Furcsa érzések

 Egy kedves barátunk most éppen Ausztráliában jár, koalákat ölelget, kengurut simogat és a csodás óceánt fotózza. Irigylésre méltó képek. És nevet minden képen, egész egyszerűen ordít róla, hogy boldog és élvezi az utazás nyújtotta élményeket. Én meg rohadtul irigykedve nézegetem a fotókat. Eszembe jut, hogy nem is olyan régen ugyanezek az élmények engem mennyire másként értek. Hogy a mai napig úgy emlékezem, életem egyik legnehezebb utazása volt. Pedig "csak" annyi történt, hogy már az indulás előtt egy idegroncs voltam, egy siralmas nyár után indultunk útnak. A fejem tele volt az anyámmal, akivel egyelőre még csak félévet éltünk együtt, de mintha egy örökkévalóság lett volna, teljesen kifordult magából és ezzel kiforgatott engem is. És persze ott volt szeretett kutyánk, akit már kétszer is el kellett volna engednünk, de még mindig ott volt velünk minden, az állapotával járó "nyűggel" együtt. Igen, tudom, a Szeretet meg hasonlók... Erről általában olyanok írnak szívhez szóló sorokat, akiket még nem állított az élet próbatételek elé. Vagy alapvetően Teréz anyai beállítottságúak, nem tudom. Nekem a kettő együtt túl sok volt, ezt meg sem próbáltam tagadni, egyszerűen képtelen voltam letenni az érzéseimet, cipeltem magammal a repülőre is, mint valami túlsúlyt és így aztán meg is fizettem az árát, hogy elég képletesen fejezzem ki magam. 

Most pedig attól keseredtem el, hogy egész egyszerűen nem létezhet, hogy ennyire pocsékba menő útként emlékezzek arra az utazásra, ahol ugyebár végre láthattam a fiamat és a családját. Az unokáimat. Az unokákat, akik nyilván a koruknak megfelelő kihívások elé állítottak, ami akkor és ott nekem egész egyszerűen nem fért bele. Nem tudtam tolerálni, nem tudtam alkalmazkodni, simán és tagadhatatlanul csak szenvedtem és főleg rettenetesen sajnáltam magam. Ma már meglepődök, hogy ennyire elvesztettem a talajt, éppen ezért eldöntöttem, hogy megkeresem és újra olvasom az akkori beszámolóimat. Természetesen az ember nem akarja a lelki szennyest a maga teljes valójában kiteregetni ezeken az oldalakon, így aztán a beszámolók is sokszor inkább viccesre és informatívra sikerültek, nem tükrözték azt a kétségbeesést, amiről a barátnőmmel váltott sokszor sírós hangüzenetek azért erőteljesen árulkodtak. Így újra olvasva azért eszembe jutottak ezek is, de megnyugodtam, hogy akkoriban azért megérintettek a látottak is és nem kell most enyhén  besárgulva nézgetnem Andi fotóit.

 

Hull a HÓ és hózik...

 Már Halász Judit örökbecsűje előtt is nyilvánvaló volt, hogy a havazás a gyereklélekre meglepő hatással bír. Azt talán már meséltem is ezeken a lapokon, hogy én ilyenkor garantáltan begyűjtöttem egy figyelmeztetőt vagy intőt, pedig egyébként kifejezetten jó gyereknek számítottam tanári körökben. Ma pedig az édesanyám szemében villant újra egy kis élet, ahogy az ablakon túl kavargó hópelyheket nézte és elmesélte, hogy gyerekként ilyenkor teljesen megvadult és bizony szorult is a felnőttek előtt. Mindketten Halak vagyunk és az ember azt gondolná, hogy egy halnak a hó (vagy jég) csak rosszat jelenthet, hiszen ha a hóra fektetik, az bizony a utolsó állomás, ennek ellenére mindkettőnknek csupa vidám csíny jut eszünkbe, ami megérte, hogy utána esetleg a sarokba állítsanak. 

