Mai méreg...

Agyf@szt akartam írni, de címbe azért már mégse káromkodjon az ember lánya. Pedig este 6 órára már nem volt gondom az amúgy alacsony vérnyomásommal, ha csak az nem, hogy én tuti 140-nél fogok egyszer agyvérzést kapni. És most nem a sebességre gondolok. 

Néhány évvel ezelőtt a Nyugdíjintézettel tisztáztuk a tisztázni valókat, bemutattam mindenféle papírokat, ők meg hoztak egy határozatot, hogy 34 év és mittudomén, 6 hónap figyelembe vehető munkaviszonyom van. Nem én kezdeményeztem, hanem ők! Gondoltam, kicsit előre dolgoznak, ha majd betöltöm a 65-öt, már nem kell eljátszani ezeket a köröket, minden papír megvan, már csak a naptárt kell figyelni. Aham... Mivel március elején aktuális a bűvös 65, januárban az Ügyfélkapun keresztül benyújtottam az igényemet, hogy onnantól tekintsenek nyugdíjasnak. Ma jött meg a "válasz". 

"Kérjük nyilatkozni, hogy járt-e szakmunkásképzőbe, illetve felsőfokú tanulmányokat nappali tagozaton folytatott-e (egyetem,főiskola). Amennyiben igen, akkor kérjük a szakmunkás bizonyítványát illetve leckekönyvét,diplomáját csatolni."

Most nem azért, de ... ha egyszer már tisztáztuk ezeket a dolgokat, akkor miért kérdeznek vissza? 

Itt még vettem egy mély levegőt, holnap előtúrom a néhány éve elpakolt papírokat, aztán majd jól megválaszolom a levelet, mindenki megnyugtatására. 

Aztán szerencsétlen módon eszembe jutott, hogy a fiamék által idehurcolt Ektorp kanapé huzatot újfent megpróbálom eladni. Hülye ötlet volt. Fotók, szöveg fel a Marketplacere. Az ár nevetségesen alacsony, a cél az, hogy elmenjen. Egyszer már nekifutottam, érdeklődés híján a nyakamon maradt. Most azonnal csipog a válasz üzenet. Neki mindenképpen kellene és írja, miket csináljak, hogy neki az úúúgy egyszerűbb, és bocsánat, de csak engem akarna kímélni. Nézem a profilját, lényegében nincs neki, vagy ha igen, akkor rögtön több néven is, mert szinte bombázva érkeznek az újabb üzenetek, hasonló előélet nélküli nevekről. Én csak adjam meg az adataimat, majd ő intézi. Aham. Az utolsó ilyen próbálkozó már a bankkártya adatok igénylésénél tartott, mire én elhajtottam. Most nem vártam meg ezt a pillanatot, inkább töröltem a teljes hirdetést. Ha egy adományboltban landol a cucc, már azt se bánom. 

Egy árverező cégnél munkám kapcsán néha előfordulok. Gondoltam, pár itthon elfekvő csecsebecsétől én is náluk szabadulok meg. Ismerem őket, általában korrektek, bár ők sem ráfizetésből élnek, nyilvánvaló. Beviszem a "bolhapiaci" portékát, egy része megy egy külön dobozba, amit majd egy hajléktalan elvisz tőlük, abból próbál majd kis pénzt csinálni, nekik ezen a felületen nem tétel, csak ráfizetnék. Az az arany szívem, tudom, oké, menjen a dobozba. A maradék gondosan fotózva felkerül az oldalra. Nem minden, de a figyelmeztetésemre pótolják a hiányzókat. Indul az árverés, jelentkezők nem törik magukat, de ez is megszokott, majd az utolsó pillanatban kezdenek mocorogni, addig nem akarják felverni a cuccok árát. Ezt megértem. Azt már kevésbé, hogy eleve nagyon alacsony árról indítanak. Persze, körbenéztem én előzetesen a neten, nagyjából látom, mi mennyiért megy el másoknál, de hát ezzel vert a sors, hogy ők "esnek kézre", hozzájuk viszem a holmijaim. Mert ahogy a Marketen felsültem már néhányszor, a fene se akar ezzel szórakozni. Hát, igen... a nyugalmat is meg kell fizetni. Néhány tételnél végre "csörög a kassza", érkeznek az ajánlatok. Nézem az összesítőt... ilyen-olyan címeken majd 35 %-ot vonnak le (és tudom, hogy majd a vevő se annyiért kapja, amennyiért leütötte). Rendben, én vagyok a nagy megértő, tudom, hogy itt nyilván főleg olyanok vásárolnak, akik aztán nem restek egy kis munkát feccölni a bizniszbe és majd ők keresik meg azt az árat, amit más helyeken láttam, tehát itt olcsón kell hozzá jussanak a dolgokhoz. Mondom, megértem, de azért nem esik  jól.

