalmas, jóllakottan dőlünk hátra mindannyian és kicsit kényszeredett az indulás, hogy a környékkel ismerkedjünk. Lesétálunk a Temze partra, a Vauxhall, majd a Chelsea híd felé, ahol megmutatja az előző lakást, ahol átmenetileg laktak; aztán a hídról az MI6 távoli épületét is. James Bond sehol, az épületen a legutóbbi filmben „keletkezett” robbantási nyomok nem látszanak, így mindenki megnyugodva fordulhat vissza a meglehetősen huzatos folyóparti sétányon a meleget és jó bort ígérő lakás felé. Az argentin Malbeck-ben aztán nem is kell csalódnunk. 

Beszélgetünk a sítúráról, a Mont Blanc „csúcstámadásáról”, amiről eddig azt hittem, csak viccelt, arról most képeket mutat, és utólag is megáll bennem az ütő, hogy kire ütött ez a gyerek a maga veszélykereső kalandvágyával? Aztán lassan mindenkin érezhető lesz, hogy hosszú és eseménydús volt ez a nap, egyre többen pislogunk a halk háttérzenére. A fürdőszobán gyorsan megosztozva mindenki álomra hajtja a fejét.

Egyesek (mint én) rémálomra. 

Bár nem tartozik szorosan a londoni élménybeszámolóhoz, de miket képes az emberi agy alkotni a pihentető szundi helyett... kisgyerekeket kísértem osztálykirándulásra (nem is az enyémeket), nem is akartam menni, de megígértem, hogy viszem magammal Colint a gyerekek kedvéért. Mellékes információ, hogy a kutya nem kifejezetten gyerekbarát, eltűri őket, de nem keresi a rajongásukat... nem úgy, mint szegény Morgan, akit hiába nyúztak, olyan nyugodt maradt, hopgy a végén a szemhéját emelgették, él-e még. Nos, az indulás előtt fél órával pakolni kezdtem és persze semmit nem találtam, amit vinnem kellett volna. A férjem se volt otthon, de tudtam, hogy nincs kulcsa, és meg kéne várnom. Aztán ő megérkezett, a lakás addigra romokban volt az ideges kotorászásom miatt, és végül máig sem tudom, hogy elmentem-e a csoporttal vagy sem, mert inkább felkeltem, olyan ideges voltam már álmomban. 

Hajnali öt óra volt, otthon is ilyentájt ébredezek, és persze az első gondolat, hogy vajon Colin hogy viseli a távollétünket? Életének két és fél éve alatt most először történt meg, hogy néhány óránál többre eltűntünk az életéből. Mi több, még aludni se mentünk haza. Vajon a szüleim bírnak-e vele, eszik-e egyáltalán? Ezer aggasztó kérdés, úgyhogy aludni már végképp nincs esélyem. Előveszem a kockás füzetet és körmölni kezdek a hajnali derengésben...

Nem megy ez a kikeveredés, na...

Amikor levert a láz a lábamról, akkor úgy voltam vele, emberek milliói járnak így, nincs rinya (legalábbis nem nagy), majd hamar túl leszek ezen, aztán újra szép lesz a világ.
Igen ám, de ha két hét telik el - oké, immár lázmentesen - de egyébként minden földi kórsággal verve, akkor már az ember pozitív gondolkodása nagyjából a béka segge alá kúszik. Velem is az történt, hogy néhány nap fekvés és gyógyszerszedés, magamhoz mérten mértéktelen ivás után úgy éreztem, már látom a fényt az alagút végén, felkelek, erős vagyok (erre nem nagyon akadt azért példa), folytatom dolgos kis életemet. De ahogy mondani szokták: ember tervez, ... Arról a fényről meg lassan kiderül, hogy az az a fény, amelyben lepereg előtted az életed... Oké, ez így egy kicsit morbid volt, tudom, de hát mentségemre szolgáljon, hogy kiborít ez a ragaszkodó kór.
Első lépésként sikerült megfertőzni a páromat, ami normál esetben az én állapotom rohamos javulását kéne hozza magával, de most nem ez történt. Körülbelül tíz napja oda-vissza pinpongozzuk a bacikat, versenyt köhögünk és mivel ettől úgysem tudunk aludni, éjszakánként jókat beszélgetünk. Reggelenként meg megértően nézzük a másik tükörképét a fürdőszobában, lám, ő is éppen olyan mosogatórongyban adja elő, mint én magam. Bár, ez meg kell mondjam, nagyon sovány vigasz.
Ott tartunk, hogy olyanoknak örülünk, miszerint, de jó, hogy a gyerekek nem laknak már velünk, legalább őket nem fertőzzük meg, de jó, hogy a kutya egyelőre ellenállóbb, mint mi ketten együttvéve, mert az már mindenképpen tragédia lenne, ha ő is megbetegedne, meg hasonlók...
Amúgy egy ilyen szükséghelyzet óhatatlanul is közelebb hozza a régi házasokat is. Gyógyteákat kortyolgatunk, szemmel tartjuk egymást, hogy a másik beveszi-e rendesen a kanalas orvosságot, figyelünk, hogy álmában ugatva ne a hátán feküdjön, simogatjuk a másik hátát, amíg csillapodik a roham. Szinte már romantikus a hangulat. Csak valahogy mégis vidámabb lenne ezt az egészet valami hatásos vírusirtó program védelmében tenni. Ha a laptopnak működik, akkor nekünk is kéne.