A napokban újra feltette valaki a Facera az 1987-es tél némely pillanatát, amire én már felnőtt, kétgyermekes anyaként is vigyorogva emlékezem, mert az valami csoda volt. Igaz, hogy a Törökvészi út tetejére harckocsi hozta fel a kenyeret és lényegében nem lehetett onnan eljutni sehova (vagy éppen oda fel), mégis ... a gyerekkoromat idézte, amikor ha esett a hó, akkor az napokig (hetekig) remek programot biztosított. Tél volt. Olyan tél, amilyet a nagykönyvben megírtak. Ma tudom, hogy már talán délutánra nyoma sem lesz a mostani hóesésnek, de az a félórácska, amíg a kutyával elsétáltam a napközibe, majd onnan haza, az maga volt a gyermeki öröm. Mert hull a hó és hózik ... és a hóesésben nem számít a kor, sem a kór... "Gyermek vagyok, gyermek lettem újra" (ahogy Petőfi írta)

Na, ennyit az újévi fogadkozásokról... de hát, ha hajózni nem is, olvasni muszáj

 Kevés számú fogadkozásaim egyike volt, hogy 2025-ben igyekszem minimalizálni a "felesleges" kiadásaimat.

Nem egészen ennek a fogadalomnak az égisze alatt a tegnapi napon megrendeltem 2 mesekönyvet és két regényt. A mesekönyvek nehezen magyarázhatóak... ugyanis a hatvanas évek könyveiről van szó. Megboldogult gyerekkorom kedvencei voltak, Andersentől a Vadhattyúk bolgár kiadása és Grimmtől a Bátyácska és Húgocska. Szerettem ezeket a könyveket, a rajzokat, a történeteket, és hiszem, hogy nemcsak az eltelt majd hatvan év vonja rózsaszín ködbe az emlékezést, de talán árulkodó, hogy hosszú évek óta a hiányuk nem hagy nyugodni. Miután pillanatnyilag már két unokával rendelkezem, minden jelenlegi nehézség ellenére éltet a remény, hogy egyszer úgy adhatom a kezükbe, mint a nagyi valaha volt kedvenc meséit. Van ebben némi kihívás, miután az anyanyelvük az angol és nem a magyar, de a remény hal meg utoljára. Lehet, hogy tizenvalahány év múltán úgy hagyom itt a világot, hogy ezek a könyvek csak nekem jelentettek sokat, de szerintem már akkor is megérte. 

A másik kettő regény pedig ... hát, istenem ... féláron kínálta a kiadó (nagyon fontos szempont a mai könyvárak ismeretében) és a témájuk is érdekesnek ígérkezik.

Sarah Blake: A vendégkönyv

"Ambiciózus, nagyszabású és áradó regény a gazdag, befolyásos New York-i Milton család három generációjáról, akik egykor a világot irányították.

1935 - Kitty és Ogden Miltonnak mindene megvan: elegáns lakás az Upper East Side-on, két gyönyörű kisfiú, mindenki által irigyelt szeretet és gazdagság. Ogden Európát járja, és sorra köti a sikeres befektetéseket, különösen a náci Németországban. Ám egy váratlan tragédia megtöri a varázst. A férfi azzal vigasztalja a feleségét, hogy felvásárol egy New England-i kis szigetet.
1959 - A Crockett-szigeti Miltonok tovább bővülnek, minden szabad percüket a saját szigetükön töltik, a saját törvényeik között. Ogden felvesz egy határozott, törekvő, fiatal zsidó férfit, Len Levyt, aki nemcsak főnöke, de felettese gyönyörű, fiatal lánya, Joan rajongását is elnyeri. Amikor Len és barátja, Reg, az Európát is megjárt fekete újságíró meglátogatja a szigetet, a protestáns fehér felső középosztályhoz tartozó Miltonoknak először kell szembesülniük saját álmaik és világnézetük határaival.
2017 - A családi pénz elfogyott, a Sziget eladhatóvá vált. Kitty unokája, az egyetemi történelemtanár Evie, egy utolsó látogatást tesz a Nagy Háznál, és közben nyugtalanító bizonyítékokat talál családja vagyonosodásáról. Újra kell értékelnie a hagyományokat és azt az értékrendszert, amit képviseltek.
Sarah Blake feszültségekkel teli könyve a múlt hibáiról, árulásairól, a családtagokat összekötő titkokról és a szembenézésről szól. Elgondolkodtató írás a történelembe vetett egyénről. Kiemelkedő irodalmi stílusban megírt regény az amerikai múltról, amely a generációkon keresztül öröklődve mélyen átszövi a jelent is."