 Persze, próbálkoztam én már a Zsibvásárban is árulni, nem is panaszkodom, de hát néha nem jön össze annyi holmi, hogy az asztal bérleti díja mellett némi haszon is maradjon. A fáradtságról, időről most szó se essék. Arról meg főleg nem, hogy a megmaradt dolgaimat újra otthon kell őrizgetni a következő próbálkozásig. Nem, most azt a korszakomat élem, hogy ami kiment az ajtón, az vissza már nem jöhet. Ha a fene fenét eszik, akkor se! Ilyenkor fut be az ember a fenti zsákutcákba. 

Azt hiszem, itt is hagyom a gépet, mielőtt még valami bosszantóba futok bele. Mára ennyi éppen elég volt!

Szimbiózis

A minap azt mondja a barátnőm, mi valamiféle szimbiózisban létezünk, mert írtam neki, hogy ha rám szakadna a Nemzeti Bank, akkor biztos keresnék egy lehetőséget, hogy az Orient Expresszel átszeljem a kontinenst és csak nézzem az elsuhanó tájat, mert ő is éppen erről beszélt a lányával. És őt ismerve, már legalább kétféle variációját találta a kivitelezés lehetőségének. Ha csak elméletben is, de már kész az útiterve. 

Na, hát ezek után olvasom a ma reggeli posztját a nemkockás blogján, hogy mennyire tönkre vágja az életünket, hogy beengedjük a politikusokat a nappalinkba, hagyjuk, hogy okádják ránk a tengernyi hazugságot, és ha véletlenül egy igaz hangot hallunk, akkor meg azért megy el az élettől is a kedvünk, mert látjuk, hogy nagyjából a falrahányt borsó kategóriában hangzanak el ezek a szavak. Nem is csoda, hogy ugyanúgy éljük meg az életnek ezt a szeletét is. Sajnos ez rányomja a bélyegét a mindennapjainkra, olyannyira, hogyha például eljutok a világ végére a gyerekekhez, akik összehasonlíthatatlanul nyugodtabb hétköznapokat élhetnek, akkor is az itthoni dolgok nyomasztanak, hiszen ide kell visszatérjek. A gyerek meg erre nem kíváncsi, mert neki ott és akkor egészen más gondok töltik ki a gondolatait, nem engedi még ezeket is beférkőzni, és ebben messzemenően igaza is van, ugyanakkor ez egy feszültségforrás közöttünk. Ezért külön utálom az itthoni rendszert, mert még ezeket a ritka és mindennél fontosabb pillanatokat is megmérgezik a hazai mindennapok. Azt már meg sem említem, hogy a nagyobbik fiamék meg úgy döntöttek, hogy nem nyelik itthon tovább a mérget és ők is nekivágtak a nagyvilágnak. 

No, de elkalanadoztam. A szimbiózis volt a téma. Nem először fordul elő, hogy valamelyikünk feldob egy témát, a másikunk meg elvigyorodik a távolban, hogy már megint ugyanarra gondolunk. Nem tudom, hogyan alakult ez ki közöttünk, hiszen a barátságunk nem az a tipikus "az óvoda óta együtt vagyunk jóban rosszban" típusú barátság. Még a közös középiskolai évek sem vetítették előre, hogy így összefonódnak majd a gondolataink. A családi helyzetünk is merőben eltérő. Mégis ... ha van ember ezen a sárgolyón, akivel gyakran akadunk ki ugyanazokon a dolgokon, ugyanannak örülünk, ugyanazért lelkesedünk, ugyanazért sírunk, akkor az Ő. 

Jelenlét

Valamikor a kilencvenes évek elején  ámuldozva emlegettük fel a férjem munkahelyén a teremnyi számítógépet, a lyukkártyás leporellós nyomtatást, miközben a gyerekeink már a Commodore 64 billentyűit verték, joysticket bűvöltek, korukhoz képest meglepő óvatossaággal kezelték a hajlékony adattároló lemezeket, aztán huss... ment az egész a nyaraló padlására és beköltözött az életünkbe a 486-os asztali csodagép. Megánként (!) 4 ezer forintért vettük a bővülő tárhelyet, az első zenetárolóra 4-5 számot lehetett rátölteni, a srácok miatt pedig egyre fejlesztettük, cserélgettük a masinákat, mert a népszerű játékok határozták meg, hogy milyen videókártya és más kütyük kellettek az amúgy is drága "játékszerbe". Mi felnőttek még nem is nagyon tudtuk, mire jó ez az egész. Aztán megkerestük a rég látott ismerősöket az iwiw-en, már nem  a telefonon lógtunk a barátnőkkel, hanem hol rövidebb, hol hosszabb levelekkel bombáztuk egymást. És amikor a gyerekek már az érettséginél tartottak, meglett az első laptop, aranyárban ugyan, de aztán vagy 15 évig hibátlanul működve. A szerkentyű egyre kisebb és könnyebb lett, már a telefonunk is képes kiváltani, hiszen egy apró számítógép vállvetve egy komolyabb fényképezőgéppel. Nekünk már a kazettásmagnó és nem sokkal később a videó is maga volt a csoda, aztán lett cd meg dvd, ma meg már néhány kattintás után akár az okostévén is megnézhetjük, amire kíváncsiak vagyunk. A mi generációnk számára ez egy óriási fejlődési folyamat, a gyerekeink meg lényegében az anyatejjel szívták magukba a használatát. De nem is a műszaki fejlődés főbb állomásait akartam felsorolni, csak megmutatni az utat, ahogy olyan száraz dolgok, mint például a könyvelés mellett egyszerre szórakoztunk és mérettük meg magunkat a blogok világában. 

