Eltelt egy év... Nélküle

 „Mit lehet írni egy családtagról, amikor a szíved éppen darabokra hullik az elvesztése miatt? Bármikor is jön a kényszerű búcsú, az ember önkéntelenül a vidám, szép emlékeket idézi fel, mintegy orvosságként a bajra.” Ezekkel a sorokkal kezdtem pont egy éve a megemlékezést Colinról, akit 2024. január 22-én engedtünk útjára abba a másik, fájdalmaktól mentes vidám világba, ahol már vártak rá az elődei, Buksi Morgan és Jack, a kicsi társ, aki érthetetlen gyorsasággal előzte meg. 

Eltelt egy év és azt kell mondjam, egy cseppet sem lett könnyebb a lelkem. Morgan kutyámra mindig is úgy gondoltam, hogy ő volt a Kutya az életemben. Rengeteg időt töltöttünk kettesben, köszönhetően a sportos éveknek. Amikor 15 évesen elment, a lelkem igen nagy darabjával távozott. És akkor jött ez a bamba kis mackó, túl gyorsan, s éppen ezért egy kicsit tiltakoztam is ellene. De ő az első mozdulatával, ahogy bizalommal és hittel elhelyezkedett az ölemben a hátsó ülésen, túllépett rajtam és az ellenkezésemen. Olyan ösztönös tudással igyekezett megfelelni az elvárásainknak, sokszor túlszárnyalva a legvadabb elképzeléseinket is. A kis mackó csodás legénnyé nőtt, a kis bamba pedig okos felnőtté. Soha többé nem lenne még egy ilyen kutyám, ebben biztos vagyok, éppen ezért nem is lesz. Egyszeri és megismételhetetlen. Nem félt soha a tűzijátéktól és vihartól (Morgan rettegett), egyetlen szemesztert töltöttünk a kutyaiskolában, mert egész egyszerűen nem volt többre szüksége, mintha az anyatejjel szívta volna magába a tudást, amivel a kétlábúak világába beilleszkedhet. Világ életében megbízhatóan közlekedett póráz nélkül, de ha rajta volt, akkor sem kellett vízisízőként hasítanom utána a járdát, mint most torpedó-Jamienél, a parkban mindenki kedvence volt, akár kétlábú, akár négylábú volt az illető, mert szelíd volt, kibillenthetetlen. A legjobb tanítómester volt, akit kölyökkutya csak elképzelhet magának. Ezt írásba adná Jack, Carlos és Jamie is. És képes volt bízni egy nála fiatalabb, apróbb kutya megérzésében, tanításában, hogy a gyerekektől való idegenkedését legyőzze (örök hálám, drága Jack!). Úgy volt tekintélye a többiek előtt, hogy soha egyetlen pillanatig sem harcolt meg érte, a többiek egyszerűen érezték, hogy ő a főnök. Egy nagyon jóindulatú főnök. Éppen ezért valósággal keresték vele a fizikai közelséget, követték, bújtak hozzá, szerették. Mert ő is szerette a világot és a szeretet vonzza a szeretetet. 

Nem jó időszakban (van olyan egyáltalán?) hagyta el az ereje, mert a családban a nagymama is éppen akkor került hozzánk, és egy életre belém égett a lelkiismeret-furdalás, amiért néha azt kívántam: adja már fel, mert a kettejük generálta folyamatos problémák és feszültségek egy idő után már elviselhetetlenül soknak bizonyultak. Sokszor úgy érzem, cserben hagytam őt, aki a végtelenségen túl is ragaszkodott hozzánk. Biztos vagyok benne, hogy érezte, már közeleg a vég, de értünk még maradni akart, erején felül, de teljes szívével. Talán ezért annyira friss még a seb, mintha nem egy éve, hanem ma reggel indultunk volna arra az utolsó utazásra. Colin, drága kutyám, köszönjük az együtt töltött majd tizennégy évet, soha nem felejtünk! 💔💕💝 (2024 utolsó közös képei)

