Mert fontos vagy nekik...

Megtalálnak az ajánlataikkal, hivatkoznak soha nem volt felmérésekben való részvételedre, néha te magad adod meg az elérhetőséged, hogy na jó, időnként küldhetnek reklámanyagot. Aztán mert annyira fontos vagy nekik, ilyesmiket küldenek, fő a közvetlenség...

Kedves TIBOR, akciós Ahh Bra melltartók csak Önnek

Hát, kedves Tibor, csak vigyázzon, hogy a méret jó legyen, én meg majd ájuldozom, hogy Ahhh

Már megint Tihany

Tart még a szép idő, kirándulunk. És megint Tihany az úticél. Most kocsi nélkül, Zsuzsi-vonattal és gyalog. Mert odafönt a Ferenc Pincében isteni bort mérnek, a halászlé mennyei, a káposztás cvekedli pedig már igazán felesleges ráadás volt. (Nem hittem a szememnek, de a halászléhez még partedlit is hoztak) :) A kompra várva felborultam a padon, mert séta ide vagy oda, de már ülni sem tudtam. Colin viszont az egész napos séta után még rohangált egy kicsit a Balatonban is.

Még mindig ma

Ma

Ma úgy alakult, hogy felballagtam a Farkasréti temetőbe. A lavinát az indította el, hogy a táskámban ott lapult a kis fényképezőgép minden eshetőségre készen. A nap is sütött. Ráadásul különös perverzióm, hogy szeretek a temetőben sétálni. És ha már ott voltam, akkor apósom sírját is rendbe tettem, végül is tudtán és akaratán kívül sok mindent köszönhetek neki, megérdemli.
Ahogy a virágokat elrendeztem, eszembe jutott, hogy nagy fiam kis gyerekként rendre feljött velünk Halottak napján, de amióta önálló akarattal és nagyon kevés szabadidővel rendelkezik, inkább kihagyja ezeket az alkalmakat. Persze, ilyenkor a nagymama rosszallását fejezi ki (megjegyzem, ő is járhatna fel sűrűbben, mert a sírra ősidők óta rá nem nézett), én meg védem a gyerkőcöt, hiszen nem is ismerte a nagypapát, így pedig nehéz tőle bárminemű áhítatot elvárni. Ráadásul, ahogy egyszer a kölyök megjegyezte, elég sz.r érzés a saját nevedet ott látni a sírkövön, és ebben igazat kell adjak neki.
A sírkő... amin viszont szinte minden alkalommal kuncognunk kell. Igen, egy temetőben kuncogni. (Röhögni már mégsem illendő dolog, nem?) Ugyanis annak idején a sírköves elég furcsán oldotta meg a név felvésését. Egyszer azt találtam mondani gyertyagyújtás közben, hogy az a két kis karika az O felett olyan, mintha apósom ott leselkedne ránk. Ez pedig azóta újra és újra eszünkbe jut.
Szóval, temetőbe járni, a gyász elmúltával, akár vidám és szívet melengető dolog is lehet. Ma az volt. Nyugodjanak békében mindannyian a hatalmas gesztenyefák árnyékában! (és ne leselkedjenek! :) )

Kirándultunk

Colin nagyon szeretett Pécs utcáin kóborolni. Hát, hogy a fenébe ne, hiszen ilyen néznivalókba botlott lépten-nyomon. És ha már ilyen szépen nézett, meg is kóstolhatta.

Egy hajfestés utóélete

Hajam cseppet sötétebb lett, mint reggel volt. :)
Párom hazajön. Semmi reakció. Térül-fordul, már meg is vacsoráztunk; még mindig semmi. Akkor aztán nem bírom tovább, kiráncigálom az erkélyre, hátha a természetes fényben majd... Semmi. Direktbe rákérdezek. -Mit szólsz a hajamhoz? Nézi. -Miért, reggel is ilyen volt. Pffff...
Kutyával kiballagok a parkba. Kutyás srác jön szembe. -Szia! Jó a hajad. Ez a kicsit sötétebb szín jól áll. Futtatóban a lányok is azonnal szóvá teszik a változást.
Apus és Colin számára nem változtam semmit. :)

Csak egy sál?

Előrebocsátom, tárgymániás vagyok. Ha van ilyen kifejezés egyáltalán, rám biztosan jellemző. A könyv - ha jó, ha csak egy kicsit is megfogott - nem lehet könyvtári darab, barátnői kölcsönkönyv, az nekem kell. Kell, hogy bármikor levehessem a polcról. Vagy csak a tudat, ha valaha is le akarnám venni, akkor ott van. Aztán az apró-cseprő kis ajándékok, mécsestartók (bocs, a mécsesektől, őket nem őrizgetem), zenék, tálak, bögrék, poharak, terítők... és sálak. Aztán persze, he ezeknek a tárgyaknak az egyike eltörik, elvész, akkor sajnálom. Nagyon. De még soha nem jutott az eszembe, hogy pótolhatatlan darab volt a számomra.
Tavaly vettem egy sálat. Imádtam, mert helyes kis darab volt, de leginkább azért, ahol vettem. A világ számomra egyik legkedvesebb csücske, egy vízre álmodott csoda, Velence egyik kis sikátorában vettem. Aztán az utitársam is vett egy ugyanolyat a város másik szegletében. Csak utólag vettük észre, hogy teljesen egyformák. Én csak úgy hívtam az iker-sálak. Aztán az enyémet valaki pont a születésnapom ünneplésekor megkívánta. Jó, én voltam az ügyetlen. Képes voltam 20 méternyi távolságon örökre elveszíteni. Azóta is a betege vagyok. És ma megkaptam az iker-sálak másik tagját. Csak úgy, barátságból.
Azt az elsőt nagyon szerettem. - mondtam már?Akkor mit mondhatnék most? Hiszen ebben a sálban már nemcsak Velence van benne, hanem egy barátság, egy önzetlen barát. Amikor magamra terítem, ez a barátság ölel át. Szóval, ez már nem csak egy sál!
És önvizsgálatra is késztet. Szabad-e ennyire ragaszkodni a tárgyakhoz? Hiszen ragaszkodni csak az ilyen barátságokhoz szabad, de ehhez kell, mert ennek az elvesztése valóban pótolhatatlan lenne.