Influenzás időket élünk

Azt hiszem a nehezén túl vagyok, így aztán sokkal vidámabbnak látom visszatekintve a dolgot, mint amilyennek adott pillanatban megéltem. Pénteken kezdődött. Megvacsoráztunk kedélyesen, párom kutyával el, én mosogatok, aztán úgy egy órácska múlva mintha gyengének érezném magam. Upsz, hazudok, nem is itt kezdődött, nem...
Szóval, van nekem ez a kideríthetetlen alapon zaklató ugató köhögésem időnként. Most is volt már egy ideje. Már éppen eldöntöttem, hogy ez nem mehet így tovább, kezdem inhalálni a szteroidot, amikor a köhögés megváltozott, és a torkom mélyén éles kések vették munkába a légcsövemet. Hm - mondom - akkor ebből időközben valami más lett. Na, és itt térjünk vissza az előbbi gyengeséghez...
Tehát gyenge vagyok, mint az őszi légy, hívogat az ágy, ami este 7 órakor azért figyelemreméltó érzés. De mintha borzonganék is. Fürdőszoba mondhatni macskamosdással lerendezve, zokniban bújás a puha és kényelmetlen párnák közé (ez is megérne egy posztot, édes istenem), akkor már úgy éreztem, minden izmom bekeményedett, a hátam, a vállaim merevek szinte fájdalmasan. Párom együttérző és lelkes ápoló, hozza a hőmérőt, aztán még kétszer megmérjük, mert az nem lehet, hogy egy óra leforgása alatt a semmiből 39,4 legyen! Gyógynövényolajjal bemasszírozza a hátamat, ami csak addig esett jól, amíg csinálta, utána úgy éreztem, egy jegesmedve telepedett rá, esetleg egy konkrét jégtáblával egyetemben. Köhögök, mint a gyárkémény, reszketek, fejem majd szétesik, nyelem a langyos teát, dobálom be a lázcsillapítókat, mérek, hatás semmi. Körülbelül két óra elteltével férjem kezéből rántom ki a magamét és futok (ok, elég lesz ez tántorgásnak is) a fajanszot ölelgetni.
Az éjszaka további része itt-ott homályba vész, talán olyankor sikerült aludnom. De lázas vagyok nagyon, szerintem már akkor is jelez a hőmérő, ha csak mellém teszik. Iszom apró kortyokban a hideg gyümölcsteát cukor nélkül, és ez máris a baj jele, mert a tea alapjáraton csak forrón és édesen jöhet számításba.

Nos, így telik el még két nap és két éjszaka. Nincs megoldás a lázra (a Rubophen nálam most nagyon leszerepelt), mert még a hűtő zuhany után is csak pár tizedet esik, utána hamarosan kúszik ismét felfelé a higany. Lázgörcsök rántják össze az izmaimat fájdalmasak. Mikor már arra gondolok, ez a lázmérő merő sztahanovizmusból kúszik mindig a legfelső tartományba, valami belső kényszert érezve erre a teljesítményre, hétfőre minden átmenet nélkül 37 fokra esik. Ezzel egy időben Acc-600 ide vagy oda, a köhögés erősödik, cifrázza némi meglepetésszerű prüszkölés (nem árt, ha Tena Ladyt tartunk otthon), de... újra van kedvünk élni, azaz enni! A javulás esetleg összefügghet azzal, hogy a kórt továbbítom hites uram felé, úgyhogy a szerepek innentől felcserélődnek.

Szerda reggelre már megkísérlem a két lábon való járkálást, mint anno az ősünk Neandervölgyben, szerintem legalább olyan fárasztónak is találom. Remegnek az izmok, amik vagy sose voltak, vagy csak az azokat tartó csontok olvadtak ki alóluk a láztól. De kutyás családban, főleg, ha a második potenciális sétáltató is lebetegszik, akkor törvényszerű, hogy az elsőnek éledeznie kell. Ebgyerek rendes, mert nem él vissza a hozzánk képest fényévekkel jobb kondiciójával, egyszerűen csak örül, hogy a dolgok látszólag kezdenek visszatérni a számára megszokott és kedvelt kerékvágásba. A szomszéd ugyan még együttérzően érdeklődik, hogy micsoda tragédia sújtott bennünket, amiért napok óta nem lát senkit, most meg ahogy kinézek, már ne is haragudjak... Hát igen, ez tagadhatatlan, az elmúlt napok árkot vájtak a korábbi khm. nevető-ráncok alá, kicsit hamu színem is van, meg az orrom alatt is ott a kiújuló herpesz most még apró, de biztos jele.
De majd megtudja ő is.... hiszen influenzajárványos időket élünk.