Álmok, vágyak meg a határozatlanság

 Régi gumidominóm nekem, hogy időnként átvariáljam a lakás berendezését. Tekintettel a nagy terekre és a robosztus bútorokra, sosem vot ez könnyű feladat, de élveztem minden pillanatát. Régebben előfordult, hogy reggel szétszéledt a család, aztán mire délután, este előkeveredtek, csak ocsodálkoztak, hogy semmi sincs ott, ahol korábban. Szerencsémre elég béketűrő társaság, sosem lett a dologból botrány, hamar alkalmazkodtak a változáshoz. Mivel igazából bútormozgatásban voltam jó, átalakításban, festésben már korántsem annyira, tényleg csak az új megközelítéseket kellett belőni, nem kellett például új színekkel barátkozni. Kivéve a kiegészítőket, mert azokat azért igyekeztem az évszakoknak megfelelően variálni. Még ha csak apró változtatások voltak is ezek, azért átmenetileg kielégítették a Változás iránti vágyamat. Egy pszichomókus nyilván tudna mit kezdeni ezzel a vággyal, nekem pillanatnyi hangulatok gyógymódja vagy akár csak kedvtelés volt ez az elmúlt sok-sok évben. Néha már napokig járt az agyam a mikéntjén, mielőtt belekezdtem, néha váratlanul csapott le az érzés, hogy nekiveselkedjek, most, azonnal, leszamilesz. Nem mindig voltam elégedett a végeredménnyel, néha viszont megállapítottuk, hogy nnna, ez most a tökéletes (amiről persze előbb-utóbb kiderült, hogy mégsem az). Régebben tagadhatatlanul könnyebben ment, mostanában lepattanok olyan bútordarabokról, amiket anno könnyedén odébb pakoltam, már kevésbé lelkesen pakolom le a több száz kötetes könyvespolcokat, de ettől a lelkesedésem még töretlen. Természetesen kizárólag olyankor vágok bele, amikor senki nincs itthon, aki beleszólhatna (és segíthetne), így teljes az élmény. 

Nyilván könnyebb dolgom lenne, ha néhány bútort eldughatnék valami raktárban, másokat éppen onnan bányászhatnék elő hosszabb száműzetés után, megint másokra meg vadászhatnék egy bolhapiacon, de hát igazság szerint többnyire az adott darabokat mozgatom, próbálok új funkciót találni nekik vagy éppenséggel az egész helyiségnek. Így történt annak idején, hogy a hálószobánk egyszerre lett gardrób, átjáróház az egyetlen fürdőszoba irányába és gyerekszoba, a nappaliban meg helyet kapott egy komplett hálószoba. Vagy amikor nem tudtam már nézni, hogy golden kutyánk szeme pont az étkezőasztal sarkával van egyvonalban és addig rágtam a párom fülét, amíg vettünk egy kerfes étkezőasztalt. Mert ugye első a kutya szeme világa. De igazság szerint valahogy még az étel is jobban esik egy kerek asztal mellett. A régi meg... hát, ment a nappaliba, ha a család összegyűlne, akkor kihúzzuk és kényelmesen körbeüljük akár tízen is. Más kérdés, hogy ezek az alkalmak mostanra az évi egy körül járnak 😓 Egy időben a felszabadult gyerekszoba nyelte el a feleslegessé vált darabokat, de amióta anyu velünk lakik, úgy kell a szem elől dugdosnom őket, hogy bár láthatóak, de mégse legyenek zavaróak. Ez a legnehezebb része a feladatnak. 

A múlt héten a kanapét forgattam térbe (nem egy apróka darab), hogy körbe járható legyen (és a közelgő ablakmosásnál már meg se kelljen mozdítanom), ma az óriási íróasztalt szabadítottam fel feleslegesnek tűnő helyzetéből, amikor is senki nem ült mellé. Ehhez le kellett mondanom a kedvenc kis íróasztalkámról, amit egy Singer varrógép talpából és edzett üveglapból raktam össze. Az üveglap egyelőre az íróasztalon lapul, a varrógéptalp meg átmenetileg kis lerakó asztalkaként bújkál a hálószobában. 

