Kedd

 Na, hát tegnap a gulyáslevessel kicsit átírtuk a Márton napi libavacsorát, de ami késik, nem múlik, majd ma meglesz az is. Ha nem is liba, de legalább kacsa. Korán reggel alig félórás térképböngészés után megtaláltuk a helyet, ahol Sharon tavaly vette a "hungarian ducks"-ot, ami szerintem nem is lehetett kacsa, olyan hatalmas mellei voltak. Vagy nem volt magyar, mert itthon feleakkorákat szoktam venni. Ha szerencsém van, és miért ne lenne, akkor lilakáposztát is felhajtunk valahol. Már csak jól kéne, hogy sikerüljön, de a tegnapi gulyásleves után bizakodó vagyok. Az történt ugyanis, hogy hipp és hopp, a nagy fazék elfogyott, mert amikor a menyem késő este hazaért, megvacsorázott, kicsi fiam nem hagyta, hogy egyedül egyen és utána még poszt is kikerült az Orczakönyvre, hogy ez mennyire finom volt. Büszkeségtől feszült az anyósi kebel. 

A két kis ördögfióka már túl van a palacsinta reggelin, apa is hazaér nemsokára az edzésről, rendbe kapja magát és együtt megyünk az oviba. Már láttam, hogy a kiskocsi minden eshetőségre bepakolva vár a bejárat előtt. Úgyhogy azt előbb haza kell hozzuk, aztán indulhat a vadászat a kacsára és más hozzávalókra. Induláskor aztán szerencsére leellenőriztük a bérleteket, mert az egyiken volt ugyan pénz, a másik zsír új volt, ennek megfelelően tök üres, úgyhogy feltöltöttük mind a kettőt, mert bár nem kerül sokba az utazás, de fogunk még annyit mennyi, hogy elfogyjon. Bár, talán ha csak a buszon derül ki, akkor is tudtam volna bankkárytával fizetni, ahogy anno Ausztráliában és most legutóbb a hazai reptéri járaton is. 

Na, a nagy kaland röhögéssel indult, diszkréten persze, de azért na... ülünk a buszon, jelesül a 105-ös járaton, miután otthon félórás memorizálás volt arra vonatkozóan, hogy a kimondhatatlan nevű 11. megállónál vagy a korábbi Dempseynél kell-e majd leszállni, hogy megtaláljuk a Hentest. Kacsamellett ugyanis nem kapsz minden bokorban, legalábbis a közeli "kisboltban" biztosan nem, így aztán Sharon eligazított a Henteshez, ami egy svájci színekben pompázó hús-orgia helyszín. A bejáratot jelölő tehén ne tévesszen meg senkit, mert tulajdonképpen az összes általunk is ismert állatvariáció kapható itt a haltól, a marháig. Hogy hány féle feldolgozásban, arra ki sem térek. Megszámlálhatatlan, plusz a belőlük készült felvágottak és más termékek. Szóval, ülünk a buszon, apa a telefonján lóg, én veszekszem vele, mint egy gyerekkel, ő meg elveszti a fonalat, hogy hányadik megállónál is kell majd leszállni, mert a sanszos megálló nevét is csak azért jegyeztük meg, mert Dempsey, és nálunk volt ugyebár a nyolcvanas években egy ilyen sorozat, hogy Dempsey és Makepeace című sorozat. Ez meg pont egy régebbi busz, ami nem jelzi ki a következő megállót. Áll egy ipse a sofőr mellett, őt kocogtatja meg apa hátulról és dugja az orra alá a kérdést, hogy a Dempsey hányadik megálló. A fickó megfordul, kezében fehér bot. Kellett önuralom, hogy ne vihogjak látványosan. Apa sűrű elnézést kér, közben a sofőr megoldja a kérdést, hogy a második megálló lesz majd. 

Hát, az üzletről már lényegében minden fontosat elmondtam. Két emeleten húsok. Egy sárga csík mögött kell várakoznod, közben begyűjtheted a fűszereket, chatneykat, zöldségeket, borokat, aztán ha sorra kerülsz egy hentes szólít. Elrebeged, hogy mi érdekelne, ő udvariasan odakísér és boldogan kész teljesíteni az óhajod, végül megköszöni a vásárlást. Leírva merev formalitásnak tűnik, de igazából nagyon kedves érzés. Mondjuk, annyi pénzért, mint 6 db kacsamell ára (inkább át sem számítom), nyugodtan mosolyoghat és udvariaskodhat. Nem himi-humi mellek ezek, verik a két kilót és jócskán a húszezer forintot (na, csak leírtam). A következő kis vihogás a fizetésnél, amikor érintem a kártyám és a ketyere kiírja: Elfogadva! Így, magyarul. Utána, köszönöm a vásárlást! Szingapúr alsón. Mellesleg jó kis hentes volt a régi lakhelyük közelében, a Holland Villageben is. Igaz, nem ilyen hatalmas üzlet, de hívogató portékával az is. És szerintem ha egy nagyobb Cold Storageba betévedünk, onnan se jövünk ki üres kézzel, de hát legalább láttuk a Hentest, aminek a nevét még a helyiek is áhítattal ejtik ki. Az üzlet mögött botanikus kertnek beillő kert (egyébként a Botanic Garden is itt van a közelben, a széles főút túloldalán), játszótér, ha gyerekkel jössz, lekenyerezheted egy nyugodt bevásárlás érdekében. 

ilyen a hentes mögötti zöld, ahol órákig el lehetne üldögélni

a cégér

Az út egyébként megint csak bámulatra készletet, buján zöldell minden, leszálláskor pont leszakad az ég, de mire az üzletből kijövünk, már nyoma sincs a felhőszakadásnak. Itt az eső olyan természetes, mint a levegővétel, senki nem bosszankodik rajta, igaz, az autók nem fröcskölnek rád olajos szennyvizet, meg amúgy semmilyet se, nem állnak kis tavacskák a járdán és az úttesten. Leginkább  tetők alatt gyalogolsz, a rövidke távokon meg az esernyő kisegít. 

Hazaérve beirdaltam a melleket, befűszereztem, mars be a hűtőbe, a lilakáposztával együtt, aztán majd délután nekilátok a főzőcskének. Apa meglepett egy Sommersby apple ciderrel, úgyhogy kényeztetve vagyok, a tegnapi vacsora sikere még egy darabig kitart. Ha már a gulyás nem, mert a hatalmas fazék tartalma már a múltté, vagy hamarosan így lesz, hiszen a fiam és a menyem elvitték magukkal a maradékot ebédre, és itt éppen ebédidő van.

Jamieről tegnapelőtt kicsit játékosabb, mozgalmasabb képeket kaptunk, tegnap kicsit elveszetten magányoskodott a sok kutya között, sajnálom szegénykémet, miközben tudom, klasszisokkal jobb helyen van, mint itt sok házikedvenc. Ugyanis rengeteg kutya van, nemcsak a "vendégmunkás" családok kutyái, hanem a helyiek részéről is. A gyerekek egy kis zsákutcában laknak, sok zöld felülettel, előszeretettel járnak errefelé a cselédlányok kutyát sétáltatni a reggeli és esti órákban. Én ennyi északi fajtát még otthon sem láttam, spiccek hatalmas fehér bundában, huskyk, de goldenek is szép számmal hatalmas bundában... hogyan érezhetik magukat a napi két egészségügyi sétával pórázon ebben a klímában és otthon a klimatizált lakásban. Hétvégén sincsenek sokkal jobb helyzetben, mert a sportos gazdi elviszi futni, amikor a sima sétától is lóg a nyelvük. Amúgy nem is nagyon engedik közel egymáshoz őket, mert ha valami botrány alakulna ki, csóri cselédlány viselné a felelősségét, és ez neki nem hiányzik. Tömény állatkínzás szerintem, de hát semmi közöm hozzá és a vélemény, mint tudjuk... Jamie ezzel szemben sokat lehet a szabadban, de bent a meleg lakásban is, kutyahaverok veszik körül és Laci is ápolgatja a lelkét, akár az ölébe is veszi, ha az kell neki. Még így, a kóterben is jobb dolga van, na, csak ezt akartam leszűrni az egészből. Ha meg majd hazamegyünk, lesz kárpótlás, nagy kirándulások, bújás ... már ha meg nem sértődik. 

Küzdök a lilakáposztával. Eleve Ausztráliából érkezett, lehet, ez a baja. Otthon ennyi idő alatt már rég magára hagyom a konyhában, jóvan, elkészültél, várj a kacsára, ez meg ugyanolyan sótlan, mint a második sózás előtt, ugyanannyira nem érezni a balzsamecetet, mint mielőtt megismételtem a nyakonöntést, ugyanolyan kemény, mint amikor odatettem. Megőrülök tőle. Közben leszakadt az ég megint, Pinky az első nagyobb dörrenés után bemenkült a benti konyhába, fél az égzengéstől. Na, akkor jó helyre jött. Bár, gondolom, ilyenben odahaza a Fülöp szigeteken is volt része elégszer. Lassan indulni kellene a gyerekekért, de ezt a nyüves káposztát szeretném már letudni, és még nem tudom, hogy rollert vagy esőkabátot kell vinni a kicsiknek. Pedig milyen viccesen kezdődött a nap. 