Alexandra Benedict: Gyilkosság a karácsonyi expresszen

""Kérjük, fejezzék be a felszállást, az ajtók záródnak!"

Senki sem sejti, hogy a vonat a pokolba tart, és többeknek nincs visszaút!
Karácsony előestéjén a Londonból a Skót-felföldre induló éjszakai, hálókocsis vonat utasai már erősen ünnepi hangulatban múlatják idejüket, mikor a hófödte hegyek között kanyargó szerelvény kisiklik, egy csapásra hazavágva a hazatérni készülők hangulatát. Ha ez még nem volna elég, az ismert influenszert holtan találják a fülkéjében, majd egy másik útitársuk is elhalálozik. Aztán még egy...
Az unokája születésére a lányához igyekvő Roz Parker nyugalmazott detektívnek nemcsak a hideggel, az egymást vádló utasokkal és a rejtélyes bűntettekkel kell megbirkóznia, hogy gátat szabjon a további gyilkosságoknak, de saját gyötrő emlékeivel és lelkiismeretével is meg kell küzdenie, hogy minden tekintetben épségben szálljon le a halálvonatról.
A könnyeden és lendületesen, mégis élesen-tüskésen fogalmazó Alexandra Benedict, miközben komoly társadalmi problémákat is belesző karamellától ízes és kvízes karácsonyi krimijébe, nem felejti el leróni tiszteletét a műfaj királynője, Agatha Christie előtt."
LMBTQ tartalom  (hm, eztr úgy tűnik, muszáj feltüntetni, hogy még idejekorán kiejtsd a kezedből, agyrém)

Fény az alagút végén...

 Na, hát mint mondtam, a szilveszteremet nem kívánnám még az ellenségemnek sem. Január 2-án első dolgom volt elballagni a rendelőbe, ahol nyilván látták is rajtam, hogy nem viccelek, amikor azt mondom, ezt a fájdalmat nem lehet még egy hétig elviselni, úgyhogy beszorítottak két kezelés közé (vagy eleve fent tartottak üres helyet az ilyen elkeseredett kuncsaftok számára). Mivel ez egy frontfog, nagyon reméltem, hogy nem a húzást tartják egyedül üdvözítő megoldásnak, és szerencsére nem is. Cserébe nyertem egy több üléses gyökérkezelést, aminek az első alkalma szerencsére máris elhozta a megkönnyebbülést. Remek évkezdet, komolyan.

E feletti elkeseredésemben hazaérve azonnal be is nyújtottam a frissen regisztrált Ügyfélkapu +-on keresztül a nyugdíjigénylésemet. Van két hónapjuk, hogy határozatot hozzanak 😉

A lendület vitt tovább és pikk-pakkra megcsináltam a könyvelést, valamint estére, amikorra kiment az érzéstelenítés, úgy ugrottam rá a maradék malacsültre, mint aki már két napja nem evett. És tényleg nem is ettem. Elmondhatatlanul felszabadító érzés egy ilyen fájdalomtól megszabadulni. Igazság szerint nemcsak magam miatt, de szegény férjemnek se lehetett egy fáklyás menet tehetetlenül figyelni a kínlódásomat, amikor szó szerint szűköltem a fájdalomtól. Pedig amúgy sosem voltam egy kis nebáncsvirág, de ez most mindent vitt, még a valamikori vese- vagy vakbélfájdalmat is. Na, de ne is beszéljünk róla többet, remélhetőleg tényleg látom az alagút végét, a terljes gyógyulást, bár pillanatnyilag még csak gyógyszeres tömés van a fogamban az ideiglenes lezárás alatt. 