Az az igazság, hogy sok-sok évvezel ezelőtt sokkal kevesebb bútor volt a lakásban és szerettem azt a szellősséget, amit rájuk nézve éreztem. De aztán ki kellett ürítenem egy kis lakást és az ottani bútorok is itt leltek "átmenetileg" otthonra. Nem nagyon tudtam tiltakozni, hiszen tökéletesen illeszkedtek a már meglevőek közé, csak a helyet ne foglalták volna! Ahogy az ilyenkor lenni szokott, elég hamar megteltek, így meg már nélkülözhetetlenek. De dolgozom rajta, hogy újra kiürüljenek és akkor talán sikerül a ház urát is rávennem, hogy némelyiküktől megszabaduljunk. 

Na, hát igazából nem is a mániámat akartam így kikerekíteni, csak arról szerettem volna mesélni, hogy a nagy vágyakozásban tulajdonképpen nincs is egy letisztult kép bennem, hogy mi az, amit igazán szeretnék. A face erre is jó, hogy kéretlenül is adja a tanácsokat, én meg el is mentem őket, így aztán csak jönnek az újabb és újabb ötletek. A nagy bőségben pedig végképp elveszek, hogy milyen kis lakást szeretnék magam körül. A titok talán éppen ebben a szóban rejlik) kislakás. A jelenlegi nem az, de a bő negyven év után egy igazi otthon, ennek ellenére idős koromra el tudnám képzelni, hogy fele ekkora térben éljem az életem (és akkor még az sem egy tipikus tiny house). Nyilván az ötleteim nagy része is azokban a sokkal kisebb terekben érvényesülne. Ugyanakkor félek, hogy túlságosan kötődöm a jelenlegi állapothoz és az igazi megújuláshoz nem lenne elég eltökéltségem. 

Na, hát ilyenek az álmok meg a határozatlanság. Ritkán vezet jóra, annak pedig semmi értelme nem lenne, ha szükségmegoldásokkal váltanám fel a mostanra összeállt otthon képét. De azért arra a megújulásra vágyom ám nagyon, úgyhogy soha ne mondd, hogy soha, tartja a mondás... egyszer talán majd egy aprócska lakás berendezéséről is mesélhetek. 

Furcsa érzések

 Egy kedves barátunk most éppen Ausztráliában jár, koalákat ölelget, kengurut simogat és a csodás óceánt fotózza. Irigylésre méltó képek. És nevet minden képen, egész egyszerűen ordít róla, hogy boldog és élvezi az utazás nyújtotta élményeket. Én meg rohadtul irigykedve nézegetem a fotókat. Eszembe jut, hogy nem is olyan régen ugyanezek az élmények engem mennyire másként értek. Hogy a mai napig úgy emlékezem, életem egyik legnehezebb utazása volt. Pedig "csak" annyi történt, hogy már az indulás előtt egy idegroncs voltam, egy siralmas nyár után indultunk útnak. A fejem tele volt az anyámmal, akivel egyelőre még csak félévet éltünk együtt, de mintha egy örökkévalóság lett volna, teljesen kifordult magából és ezzel kiforgatott engem is. És persze ott volt szeretett kutyánk, akit már kétszer is el kellett volna engednünk, de még mindig ott volt velünk minden, az állapotával járó "nyűggel" együtt. Igen, tudom, a Szeretet meg hasonlók... Erről általában olyanok írnak szívhez szóló sorokat, akiket még nem állított az élet próbatételek elé. Vagy alapvetően Teréz anyai beállítottságúak, nem tudom. Nekem a kettő együtt túl sok volt, ezt meg sem próbáltam tagadni, egyszerűen képtelen voltam letenni az érzéseimet, cipeltem magammal a repülőre is, mint valami túlsúlyt és így aztán meg is fizettem az árát, hogy elég képletesen fejezzem ki magam. 