Amikor a kétségbeesett nagyi mégiscsak kotorászni kezd, akkor talál... jelesül Heinz féle alma és cider ecetet. Az és nem tudom mit jelent a cimkén, mert az almacider remek itóka, mindenféle és nélkül is. Na, talán ez mostmár elhozza a megoldást, mert harmadszor sóztam meg a cuccost, mert még mindig sótlan (ez a káposzta oké, hogy magába szívja, de az íze nem változik vagymi) és cseppet sem lehetett érezni a balzsamecet aromáját, pedig otthon még az aldis változat is működik, nem kell hozzá organikusnak és bionak meg nem tudom, mi a frásznak lennie. Na, adok neki még öt percet, aztán hozzávágom az első, az utcába bekanyarodó autóhoz, ugyanis még mindig túlságosan ropog. 1 óra elteltével. Agybaj. 

Na, hát a vacsora fényesen sikerült, a kacsamell pont kellemesen rozé volt, a káposzta is sikerült és a végül "ijedtemben" összedobott hagymás krumpli már csak feltette a pontot az i-re. Felbontottuk hozzá a portugál bort, amit még otthon vettünk és minő vicc, Szingapúr volt a címkéjén, tökéletesen illett a húshoz a könnyű és mégis telt vörösbor. De most úgy tele vagyok, mint ahogy pestiesen mondják: a déli busz. De jó érzés volt pici fiamat jó étvággyal falatozni látni, mert amúgy olyan, mint az acélpenge. Utána még Super Mario társasjátékoztunk a gyerekekkel, aztán az aprók elmentek anyuval aludni, apu meg dolgozni, mert európai kollégával kellett még tárgyalnia. Szundiiii!

ami megmaradt, azt leöntöttük a kisült zsiradékkal és ment a hűtőbe, mert hidegen jobb lesz szeletelve, mint bármilyen szalámi. Mikor lesz már reggel?

Hétfő

 Az első dolgozós nap a gyerekeknek, mióta itt vagyunk. Ezt csak így sokszemközt... a büdös életben nem fogom megérteni, mire jó ez a cigánykaraván minden reggel. Az ovi kb. 10 perc séta, ha kímélni akarjuk a nagymamát, aki már korán reggel kikészül a 28 foktól és a magas páratartalomtól. Közben akárhány kereszteződésen kell átvergődni. De persze nem sétálunk, a gyerekek bicajoznak vagy rollereznek, mindenki más meg szedi a lábát, mert ugyan elvileg megállnak a járda szélén, de mi van, ha mégsem. Ne tudjátok meg! Még nincs reggel kilenc, de már mindenki lefőve, legalábbis a felnőttek közül, jelesül most a nagyszülők. Ma reggel meg küönösen vicces a látvány... kis kézikocsi, dugig az ovis cuccokkal, amit hétvégén ki kellett mosni, haza kellett vinni; gyerekenként 2 nagy szütyő, apa válltáskája, ebédes motyója. Levi bringázik, apa rollerezik, előtte fent áll a leánykája. Mivel csak a járdán közlekednek, ez rendben is van. Tehát én elindulok a kézikocsival előre, apa a két gyerekkel később indul... kell is egy kis előny a nagyinak, nagypapa zárja a sort, aki még mindig nincs topon a gyomrával. Persze, jóval a cél előtt már beelőznek, az ovinál kipakolunk, nagypapa a rollert és bringát berakja a kiskocsiba, mi fel a gyerekekkel... odafönt beléptető és kiléptető rendszer működik, amiben fényképesen benne van, ki viheti el az apróságot. Ha nincs benne, akkor telefon a szülőknek, hogy jóváhagyják-e a dolgot. Mint tavaly a nagypapával. Ezután kis "orvosi" vizsgálat a gyerekeknél, hőmérőzés, tenyerük, talpuk, torkuk megtekintése, hogy az a bizonyos "kéz, száj, láb fertőzés" kizárható legyen, amiről én régen azt sem tudtam, hogy létezik, de állítólag otthon is van ilyen. Ezek után Levi lovagiasan bekíséri hugit a csoportjába, aki így korán reggel kifejezetten értékeli, hogy lám, neki van egy nagy tesója. Majd este ráér megcsapkodni. 

Levi ... reggelinél a mamával valamiféle iskolai munkafüzetet varázsoltak elő. Ötéves. Az otthonihoz hasonló vonalkázott részre kis bizonytalan betűkkel szavak, mondatok beírva. Ő pedig felolvassa őket. Ábrák mellett, szintén általa beírt szavak, felolvassa őket. Itt, mire ötévesek lesznek, tulajdonképpen már tudnak olvasni, sőt írni is. Állam azért leesett egy kicsit, mert ezt még én sem tudtam. Számolni is tudnak, kivonni, összeadni. Kérdem, mit csinálnak majd az iskolában? Oh, hát ez csak amolyan előképzés, játékosan, majd a suliban már élesben megy, komolyan. És a betűket olvassák össze, nem képolvasás, ami otthon sem működött, akárki találta ki. Amúgy meg minden hétvégére hoznak haza házifeladatot: két könyvet, egy angol- és egy kínai nyelvűt. Mesekönyv persze, sok képpel, kevés szöveggel, de azt a családnak együtt el kell olvasni, kicsit beszélgetni róla. Ezt aztán majd számon is kérik a következő héten a foglalkozásokon. De nyilván jó a tematika az oviban, mert a gyerekek szeretnek járni. Rengeteg érdekes foglalkozás van, kirándulások a természetbe, városi környezetbe, vásárolni, főzőcskéznek, amit aztán el is fogyasztanak, kézműveskednek, maszatolhatnak, csupa olyan dolog, amitől odahaza a szülő szeretné megóvni a lakását - oké, ez csak apró kis gonoszkodás, mert a fiam tiszta rendmániás lett idekint, szülőként. 

Mindenesetre, mi a nagyapával hazaérve úgy éreztük már reggel kilenckor, hogy itt vége is a napnak. A víz már folyik rólunk, hirtelen megittunk egy ültő helyünkbe félliter folyadékot, ami aztán azonnal ki is ütött a bőrünkön, szóval, nehéz így belevágni egy napba. Igazából most nem is nagyon vágyunk rá. Tavaly én voltam rottyon az első napokban, úgyhogy megértő vagyok a nagypapával, aki akkoriban helyettem is kitartott. Lehet, ma csak itthon nyalogatjuk "sebeinket", próbálunk akklimatizálódni (ami úgyse sikerül, de jól hangzik leplezni a lustaságunkat), délután főzök egy jó gulyást, elmegyünk 5-re a gyerekekért, aztán fürdés, játék. 7-kor megjön apa és mire anya is megérkezik, már reményeink szerint aludni fog a két apróság. Durván hangzik, hogy így szanaszét érkeznek? Vagy csak nekem, aki ahhoz szoktam, hogy mindig ott voltam nekik. De Sharon is csak 9 után indult munkába, a fiam is kb. akkor vágott neki a metrózásnak. Későn kezdenek, későn végeznek, ráadásul a menyem munkája elég hektikus, van, hogy még hétvégén is szükség van rá. 

A gulyást meglepetésnek szántuk, de az én férjem nem tudja tartani a száját, aztán amikor kiderült, mit tervezünk, nevetve vettek ki a hűtőből egy kiló felkockázott marhahúst, hogy tulajdonképpen akarták is kérni, hogy főzzek egyet. Nagy szellemek, ha találkoznak. Ahhoz képest, hogy miket esznek általában, a közösen töltött időket mindig kihasználják a magyaros kaják jegyében. Otthon és itthon egyaránt. Lesz itt még sertéspörkölt és csirkepaprikás is. Nokedlivel természetesen, amihez a fiam még a dédivel vetetett megfelelő eszközt. És amit én csinálni utálok, de ez persze nem szempont senkinek. Nekem sem, mert enni annál jobban szeretem a kis guruló nokedliket. Amiket kivételesen a kicsik is, mert amúgy a rizs megy rizzsel és mostanában a sült krumpli, főleg Levivél. A gulyásba viszont alighanem kerül gomba is, mert Leia meg azért bolondul - fene az ízlését. Már próbáltuk, nem rontott az élményen.