Az első alkalommal - már nem is emlékszem mikor - hagytam elcsábítani magam... Alessia barátnőm csinált nekem egy blogot (mint ahogy még a Facebook profilomat is neki köszönhetem). Ez volt a megboldogult www.golden.blogol.hu amire ha ma rákattintok, valami trader.portfolio.hu oldal jön be, én meg bele se gondolok, mik zajlanak a digitális világban, mert úgyis kevés vagyok hozzá. A lényeg, a blogol megszűnt, így új felület "kellett" és lett is, a blogspot. Persze megint Alessia keze van a dologban, s bár idővel én is belelendültem a bloggyártásba a blog.hu-n vagy a wordpressen, azért a www.goldenblogja.blogspot.com lett az igazi "otthonom". 

2009. májusa óta osztom itt az észt, erről tanúskodik az első "próbafotó" is, ahol egy blogtalin mondom éppen a magamét. Puszta kíváncsiságból elolvastam az első rendesebb posztomat és egészen meglepődtem, milyen jó kis hétvégéről számoltam be benne. Volt abban Szépművészteti Múzeum Bohém bálja és Mucha kiállítás meg mozizás, jelesül az Angyalok és démonok Dan Browntól. Ma is kiegyeznék egy ilyen hétvégével, akár havonta egyszer is. 

2011-ben aztán megszületett az "írós" blogom, a lassukeringo.blogspot.com (az elnevezést, már meg se lepődjetek, köszönhetjük Alessiának, aki a gép mellől felnézett a könyvespolcára és éppen egy ilyen cím szúrt neki szemet. Mivel a blog főleg romantikus írások tárháza, hát illett is hozzá, nem igaz?). Az itt felrakott történetek nagy része később a Publio kiadónak és saját merészségemnek köszönhetően nyomtatott, illetve digitális formában is megjelent a nagyközönség számára. De úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy én írni szerettem (igazából helyesebb a jelenidő), a marketing nem az én világom, úgyhogy szép lassan el is engedtem az idén tíz éve indult nagy kalandot. Ezzel egyidőben viszont visszataláltam a "naplómhoz".

Érdekes ez a kitárulkozási kényszer. Az írás mindig megmutat valamit a szerzőből, mint magánemberből is. Akaratlanul leginkább, és éppen ezért egy kicsit veszélyes dolog is, hiszen ki tudja, a világhálón hol lapul valaki, aki merő időtöltésből, szórakozásból visszaél az ezeken a felületeken megosztott én-eddel. Ezzel Te is tisztában vagy, mégis erősebb a kényszer, hogy leírd a legbensőbb gondolataidat, aztán a "közzététel" gombbal útjára is bocsásd a végtelen világhálón. Ehhez képest a Facebook egészen más világ, bár cseppet sem veszélytelenebb. Ott a személyes fotók, a megfogalmazott gondolatok a ma Mesterséges Intelligenciája által ébredhetnek önálló életre. Belegondolni is borzongató. Sajnos nem a jó értelemben. 

Valaha azt mondták: "hajózni muszáj", ma már úgy tűnik, a világhálón megjelenni muszáj. Mert egyre inkább kiváltja a személyes emberi kapcsolatokat, felgyorsítja az életet, az információk kimeríthetetlen tárháza és ha egyetlen szóval próbáljuk a jelentőségét megfogalmazni, akkor az talán a JELENLÉT, amire akkor is vágyunk, ha közben egyre inkább bezárkózunk. 

A karma?

Korábbi rinyálós posztjaim alapján bárki rávágná, hogy a karma dolgozik, megérdemlem, hogy az újév januárja olyan lett, amilyen. Ennek ellenére azt gondolom, kicsit kezd túllőni a célon...