Most pedig attól keseredtem el, hogy egész egyszerűen nem létezhet, hogy ennyire pocsékba menő útként emlékezzek arra az utazásra, ahol ugyebár végre láthattam a fiamat és a családját. Az unokáimat. Az unokákat, akik nyilván a koruknak megfelelő kihívások elé állítottak, ami akkor és ott nekem egész egyszerűen nem fért bele. Nem tudtam tolerálni, nem tudtam alkalmazkodni, simán és tagadhatatlanul csak szenvedtem és főleg rettenetesen sajnáltam magam. Ma már meglepődök, hogy ennyire elvesztettem a talajt, éppen ezért eldöntöttem, hogy megkeresem és újra olvasom az akkori beszámolóimat. Természetesen az ember nem akarja a lelki szennyest a maga teljes valójában kiteregetni ezeken az oldalakon, így aztán a beszámolók is sokszor inkább viccesre és informatívra sikerültek, nem tükrözték azt a kétségbeesést, amiről a barátnőmmel váltott sokszor sírós hangüzenetek azért erőteljesen árulkodtak. Így újra olvasva azért eszembe jutottak ezek is, de megnyugodtam, hogy akkoriban azért megérintettek a látottak is és nem kell most enyhén  besárgulva nézgetnem Andi fotóit.

 

Hull a HÓ és hózik...

 Már Halász Judit örökbecsűje előtt is nyilvánvaló volt, hogy a havazás a gyereklélekre meglepő hatással bír. Azt talán már meséltem is ezeken a lapokon, hogy én ilyenkor garantáltan begyűjtöttem egy figyelmeztetőt vagy intőt, pedig egyébként kifejezetten jó gyereknek számítottam tanári körökben. Ma pedig az édesanyám szemében villant újra egy kis élet, ahogy az ablakon túl kavargó hópelyheket nézte és elmesélte, hogy gyerekként ilyenkor teljesen megvadult és bizony szorult is a felnőttek előtt. Mindketten Halak vagyunk és az ember azt gondolná, hogy egy halnak a hó (vagy jég) csak rosszat jelenthet, hiszen ha a hóra fektetik, az bizony a utolsó állomás, ennek ellenére mindkettőnknek csupa vidám csíny jut eszünkbe, ami megérte, hogy utána esetleg a sarokba állítsanak. 

A napokban újra feltette valaki a Facera az 1987-es tél némely pillanatát, amire én már felnőtt, kétgyermekes anyaként is vigyorogva emlékezem, mert az valami csoda volt. Igaz, hogy a Törökvészi út tetejére harckocsi hozta fel a kenyeret és lényegében nem lehetett onnan eljutni sehova (vagy éppen oda fel), mégis ... a gyerekkoromat idézte, amikor ha esett a hó, akkor az napokig (hetekig) remek programot biztosított. Tél volt. Olyan tél, amilyet a nagykönyvben megírtak. Ma tudom, hogy már talán délutánra nyoma sem lesz a mostani hóesésnek, de az a félórácska, amíg a kutyával elsétáltam a napközibe, majd onnan haza, az maga volt a gyermeki öröm. Mert hull a hó és hózik ... és a hóesésben nem számít a kor, sem a kór... "Gyermek vagyok, gyermek lettem újra" (ahogy Petőfi írta)

Na, ennyit az újévi fogadkozásokról... de hát, ha hajózni nem is, olvasni muszáj

 Kevés számú fogadkozásaim egyike volt, hogy 2025-ben igyekszem minimalizálni a "felesleges" kiadásaimat.

