London március 2-6.

Az utazás napja (szombat)

Március izgalmas családi hónap, sokunknak van ilyenkor születésnapja, névnapja, és a sort persze én nyitom meg már 5-én. Egy ideje (amióta a fiúk „kiröpültek” itthonról) úgy ünneplünk a férjemmel, aki szintén ennek a hónapnak a szülöttje, hogy elmegyünk valahova kettesben öt napra, egy hétre, ahogy adódik. (Néha hármasban Colinnal, de többnyire tényleg csak kettesben)

Így voltunk már Schönleitenben, ahol hosszú éveken át a gyerekekkel töltöttük a síszünetet, aztán így kettesben (vagyis hármasban akkor még Morgannal) felfedeztük, hogy micsoda csodás a Faaker See környéke, amikor nem kifejezetten a hófödte sípályákra koncentrálunk. Aztán voltunk már Hegykőn és Sopronban is, és rácuppantunk Prágára, ahol kétszer is megfordultunk március 5-én, és a város mindkét alkalommal komoly hóeséssel kedveskedett nekem. Az idei év úticélját egy különleges helyzet adta, kisebbik fiúnk ebben a városban lelte meg a szakmai fejlődéshez vezető utat és munkát. 

Szóval, London... már a második napon tettem egy kissé korai, átgondolatlan, első benyomásokra alapuló kijelentést, miszerint ez a város engem nem ragadott magával. Ahogy Velence első látásra elvarázsolt, itt az első szó, ami a nap végére a legtöbbször felbukkant a fejemben, a káosz volt. Annak ellenére, hogy kisebb szervezési gondok miatt végül is egyedül kellett eltalálnunk a gyermek lakóhelyére, ami – így utólag bizton állíthatom – nem volt egy kétismeretlenes egyenlet nehézségéhez mérhető mutatvány. Úgy hirtelenjében sem tűnt annak, leszállva a reptéri buszról és körülnézve a Buckingham Road forgatagában.

De egy kicsit előre szaladtam.

Oké, a döntés már ősszel megszületett, hogy az uticélunk London lesz. Jegyeket és reptéri transzfert foglaltunk, aztán vártuk, hogy a mostanában futócipőben teperő idő elhozza nekünk a márciusi indulást. Nagyfiúnk kivitt bennünket a reptérre, és decemberi londoni emlékeit megújítva egész úton sorolta a kihagyhatatlan látni- és kóstolni valókat. A reptéren gyorsan átestünk a csekkoláson, és kicsit csalódottan pakoltuk táskánk mélyére a férjem bokájában rejtőző fémek eredetéről szóló kórházi zárójelentést. Senki nem volt rá kíváncsi. 

A tranzitban meglepően gyorsan eltelt a várakozás hosszúnak várt ideje, aztán már lépdeltünk is felfelé az Airbushoz vezető lépcsőkön. 180 ember a hosszú hengerben. Egyetlen üres ülés sem volt. Sokan utaztak kisbabákkal, és meg kell mondjam, sokkal jobban bírták a kicsik a gyűrődést, mint sok felnőtt utitársuk, akik valami belső kényszernek engedelmeskedve tekertek-toltak-döntöttek mindent, ami mozgatható volt. Az ülésbe szorító emelkedés után pedig kezdetét vette a magyar emberre oly jellemző utazási evés-ivás láz. Mindegy mennyibe kerül a fedélzeten a cola, kávé, sör, szendvics, honfitársaink azonnal vásárolni kezdtek, mert ezt a két órás utat étlen-szomjan kibírni úgyszólván lehetetlen. 

Az út nagy része alatt alattunk kicsit havas-kockás a táj, aztán mintegy varázsütésre eltűnik minden a puha vattatakaróra emlékeztető felhőréteg alatt. Idefönt a vakító napsütés, de jaj, vajon odalent milyen idő fogad majd bennünket? A felhők miatt sem a Csatornát, sem Londont nem csodálhattuk meg felülnézetből, mert a felhők közül kibukkanva apró döccenéssel szinte azonnal betont fognak a kerekek. Csak az ablakunkból jól látható szárnyak féklapátjainak dőlésszögéből következtethetünk arra, hogy hamarosan földet érünk. 