Kezdődött vagy inkább végződött az év a fogfájással, amihez hasonlót eddigi fennforgásom alatt még nem éltem meg. Január másodikán ültem is a fogorvosi székben, a sztorit szerintem már elmeséltem, gyökérkezelés. Aztán irány a nőgyógyász, ahova sajnos amíg élek, vissza kell járogatnom, és tekintettel arra, hogy a dokibácsim 85 éves (bármilyen jó karban tartott 85-ös is), nem egy jó ómen a jövőre nézve. Az utódja meg a Kékgolyó utcában rendel. Azt hiszem, ennyi elég is hozzá, hogy ne is akarjak gondolni rá. Aztán irány a szemészet, de ott majd csak február végén állnak velem szóba, addig nyögjek. Voltam a tüdőgondozóban is, ahova - tavaly derült ki - már 18 éve járok ezzel az asztmaszerű szarsággal. Ráadásul a legutóbb felírt puff nem igazán működik, fulladok, zihálok, sípolok, gratuláltak is, hogy ilyen szar eredményt utoljára 2017-ben produkáltam. Kaptam kétféle új inhalálót, az egyik visszavisz az "őskorba", akkor is utáltam használni, most se jobb, ráadásul egy hónapon belül kontroll. Na, ez voltam én meg az egészségügy. 

Aztán ... vannak nekünk autóink. Hülye helyzet, mert öregek, de jók (a következőkben nem egészen ez derül majd ki róluk), az egyik kicsi, hogy a városba is lehessen menni vele, a másik nagy, hogy a fél házat belecuccoljam, a harmadik meg tágas, hogy a család beleférjen. Az első kettőnek van egy közös jellemzője, több évtizedes a barátságunk. Szóval, magyarázat persze van, miért maradtak meg az öreg járgányok is, amikor itt a kis fiatal, aki(ami, de hát nálunk családtag) az idén még csak ötéves lesz. Nem mondom, hogy nem játszom el a gondolattal időnként, hogy mi a francnak őrizgetjük őket, de aztán újra és újra bizalmat szavazunk nekik, mondván: a következő nagyobb kiadást már nem finanszírozzuk. Dehogynem! Most meg hogy jártunk? Három autó mellett lényegében nem volt egyetlen hadra fogható sem, mert az egyiket rosszul téliesítettük (értsd, apa kisütötte az aksit, vehetett újat, pedig ez sem volt még féléves), a másiknak most jutott eszébe, hogy csontig lejárta a fékbetétet, a harmadik meg... na, az az igazán vicces. Állt a garázsban, mert nyári gumik vannak rajta (kinek van pénze téli gumikra ugyebár, amikor egy flottát kell finanszírozni), apa meg levette a sarukat az aksiról, lecsukta a motorháztetőt, hogy majd tavasszal tali ugyanitt. Ma ment (volna), hogy életre keltse, mert a hőmérő a pluszokba kúszott, de a motorháztetőt nem lehet kinyitni és nagyon úgy fest, hogy nem mechanikai a probléma, hanem az előző tulajtól örökölt hiperszuper riasztórendszer zárta le az autót a nagy büdös áramszünetre való tekintettel. Még jó, hogy kulcslyuk is van rajta, így legalább a belsejébe be lehet jutni. De a garázsból nem tudunk kiállni vele. Esküszöm, már csak röhögni tudtam, amikor apa meglepett az örömhírrel. A régi tulajnak csak postai címe volt a szerződésben, de Face a barátunk, meg persze némi arcmemória és közös ismerősök találása (ilyen pici ez a sárgolyó, hihetetlen), úgyhogy lett telefonszám is, de sajnos ő is csak széttárta a kezét, mert ők kikapcsolták a riasztót, olyan bonyolult, inkább nem használták, meg eleve ajándékba kapták a kocsihoz, neki elég volt, hogy tudja, hogy lehet kikapcsolni, a részletekkel nem foglalkozott (amiket én is csak most utólag olvasgatok a kötetnyi használati utasításban). A forgalmazó Szentendrén, hétvége is van, de szerencsére a honlapjukon lehet levelezni, írtam is, egyelőre itt tart a buli. Hogy az autót mikor, hogyan és nem utolsósorban mennyiért lehet majd életre lehelni, arról fogalmam sincs. És még csak január huszonöt van. A hónap pedig harmincegy napos. 

Tudathasadás és más...

Tegnap este kaptam egy levelet. 