Más... a kutyanapköziben Jamie egyre inkább feltalálja magát. Mostanra úgy tűnik, elfogadta a helyzetet és csak remélni merem, nem fog utálni, amikor majd megyek érte. Laci mindennap tölt fel fotókat az aznapi társaságról, így van alkalmam kicsit leselkedni, mit művel a szőrös gyerek. Eddig csak elvolt a többiekkel, de most mintha már játszani is kezdene. Hihetetlen, mennyire tudnak alkalmazkodni, tanulhatnánk tőlük. Huba barátja gazdija is írt, hogy szerdán mennek, majd mesél, ha beszélt az "óvóbácsival". Na, hát így mennek a dolgok nagymamáéknál, ahol még szőrös gyerek is van a családban. 

Viszont arra ébredtem reggel, hogy az orrfújásnak az ipari mennyiségben megevett Lizin ellenére is megjelent a mellékhatása, nevezetesen a herpesz dagasztja az ajkam felsőt részét, az orrom alját. Remek. Pedig tényleg mindent elkövettem, hogy megússzam, de hát nyilván nem sikerült. Úgyhogy sanszos a maszkban való nyilvános megjelenés. Halleluja. Oké, hogy a herpesz olyan dolog, ami ha egyszer elkapott, onnantól rendszeresen rád rúgja az ajtót, ha stresszes vagy, ha náthás, ha süt a nap, ha ... szóval, bármilyen alkalomból. most meg ugyebár az összes "ha" egyszerre adta magát, úgyhogy nyilván naivitás volt arra számítani, hogy megúszom. 

Fura dolog az ágyon felrakott lábakkal gépelni, miközben a házvezetőnő jön-megy és takarít a házban. Ez annyira szokatlan, hogy eléggé feszélyezi az embert, de nyilván hozzá lehet(ne) szokni, hiszen a fiam is így volt vele eleinte, aztán most meg úgy adja az utasításokat, mint aki így nőtt fel. Vagy rajtam már gyakorolt. Azt azért értékelem, hogy náluk a gyerekek a megfelelő tisztelettel és szeretettel vannak Pinky iránt. Nincs ez mindenhol így. A szomszédban például igazán kedves emberek élnek, de a gyerekeik szó nélkül törlik a maszatos kezüket az alkalmazottjuk ruhájába, ha nincs más megoldás a közelben. És nem bébikről beszélünk. Ennek szemtanúja voltam, azért akadtam is ki rajta, de hát az ember még a saját unokáira is csak olyankor szól, ha nincs ott apjuk, anyjuk, másére meg pláne nem, de feltűnő volt a tisztelet hiánya, ami nem helyes. 

Imádom, hogy a fiam vett egy csomó keretet, amibe a gyerekek rajzait kiteszik a falra. Ismeritek, ez amolyan tároló, amibe többet is bele lehet tenni, mindig a legfrissebb vagy a kedvenc van legfelül... és a lépcsőfordulóban van a kis galéria, a kicsik is szívesen vezetik a tárlatot, láthatóan büszkeséggel tölti el őket a kis alkotásaik bemutatása. Levi különösen ügyes - és ezt most nem is a tagadhatatlanul elfogult nagymama mondatja velem. Mindketten járnak hétvégenként ún. művészeti órára, ami egyáltalán nem a szülők által preferált különóra, hanem az ő kedvükre van. Nyilván elég borsos ára lenne ahhoz, hogy csak anyu vagy apu akaratából járjanak, de így minden "fillért" megér. 

Szerencsére a gyerekeknél nem megy egész nap a légkondi, elég sokkoló az a különböző helyeken, buszon, taxiban, üzletekben. Itt viszont állandó kereszthuzat van, plusz a plafonon megy a ventilátor. Minden ajtó, ablak nyitva és igazából kellemes a légkör, úgyhogy a lakásból kilépve, az első napos flekken ér a pofon, hogy odakint azért a 32 fok (hőérzet 38) nem viccel. 

A főzés amúgy kint a szabadtéri konyhában sem egy fáklyásmenet. tegnap délután amíg a hagymát aprítottam, már folyt rólam a víz, amikor bekapcsoltam a gáztűzhelyet, már majd megzavarodtam, a gyerek rakott ki nekem a pultra egy ventilátort, hogy segítsen. Meg nagy pohár hideg vizet, és nem a főzéshez. Így is mire a kolbászt, paprikát, paradicsomot is felvágtam, már az ereimet nézegettem, olyan elegem volt. Ma is erre számítok, csak a gyerek nem lesz itthon és én tuti nem fogom előbányászni a ventilátort, inkább idebent darabolok előre. Érdekes dolog ez egyébként. Ha ők jönnek haza, akkor tényleg otthon vannak, ott pakol, ahol akar. Én itt vendégségben érzem magam, még a konyhai cuccok között se nagyon kotorászok vagy a frigóban. Lehetne, de bennem a fék. Ilyenkor aztán megértem szegény anyámat, aki otthon ugyanígy érez és nem tudom vele megértetni, hogy ő is otthon van. 

vicces... olvasáshoz, íráshoz szemüvegre van szükségem, de ha felnézek, akkor le kell vegyem, mert zavar, nyilvánvalóan. Tehát ilyenkor feltolom a fejem búbjára. Beszélünk, vagy csinálok valamit, utána visszatolom az orromra, hogy folytassam amit abbahagytam, de nem látok ki rajta, mert a fejem búbján teljesen bepárásodott az üveg. Pedig idebent ugyebár nincs is olyan meleg. Hát, így... 

...és ma ilyen vicces nap van: hazaértünk a gyerekekkel az oviból, ami nem kis teljesítmény, mert ugye a két gyerek, két roller, bukósisakok, három táska, plusz Levi napközbeni alkotása, amit én világítótoronynak néztem (papírpoharakból készült), de mint kiderült ez egy föld alá vezető csatorna, vagy akna, a fene se tudja, de szerintem még átbeszéljük a gyerekkel. Ilyenkor első a zuhany (nekünk se ártana), Leia megy is, Levinek más ötlete lenne, én meg rá akarok szólni a hugára, aki éppen visítani kezdene valamiért és mi jön ki a számon: Leva. Életem párja meg röhög, hogy szólíthatom akár Zlotynak is. Ja és hazafelé csöpögni kezdett az eső, Levi azonnal pánikba esett, hogy jaj, a torony; és mit tesz ilyenkor az önfeláldozó nagymama, bedugja a bőven lengedező ruhája alá. Nem mondom, hogy nem néztem ki hülyén, de a torony száraz maradt. 

Amúgy a gulyásleves most tényleg nagyon összejött, nem fogok szégyenkezni vele, bár akkora húskockák voltak a gyerekek által vásárolt csomagokban, mint amilyet utoljára filmben láttam, a Julie és Juliában, amikor a híres "bífbörginyon" készült. Persze, félbe vágtam őket és a szuper vaslábosban meg is puhult rendesen. Már alig várom, hogy a kölyök hazaérjen, mert együtt eszünk. 

Az a csoda történt, hoigy alig végeztek a zuhanyozással, a szomszéd gyerekek máris átkiabáltak, hogy menjenek át játszani és az én két unokám ugyan tett egy tétova kísérletet, Pinkytől kéredzkedtek el, de végül úgy döntöttek, hogy amíg a papa nem ér haza, nem mennek át. És igen, itt a házvezetőnő amolyan pótnagymama, úgyhogy sok ügyben érdemes kikérni és főleg megfogadni a tanácsát, a gyerekek felett pedig teljes jogú diszponálása van a szülők távollétében. Nyilván minket nem bírálna felül, de ő van tisztában a legtöbb dologgal, úgyhogy nem nagyon érdemes konfrontálódni vele, hiszen ő is csak a mi dolgunkat akarja megkönnyíteni. Egyébként is egy kedves nő, kedveljük. A család is, úgyhogy éppen most hosszabbították meg a szerződését. 

Jaj és hát van a másik alkalmazott, Siri... róla már tavaly is írtam. Bírom, mert az én hangomra is reagál. Olyanokat lehet tőle kérni, hogy pl. a nappaliban kapcsolja be a lámpákat, vagy kapcsolja be a rádiót, ugyanezt megszüntető módban is. Vagy akár lefekvés előtt kapcsolja be a gyerekszobában a légkondit, hogy lehűljön a szoba, mire felmennek. Amúgy nem bírom, hogy egy jégveremben alszanak, de persze véleményem lehet... ahogy valamelyik nap írtam, csak éppen nem érdekli a háziakat. Komolyan, amikor Levi felsírt álmában és átmentem, szabályosan kirázott a hideg a mi szobánk után, pedig ott is ment a légkondi meg a ventilátor. A tök sötétről már nem is beszélek, ezzel nyáron otthon is kiborítottak, hogy rakjak valamit az ablakra, mert az nekik nagyon világos. És ez a gyerek régen simán elaludt egy kivilágított szobában is, most meg ilyen "allűrjei" vannak.

Az est tagadhatatlan fénypontja az volt, amikor jóllakatott gyermekem beült hozzánk a szobába beszélgetni, amíg az asszonya haza nem ért. 