Meglepő módon odalent korántsem olyan rossz az időjárás, mint várnánk. Kicsit borús, enyhén legyez a szellő, de tulajdonképpen egészen kellemes. Az iratok ellenőrzésénél kis kutató tekintet, amíg leszkennelik az igazolványomat. Én már erősen fogalmazom magamban a szöveget, mit is vágjak ki, ha megkérdeznék, miért taposom itt az angol földet, de a francba, kizárólag németül jutnak eszembe folyékony frappáns mondatok. Végül nincs szükség rá, hogy mindkettőnket zavarba ejtő makogással magyarázzak, mosolyogni pedig mindketten roppant barátságosan tudunk. Az első látvány, ami fogad, egy Ben & Jerry fagylalt-reklámos automata. Ezt csak a beavatottak tudják értékelni, így a férjem sem igazán, és kiterelget az épületből, a London felé tartó busz állásához. 

Felszállás előtt picit tétovázunk, hogy a csomagokkal mi legyen, de a sofőr mond valamit, amiből én rögtön leveszem, hogy a kézipoggyászunk elfér odafönt is. Jééé, tudok angolul? Vagy csak jól kombinálok. Az út hosszú és nem igazán érdekfeszítő, aztán a városba érve szinte ijesztő araszolássá válik az egymást érő taxik és buszok forgatagában a rengeteg építkezéssel súlyosbított közlekedésben.  Végül leszállunk a Victoriánál.

Gyerek elvileg két órával előttünk ért haza a síelésből a lakótársával együtt. Úgy beszéltük meg, hogy mivel a lakás közel van, kiballag elénk. Hát, nem ballagott. Az is igaz, mi is korábbi busszal jöttünk be a reptérről, mint amit eredetileg a menetrend ajánlott. Kicsit izgatott telefonálgatás, totál eredménytelenül, mert akkor még nem tudjuk, hogy az itthoni számát jegelte. Az angol száma pedig ha jól emlékszem, a mikró fölötti parafatáblán díszeleg a tárcám helyett. A telefonba persze még nem írtam be. Na, semmi baj, akkor egy sms neki (amit ugyanúgy nem kap meg, de ezt mi nem tudjuk), hogy akárhol is van, mi elindultunk hozzá. És tényleg, különösebb hezitálás nélkül eljutunk a célig. Ahol újabb akadályba ütközünk, a jellegzetes angol építészeti csoda ajtajában nincsenek kiírva nevek, a lakásszámmal meg egyikünk sem bajlódott eddig, magyarul fogalmunk sincs, hogy a négy csengő melyikét nyomjuk meg. 

De akkor felemelem a tekintetem a néma telefonról és egy fürgén pedálozó piros dzsekis ifjút pillantok meg a kis tér túloldalán. Nicsak, kit látnak szemeim! A kurta kurjantásra odakapja a fejét, bájosan int egyet és teker tovább, mert a kétkerekűt előbb le kell rakja a következő bringatárolónál. Aztán már jön is széles mosollyal az arcán és ölelésre tárt karokkal. Én fiam! Hamar kiderül a telefon körüli mizéria, meg az is, hogy kicsit későbbre várt és mivel az állomás tényleg csak egy huszárköpésre van, még úgy gondolta, bőven van ideje bevásárolni. Aztán vidáman pakolászunk le a kis lakásban, amin másodmagával osztozik. A barátját is ismerjük még a főiskoláról; ő sincs még itthon, valahol a városban kószál egy régi ismerőssel. A lakás jéghideg, mert amíg síelni voltak, lefogyott az utolsó penny is a gázóráról, de már tölti is fel, kapcsol, intézkedik, hamarosan barátságos meleget kezdenek árasztani a radiátorok. De egy jó tea átsegít minket a kezdeti didergésen. 