A Fővárosi Önkormányzat Kamaraerdei Úti Idősek Otthona volt a feladó. Álmomban sem gondoltam, hogy a folyamat ilyen gyorsan halad előre. 2024 szeptemberében jártam a központi irodában, ahol beadtam egy kérvényt az anyu hosszú távon való elhelyezésére. Már ezt a lépést is hosszas lelkiismereti vívódás előzte meg. Meg egy jó évnyi együttlakás mindennel, amit ez hozhat. De komolyan... soha nem tervezgettem, hogy otthonba adjam az édesanyámat. A családban erre nem is volt soha szükség, mert az élet megoldotta a kérdést. Ahogy idősek és betegek lettek a családtagok és rokonok, az idő tette a dolgát. Amikor az apu lassan hat évvel ezelőtt elment, az anyu hozta szóba, hogy ha eljön az idő, nem akar "gondot okozni" és keressek egy megfelelő otthont. Mit mond ilyenkor egy gyerek... Dehogy anyukám, nincs erre semmi szükség... Akkoriban még fitt volt és fejben is naprakész. Mára erre persze nem emlékszik és ha próbálok is beszélni róla, akkor vagy terel, vagy úgy tesz, mintha nem értené, miről beszélek. 

Októberben kaptuk meg a választ, hogy indokoltnak látják az elhelyezés igényét. Ezzel egyidőben már arról is tájékoztattak, hogy a három megjelölt intézményben a 7., 8. és 11. helyen szerepelünk. Időközben persze jól átrágtuk a témát, leginkább mi a férjemmel, mert anyu hol érdektelenséggel, hol ellenkezéssel viseltetik a téma iránt, amiről még másfél éve is úgy nyilatkozott, hogy tudja, eljön az idő, amikor ez lesz a megoldás. Mostanra inkább egyedül élne otthon, ami több okból kifolyólag is megoldhatatlan ötlet. Tehát vagy velünk vagy az otthonban. A "velünk" egyszerre könnyű és rettenetes állapot. Ugyanis még nem magatehetetlen, fekvő beteg, viszont "irányítás" híján teljesen elhagyná magát, nem törődne olyan földhöz ragadt dolgokkal, mint felkelés, gyógyszerek, evés-ivás etc. Gondoskodásra szorul, még ha ezt sokszor nem is hajlandó elismerni, pedig már orvosok is próbáltak a lelkére beszélni, engedje el az önállóság illúzióját. 

Rólunk nem igazán mondható el, hogy egyik helyről utazgatnánk a másikra, de évente egy alkalommal igenis szeretnénk látni az unokákat, és mivel jó 14 ezer kilométerre élnek, nem kívánhatom el tőlük sem, hogy a karaván felkerekedjen és ők jöjjenek Mohamedhez... Néha persze jönnek ők is, de ilyenkor például az is kivitelezhetetlen, hogy együtt kiránduljunk valahova az országon belül, ne adj isten, a szomszédos Ausztriába, mert a kutyát vagy visszük vagy napközibe adjuk, de a Mama igenis gondot okoz, mert az ő őrzésére, gondozására nem olyan könnyű leakasztani egy önként vállalkozót, még pénzért sem. Mostanra már a másik fiamék is néhány határral odébb élnek, az utazások száma nyilván gyarapodni fog. Az igazán szót sem érdemel, hogy néha - és itt tényleg ritka alkalmakra gondolok - kisebb kirándulásokra mennénk, akár egész napos programra, ami pillanatnyilag megoldhatatlan. Vagy ha elmegyünk egy színházi estére, esetleg 2-3 órás kis kirándulásra, akkor otthon ne hisztérikus veszekedés fogadjon, amiért állandóan magára hagyjuk. Mert bármilyen brutálisan hangzik, pillanatnyilag rabok vagyunk a saját otthonunkban. De mondok mást. Mi történik, ha úgy járok, mint egy kedves ismerősöm, aki elesett és a kezét törte? Ki venné át tőlem a mindennapokat, hiszen a férjem dolgozik? Jómagam sem vagyok már elsőbálozó, mi van, ha valami kórság okán kórházba kerülök, ne adj isten bedobom a kulcsot? Volt már ilyen a történelemben. Akkor ki és hogyan oldja meg az elhelyezését? 

Számomra a Kamaraerdő szimpatikus helynek tűnt a hatalmas erdős parkjával, de az anyuban pont ez keltett ellenérzést. Régi egér-fóbiájára hivatkozva nem akar egy "erdő közepén" élni, mert majd bejárnak az egerek a szobájába. Igazság szerint a megközelítése kissé nehézkes akár kocsival, akár tömegközlekedéssel, legalábbis időigényes. Oké, kihúztam a listáról. A másik két helyből is hasonló okok miatt kiesett az egyik. Így az maradt, ami gyorsan és könnyen megközelíthető, így ha bent is lakik, de sokszor tudom látogatni. Persze ott a "leghosszabb" a sor, de igazság szerint, ha a 7. hely is ilyen gyorsan eljött, a 11. se késlekedhet sokáig. Tudom, hogy majd az ellen is lesz ellenérve, de ott bizony a sarkamra kell állnom és erről már most tudom, hogy egy lélekölő nap lesz. Vannak a jó döntések és a rossz döntések. Ez egy jó döntés, csak éppen lelkileg visel meg mindenkit. Ettől meg aztán úgy érzed, rossz döntés. Rohadt egy csapda. 