Fene nagy lelkesedésemben, amit szerintem még mindig ez a megkönnyebbülés generál, most nekiállok egy csúnya és mocskos feladatnak, a lichthof kitakarításának, mert az előbb benyitottam és a falakról újfent lehullott némi vakolat, úgyhogy mocsok borít mindent, ami odabent van. Határozottan nemszeretem-meló, de most hegyeket tudnék megmozgatni, úgyhogy bele is vágok. És még csak nem is vágok hozzá ilyen harcias képet 😆

Elmúlt, megjött... tudnám feledni

 Semmi más, mint a szilveszter és az újév. Életem egyik - ha nem a... - legrosszabb szilvesztere és újév reggele. Amíg mások vendégeket fogadtak vagy vendégségbe mentek, vagy csak buliztak valahol a városban, esetleg elbújtak a világ végén egy csendes zugban, de akár otthon "élvezték" a tv valamelyik műsorát, miközben jókat ettek és ittak, netán még táncoltak is, addig itthon az egyik rémálmom vált valóra. Ünnepnapon orvosra szorulni. 

 Mitől volt olyan elviselhetetlen a tegnapi nap és az éjszaka? Nem a buli hiánya, nem egy elrontott vacsora vagy a nem kedvemre való itóka miatt. Bulizni ugyanis már régen nem bulizunk, de az elmúlt évek nyugis kis éjszakája az anyuval való összeköltözés óta végképp hétköznapivá degradálódott. Most éppen két napja még felöltözni sem hajlandó és egy kócos hálóinges kísértet nem feltétlenül hozza el a hangulatot. A vacsorát sem rontottam el, délben még szerencsére csipegettem is a remek malacsültből, s bár onnantól különösebb erőfeszítéseket már nem tettem a konyhában, a kevésbé romon levők érjék be azzal, ami már elkészült alapon, de azért éhen sem kellett halnia annak, aki egyáltalán ételre tudott nézni. És igen, voltak kedvemre való itókák is, csak éppen a fene se kívánta. A fogam miatt. A fogam miatt, ami már karácsonykor éreztette velem, hogy újra meg szeretné látogatni a fogdokit, akinél egyébként pont az ünnepek előtt voltam. És aki (vagy akár többen is?) pont szilveszter reggelén döntött úgy, hogy ez a  látogatás nem halogatható. Felhívtam a rendelőt és kaptam is időpontot ... január 8-án estére. Na, valószínűleg ezzel nem értett egyet a fogam, amelyik innentől kezdve vehemensen követelni kezdte az ő dokiját és nem volt tekintettel arra, hogy ennek a nullához közelít az esélye, hacsak nem vállalja annak a veszélyét, hogy egy türelmetlen dokihelyettes könyörtelenül kirántja jóbarátai közeléből, itt hagyva engem az év kezdetén egy hiányos fogsorral. Ami tekintve, hogy egy első fogról beszélünk, elég gázul festett volna. Így aztán beletörődtem, hogy várni kell. A fogam meg úgy döntött, hogy nem hajlandó várni. Ezért aztán az egész szilveszter éjszaka arról szólt, hogy ő mit akar. Én meg már hiába bömböltem, mint egy hasraesett hároméves, a pezsgővel bevett fájdalomcsillapító ellenére se nagyon akart jönni a megkönnyebbülés, viszont éjfél előtt nem sokkal elaludtam. Még szerencse, hogy a világ másik felén élő - és a már reggelt ünneplő - fiam és családja fél egykor érkező hívását meg sem hallottam, mert utána tuti ébren nyűglődtem volna. 

Újév reggelén még úgy tűnt, a legrosszabbon túl vagyok. Hát, nem. A reggeli kutyázás még lement, de a reggelihez már nem tudtam leülni. Reggel tízre már túl voltam a második fájdalomcsillapítón, a harmadik chlorhexamedes öblögetésen, a helyzet pedig továbbra sem akart javulni. Úgyhogy elballagtam egy ügyeletes patikába, mert nyilvánvaló volt, hogy az algopyrin nem segít, az öblögető meg elfogy hamarosan. Egyelőre az atomcsapásnak gondolt cataflam sem hozza az elvártat, viszont a fájdalomhullám lassan követhető és kezelhető lesz. (Csak most ne kiabáljam el!) Apró szépséghiba, hogy ilyenkor rendre el is alszom, mintha ezalatt is abban bíznék, hogy ébredésre az egész csak egy rossz álomnak tűnik majd. 