A lakásról már tulajdonképpen mindent tudunk, hiszen skypon keresztül már végig kalauzolt az összes helyiségen. Jó beosztású, kicsi, de kényelmes, minden földi jóval (háztartási géppel)  felszerelt kis lakás, amit már egészen belaktak, hiszen a berendezéshez vásároltak már saját használati tárgyakat és a dekorációba is belekezdtek. Ki tudja, mennyi időre kell otthonossá varázsolni?

Vacsorára megérkezik a lakótárs is a baráttal, mindenki azonnal a Fish and Chips mellett dönt, amit egy közeli üzletben kimondottan jól készítenek el, a fiúk pedig perceken belül még forrón tálalják. Az adag hatalmas, jóllakottan dőlünk hátra mindannyian és kicsit kényszeredett az indulás, hogy a környékkel ismerkedjünk. Lesétálunk a Temze partra, a Vauxhall, majd a Chelsea híd felé, ahol megmutatja az előző lakást, ahol átmenetileg laktak; aztán a hídról az MI6 távoli épületét is. James Bond sehol, az épületen a legutóbbi filmben „keletkezett” robbantási nyomok nem látszanak, így mindenki megnyugodva fordulhat vissza a meglehetősen huzatos folyóparti sétányon a meleget és jó bort ígérő lakás felé. Az argentin Malbeck-ben aztán nem is kell csalódnunk. 

Beszélgetünk a sítúráról, a Mont Blanc „csúcstámadásáról”, amiről eddig azt hittem, csak viccelt, arról most képeket mutat, és utólag is megáll bennem az ütő, hogy kire ütött ez a gyerek a maga veszélykereső kalandvágyával? Aztán lassan mindenkin érezhető lesz, hogy hosszú és eseménydús volt ez a nap, egyre többen pislogunk a halk háttérzenére. A fürdőszobán gyorsan megosztozva mindenki álomra hajtja a fejét.

Egyesek (mint én) rémálomra. 

Bár nem tartozik szorosan a londoni élménybeszámolóhoz, de miket képes az emberi agy alkotni a pihentető szundi helyett... kisgyerekeket kísértem osztálykirándulásra (nem is az enyémeket), nem is akartam menni, de megígértem, hogy viszem magammal Colint a gyerekek kedvéért. Mellékes információ, hogy a kutya nem kifejezetten gyerekbarát, eltűri őket, de nem keresi a rajongásukat... nem úgy, mint szegény Morgan, akit hiába nyúztak, olyan nyugodt maradt, hopgy a végén a szemhéját emelgették, él-e még. Nos, az indulás előtt fél órával pakolni kezdtem és persze semmit nem találtam, amit vinnem kellett volna. A férjem se volt otthon, de tudtam, hogy nincs kulcsa, és meg kéne várnom. Aztán ő megérkezett, a lakás addigra romokban volt az ideges kotorászásom miatt, és végül máig sem tudom, hogy elmentem-e a csoporttal vagy sem, mert inkább felkeltem, olyan ideges voltam már álmomban. 

Hajnali öt óra volt, otthon is ilyentájt ébredezek, és persze az első gondolat, hogy vajon Colin hogy viseli a távollétünket? Életének két és fél éve alatt most először történt meg, hogy néhány óránál többre eltűntünk az életéből. Mi több, még aludni se mentünk haza. Vajon a szüleim bírnak-e vele, eszik-e egyáltalán? Ezer aggasztó kérdés, úgyhogy aludni már végképp nincs esélyem. Előveszem a kockás füzetet és körmölni kezdek a hajnali derengésben...

Nem megy ez a kikeveredés, na...