Nem akarok belemenni a részletekbe, de az együttélés bizony nyomokban sem hasonlít arra, amilyen képek az amerikai filmekből vagy a gyógyszerreklámokból dőlnek a nézők felé. Tesszük a dolgunkat, de néha még így is kiborul a bili. Hogyan lehetne hát hideg fejjel (és szívvel) dönteni ebben a kérdésben? Délután kettőkor úgy érzem, vinném, akkor is, ha egerek járnak be a házba, négykor meg nem is értem, miért éreztem így, hiszen kit zavar, hogy itt szuszog a nappali közepén... és persze szégyellem magam. Amíg el nem jön a következő apropó, én meg csak ülök a hullámvasúton hosszú hónapok óta. Néha úgy érzem, ha nem lesz gyökeres változás, én (mi) megyek/megyünk rá hamarosan. A változást pedig az a levél hozza majd el, amiben a "bevonulás" dátumát megírják az általunk preferált helyre. De csak akkor vihetem, ha ő is akarja. És azt hiszem, ettől a tudattól vannak álmatlan éjszakáim, mert ki tudja, hogy akkor éppen milyen hangulatban lesz. Azt pedig már most tudom magamról, hogy ha üres lesz a mostani ágya a gyerekszobában, legyen bármilyen jó helyen is, a lelkiismeret furdalás velem marad. 

A kínai újév - 2025-ben érkezik a Kígyó éve

Egy idő óta családilag is érintettek vagyunk a kínai asztrológia iránti érdeklődésben. Ahogy már évek óta figyelem, valahogy több egyezőnek tűnő jóslatuk van, mint a hagyományos horoszkópoknak. E rövidke bevezető után nézzük, mi van megírva a „csillagokban”, hogy egy kis képzavarral éljek.

A Kígyó évében lassú és egyenletes fejlődés vár a világra. Akik hajlandóak elfogadni a Kígyó bölcsességét, sikerré tudják kovácsolni a lassúbb és nyugodtabb tempót. Sokan végre learathatják eddigi szorgos munkájuk gyümölcsét, mások számára a pozitív gondolatok megtalálása áll majd a középpontban. Személyes szinten úgy illik, hogy a leleplezést magammal kezdjem. 

Patkány vagyok. Bár ehhez az állathoz nálunk elsősorban negatív tartalmak és jelzők kapcsolódnak, a kínai horoszkóp sokkal pozitívabban emlegeti. A 12 kínai állatöv közül az első és a legokosabb, a bölcsesség, kreativitás és találékonyság jellemzi. Váo, mintha hájjal kenegetnének, micsoda jelzők! 2025-re ígéretes évet jósolnak. Sikeres döntések, felfelé ívelő karrierlehetőség, saját vállalkozás… és nem mellesleg jó időszaknak ígérkezik a családdal és barátokkal való kapcsolat erősítésére is. Túl szépen hangzik? Talán, de ahogy mondani szokás „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa”.

Következzen a párom, aki egy Majom. És most nem sértegettem. A Majom okos és kreatív, jó üzleti érzékkel. Időnkénti kiszámíthatatlansága pillanataiban is képes a kitűzött célt szem előtt tartani. Az idei évben pénzügyi növekedésre, új kapcsolatokra és jelentős áttörésekre számíthat a környezete támogatásával. Nos, támogatásban továbbra sem lesz hiány és mivel az egész élete az üzletben zajlott, jöjjön az a pénzügyi fellendülés! 😊 

Következzen a nagyobbik fiam, aki egy Disznó. Így leírva ez sem hangzik túl dicsérően, pedig … Nagylelkű jótevő, népszerű, aki az idei évben kihívásokkal találkozik majd a kapcsolataiban, de ha sikerül megőriznie a higgadtságát és pozitív hozzáállását, akkor sikerrel tarthatja kézben az év irányítását. Erre igen nagy szüksége is lesz, mivel nemrégiben új irányba terelte az életét. Őt ismerve, képes lesz, így talán a siker sem marad el. (Ujjam keresztben) A nagyobbik unokám szintén egy kis Malac. Ez azért érdekes, mert állandóan azt mondogatom, hogy mennyire hasonló a személyisége a nagybátyjához. Nos, úgy tűnik, ez nem véletlen, hiszen ugyanannak a jegynek a szülöttjei. 