 További tervek? Holnap reggel odamegyek a rendelőbe és ha kell térden állva könyörgök két kezelés közti szünetben valami ellátásért, mert az tuti, hogy ezt január 8-ig nem fogom kibírni. Heuréka! Szuper évkezdet! Már most kezdek félni, hogy mi következhet még ezek után. 

Közeleg az évvége... no meg az újév

 Az egy dolog, hogy az újév közeledtével mindenki hajlamos fogadkozásokba kezdeni, én is. Aztán persze többnyire semmi nem jön be belőle, de ebben nyilván én vagyok a ludas. De nem is erről akartam írni. 

Az ünnepek alatt "természetes", hogy főzök, terítek, mosogatok és megint mosogatok, főzök, terítek, mosogatok és még többet mosogatok. (Nem mintha az év összes többi napján - beleértve a kvázi nyaralást is - nem ugyanezt csinálnám) Őszintén szólva utálom. Pedig messze nem csinálok belőle olyan nagy ügyet, mint egyesek, akik sokféle süteménnyel és hadseregnyi táppal készülnek az ünnepekre. Hogy mégis mit utálok akkor ebben? Elsősorban a tv  és a filmek által közvetített laza fílinget, ami itthon persze abszolút hiányzik. Nem együtt főzőcskézünk menyekkel, gyerekekkel, vagy akár barátnővel, miközben pezsgőzünk és csipegetünk. Nem. Hogy csak a magunk példáját említsem... Apa a beszerző. Néha ad hoc vásárolgat, így aztán már ott elveszek a hozzávalókban, hiszen amikre szükségem van és amikre nincs, egyforma gondoskodást kívánnak. Hely kell a mélyhűtőben, a hűtőben és csak szerencse kérdése, hogy odakint milyen hideg van, hogy az amúgy normális méretű hűtőt kisegítse az erkély nyújtotta "fagyasztó". De végre összeáll a menü és készülnek az ételek. Az idén például 23-án jókedvűen megfőztem mindent a következő három napra. És a dolog be is vált, még úgy is, hogy 26-án vendégeket vártunk. De ettől még a napok a terítés, mosogatás témakörben nem változtak. A két ünnep között pedig a verkli forog tovább, miközben a barátok mesélik, hogy ide utaznak az egész családdal, mások meg oda és már előre várják, hogy őket szolgálják ki végre két thermál medencés csobbanás és masszázs között. Komolyan el tudnám sírni magam. Esküszöm, életem legjobb karácsonya vagy harminc évvel ezelőtt Ausztriában esett meg, amikor zuhogott a hó, hatalmas jégcsapok lógtak az ereszekről, odabent a melegben meg a lehető legegyszerűbb ételeket ettük, mert egész egyszerűen azokban a napokban nem az evés volt a fontos, hanem az élmény. 

Na, és itt el is érkeztünk eredeti poszt-tervemhez. Hogy így az év vége felé milyen terveket szövögetek az új esztendőre, milyen fogadkozásokat teszek, amiket majd igyekszem nem megszegni. Félek, hogy nem sikerül. És egyáltalán, az év utolsó napjaiban hogyan készülődök az "új kezdetre"?