Nem egészen ennek a fogadalomnak az égisze alatt a tegnapi napon megrendeltem 2 mesekönyvet és két regényt. A mesekönyvek nehezen magyarázhatóak... ugyanis a hatvanas évek könyveiről van szó. Megboldogult gyerekkorom kedvencei voltak, Andersentől a Vadhattyúk bolgár kiadása és Grimmtől a Bátyácska és Húgocska. Szerettem ezeket a könyveket, a rajzokat, a történeteket, és hiszem, hogy nemcsak az eltelt majd hatvan év vonja rózsaszín ködbe az emlékezést, de talán árulkodó, hogy hosszú évek óta a hiányuk nem hagy nyugodni. Miután pillanatnyilag már két unokával rendelkezem, minden jelenlegi nehézség ellenére éltet a remény, hogy egyszer úgy adhatom a kezükbe, mint a nagyi valaha volt kedvenc meséit. Van ebben némi kihívás, miután az anyanyelvük az angol és nem a magyar, de a remény hal meg utoljára. Lehet, hogy tizenvalahány év múltán úgy hagyom itt a világot, hogy ezek a könyvek csak nekem jelentettek sokat, de szerintem már akkor is megérte. 

A másik kettő regény pedig ... hát, istenem ... féláron kínálta a kiadó (nagyon fontos szempont a mai könyvárak ismeretében) és a témájuk is érdekesnek ígérkezik.

Sarah Blake: A vendégkönyv

"Ambiciózus, nagyszabású és áradó regény a gazdag, befolyásos New York-i Milton család három generációjáról, akik egykor a világot irányították.

1935 - Kitty és Ogden Miltonnak mindene megvan: elegáns lakás az Upper East Side-on, két gyönyörű kisfiú, mindenki által irigyelt szeretet és gazdagság. Ogden Európát járja, és sorra köti a sikeres befektetéseket, különösen a náci Németországban. Ám egy váratlan tragédia megtöri a varázst. A férfi azzal vigasztalja a feleségét, hogy felvásárol egy New England-i kis szigetet.
1959 - A Crockett-szigeti Miltonok tovább bővülnek, minden szabad percüket a saját szigetükön töltik, a saját törvényeik között. Ogden felvesz egy határozott, törekvő, fiatal zsidó férfit, Len Levyt, aki nemcsak főnöke, de felettese gyönyörű, fiatal lánya, Joan rajongását is elnyeri. Amikor Len és barátja, Reg, az Európát is megjárt fekete újságíró meglátogatja a szigetet, a protestáns fehér felső középosztályhoz tartozó Miltonoknak először kell szembesülniük saját álmaik és világnézetük határaival.
2017 - A családi pénz elfogyott, a Sziget eladhatóvá vált. Kitty unokája, az egyetemi történelemtanár Evie, egy utolsó látogatást tesz a Nagy Háznál, és közben nyugtalanító bizonyítékokat talál családja vagyonosodásáról. Újra kell értékelnie a hagyományokat és azt az értékrendszert, amit képviseltek.
Sarah Blake feszültségekkel teli könyve a múlt hibáiról, árulásairól, a családtagokat összekötő titkokról és a szembenézésről szól. Elgondolkodtató írás a történelembe vetett egyénről. Kiemelkedő irodalmi stílusban megírt regény az amerikai múltról, amely a generációkon keresztül öröklődve mélyen átszövi a jelent is."

Alexandra Benedict: Gyilkosság a karácsonyi expresszen

""Kérjük, fejezzék be a felszállást, az ajtók záródnak!"