A kisebbik fiam egy Bivaly. Mondanám, hogy ez igazán találó, mert kissé leegyszerűsítve egy igavonó barom, hiszen annyi minden nyugszik a vállán és teszi is a dolgát rendületlenül. A kínai asztrológia szerint a Bivaly megfontolt, határozott, alapos, precíz. Nos, ezek a jellemzők teljes egészében illenek rá. Néha már az idegbajig precíz. Mindenesetre az idei évben a stabilitás és a siker lesz a két kulcsszó a számára. Kemény munkája és felelősségtudata meghozza gyümölcsét, felfelé ível majd a karrierje. Hogy a kicsi lánya pontosan olyan, mint az apukája volt ilyen idős korában, az sem lehet a véletlen műve, hiszen ugyanannak a jegynek a szülöttjei. 

A menyem Kakas, ami elvileg kizárja egymást, hiszen csak tyúk lehetne, de olyan állatöv nincs, tehát Kakas. A kínai horoszkóp szerint az egyik legérdekesebb személyiség. Egyszerre van benne nőies szépség, elegancia és férfias határozottság, keménység. A jegy szülöttje számára az egyenesség, becsület és igazság alapvető tulajdonságok. Nőként fontos a megjelenés, vonzódik a csillogó ékszerekhez, a divatban pedig a klasszikus elegáns és a sportos is egyaránt közel áll hozzá. Törékeny ázsiai nő, akire az előbb felsorolt tulajdonságok tökéletesen illenek. Számára az idei év nagyszerű lesz. Karrierlehetőség, anyagi előny, váratlan szerencsés fordulat… a világ urának érezheti magát.

A másik menyem Kecske. A Kecske gondoskodó és együttérző természetéről ismert. Eddig ezt sikerült is megmutatnia. Gyakran mások szükségleteit helyezi a sajátjai elé. A kínai horoszkóp előrejelzése szerint izgalmas és változatos időszak vár rá. Új lehetőségeket és különleges energiákat hoz ez az év, amelyek segítenek fejlődni és megújulni. Párkapcsolata erősödhet, de néhány kisebb konfliktus is adódhat. A karrier terén remek lehetőség várnak rá. Tekintve, hogy egy idegen országban igyekeznek boldogulni, ezek igazán bíztató jóslatok.

Nos, január 29. közeleg és vele a fent jósolt szerencsés fordulatok. De ahogy az elején írtam, „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa”. Magamról most nem nyilatkoznék, de a többiekben töretlenül hiszek. 

 

Még mindig Colinról

Colin...  a babánk lett, a kisiskolásunk, partnerünk ezer kalandban, bébiszitterünk és végül a kis nyugdíjasunk. Ötéves volt, amikor Jacket kapta, ez a korkülönbség még ideálisnak látszott. Hétévesen elfogadta Carlost, igaz, vele nem sokat foglalkozott, csak megtűrte a falkában. Majd lett Jamie, akivel már kilenc év választotta el, és ez bizony már sokszor soknak látszott. Az ifjonc, aki felszántja a járdát és a kisöreg, aki már komótosan ballag, hamar elfárad. Gyógyszert szed, mert tizenegy évesen kissé demens lett. A megszokások rabja, akinek a napi rutin úgyszólván életszükséglet, ami segít megbirkózni a gyengülő test kihívásaival. Ami viszont semmilyen körülmények között nem változott, végtelenül ragaszkodó, maga a négy lábon járó szeretet. Hogy kilenc év korkülönbség mennyire sok, az 13 éves kora körül már teljesen nyilvánvalóvá vált. Jamie ereje teljében, Colin pedig – mit tagadjuk – erősen leszálló ágban. Neki már semmi nem volt sürgős, még a parkba kiérni sem, így sokszor úgy festettem köztük, mint egy feszület. Romlott a hallása, rendetlenkedett a gyomra mindentől, nassolástól, időjárástól, megroggyant a hátsó lába, az annak idején rémképként felfestett bénulás közeledni látszott. A kakibakik rendszeressé kezdtek válni, de ez csak bennünk volt kellemetlen, őt mintha nem is érdekelte volna. Demencia, a kutyáknál is szedi az áldozatait. De ahogy embernél, így a kutyáknál is vannak fokozatai. Colin sokszor álldogált egy sarokba „beszorulva”, mint akinek gondot okoz a megoldás, vagy csak szunyókált napi 20-22 órákat, de a hosszú évek alatt megszokott rutinból nem engedett. A szokott időben kelni és sétálni menni, reggelizni és vacsorázni... ezek olyan programok voltak, amikhez ragaszkodott. Pont akkor és pont úgy, ahogy sok-sok éven át. Amikor pedig ébren volt, sugárzott belőle a szeretet, a sarkunkból nem tágított, és bármennyire is kihívás volt ez számára fizikailag, de velünk akart tartani mindig és mindenhova. Hétéves korában még három évet jósoltak neki. Ő a dupláját teljesítette. Ezért soha nem lehetek neki elég hálás. Egy valamit nem volt hajlandó megtenni. Hogy lecsukja a szemét és itt hagyjon bennünket. Még akkor sem, ha ez neki már a megváltást jelentette volna. Pedig gazdának nehezebb döntést nem lehet meghoznia, mint ezt a végső „kegyes búcsút”. Neki kegyes, nekünk egy életre szóló fájdalom. Soha nem lehet megszokni. Soha nem lehet elengedni a kételyt, hogy valóban itt volt-e az idő.