Az idén az a nem jellemző dolog esett meg velem, hogy már ma, december 28-án összeszedtem a karácsonyi dekorációt. Igazából csak a fa maradt (persze, feldíszítve, még mielőtt valaki azt hinné, a csupasz fa ácsorog a nappaliban). Igazság szerint egész egyszerűen kezdeni kellett magammal valamit, mert a közösségi háló és más fórumok híreit olvasgatva már közel voltam ahhoz, hogy felvágjam az ereimet. Ez az érzés velem van már hosszú hónapok óta, de ma olyan erővel tört rám, mint ahogy tegnap este tört az asztallap. Úgyhogy pakolni kezdtem, és ha már pakolni, akkor selejtezni is. Pihenésképpen meg megint olvasgatni kezdtem és mi futott elém teljesen aktuálisan? "4 dolog, amit még szilveszter előtt meg kell tenni, hogy szerencsés legyen az új év"

Egyesek szerint nagyban meghatározhatja az új évet, ahogy az óév utolsó napjait töltjük. Elsőként azt javasolja a cikk szerzője, hogy írjuk le szándékainkat és elhatározásainkat. Ebben kicsit bizonytalan vagyok, mert a vágyak megfogalmazása azért kicsit más, mint a tényleges teendőké. Másrészt annyi rajtam kívül álló dolog befolyásolhatja ezt még az év folyamán, hogy talán nincs is sok értelme. Bár, erre alighanem azt mondanák, hogy csak kifogások keresése. 

Másoddiként tisztítsuk meg a teret. Persze, nem kint az önkormányzat előtt (bár, talán ott sem ártana), hanem a minket körülvevőt. Mindenesetre mielőtt nekivágnánk az újévi tervek megvalósításának, töltsük a szilveszter előtti napokat azzal, hogy rendet lakunk a lakásban. Így aztán január elsején felébredve az a jó érzés tölt majd el, hogy harmóniát és békét árasztó tiszta és rendezett tér vesz körül. Na, ezt teszem éppen, és igenis jó érzés, hogy ehhez még a cikket sem kellett elolvasnom, magamtól jutottam erre az ötletre. 

Harmadikként, ha azt szeretnénk, hogy pénzügyeink szerencsésen alakuljanak az új évben, akkor itt az ideje megreformálni a költségvetésünket. Oh, ezt minden évben elhatározom, elkezdem, aztán felhagyok vele. Mármint azzal, hogy kövessem a kiadásaimat. Mindig jön a fogadkozás, hogy amikor X helyre kell elmennem az ügyeimet intézni, ahol a közeli cukrászdában isteni a gesztenyepüré, akkor nem megyek be, hanem azt az összeget elteszem egy "titkos dobozba" és év végére felvet majd a pénz a takarékoskodásomnak köszönhetően, bónuszként pedig a kilók sem rakódnak olyan ütemben, mint az előző években. Szerintetek? Legkésőbb februárban már lázadni kezdek, hogy minek élek, ha az ilyen apró örömöktől is megfosztom magam. Onnantól pedig indul a lavina. Ennek megfelelően azért most megy a fogadkozás, hogy már így is túl sok ruhám, edényem, könyvem (lehet abból túl sok egyáltalán?), dekorációs bizbaszkáim vannak, Nem Fogok Elcsábulni Újabbak Beszerezésére! Miközben egy kisördög suttog a fülembe, hogy "ó, dehogynem!" Amikor évtizedekkel ezelőtt turizni kezdtem, azzal nyugtattam magam, milyen olcsón alakítom a ruhatáram, aztán persze eldurvult a dolog és szerintem lassan többet költök a tengernyi - nem is hordott - rongyra, mint aki csak szezononként 1-2 darabot vásárol. És ezt nem szépíti az sem, hogy évente 1-2 alkalommal kicipelem a megunt dolgaimat a Budai Zsibvásárra és igyekszem túladni rajtuk. Fillérekért ugyan, de mégsem a kukákat töltöm meg velük. 

Negyedikként pedig térjünk vissza a babonákhoz, amikről tegnap még azt írtam, hogy nem vagyok babonás, de ... azért vannak tanácsok, amiket már csak hagyományból is megfogadok, aztán vagy bejön, vagy nem. Sajnos, többnyire az utóbbi az igaz, de a remény hal meg utoljára, mint tudjuk. Nyilván, mert ő a gyilkos. Hogy elsején lencsét kell enni, hogy ránk szakadjon a Nemzeti Bank, az régi és elcsépelt dolog, most nézzük, miként búcsúztassuk az óévet. Kis időre tárjuk ki az ajtókat és ablakokat, mert ez a fontos rituálé segít a megtisztulásban, valamint az újrakezdést szimbolizálja. (Nagy kunszt, normális ember rendszeresen szellőztet, nem?) De higgyünk benne, hogy ilyenkor kiengedjük az előző év - negatív - energiáit, hogy helyet adhassunk az újaknak. Mármint a pozitívoknak, remélem. Ugyanis erre a kiváló iromány már nem is tért ki. 