Senki sem sejti, hogy a vonat a pokolba tart, és többeknek nincs visszaút!
Karácsony előestéjén a Londonból a Skót-felföldre induló éjszakai, hálókocsis vonat utasai már erősen ünnepi hangulatban múlatják idejüket, mikor a hófödte hegyek között kanyargó szerelvény kisiklik, egy csapásra hazavágva a hazatérni készülők hangulatát. Ha ez még nem volna elég, az ismert influenszert holtan találják a fülkéjében, majd egy másik útitársuk is elhalálozik. Aztán még egy...
Az unokája születésére a lányához igyekvő Roz Parker nyugalmazott detektívnek nemcsak a hideggel, az egymást vádló utasokkal és a rejtélyes bűntettekkel kell megbirkóznia, hogy gátat szabjon a további gyilkosságoknak, de saját gyötrő emlékeivel és lelkiismeretével is meg kell küzdenie, hogy minden tekintetben épségben szálljon le a halálvonatról.
A könnyeden és lendületesen, mégis élesen-tüskésen fogalmazó Alexandra Benedict, miközben komoly társadalmi problémákat is belesző karamellától ízes és kvízes karácsonyi krimijébe, nem felejti el leróni tiszteletét a műfaj királynője, Agatha Christie előtt."
LMBTQ tartalom  (hm, eztr úgy tűnik, muszáj feltüntetni, hogy még idejekorán kiejtsd a kezedből, agyrém)

Fény az alagút végén...

 Na, hát mint mondtam, a szilveszteremet nem kívánnám még az ellenségemnek sem. Január 2-án első dolgom volt elballagni a rendelőbe, ahol nyilván látták is rajtam, hogy nem viccelek, amikor azt mondom, ezt a fájdalmat nem lehet még egy hétig elviselni, úgyhogy beszorítottak két kezelés közé (vagy eleve fent tartottak üres helyet az ilyen elkeseredett kuncsaftok számára). Mivel ez egy frontfog, nagyon reméltem, hogy nem a húzást tartják egyedül üdvözítő megoldásnak, és szerencsére nem is. Cserébe nyertem egy több üléses gyökérkezelést, aminek az első alkalma szerencsére máris elhozta a megkönnyebbülést. Remek évkezdet, komolyan.

E feletti elkeseredésemben hazaérve azonnal be is nyújtottam a frissen regisztrált Ügyfélkapu +-on keresztül a nyugdíjigénylésemet. Van két hónapjuk, hogy határozatot hozzanak 😉

A lendület vitt tovább és pikk-pakkra megcsináltam a könyvelést, valamint estére, amikorra kiment az érzéstelenítés, úgy ugrottam rá a maradék malacsültre, mint aki már két napja nem evett. És tényleg nem is ettem. Elmondhatatlanul felszabadító érzés egy ilyen fájdalomtól megszabadulni. Igazság szerint nemcsak magam miatt, de szegény férjemnek se lehetett egy fáklyás menet tehetetlenül figyelni a kínlódásomat, amikor szó szerint szűköltem a fájdalomtól. Pedig amúgy sosem voltam egy kis nebáncsvirág, de ez most mindent vitt, még a valamikori vese- vagy vakbélfájdalmat is. Na, de ne is beszéljünk róla többet, remélhetőleg tényleg látom az alagút végét, a terljes gyógyulást, bár pillanatnyilag még csak gyógyszeres tömés van a fogamban az ideiglenes lezárás alatt. 

Fene nagy lelkesedésemben, amit szerintem még mindig ez a megkönnyebbülés generál, most nekiállok egy csúnya és mocskos feladatnak, a lichthof kitakarításának, mert az előbb benyitottam és a falakról újfent lehullott némi vakolat, úgyhogy mocsok borít mindent, ami odabent van. Határozottan nemszeretem-meló, de most hegyeket tudnék megmozgatni, úgyhogy bele is vágok. És még csak nem is vágok hozzá ilyen harcias képet 😆

Elmúlt, megjött... tudnám feledni

 Semmi más, mint a szilveszter és az újév. Életem egyik - ha nem a... - legrosszabb szilvesztere és újév reggele. Amíg mások vendégeket fogadtak vagy vendégségbe mentek, vagy csak buliztak valahol a városban, esetleg elbújtak a világ végén egy csendes zugban, de akár otthon "élvezték" a tv valamelyik műsorát, miközben jókat ettek és ittak, netán még táncoltak is, addig itthon az egyik rémálmom vált valóra. Ünnepnapon orvosra szorulni. 