Kicsit más...

 Olvasom egy osztálytársam lelkes beszámolóját a bécsi kirándulásáról. Volt Klimt kiállításon, megcsodálta a Stephans dómot, koncerten is járt. És őszintén? Megesz a sárga irigység. Igen, itt Szingapúr alsón irigylem ezt a klassz programot, ezt a kis kirándulást, ami egészen biztosan olyan hatással volt rá, mintha bedugták volna a kettőhúszba. Feltöltődött, kényeztette magát nemcsak kulinárisan (huh, azok az igazi bécsiszeletek krumplisalátával), de olyan tartalmas szellemi munícióval is gazdagodott, ami az én/mi életünkből jó ideje kimaradt. Már csak ezért is egyezségre kellene jutni anyuval, hogy higgye el, jó hely az az otthon, ahol biztonságban várhatná, hogy beszámoljak neki egy ilyen kirándulásról. Na, hát ez azért kikívánkozott. 

Vasárnap

Ha már szóba került az iskola... Levi jövőre tölti be a hatodik évét. Szeptemberben. Itthon évvesztes lenne, ott éppen időben van, hiszen a tanév januártól decemberig tart. Persze, vannak mindenféle szünetek, de az a fajta két hónapos lébecolás, ami nálunk van, az itt ismeretlen fogalom. Oké, annak idején mi speciel remekül el tudtuk tölteni azt a két hónapot, itt azért ez is problémát jelentene, mert Sharon szülei már nem tudnák bevállalni a két gyerek szórakoztatását. Így is rengeteg feladatot átvesz a házvezetőnő, de azért szünidő-tervezéssel nem kell foglalkozzon. Szóval, 2026-ban iskolás lesz a szentem. Fiú-iskolába megy, mert itt általában véve is ritka a koedukált iskola. Ez egy kicsit távolabb lesz a mostani sulitól, de még elérhető távolságban. A lányiskola Leia számára majdnem ugyanott van, ahol az ovi, a szemközti sarkon található. Én a magunk tapasztalatából tudom, hogy milyen fontos szempont volt az iskola közelsége. 

Amúgy vasáérnap reggelre óriási viharra ébredtünk. Már hajnalban félálomban hallottam, hogy mintha ömlene az eső, aztán a gondolattól gyorsan el is aludtam, de amikor fél nyolckor újra kinyílt a szemem és igazítottam a külvilágot kizáró rolón, hát, nem igazán akartam kiugrani az égyból. A szél fújt, az eső ömlött. Eszembe jutott a palacsinta és elgondolkodtam, ilyen ítéletidőben vajon lehet-e kint sütni egyáltalán, aztán hallottam, hogy a fiam már megelőzött. A gyerekek a játszó szobában, ő pedig odakint két serpenyőben sütötte a palacsintákat. Dobálni nem szokta, de szerintem az is menne neki, és akkor még csak nem is az elfogult anya beszél belőlem. Bár, kedvesen mindig a palacsintámat kérik, de szerintem még jobbat is süt, mint én. A szakadó esőben elment tejért a közeli kis boltba, közben megmutatta, hogy az utcában futó árok most éppen színültig tele. Ahogy az eső elállt, az árkok is kiürültek, a közeli folyószerű csatorna már el is nyelte a tartalmukat. Egy órával később pedig kisütött a nap, a maga teljes erejével párologtatta el a maradék nedvességet. Na, ez azért pusztító. 

Sharon már korán elment tornázni, a fiam elvitte Leiát úszni, mi Levivel végre nyugodtan játszhattunk, Leia nem kapkodott ki semmit a kezeink közül. Cseppet akarnok a lelkem, igazi drámakirálynő. Nagypapánk tegnap kicsit fölényesre vette a mangó chatneyvel való ismerkedést, ennek megfelelően éjjel futkosóra járt, úgyhogy mostanra elég nyúzott. Ezért mi nem is kísértük el Levit a művészeti órájára, itthon vártuk Leia érkezését az uszodából. A leányzót szerencsére nem érdekelte a játékszobában látható tagadhatatlan kupi, csak az elemlámpája miatt siránkozott, ami a töltés ellenére sem működött. Egyébiránt pontosan olyan, mint az apukája volt. Ha valami beakad neki - mint most éppen ez a francos elemlámpa - akkor nem tudsz jobb alternatívát kínálni. A szokásos terelési technikák nála nem működnek. Rettentő erős egyéniség, a bátyja szerencsére sokkal készebb a kompromisszumra, mint ő. Nem tudom, hogy ez a két év előnyből származik vagy a személyiségből, de ha kamaszlánynak és tininek is ilyen lesz, hát, komolyan felköthetik a gatyájukat a szülei. Meg persze mi is. 

Ilyen mozaikcsaládot ismerünk néhányat. Oké, nem is annyira mozaik, csak a távolba szakadt. Egy nagyon jó barátjuk a magyar feleségével és a két kislánnyal Ausztráliában él. A nagymamák felváltva mennek hozzájuk hónapokra, amit nem is értek, hogyan oldanak meg. Hogyan... a fiú apukája olyan elfoglalt, hogy talán nem is érzi a felesége hiányát otthon, a kiskutyájuk is jobb létre szenderült, nincs a nagyinak kötöttsége, ami távol tartaná az unokáktól. Hát, ez nálunk nem működne. Számos okból kifolyólag. És igen, nálunk a kutya is erősen visszatartó erő, még ha a fiam néha egészen hajmeresztő módon azt a következtetést is vonja le ebből, hogy a szőrös családtag fontosabb, mint a kétlábú unokák. Nem, de érte mi tartozunk felelősséggel, a gyerekeiért pedig ő. Ennyi a különbség. Jack hirtelen halálát én valamiféle égi jelnek tekintettem, hogy itt kell felhagynunk a kutyás léttel, a férjem nem, ő azonnal gondoskodott utánpótlásról. Aki most tagadhatatlanul gondot okoz, ha utazunk. A napközi, ahol hagytuk, jó hely. Szeretik és ő is szeret odajárni. De ott aludni nem. Úgyhogy két nap után már nem bírtam tovább és ráírtam Lacira, mennyire rossz a helyzet. Megnyugtatott, hogy miden oké, éjjel simán bement a helyére és aludt. Édesem, hát, igaz, hogy a kutyák minden helyzetet el tudnak fogadni. 

Nézem a dúsan tobzódó vegetációt és arra gondolok - látván az út szélén szorgoskodó kertészeket -, hogy itt nagyobb gond a vegetáció kordában tartása, mint életben. A folyamatosan váltakozó eső és napsütés, a párás levegő igazi őserdei hangulatot képes kialakítani a legkisebb helyen is, de az utak mentén mintha még rá is erősítenének a természet igyekezetére. Hiába autózol egy világvárosban, csak a zöldet látod magad körül, a fejed fölött, házak oldalán és tetején, hidakon és gyalogos átkelőkön. 

Fiús anyaként már akkor a legnagyobb kihívásnak éreztem egy lányunoka érkezésének hírére, hogy majd mindent rózsaszínben kell látnom. El sem tudtam képzelni. De mostanra kezdek megbarátkozni vele, még akkor is, ha néha szemkápráztató a rózsaszín valahány árnyalata, szivárványos pónihajak, bizsuk tömkelege. Leia mindent hoz, amitől egy lány érkezése kapcsán tartottam. A meglepő, hogy ezzel együtt lehet élni, sőt, elvetemült nagymamaként meg sem próbálok más színt erőltetni, ha egyszer ez a mániája. 

Odahaza ennek az évnek egyik nagy találmánya a temus mezítlábas cipő. Aki még nem találkozott vele, hát, tényleg olyan, mintha semmi nem lenne a lábadon. Ha pocsolyába lépnél, pár perc múlva újra száraz rajtad a lábbeli. Kicsit trampli, de a térképről le tudnék benne menni. Imádom. Főként az elmúlt két év gyaloglási nehézségei után. Most valahogy megszűntek a lábfájások és ezt egyszerűen nem tudom másnak tulajdonítani, mint ennek a könnyű cipőcskének. Ide is elhoztam, élvezem is a szabadságot, amit ad. Más kérdés, fogalmam sincs, otthon hogyan fogok megmaradni a zárt cipőkben, csizmában.

Apa gyengélkedése miatt ma majdnem kihagytuk a yacht-kikötő beli ebédet, de aztán összeszedte magát és elmentünk. Csoda egy hely, nem annyira a mérete és a hajók miatt, mert például Sydneyben és a környékén nagyságrendekkel komolyabb helyeket láttunk, de tagadhatatlan a hangulata. Hazafelé még bementünk pár apróságért az Ikeába. Mi a gyerekekkel leginkább a váróba, ahol az elektronikus játékok azonnal rabul is ejtették a kicsiket. Én fel se fogtam, mi a feladat, de ők tudták, csinálták és láthatóan nagyon élvezték. Itthon még nem nagyon hagyják őket telefonozni és mivel tv-t, tabletet is ritkán nézhetnek, az ilyen nyilvános helyek nyilván nagy élményt jelentenek nekik. 

