Fény az alagút végén...

 Nagyon remélem, hogy azzal, hogy itt leírom, nem kiabálom el a dolgokat. Van néhány alapvetés, úgymint az egyik fiam a világ egyik végén, a másik hamarosan a másik irányban. Anyám velünk él már több, mint egy éve. Ha az unokáimat akarom látni és elutazni, akkor róla valakinek gondoskodni kell. Amióta ez a probléma felmerült, világossá vált, hogy hasonló gondja - kis túlzással - a fél országnak van. Ehhez képest a megoldás a nullához közelít. 

Tegnap elmentem a fővárosi irodához, ahol rögtön lelombozták a reményeimet, mondván, csak állandó elhelyezéssel foglalkoznak. De ahhoz az anyu még jó állapotban van, hogy ezt igénybe vegyük. Jó, hát ha már nem lenne annyira jó állapotban, akkor csak bonyolódna a helyzet, mert nem mindenhol fogadnák és egyébként is legalább másfél éves várakozásra számítani kell a legrosszabb helyeken is. De a lényeg (és ezt itt szinte szó szerinti idézet), miért éppen három hét? Annak mi értelme van? Én nincs a rokonságban, baráti körben valaki, aki ezt a három hetet bevállalná? 

Nos, ha mondjuk, régi szokásom szerint esnék egy orbitálisat és én magam is kórházban lennék vagy csak talpig gipszben, valahol akkor is gondoskodni kellene szegényről. Én leveszem állambácsi válláról a terhet, hogy az amúgy is padlón levő egészségügyben kelljen róla gondoskodni. Rááldozom a saját időmet, erőmet, lassacskán a házasságom békéjét, mert ez nekem végülis kötelességem. Bár, ezt a kifejezést sosem értettem, hiszem abba se volt beleszólásom, hogy a világra hoztak, de jó, felneveltek, segítettek, most ők szorulnak gondozásra, lehet visszonozni. De ettől még 64 évesen lehet saját életem? Lehetnek vágyaim, ne adj isten, egy utazás, vagy csak egy hétvége valahol, ahol csend van és béke, ahol összekaparhatom magam a következő hónapokra? Mert azt azért lássuk be, egy idős emberrel együttélni baromi nehéz, a szeretet sem képes mindent eltakarni. Hát, ilyen vágyakat én lassan már nem is dédelgetek. De valamilyen perverz, érthetetlen módon az unokáimat szeretném látni, amíg rohamtempóban nőnek, hogy ne csak az esküvőjükön csodálkozzak rá egy javarészt ismeretlen fiatalra. Milyen kis optimista vagyok, hogy egyáltalán megélem azt a napot. Szóval, bármilyen remek dolog a technika, azért szeretném érezni az ölelésüket, a puszikat, hogy ne vonakodva lessenek ki a szüleik háta mögül az öregekre, akik nagy ritkán felbukkannak a gyorsan változó kis életükben. De ugye itt a dédi, és az értetlen fiacskám, aki nem is érti, miért nem lehet a dédi elhelyezését egy félév alatt megoldani, hiszen ott, ahol ő él, felemeli a telefont és akár 24 óra alatt megoldódnak a gondjai. Na, hát EZ nem AZ a bolygó. 

Mint mondtam, a központi iroda a háromhetes problémámmal kapcsolatban csak a vállát vonogatja, bizonytalanul ötletel, igazából fogalma sincs, merre küldjön. Hogy miért nem tudjuk ezt családon belül megoldani? Aki ilyet kérdez, annak van családja? Tudja, hogy az idős emberek hogyan tudnak mentálisan megváltozni, hidakat felégetni akár a testvéreik irányába is vélt vagy valós sérelmek okán? Az én édesanyám néhány éve még azt mondta, ha nem lesz képes egyedül élni, keressünk valami jó kis helyet, ahol biztonságban tudhatjuk. Ugyanő most még ezt a háromhetes elhelyezést is úgy éli meg, hogy bedugjuk egy helyre, ahova nem vágyik. Inkább menne haza a saját kis lakásába tök egyedül, hogy ott aztán ki tudja, mit művelne a gyógyszereivel, az étkezéssel, egyebekkel. A kép teljességéhez tartozik, hogy szinte teljesen süket, alaposan megnehezítve ezzel a vele való kommunikációt. Hozathatok én ebédet. ha a csengőt sem hallja. Ha nem jut eszébe, hogy ennie kell, innia kell. Még itt, velem is, küzdelem pár pohár víz elfogyasztása ebben az embertelen hőségben, elképzelhető, magára hagyatkozva, mennyire lenne ez neki fontos. Van persze szociális munkás, aki naponta ránézne, él-e még, de nincs ott, hogy eléje tegye az ételt, a gyógyszert, hogy segítse a fürdésben, hogy mosson rá, folytathatnám a sort. És csak hétfőtől péntekig tart a munkaidő, hétvégén ki nézne rá? Hogy ebben a három hétben bevásároljon, intézze a számlákat, leüljön vele és meghallgassa akár mindennap ugyanazokat a sztorikat, amik már elsőre is untatták. Ő is ember, történhet vele valami, a helyettesítő személyét ki fogja elfogadtatni azzal az idős emberrel, akire csak úgy rányitják az ajtót? Ugyebár egy vadidegen embernek kulcsot adsz az otthonodhoz, bizalmat szavazol neki, és itt most senki ne sértődjön meg, de láttunk már csodákat...