 Mitől volt olyan elviselhetetlen a tegnapi nap és az éjszaka? Nem a buli hiánya, nem egy elrontott vacsora vagy a nem kedvemre való itóka miatt. Bulizni ugyanis már régen nem bulizunk, de az elmúlt évek nyugis kis éjszakája az anyuval való összeköltözés óta végképp hétköznapivá degradálódott. Most éppen két napja még felöltözni sem hajlandó és egy kócos hálóinges kísértet nem feltétlenül hozza el a hangulatot. A vacsorát sem rontottam el, délben még szerencsére csipegettem is a remek malacsültből, s bár onnantól különösebb erőfeszítéseket már nem tettem a konyhában, a kevésbé romon levők érjék be azzal, ami már elkészült alapon, de azért éhen sem kellett halnia annak, aki egyáltalán ételre tudott nézni. És igen, voltak kedvemre való itókák is, csak éppen a fene se kívánta. A fogam miatt. A fogam miatt, ami már karácsonykor éreztette velem, hogy újra meg szeretné látogatni a fogdokit, akinél egyébként pont az ünnepek előtt voltam. És aki (vagy akár többen is?) pont szilveszter reggelén döntött úgy, hogy ez a  látogatás nem halogatható. Felhívtam a rendelőt és kaptam is időpontot ... január 8-án estére. Na, valószínűleg ezzel nem értett egyet a fogam, amelyik innentől kezdve vehemensen követelni kezdte az ő dokiját és nem volt tekintettel arra, hogy ennek a nullához közelít az esélye, hacsak nem vállalja annak a veszélyét, hogy egy türelmetlen dokihelyettes könyörtelenül kirántja jóbarátai közeléből, itt hagyva engem az év kezdetén egy hiányos fogsorral. Ami tekintve, hogy egy első fogról beszélünk, elég gázul festett volna. Így aztán beletörődtem, hogy várni kell. A fogam meg úgy döntött, hogy nem hajlandó várni. Ezért aztán az egész szilveszter éjszaka arról szólt, hogy ő mit akar. Én meg már hiába bömböltem, mint egy hasraesett hároméves, a pezsgővel bevett fájdalomcsillapító ellenére se nagyon akart jönni a megkönnyebbülés, viszont éjfél előtt nem sokkal elaludtam. Még szerencse, hogy a világ másik felén élő - és a már reggelt ünneplő - fiam és családja fél egykor érkező hívását meg sem hallottam, mert utána tuti ébren nyűglődtem volna. 

Újév reggelén még úgy tűnt, a legrosszabbon túl vagyok. Hát, nem. A reggeli kutyázás még lement, de a reggelihez már nem tudtam leülni. Reggel tízre már túl voltam a második fájdalomcsillapítón, a harmadik chlorhexamedes öblögetésen, a helyzet pedig továbbra sem akart javulni. Úgyhogy elballagtam egy ügyeletes patikába, mert nyilvánvaló volt, hogy az algopyrin nem segít, az öblögető meg elfogy hamarosan. Egyelőre az atomcsapásnak gondolt cataflam sem hozza az elvártat, viszont a fájdalomhullám lassan követhető és kezelhető lesz. (Csak most ne kiabáljam el!) Apró szépséghiba, hogy ilyenkor rendre el is alszom, mintha ezalatt is abban bíznék, hogy ébredésre az egész csak egy rossz álomnak tűnik majd. 

 További tervek? Holnap reggel odamegyek a rendelőbe és ha kell térden állva könyörgök két kezelés közti szünetben valami ellátásért, mert az tuti, hogy ezt január 8-ig nem fogom kibírni. Heuréka! Szuper évkezdet! Már most kezdek félni, hogy mi következhet még ezek után.