Na, most lehet, hogy nem leszek igazán piszi, ahogy mondani szokás, de felnyomta az agyam Meghan Markle egy régi siráma, amikor rasszizmussal vádolta meg a királyi család egy meg nem nevezett tagját, mert azt találgatta, milyen bőrszíne lesz a kicsinek (a kis Archienak). Azt hiszem, ezzel a vegyes kis családdal nekem jogom van ebben véleményt nyilvánítani, még ha kedvenc humoristáim azt állítják is, hogy a vélemény olyan, mint a fing, mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra. Nos, amikor ázsiai származású menyem terhes lett, nálunk is mindenki találgatta, hogy vajon milyen jegyeket örököl majd a trónörökös, melyik rassz lesz a meghatározóbb. Ő maga is, úgyhogy ezen senki nem sértődött meg, mert ez egy természetes kíváncsiság. Sokáig mi is azt lestük a buszon, villamoson, ha vegyes házasságból született gyerekeket láttunk, hogy európai apura vagy ázsiai anyura hasonlítanak-e jobban. Elég vegyes volt a kép, de úgy tűnt, az ázsiai fekete haj erőteljesen megnyilvánul mindenkinél. Hát, meglett Levi és elsőre egy kiköpött kis ázsiai srác lett, bár, már a szülőszobán mondták, hogy az europaira jellemző szemhéja van. Aztán ahogy nőtt, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy fiam erőszakos génjei a meghatározóbbak. Leiánál is látszik, hogy van benne valami kis különleges, de amúgy ő is inkább európai. Örülünk, persze. De akkor is madarat lehetne velünk fogatni, ha nem így lenne. Mert semmi jelentősége nincs. A mi kutyánk kölyke, hogy egészen profánul fogalmazzak. És imádják őket az ázsiai nagyszülők és mindenféle barátok, rokonok, mert nem az számít, milyen a haja, a szeme villanása, hanem milyen a lénye. 

Na, ezen a lényegtelen szemponton átlendülve még pletykálok egy kicsit a karácsonyi készülődésről. Itt is elkezdték a legnagyobb bevásárló utca, az Orchard road dekorlását, nagyon sok helyen már felkerültek a girlandok, előkerültek a gyönyörűen - és gazdagon - feldíszített karácsonyfák, építik a karusszelt és más játékokat a belvárosban, hogy a gyerekek a szüleik minden fillérjét kisajtolják a játékoknál; néhol már a Jingle Bell is szól, ami elég vicces, amikor az utolsó hangokkal a füledben kilépsz a forróságba. Itt az a szokás, hogy december 6-án a családok is felállítják a fát, többnyire a gyerekekkel közösen. A családban is ez lesz, de annál már nem leszünk itt az idén. Otthon pedig én is megpróbálom húzni az időt, mert mostanában engem is elvitt ez az új irányzat, hogy végül Szenteste már "unalmas" legyen a látvány. 

Elkészült az ipari mennyiségű lecsó, mert az összes paprikát felhasználtatták velem a gyerekek, kb. 2 kilót (pár szem maradt a következő paprikáscsirke szaftjához). Belekarikáztunk egy pár kolbászt, gazdag lett és kicsit sós. Hát na, másféle sót használnak és nem voltam elég óvatos. De szerencsére az étel nem sós, csak a lé, amit a paprika eresztett, úgyhogy a maradékról azt már le is szűrtem. Ugyanis holnapra már a munkahelyi ebédcsomagba is került a lecsóból. Vacsora után nagy nevetgélésekkel igazán klassz játékba bonyolódtam a gyerekekkel, két kis dobozzal "varázsoltunk". Én mindig eltüntettem ezt-azt, ők nevetve keresgélték, volt "itt a piros, hol a piros", de aztán a vidámság már kezdett vadulásba átcsapni, úgyhogy a szülők gyorsan elvitték lefektetni a gyerekeket. Holnap reggel ugyanis már ovi lesz. Mi meg a nagypapával szintén aludni tértünk (vagy csak csendespihenőzni) a szomszéd szobába. 

nem számít, ki vagy, ha Ember vagy

a buja zöld mindenütt az utak mentén

ez a yachtkikötő, itt ebédeltünk... elegánsan hangzik, de nagyon laza hely volt, játszótérrel

amikor a fiam először lépett erre a földre, persze utána kerestem a helynek és ez az épület egyike volt a modern ikonikus építészetüknek. Ma végre "élőben" is volt alkalmam megnézni, pedig már ötödször járunk erre. 

                                                                            tesók

A második nap

 A második nap tulajdonképpen az első, hiszen az indulás óta először tölthetünk tartalmas időt a gyerekekkel. Szerencsére hétvégére érkeztünk, két napunk van felvenni a ritmust. Még az utazás előtt a menyem küldött egy időjárás jelentést, hogy november első két hetében az átlagosnál több esőre számítanak 32-34 fok mellett, ami időnként több is lehet, a hőérzetről meg már szó se essen. Páratartalom pedig az egekben, 85 % vagy fölött. A gép tegnap napsütésben ért földet, a mai nap azonban igazolta az előrejelzéseket. 

A nap már úgy kezdődött, hogy hajnali ötkor felültem, mint a jancsiszög, megírtam az előző bejegyzést, aztán hirtelen elaludtam, mint aki a világát sem tudja. Amikor magamhoz tértem, félve nyúltam az órám után, hátha már nyolc óra is lehet. Hát nem, kilenc elmúlt. Odalentről a gyerekek zajongása hallatszott, úgyhogy összevakartam törődött korpuszomat és leóvakodtam a lépcsőn. Már a reggelin túl, játékban elmerülve találtam a családot, akik megértően fogadták a mentegetőzésemet, amiért így elaludtam. Nyilván értik az időátállást, látták, hogy a náthától alig látok, mindenkinek az volt a legjobb, hogy a nagymama kialudta magát. Hajnalban még küldtem a nagyobbik fiamnak egy üzenetet a napi időjárásjelentéssel, miszerint már korán reggel, 5 órakor 27 fok van odakint, de hőérzetre 31, 83 %-os páratartalommal. Cserébe visszaÍrt, ha gondolom, cserélhetünk, Amstelveenben 5 fok van. Brrr...

Én nem vagyok egy nagy kávés, de a kicsi fiam az. Elvégzett barista tanfolyamot is, mert még az önnön örömének is megadja a módját. Aztán vett egy kávégépet, de nem volt vele elégedett, eladta, vett egy űrkorszaki masinát, aminek én még a közelébe se merek menni. Állítólag nem is nagyon ajánlatos, mert a ház ura féltékenyen felügyeli, avatatlan kezek meg se próbálkozzanak a használatával. Mellékelek róla egy fotót. Szerintem már az sem normális, hogy milyen precíz rendben tartja a kávé részleget a konyhában, de hát miért ne legyen valami defektje az én drágámnak is. 

Hamarosan útra keltünk, mert a gyerekek egy meseelőadásra mentek. A mese egy bátor királylányról szólt, aki nagyon szerette volna, ha az ő hősi tetteiről is írnak mesekönyvet, de senki nem tudta, hogy amikor nem a trónon üldögél, olyankor milyen bátor tetteket hajt végre. De a királyfi egyszer megleste és hamarosan róla is készült egy történet. Ennyi a darab dióhéjban. Én nem láttam, de a gyerekek nagyon feldobva jöttek ki az előadásról, úgyhogy biztos tetszett nekik. Mi addig életem párjával körbesétáltuk a környéket (ha valaki ismerős, hát a Robertson Walk és a Fraser house környékét a folyóparthoz közel. Ahogy kiléptünk az árkádok alól, az eső leszakadt, így aztán a folyóparti séta helyett maradt az árkádok alatti séta, ami legalább olyan érdekes. Itt elég gyakran leszakad az ég, de ha éppen nem, akkor meg a nap süt könyörtelenül, úgyhogy a házak alján végigfutó árkádok nyújtanak védelmet a természet erőivel szemben. Láttunk felújítás alatt  lévő régi épületet, a kertjében két csodaszép bronz gésával, amott egy kínai templomot, emitt egy irodaházat díszítő vízesést, de tulajdonképpen bármerre néztünk, az egész látványban volt valami hihetetlenül megnyugtató. Annyi a zöld, hogy el sem akarod hinni, egy világváros utcaköveit koptatod. Ha a tekinteted felemeled, még az emeleteken is pálmákat látsz. Tényleg egész véletlenül betévedtünk egy Cold Storage-be, ami profánul akár közértnek is nevezhetnénk. Mi elég jól el vagyunk látva odahaza bevásárló helyekkel, de ez a bolt olyan esszenciája volt mindegyiknek, ahol az embernek óhatatlanul kedve támad nemcsak a vásárláshoz, de a főzéshez is. A friss alapanyagok, az ínycsiklandó húsféleségek, a fűszerek kavalkádja... háziasszony legyen a talpán, aki ellent tud állni. Mi csak egy fagyit akartunk venni, na, hát azt pont nem kaptunk, legalábbis olyat, amit sétálva elnyalhattunk volna, csak családi kiszereléseket. 