Na, nem is szaporítom tovább a szót, megyek, folytatom a szanálást! Ha nem találkoznánk már az idén (félek, visszajövök én még feleslegesen szaporítani a szót), akkor Nagyon boldog újévet mindenkinek! Elsősorban egészséget, biztonságot, barátokat és szeretetet. Minden másra - ahogy mondani szokás - ott a Mastercard. 

Nem vagyok babonás, de ...

 Vannak babonák, amikben ha nem is hiszek, de azért ismerem őket és igyekszem elkerülni, hogy velem megtörténjen bármelyik eset, aminek kapcsán felmerülhet. Ilyen az üvegtörés is, ami - bármennyire is állítsák az ellenkezőjét - nálam mindig szerencsétlenséget jelez. Legalábbis ettől félek. Hogy az esemény az évnek melyik szakaszában következik be, az már csak hab a tortán. Így aztán a mai csörömpölés után nem győztem szörfölgetni a neten, hogy biztosítsam magam arról, nincs baj, nincs baj. 

Hogy mi is történt? Volt nekünk egy kőasztalunk a nappaliban. Amikor jó harminc évvel ezelőtt megvettük Stuttgartban, még egyedül is képes voltam a hatalmas lapot ide-oda rakosgatni, mostanában már kétemberes munka. Éppen ezért úgy döntöttem, magát a lapot elrakom és helyette egy sokkal könnyebb asztallapot használok a kőtalpakhoz. Ez a lap egy vastag üveglap volt, kerek, mint a telihold. A barátnőm hívta fel rá a figyelmem, amikor ráakadt a hirdetésre, ahol egy hatalmas kaspót és a rajta levő üveglapot hirdették nevetséges áron. A kaspónak azonnal helye lett a balatoni telken, az üveglap meg nagyobb ünnepeken került elő a szekrény mögül, hogy a kis erkélyasztalkát megnövelje és kényelmesen tálalhassak. Végül egy szép napon a nappali éke lett. Áttetszősége, a korábbi kőnél kisebb mérete miatt hamar megkedveltem. Lassan egy éve került sor a cserére és soha nem volt gondom vele. Ma viszont hanyag eleganciával felraktam a lábam a szélére, pedig tudtam, hogy kissé ingatag, könnyen elcsúszik. Mire eszembe juthatott volna, hogy ez talán nem olyan jó ötlet, már csak a csörömpölés hallatszott. Az üveglap megbillent, visszaverődött a talpakra és egyúttal le is csúszott. Kiváló minősége abból is látszik, hogy nem robbant millió éles darabra, hanem csak hosszú repedések keletkeztek rajta, így aztán a romokat eltakarítani is könnyebb. Természetesen a rajta levő karácsonyi dekoráció, a teás bögre, az éppen olvasott könyv, a távirányítók és az éppen megkezdett üvegnyi cider is a romok közt landoltak, ettől volt igazán hangos a csörömpölés. De szerencsére az üveglapon kívül más kár nem esett. A kőlap pedig visszavette régi, megszokott helyét. 

Nos, nem igazán  találtam megfelelő babona-magyarázatot, de azzal nyugtatom magam, hogy az üvegtörésekkel foglalkozó cikk szerint az átlátszó üveg törése sokkal inkább pozitív hatással bír, mint negatívval. A cikk sajnos nem tért ki részletekre, de akkor talán csak az év lezárásának szimbolikája és nem valami rossznak a kezdete. Más kérdés, hogy személyszerint a veszteség fájó, mert szerettem azt a nyavalyás üveglapot.