Néha olvasom a többi kutyás írását. Daganatos kutyák, kisöregek kaptak még x hónapot, félévet, mennyire hálásak érte, gyűjtötték az utolsó élményeket közösen. És kettéhasít a lelkiismeretfurdalás, amiért abban a bő féléve húzódó áldatlan állapotban meghoztuk a döntést, ennyi volt. Mi féléve már nem gyűjtöttünk élményeket. Amiket igen, azokat sokszor jobb lenne feledni. De néha megcsillant egy csalóka reménysugár, pár nap jobb forma, aztán összeomlás, aztán megint pár jobb nap, megint a rosszabbak. Ezt nem lehet szívvel bírni. Arra akarok emlékezni, amikor a négyéves unokám vezette pórázon és komolykodó fejjel magyarázott neki, hogy Colin, nagyon lassú vagy, Jamie már messze jár. Arra, amikor Jamiet meghoztam a kozmetikustól és boldogan fogadta a lelkes puszikat a kis lükétől. Amikor a külön séták után heves farokcsóválással üdvözölte a gazdit és Jamiet. Amikor nyáron még bement a Balatonba, szinte futott, hogy csobbanhasson, bár úszni már nem akart, csak téblábolt a vízben, hogy aztán a lépcsőn úgy kelljen kisegíteni, s nagy nehezen haza totyogjon vízzel telt bundájában. Már második nyáron rettegtem, hogy mikor kap el minket is a rettegett hot spot, hiszen az immunrendszere már nem volt a régi, a sok vizet képtelen volt kirázni a dús, göndör bundából, de nem, semmi baj nem történt. Napozott, a nagy melegben bevonult a hűvös lakásba, köszönte, neki a nyár nem okozott különösebb problémát. Lesétáltunk a partra, hevert a lábunk mellett, a járókelők megdicsérték szépségét (ami egyébként már csak halvány maradéka volt valamikori eleganciájának), ő pedig csak nézte a nagy vizet, mintha az mesélne neki az ott töltött vidám évekről. Lám, voltak szívmelengető élményeink, nemcsak fájdalmasak. Talán, ha nem várjuk meg a teljes összeomlását, akkor ezek élénkebben maradnak meg, mint az elesettség kegyetlen napjai. Dönteni kellett, de dönteni fájdalmasan nehéz.

 

A nap, amikor búcsúztunk... rettegett nap ez minden kutyás életében. Azt hiszed, egy idős kutyánál lélekben fel tudsz készülni, ahogy a bajok sorra utolérik. De nem! Nem tudsz. Kicsit már várod a megváltást mindkettőtök érdekében, aztán amikor elkövetkezik, szégyelled magad, amiért ezért fohászkodtál. Könyörögsz neki, hogy adja fel, aludjon el szépen. Fájni fog, de ez olyan békés megoldásnak tűnik. De ő nem hisz az elválásban, sem békésen, sem békétlenül. Mivel volt már részem tragikus hirtelenséggel bekövetkezett elválásokban is, bizton állíthatom, hogy még azt is „könnyebb” megemészteni, mint döntést hozni valaki másnak, egy családtagodnak az életéről. Világosan látnod kell, hogy kinek az érdekében döntesz. A saját önzésednek engedelmeskedve hosszabbítod meg a kutyád szenvedését, mert nem tudod elképzelni, hogy másnaptól ne túrd a selymes bundát, vagy ... elengeded őt, még akkor is, ha látszólag még hetek, netán hónapok várnának rátok együtt. De az már nem lenne olyan, amiben hű társad örömét lelné, amiben megőrizhetné a méltóságát. A döntés a tiéd. Élj vele lelkiismereted szerint! Aztán viseld a terhét a döntésednek, de annak is, ha képtelen vagy dönteni. Ebben a játszmában egy valaki számít, Ő! De ő már nem mondhatja el, jól döntöttem-e 😭

2010-2024

Ópusztaszeri Pados Colin

„Csendesen alszik, megpihent végleg

angyalok bölcsője ringatja már

nem jöhet vissza, hiába hívjuk

emléke szívünkben otthont talál…”

(Szabó Balázs)