Mire a gyerekek előkeveredtek a színházból, lényegében alaposan felderítettük a környéket. Az eső kitartóan ömlött, így aztán beültünk egy közeli mexikói étterembe ebédelni. Hát, itt se viccelnek, ha valamire - most éppen egy mangó chatneyra - azt mondják, spicy. A barramundis halas tacóról ódákat lehetne zengeni, de minek. Aki itt nem adja a minőséget, azt hamarabb elfelejtik, mintsem leszedje az asztalt. Ebéd után hazafelé vettük az irányt, mert Leiának úszótanfolyama volt. Ő fedettben úszik, ott minden körülmény között megtartják az órát. Levinek sajnos elmaradt, mert a nyitott medencés órákat a villámlással és dörgéssel tarkított égzengésben természetesen nem tartották meg. Pedig ott mi is úszkálhattunk volna, de hát erre lesz még lehetőség, nem félek én, hogy víz nélkül maradjunk. 

Helyette viszont elmentünk egy kertészetbe, mert a bejárati ajtó melletti, két éve vett növény, amit "házavatóként" vettünk nekik, időközben elhalálozott. Azóta vettek még egyet, annak két hónap adatott meg, úgyhogy hajlok rá, hogy túlöntözhették. A kertészek is erre gyanakodtak, hiszen itt ami nem él meg, az igazi csodaszámba megy. Sharon szülinapjára megkapta az új "zöldséget" és egy rakás jótanácsot, hogyan nevelgessék. Hazatérve pedig a szomszédban lakó gyerekek hívták át a kicsiket játszani. Ez is új élmény, mert roppant nagy barátságba keveredtek az új szomszédokkal. Van egy hatalmas felfújható medencéjük, sokszor abban pancsol mind az öt gyerek, olyankor szerintem tőlük zeng a Robin close. Kicsi fiamnak agyzsibbasztó gyereknyüzsgés híján beindult az agya és máris terveket szövöget, hogy visszamegy a kertészetbe és a beültetett növényt a kis taligáján maga fogja hazahúzni, jelentős összeget megspórolva vele. A házhoz szállításért ugyanis majdnem annyit számítanak fel, mint a növény maga, és a kertészet tényleg csak egy huszárköpésre van tőlük. Érdekes volt egyébként, hogy az árcédula ugyan elég borsos volt, de mint ajándékra, rábólintottunk. A kasszánál aztán annak csak egy töredékét számolták fel. Talán azért, mert a régi növény kaspójába kell beültetni, nem tudom. Igazság szerint már nem emlékszem, azt mennyiért vettük. Gyönyörűek, változatosak, de drágák, ez összességében elmondható rájuk. A fiaméké pont olyan színű, mint az ülőgarnitúrájuk, bár, ez annak idején nem volt szempont, egyszerűen csak mindenkinek tetszett. Aztán itthon a nyitott bejáratból meglátva az ülőalkalmatosságot, szinte egy emberként kiáltottunk fel, jé, ezt a kanapéhoz választottuk. 

Nos, a férfiak elvonultak és elhozták a növényt, tekintélyes összeget megspórolva a szállításon. Nem gondoltam volna, hogy simán hazahozzák, de hát kishitűség, Juci a Te neved. Van, amikor muszáj elismerni a pasik találékonyságát. 

Számomra új hír, hogy a Raffles Country Club épületet, amelyben a gyerekek "iskolája" van, ahogy itt az ovit is nevezik, egy év múlva lebontják. Nem akarom elhinni, hogy ezt a csodás, impozáns épületet eltüntetik, mert erre is érvényes, hogy 99 éves korában minden épület lebontásra kerül. Nem tudom persze pontosan, mi az oka a bontásnak, de már értesítették a szülőket, akiknek a gyereke még több évig odajár, hogy például Leia az utolsó évet már máshol kell eltöltse. Persze vannak a régi Szingapúrból itt maradt tradicionális kis házacskák, amiket felújítanak, de ezek a csodák mennek a levesbe. Személy szerint, ez nekem fáj, hiszen már nekünk is oly sok szép emlékünk kötődik hozzá a gyerekek révén. Az egy dolog, hogy én így kötődöm hozzá, meg hogy nekem tetszik, de azért ennek az amúgy elegáns klubháznak a világ 15 különböző országában a legelegánsabb 40 klubbal vannak élő kapcsolatai, a klubtagok is nyilván hiányolni fogják ezt a gyöngyszemet, amely minden luxust megadott nekik szabadidejük eltöltésében és kulinárisan egyaránt. Megalakulásakor az a cél vezette az alapítókat, hogy felelevenítsék az elegáns és kifinomult városi élet régi angol hagyományait, ezzel pedig a város egyik, ha nem a legelegánsabb helyévé vált. Így írnak róla mindenütt és mégis az enyészet vár rá, nem igazán értem. 

A két gyerek a szomszédban játszik az ottani hárommal. Meglepően csendben, ha azt nézem, itthon ketten képesek üvegrepesztő hangon visítani. De odaát csönd van. Az előbb láttam Leia fejecskéjét, a szomszéd kislány fantasztikus frizurát varázsolt vékonyszálú hajacskájából. Közben odakint a kinti konyhában (ez mekkora találmány, imádom) dolgozik a forrólevegős sütő, készül az ipari mennyiségű sültkrumpli, a grillen pirulnak a kolbászkák és a bárányoldalas is a forró lapokra készülődik a spárgák mellé. Én meg már a látványtól úgy érzem, ma nem is ettem semmit, pedig DE. Most ők lakatnak jól, de holnap én készítem el az év lecsóját, ha addig élek is. Ha már megutaztattuk a magyar lecsópaprikákat, itt ugyanis csak a kaliforniai rokonaik kaphatóak. A benti konyha patika, ami az otthonira gondolva némi lelkiismeret furdalással vegyes irigységet kelt bennem, de hát könnyű így tartani, ha olajos dolgok egyáltalán nem készülnek benne. Sőt, nagyjából csak a sütőt használják odabent, minden másra ott vannak a különféle gépek. Van itt egy, ami a csapvizet szűri, hűti, de ha kell melegíti. Ez napi többször alkalommal teszi a dolgát, mert mindenki (mi is) termoszos kis kulaccsal járkálunk és isszuk a vizet. Ez komolyan élet-halál kérdése. A többi gép bent a szekrényben várja, hogy dolga legyen. Minden jól zárható üvegekben, vagy egész egyszerűen a hűtőben. Sok dolog azonban így sem éli túl a klímát, mint például a magyar pirospaprika, ami még originál csomagolásban is barnára változik néhány hónap alatt. 

Közben telefonálnak Sharon szülei és anyóstársam azt találta mondani, hogy jól nézek ki, sőt, fiatalnak. Egyrészt tudom, hogy a látása nem a régi, de azért kapaszkodom a kedves szavakba, mert szerencsére tükör csak a fürdőszobában van, most meg nem nézek bele. Majd lefekvés előtt ráérek szembesülni a szomorú valósággal. Legfejlebb álomba sírom magam. Jó, ez csak vicc, de az ő dagadt szemei mellett az enyémeket a Marianna-árok övezi, úgyhogy nagyjából egálban is vagyunk, mi nagymamák. 

Nos, a bárányborda... hát, az valami isteni volt. Tudom, sokan nem eszik, mert jaj, az édes kis barika, hogy tudsz tükörbe nézni, amiért miattad elvették az életét, de az az igazság, hogy nagyon gyorsan elkészült és eszméletlen finom volt. Utána még átjöttek a szomszéd gyerekek, néztek egy kis mesét közösen, aztán némi hiszti árán a mieink is elvonultak aludni. Levi ebben sajnos még mindig élen jár, pedig messziről lerí róla, hogy majd elájul, olyan fáradt. Érdekes, hogy a szülők közelségében ezt a kártyát mindig kijátssza, de velünk a nyáron nagyon együttműködő volt. 

Az az igazság, hogy sok mindent nem csináltunk ma, de abban azért abszolút elfáradtunk. Úgyhogy követjük a visító szakaszt és eltesszük magunkat holnapra, pedig még éppen csak kilenc óra lesz. Reggel úgyis palacsintával kell kezdenem a napot. 