Amikor levert a láz a lábamról, akkor úgy voltam vele, emberek milliói járnak így, nincs rinya (legalábbis nem nagy), majd hamar túl leszek ezen, aztán újra szép lesz a világ.
Igen ám, de ha két hét telik el - oké, immár lázmentesen - de egyébként minden földi kórsággal verve, akkor már az ember pozitív gondolkodása nagyjából a béka segge alá kúszik. Velem is az történt, hogy néhány nap fekvés és gyógyszerszedés, magamhoz mérten mértéktelen ivás után úgy éreztem, már látom a fényt az alagút végén, felkelek, erős vagyok (erre nem nagyon akadt azért példa), folytatom dolgos kis életemet. De ahogy mondani szokták: ember tervez, ... Arról a fényről meg lassan kiderül, hogy az az a fény, amelyben lepereg előtted az életed... Oké, ez így egy kicsit morbid volt, tudom, de hát mentségemre szolgáljon, hogy kiborít ez a ragaszkodó kór.
Első lépésként sikerült megfertőzni a páromat, ami normál esetben az én állapotom rohamos javulását kéne hozza magával, de most nem ez történt. Körülbelül tíz napja oda-vissza pinpongozzuk a bacikat, versenyt köhögünk és mivel ettől úgysem tudunk aludni, éjszakánként jókat beszélgetünk. Reggelenként meg megértően nézzük a másik tükörképét a fürdőszobában, lám, ő is éppen olyan mosogatórongyban adja elő, mint én magam. Bár, ez meg kell mondjam, nagyon sovány vigasz.
Ott tartunk, hogy olyanoknak örülünk, miszerint, de jó, hogy a gyerekek nem laknak már velünk, legalább őket nem fertőzzük meg, de jó, hogy a kutya egyelőre ellenállóbb, mint mi ketten együttvéve, mert az már mindenképpen tragédia lenne, ha ő is megbetegedne, meg hasonlók...
Amúgy egy ilyen szükséghelyzet óhatatlanul is közelebb hozza a régi házasokat is. Gyógyteákat kortyolgatunk, szemmel tartjuk egymást, hogy a másik beveszi-e rendesen a kanalas orvosságot, figyelünk, hogy álmában ugatva ne a hátán feküdjön, simogatjuk a másik hátát, amíg csillapodik a roham. Szinte már romantikus a hangulat. Csak valahogy mégis vidámabb lenne ezt az egészet valami hatásos vírusirtó program védelmében tenni. Ha a laptopnak működik, akkor nekünk is kéne.

Influenzás időket élünk

Azt hiszem a nehezén túl vagyok, így aztán sokkal vidámabbnak látom visszatekintve a dolgot, mint amilyennek adott pillanatban megéltem. Pénteken kezdődött. Megvacsoráztunk kedélyesen, párom kutyával el, én mosogatok, aztán úgy egy órácska múlva mintha gyengének érezném magam. Upsz, hazudok, nem is itt kezdődött, nem...
Szóval, van nekem ez a kideríthetetlen alapon zaklató ugató köhögésem időnként. Most is volt már egy ideje. Már éppen eldöntöttem, hogy ez nem mehet így tovább, kezdem inhalálni a szteroidot, amikor a köhögés megváltozott, és a torkom mélyén éles kések vették munkába a légcsövemet. Hm - mondom - akkor ebből időközben valami más lett. Na, és itt térjünk vissza az előbbi gyengeséghez...
Tehát gyenge vagyok, mint az őszi légy, hívogat az ágy, ami este 7 órakor azért figyelemreméltó érzés. De mintha borzonganék is. Fürdőszoba mondhatni macskamosdással lerendezve, zokniban bújás a puha és kényelmetlen párnák közé (ez is megérne egy posztot, édes istenem), akkor már úgy éreztem, minden izmom bekeményedett, a hátam, a vállaim merevek szinte fájdalmasan. Párom együttérző és lelkes ápoló, hozza a hőmérőt, aztán még kétszer megmérjük, mert az nem lehet, hogy egy óra leforgása alatt a semmiből 39,4 legyen! Gyógynövényolajjal bemasszírozza a hátamat, ami csak addig esett jól, amíg csinálta, utána úgy éreztem, egy jegesmedve telepedett rá, esetleg egy konkrét jégtáblával egyetemben. Köhögök, mint a gyárkémény, reszketek, fejem majd szétesik, nyelem a langyos teát, dobálom be a lázcsillapítókat, mérek, hatás semmi. Körülbelül két óra elteltével férjem kezéből rántom ki a magamét és futok (ok, elég lesz ez tántorgásnak is) a fajanszot ölelgetni.
Az éjszaka további része itt-ott homályba vész, talán olyankor sikerült aludnom. De lázas vagyok nagyon, szerintem már akkor is jelez a hőmérő, ha csak mellém teszik. Iszom apró kortyokban a hideg gyümölcsteát cukor nélkül, és ez máris a baj jele, mert a tea alapjáraton csak forrón és édesen jöhet számításba.