Nos, a fővárosi irodától a kerületihez vezetett az utam. Ugyanaz a kar széttárás. 3 hét? Hát, ilyesmire nem vagyunk berendezkedve. Nem is tudom, mit mondhatnék, merre induljon. Talán a házirovos tud ötletet adni. Talán magánszférában próbálkozzon. Szociális osztály, hát, köszönöm a nagy semmit. Irány a háziorvos, már meg sem lepődöm, hogy ő viszont meglepődik. Ő tanácsot? Fogalma sincs. Mondom, valami szanatóriumi beutaló vagy rehab osztály? Ó, hát ilyen nincs. Esetleg a szakorvos (merthogy cukros az anyu) beutaltathatná valami hosszabb kivizsgálásra, vagy csak menjek el a kerület legnagyobb kórházába és keressem az ápolási osztály vezetőjét. Hátha, ők... van vip ápolási osztály is jó pénzért, ott talán lesz megoldás. Már nem is számolom, hanyadszor küldenek tovább. Itt senki nem tud semmit! És nem az építésügyi szakhatósághoz fordultam a problémámmal, hanem szociális hálóban igyekeznék fennakadni, nem sok sikerrel. 

A kórházzal szemközti utcában van egy idősek otthona. Önkormányzati. Ha már itt vagyok, bekopogok. Az első igazán emberi hanggal itt találkozom. Kollégát kerít azonnal az intézményvezető, akibe tök véletlenül szaladtam bele. Kapom a papírokat, igen, van ilyen, hogy a családnak egy kis lélegzetvételre van szüksége, erre is fel vannak készülve (ezt mondjuk miért nem mondja a tulajdonképpeni fenntartó, a kerületi önkormányzat illetékes osztálya?), mutatják a szobát, hogy milyen az elhelyezés, ömlenek rám az információk étkezésről, időtöltésről, de addig is, töltsük ki a nyomtatványokat, írassuk alá a mamával, töltessük ki a háziorvossal, mellékeljük a személyes okmányok másolatait, aztán menjünk el háromféle vizsgálatra, mert azért ez egy közösség, ide nem lehet holmi fertőzéssel bevonulni, aztán a negatív leletek birtokában szeretettel fogadják. Nem ingyen persze, de erre nem is számítottunk, és egyébként is még a megfizethetőség szintjén. Egyelőre el sem hiszem, hogy ilyen is lehet...

Hétfőn visszamegyek a háziorvoshoz, elindítom a vizsgálatokat, állítólag azzal a hivatkozással, hogy gondozásba vételhez kellenek, nem kell majd heteket várnom a tüdőszűrőre, bőrgyógyászra, laborra. A kérelmet leadom az intézményben, hogy előjegyzésbe vegyék, ha már az a csodahelyzet van éppen, hogy lenne üres hely. Ma baromi optimista vagyok, pofára esni ott a jövő hét. Most látom a fényt az alagút végén! Novemberben még az unokáimat is magamhoz ölelhetem a végén. 

Félreértés ne essék... lehet, hogy van egy rendszer, amibe még csak nem is lehetetlen a bekerülés, DE... miért nincsenek erről könnyen hozzáférhető információk, erről érdemben információt, segítséget nyújtani képes szakemberek? Miért szerencsejáték az életünk, a szeretteink élete?