A szent kávéfőzőgép

árkádok mindenütt, így azért könnyű száraznak maradni az özönvízben

múlt és jelen

a karácsonyi őrület már itt is elkezdődött, elég vicces sortban asszisztálni hozzá

a gésák a zuhogó eső fátyla mögött

szomszédok

barramundi - taco

Leia úszik

A kolbász, a bárányborda és a spárga ... szerintem a szomszéd is megkívánta

Unokák a világ másik felén

 Az ember lányának vannak elképzelései a lányszoba mélyén, hogy milyen lesz, ha nagy leszek. Aztán ahogy a sors dobja a kockát, nem biztos, hogy köszönő viszonyban lesz az álmokkal. Gyerekként egy szerető családi közegben nőttem fel, körbevéve nagynénivel, nagybácsikkal és főleg az anyai nagyszülőkkel, akiknek én voltam az első unokájuk és ezzel egy olyan mintát adtak, amit akaratlanul is követni szerettem volna. Amikor a srácok megszülettek, ez úgy tűnt, sima út lesz a majdani nagymamaságom felé. Hát, végül nem egészen így alakult. 

Előbb csak a kisebbik vágott neki a világnak, mostanra a nagyobbik is. Egyelőre csak a kicsinél vannak gyerekek, tündériek és ... anyanyelvük az angol és a mandarin, apanyelvük a magyar. Erről már régebben is írtam, a fiam óriái energiákat mozgosít, hogy az apanyelv is élő, használható legyen, de ettől még igaz a tény, hogy bár mindent értenek, de azért a kommunikáció angolul zajlik. És ez egyelőre világossá is teszi, hogy nincsenek nagy esti mesélések - úgy, ahogy ezt a fiúknál megszoktam-, könnyen gördülő rigmusok, mondókák. Napközben nem tudom megmutatni nekik a világ apró csodáit, úgy, ahogyan régen, mert mire bennem összeállnak a mondatok, már nem is olyan érdekes az egész. Ez pedig - kár tagadni - nagymamai szemmel fájó érzés. Lehetne intenzíven tanulnom az angolt, de ha elengednénk a magyart,  valami nagyon fontos veszne el, ami a gyökereikhez ad kapaszkodót. Na, ilyen bevezető után, idén már ötödször jöttünk el hozzájuk látogatóba a "világ végére" egy majd tizenhat órás repülés után. 

Szingapúr egy csodavilág, bár, természetesen itt sincs kolbászból a kerítés, de nagyon sok olyan értéket ad az unokáimnak, amiket a világban máshol nem biztos, hogy megkapnának. Ezért aztán összeszorított foggal, de örülök, hogy itt élnek, ahol az ölelésem, a nagymamai jelenlétem igencsak korlátozott ideig tudatosíthatja bennük, hogy az életüknek igenis fontos része vagyok magam is. 

Már sok-sok évvel ezelőtt nyilvánvalóvá vált, hogy az utazás nekem egyfajta stressz. Nem csak ide, de bárhová. Valahányszor lakókocsival vágtunk neki a családi pihenésnek, én biztos, hogy már napokkal előtte befeszültem, volt, hogy még egy vérmérgezést is összeszedtem, hogy aztán a célba megérkezve néhány nap kelljen ahhoz, hogy kisimuljak és élvezzem a nyaralást. Nem tudom, miért alakul ez mindig így, de évről évre feltűnően "jól" időzítem a betegségeket is. Nem történt ez másként most sem. Amikor már csak napok választottak el a találkozástól, rajtam kitört a "búbópestis", éreztem a torkom és óriásiakat tüsszögve ijesztgettem a varjakat a kora reggeli kutyasétáltatásoknál. Nem túl jó előjelek egy ilyen hosszú utazáshoz, amikor egy csőbe zárnak majd háromszáz magaddal. Az induláshoz bekészítettem magamnak egy százas papírzsebkendő csomagot és vártam a csodát, hogy majd nem kell egyiket a másik után telefújnom. A csoda ezúttal is elmaradt. De amíg ide eljutottunk, akadt számtalan más izgulni való. 

Például az, hogy sikerült az indulást a Budapesten tartandó EU-csúcs napjára időzítenünk. Fájlalom is, hogy pártunk és kormányunk nincs tekintettel az utazási terveinkre. Az utcasarkon álldogáló vokitokis BKK-stól próbáltam érdeklődni, hogy mire lehet számtani, de nem dobott fel, amit mondott. A gépünk este nyolckor indult és szerinte ne késlekedjünk, három előtt vágjunk neki a "Ferihegyre" kivezető útnak, különben gondjaink akadhatnak. Szót fogadtunk, így aztán három órakor már éppen leszálltunk a reptéri járatról a 2A terminál előtt. Egy kis kávé, egy kis beszélgetés, jó társaságban repül az idő, mondják. A társaság nem volt rossz, a férjem megnyugodott, hogy nem késsük le a gépet, de aztán kölcsönösen belehergeltük magunkat az elképzelésbe, hogy majd nem indulunk el időben a delegációk miatt és majd szépen lekéssük a szűkre szabott egy órás átszállást Zürichben. Ez is egy olyan gondolat, amivel remekül fel lehet spanolni az amúgy is rongyos idegeket. Amikor a Swissair kapitánya szinte percre pontosan felbőgette a motorokat, akár meg is nyugodhattunk volna. 

Amúgy érdekes, hogy eltekintve attól a defektemtől, hogy ilyen nagy utazások előtt mindig megtalálnak a légi szerencsétlenségekről szóló dokumentum- és kalandfilmek, odafent tulajdonképpen eszembe sem jut, milyen sérülékeny egy szerkezet zár éppen magába. Ahogy mondani szokás, sokkal nagyobb az esélye egy közlekedési balesetnek idelent, mint odafönt. Az biztos, 2021-ben a másodperc tört része alatt amortizáltam le az autót, pusztán azért, mert a motor leállt és a szervokormány beállt. Ilyesmi odafönt azért ritkábban fordul elő.

Visszatérve  a becsekkolásra...vannak persze utasbarát megoldások, de így a nagymamakorban az ember jobban bízik a hozzáértő szakemberekben, mint a saját ügyességében, így aztán nem vállalkoztunk a csomagok feladására az automata pultoknál, hanem szépen kivártuk a sorunkat és feladattuk őket a hagyományos mód szerint. Igazság szerint - ez tavalyi tapasztalat - ez sem életbiztosítás, de legalább nem a magad hülyeségét kell szídnod, hanem a másét. Már ez is sokat segíthet adott esetben. A biztonsági ellenőrzésen átmenni nekem valamiért sosem könnyű. Abban az átok "ajtókeretben" én állandóan besípolok, holott nincs bennem - tudomásom szerint - semmi fém alkatrész, a ruháimat is úgy választom meg, hogy ne okozzon problémát, még zsebem sem volt, hogy abban bújt volna meg valami, aztán mégis a kézi scanner pásztázása alatt találom magam minden alkalommal. Szinte már hiányozna, ha nem így történne. 

Ferihegy, ami nekem az életben nem lesz már Liszt Ferenc, sosem volt egy olcsó hely. De ami most a Duty free shopban megy, az azért színtiszta rablás. Legutóbb például kifejezetten gyógyászati szempontból megleptem magam egy miniüveg mézes barackpálinkával, ez ma - látva a 6,50-es euró árat - elmaradt, mert azért az élvezkedésnek is van egy lélektani határa. Ugyanakkor az olasz kávézóban még odakint - a tranziton kívül - a kapucsínó egy fillérrel sem került többe, mint az újpesti Központ Bisztróban, ami azért meglepett. 

A tranzitban a várakozás ettől függetlenül akár kényelmes is lehet. Annyira, mint annak az ázsiai lánynak, aki látva a gépe kiírását, már rohant is, maga után hagyva a telefonját. Egy kedves magyar család talált rá a ketyerére és indult is vele azonnal a közeli bud air pulthoz, ahol kis vállvonogás után elküldték őket, ők nem vesznek át talált tárgyakat. Pedig akár a hangosbemondóban hívva a tulajdonost, valakinek sok kellemetlen percet megspórolhattak volna. Mert én ugye kinyomtatom a beszálló kártyát, de a fiatalok csak a telefont dugdossák a megfelelő helyekre. Persze, én is védem a fákat meg minden, de azért nekem még az a biztos, ami papíron kinyomtatva lapul az iratszekrényben, nem holmi felhőben, amit a nap akármikor felszáríthat. De kezdek elkalandozni.

Na, szóval a Swissair időben felszállt, leszállt, kis futás, kis "vonatozás" a zürichi reptér mélyén és már szállhattunk is be a nagyobbik gépbe, amelyik Szingapúrba repít. Én nem tudom, egy Boing 777-es hány utast képes elnyelni, de a sorokat számolva saccra kb 300-350 utastárs szorongott a kicsit szűkre szabott üléseken. Ahogy elnéztem, egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Odafönt a levegőben aztán azon elmélkedtem, vajon ha nem lennének ezek a repülő szörnyetegek, amik tagadhatatlanul sok szemetet is termelnek a működésük közben, vajon mennyi idő alatt tudnék eljutni tengereken és óceánokon át a szeretteimhez? A világ vitathatatlanul óriásit fejlődött és sirathatjuk az úton elvesztett értékeinket, ha a másik serpenyőben ott lapulnak az előnyök. 