Nos, így telik el még két nap és két éjszaka. Nincs megoldás a lázra (a Rubophen nálam most nagyon leszerepelt), mert még a hűtő zuhany után is csak pár tizedet esik, utána hamarosan kúszik ismét felfelé a higany. Lázgörcsök rántják össze az izmaimat fájdalmasak. Mikor már arra gondolok, ez a lázmérő merő sztahanovizmusból kúszik mindig a legfelső tartományba, valami belső kényszert érezve erre a teljesítményre, hétfőre minden átmenet nélkül 37 fokra esik. Ezzel egy időben Acc-600 ide vagy oda, a köhögés erősödik, cifrázza némi meglepetésszerű prüszkölés (nem árt, ha Tena Ladyt tartunk otthon), de... újra van kedvünk élni, azaz enni! A javulás esetleg összefügghet azzal, hogy a kórt továbbítom hites uram felé, úgyhogy a szerepek innentől felcserélődnek.

Szerda reggelre már megkísérlem a két lábon való járkálást, mint anno az ősünk Neandervölgyben, szerintem legalább olyan fárasztónak is találom. Remegnek az izmok, amik vagy sose voltak, vagy csak az azokat tartó csontok olvadtak ki alóluk a láztól. De kutyás családban, főleg, ha a második potenciális sétáltató is lebetegszik, akkor törvényszerű, hogy az elsőnek éledeznie kell. Ebgyerek rendes, mert nem él vissza a hozzánk képest fényévekkel jobb kondiciójával, egyszerűen csak örül, hogy a dolgok látszólag kezdenek visszatérni a számára megszokott és kedvelt kerékvágásba. A szomszéd ugyan még együttérzően érdeklődik, hogy micsoda tragédia sújtott bennünket, amiért napok óta nem lát senkit, most meg ahogy kinézek, már ne is haragudjak... Hát igen, ez tagadhatatlan, az elmúlt napok árkot vájtak a korábbi khm. nevető-ráncok alá, kicsit hamu színem is van, meg az orrom alatt is ott a kiújuló herpesz most még apró, de biztos jele.
De majd megtudja ő is.... hiszen influenzajárványos időket élünk.

Ma reggel...

Esett egy kis hó! Ettől olyan világos volt a lakásban, hogy hajnalban felébredve már nem tudtam (nem is nagyon akartam) visszaaludni. Aztán kicsit korábban kimentünk Colinnal a parkba, ahol játékra készen ott várt minket Rami, a németjuhász szuka. Akkorát játszottak, de akkorát.. De a srácnak utána még maradt energiája egy kis labdázásra. Már csak azért maradtunk még egy kicsit, hogy én is találkozhassak a szokásos reggeli gazdikkal és fecseghessünk egy kicsit. Ez is kell ahhoz, hogy a nap jól induljon. Itthon a párom forró teával várt és éhes hassal. Együtt reggeliztünk. Colin most fáradtan, tele pocakkal alszik a lábaimnál, én őszintén szólva igencsak nehezemre esik elindulni a dolgozóba, ahelyett, hogy mellé dőlnék és együtt szundikálnánk át a délelőttöt. A következő havas hancúrig.

Minden kezdet nehéz... de ennyire?

Ma van a napja, hogy "Vesszen a cukor és a kenyér!" vezérfonalú életmódváltásomba kezdek. Na, igen... ehhez képest az előbb kortyoltam el a mai második 3:1 kávémat. Az elsőt egyszerűen muszáj volt, mert hajnali 4-kor úgy ültem fel az ágyban, mint a jancsiszög és képtelen voltam visszaaludni majd egy órán keresztül. Jobb híján megittam az első meleg löttyöt, aztán nézegettem a youtube-on Szirmay Gergő kritikáját, lásd. alább, és ahogy az lenni szokott, előbb-utóbb elvesztem az éterben. 

 

Aztán persze győzött a természet és visszadőltem a párnák közé, hogy teljesen kiüssem magam, ami jelen esetben azt jelenti, hogy fél 8-kor a kutya bökdösésére ébredtem és kettő, azaz 2 perc múlva már teljes menetfelszerelésben trappoltunk a parkba. Ennyit arról, mennyi értelme van inni ezt a cukros lőrét, amit kávénak csúfolnak. Nos, a parkban felébredtem, de kicsit áthűltem, úgyhogy visszatérve hálásan melengettem kis kacsóim a párom által kavart második 3:1 kávé bögréjén. És ha már tapiztam, akkor persze nem álltam meg itt, hanem be is hörpöltem. Na, ennyit a mai cukormentes napról... 

Szóval, minden kezdet nehéz... a fogyózásé még annál is inkább, de a Nyomorultakat azért szeretném megnézni! Addig sem eszem... 

Miafranc...

Szóval, január 5. van és mentem a kutyával egy kört. A kis hülye érez valamit a levegőben, aminek köze lehet az Alessia által szaglászott tavaszhoz, vagy csak simán egy kis tüzelő keverék szukához, akinek a nyomában lényegében futva teljesítettük a máskor andalgós park-kört. Mindenesetre hazaérve arra gondoltam, vajon hol lehetne jutányos áron lélegeztető géphez jutni, és egyáltalán be van-e fizetve a december egészségbiztosítási járulékom, mert lehet, hogy szombat este lévén, mennék még egy könnyed kört az ügyelet környékén is heveny fulladási tünetekkel. Lehet, nem is én mennék, csak úgy vinnének, és akkor ne kelljen az illetőnek az adminisztrációs nehézségekkel is megküzdenie a túlsúlyom mellett.
Most két eshetőség van:
1. vagy ennyire szar a kondícióm (erre momentán nem tudnék szebb, de ugyanakkor becsületesebb definíciót), aminek javítására pont a napokban születtek mindenféle tervek, csak ismerve a kitartásomat és önsanyargató hajlamomat... szóval, nem bízom túl látványos sikerben...
2. vagy már megint kiújult a dokik által behatárolni nem tudott, jobb híján allergiás eredetű asztmatikus köhögésem, amire szteroidot kéne inhalálnom. Ez utóbbi variáció lenne a szerencsésebb, mert egy hét szippantás után talán újra kapnék levegőt.
A mérlegre állva azonban félek, a másik variáció a sanszosabb, lévén az érték soha nem látott magasságokban szárnyal. Utálom, hogy most lelkiismeret furdalással gondolok az elfogyasztott mézesekre és gesztenyepürékre, már előre szenvedek a cukor és kenyérmegvonástól (még csak hétfőtől aktuális), és kifejezetten rühellek arra gondolni, hogy öreg vagyok én már, hogy életmódot váltsak. Ahhoz túlságosan jól emlékszem még a pörköltek (és minden más, amihez kenyér kell) ízére. De a kényszer nagy úr, a levegőm meg vészesen kevés... Ha a jövőben esetleg morgós hangvételű posztok születnének, tudjátok be az elvonókúrának.

Elkezdődött...

Ha igaz, hogy az év olyan lesz, mint az első nap, akkor igazán nincs okom aggódni. És még a kötelező lencsefőzelék is megvolt, szóval pozitív gondolatok minden mennyiségben... viszont ma meg kezdődik a munka, úgyhogy csak röviden: Boldog Új Esztendőt mindenkinek!