Repültünk már ezzel a légitársasággal, de akkor nem igazán nyűgözött le a svájci precizitás. Mint ahogy a British Airways vagy a Turkish airlines sem. Ja, ha nekem semmi se jó. De most azt kell mondjam, kifejezetten jó napjuk volt. Az ételek finomak és kiadósak voltak, a személyzet sürgött-forgott, ennyi embert kiszolgálni nyilván nem kevés logisztikát igényelt, de etettek-itattak és amikor mindenki - talán ők maguk is nyugovóra tértek - egy pultra kikészítettek vizet és nassolni valókat, az utasokra bízva, ki mennyit vesz magához. Nem szabad megfeledkezni róla, hogy itt azért "európai normákhoz" szokott utasokra gondoltak, nem a svédasztalt lesöprőkre, így aztán egész úton akadt mandarin, kis csoki és víz, az élelmesebbek még a kávét is megtalálták. 

Hát, az átállás nem könnyű. Amikor a gépen reggelit szolgáltak fel, az úticélunknál már a korai vacsorához készülődtek, és ezt bizony mostanra már nehezebb követnem, mint az első alkalmaknál. A bejutás Szingapúrba egyre egyszerűbb, az Immigration Hallban már nem kell a tisztviselők előtt feszengeni, csak bescanneled az útleveled és belenézel a kamerába. A kapu nyílik és máris célba értél. Ehhez persze kell az is, hogy a gyereked már online kitöltötte a card-ot, amit régen még a repülőn kellett töltögetni. Marad a kissé ideges várakozás a csomagátvételnél. A tavalyi év után - és mivel ilyen rövid idő állt rendelkezésre az átszálláshoz - már el vagy készülve rá, hogy a következő két napban a kézipoggyászba rakott nyáriruhában pompázol majd, amíg meg nem érkeznek a bőröndjeid, de állítólag a villám sem csap le ugyanoda kétszer, így lassan előkúsznak a kis bálnák, bennük egy kis kolbász, kis bor, kis mesekönyv és a kánikulára tervezett ruhatár... hazafelé mivel töltsük meg? Viccesen megjegyzem, hogy a gyerek nem írt ránk, úgyhogy nyilván minden rendben, tavaly is tőle tudtuk meg, fölöslegesen várakozunk a szalag mellett. És mire gondolatban idáig jutok, meglátom hórihorgas alakját, ahogy a két aprósággal az üvegfal túloldaláról pásztázzák a sokaságot. Integetek, puszikat dobálok és kicsit könnyes a szemem. Nem, most tényleg nem a náthától, amikor mosolyogva visszaintegetnek, a papának mutatják, hol a nagyi. Mert ezt azért tudják, hogy ez a két fura felnőtt, akiket csak ritkán látnak, de olyankor minden földi jóval körbeveszik őket, valamilyen módon a családjukhoz tartoznak. Évről évre erősebben érezni a kötődést és ez azért reményre ad okot, hogy nemcsak én beszélek unokákról, de ők is tudják, hogy a "nagymama és nagypapa" nemcsak az a két idős ázsiai ember, hanem mi is. Visszatérve a nyelvi nehézségekre, ezt a két szót utánozhatatlanul kedvesen ejtik ki magyarul és ettől az ember máris hinni tud a tartalmukban. 

A szingapúri reptér amúgy egy valóságos város. Annyi látnivalót kínál, hogy ha nem jönnél ki a városba, ott is eltölthetnéd a "nyaralásod". Ennek megfelelően, mi is kalandozunk a csomagokkal megrakott trolleyval, aminek a tetején ott trónol a két kicsi, mert apukájuk a parkoláskor elnézte a terminált. Félórányi autózás után pedig végre leülünk az asztal köré, ahol indiai vacsorával várnak. Hamar eszünkbe juttatja, hogy itt szeretik és bőven használják is a "spicy" hozzávalókat, számunkra kicsit idegen, de ugyanakkor érdekes és ínycsiklandó ételeket. Ezek a családi együttlétek egyúttal érdekes gasztronómiai kirándulások is a pörköltek és olasz ételek hétköznapi megszokott világából. Még akkor is, ha holnap lecsót főzök 7 emberre. Bocs, nem is holnap, már ma, hiszen itteni idő szerint már fél hat van. Otthon ilyenkor kortyolgatom el a kávémat, leengedem a kutyát a kertbe, hogy utána nyugodtan készülődhessünk a reggeli sétához. A kutyánkat, Jamiet, akit erre a hosszú időre napközi otthonba adtunk. Ott alvósba. Biztosan nem boldog a szentem, nem érti, miért nem mentem már érte és kicsit félek is, hogy mennyire viseli meg ez az egész "túlélőtáboros kaland". De mivel a másik fiam is odakint él már a családjával, nincs mód rá, hogy az otthoni környezetben várja ki, amíg hűtlen gazdái hazatérnek. 

Aludni kéne még, de ezt ott eltoltam, amikor bekapcsoltam a gépet, hogy ezeket a sorokat leírjam. Közben a szomszéd szobából sírás szűrődött át. Átóvakodtam, Levit simogatva próbáltam visszaadni neki az alvás nyugalmát. Közben megérkezett a menyem, de már nem volt szükség a vigaszára, Levi újra nyugodtan szuszogott. Ezek az élet nagy pillanatai, amikből egyeseknek bőven, másoknak - így nekem is - szűken mért a Mindenható. De legalább megadatott, hogy megérezhessem, milyen felemelő. Ilyenkor tényleg nagymama lehetek. 

                                                                            family time

Család... Károly nap apropóján

 Apu halála óta mindennél jobban bánt, hogy nem jegyeztem le a történetei nagy részét, a családfa olyan ágának hajtásait, akiket nem ismerhettem. Például lett volna egy fantasztikus nagybátyám, aki előtt alighanem óriási lehetőségek állhattak volna. A sok feltételes mód amiatt van, hogy Karcsi "bácsi" nem érhette meg a felnőtt korát. De egyetemistaként - már eleve az is nagy szó, hogy abban a korban, a negyvenes években, egyetemista volt tehetős családi háttér nélkül - a Kállai titkárságon dolgozott a negyvenes évek elején, mint olasz, német, angol nyelvű levelező. Még gyerekként a kezembe kerültek az iskolai füzetei, ezek közül a természettudományi, vagy mondjuk, biológiai füzete akár a Jávorka-Csapody féle Erdő mező virágai című örökbecsű képes melléklete is lehetett volna, olyan élethű növények rajzaitól tarkállott. És akkor a gyöngybetűiről már szót sem ejtek. Igazi tehetség volt, sokoldalú, s mindezek mellett egy aranyszívű testvér. Féltestvér, de ezt senki nem sejtette volna. Nagyanyám első - elég szerencsétlen - házasságából származott és amikor 1929-ben megszületett apám, olyan természetességgel fogadta a kistesvért, ahogyan csak kevés gyerek képes. Szorgalmas jó diák és gyermek volt, aki mindig talált időt és alkalmat arra, hogy az öccsét moziba vagy sporteseményekre vigye. 

Mint mondtam, egyetemista volt, amikor tífusz ellen oltottak mindenkit. Egymás mögött álltak a sorban, apám majd kilencvenéves koráig élt, Karcsit elvitte a tífusz, ami már benne ólálkodhatott és amire ráoltottak. Apámtól sokkal többet - és mindig nagy szeretettel - hallottam a nagytestvérről, mint bárki másról a családban, ez is sokat elárul kettejük kapcsolatáról. Csak néhány fotó árulkodik róla, hogy itt járt a földön, egy családi sírhely Érden megkopott betűkkel. Tudom, hogy eredetileg Albertfalván temették el, de amikor felszámolták az ottani temetőt, apuéknak fontos volt, hogy a maradványai átkerüljenek az édesanyja és nevelőapja mellé Érdre. A nagyapám annak idején egy percig sem habozott, hogy a fiút a nevére vegye, igaz, vérszerinti apja ugyanilyen lendülettel mondott is le róla. Tanítgatta a festészetre, de elfogadta, hogy nem követi őt az akkorra már nehézkessé vált freskó festői pályán, hogy sokkal inkább a nyelvekben találja meg az élet kihívásait, a külügyi levelezésben, s egyszer talán majd a külügyi pályán. Ez azonban azon a borongós napon az oltással örökre meghiúsult.

Karcsi, a sosem ismert nagybátyám... a hétvégén érte is égtek a mécsesek.