Hagyaték

 Az anyósom tavaly novemberben hagyta itt az árnyékvilágot. Egyetlen fia maradt utána és teljesen tiszta tulajdonjogi viszonyok. Ehhez képest a napokban már kicsit türelmetlenek kezdtünk lenni, hogy az a bizonyos hagyatéki eljárás még mindig nem zárult le. Kaptunk egy telefonszámot, ahol érdeklődni lehet és kiderült, már március végén átadták a papírokat a közjegyzőnek. Újabb telefon és bájosan közlik, hogy kedden 9 órára várnak. Hogy postai értesítés nem érkezett, ez láthatóan senkit nem zavar rajtunk kívül. Kósza gondolat, hogy mennyire szívtunk volna, ha nem jelenünk meg az adott időpontban (mivel nem is tudtunk róla)?

Elérkezik a nap. Ott ülünk, felolvassák az adatokat és hopp, az elhunyt anyja neve rossz. Egyetlen betűt cserélt fel a gépelő már a halotti bizonyítványon, de ez nekünk sem szúrt szemet, csak így felolvasva kapjuk fel a fejünket. (Márta helyett Mátra) Na, ilyenkor mi a megoldás? A bizonyítványt kiállítót kell megkeresni. Tehát az ügy lezárása elmarad, ugyanis a vírus miatt személyes félfogadás nincs. E-mailben elküldhetem a bizonyító iratokat és a javítás kérelmét, aztán majd sorra kerülünk. Egyszer. Hiszen azóta is már mennyien haltak meg. 

Öltözködjünk!

 Azt írja a Face vagy az Insta, mindegy is: 50 felett, nem tökéletes modell alkattal is lehet csinosan öltözködni. Ja, hát lehet, nem mondom, hogy nem. Rögtön mutat is néhány blogger korombélit, akik megosztják ruhatáruk csinos darabjait. Elnézem őket és azt gondolom magamban, hogy na igen, lehet csinosan öltözködni, időt álló minőségi darabokat venni, azokat variálni, bár erre nem sok példát mutatnak bloggerék. Inkább olyan bemutatók ezek, mintha én álltam volna a szekrény elé és hosszas agyalás után összeállítanék néhány (ők mondjuk sokkal több) szettet, hozzájuk illő cipőkkel, csizmákkal, kabátokkal, sálakkal, kendőkkel, ékszerekkel, táskákkal etc., egy ügyes fotóssal a ruhához illő környezetben lefotóztatnám magam és utána elhinteném a port, hogy ma éppen ezeket az öreg rongyokat kaptam ki a szekrény mélyéről, mielőtt nekiindultam volna a városnak. 

De valahogy mégsem olyan, mert a képeken szereplő összeállításoknál szinte látni vélem a hátul libbenő árcédulákat. Minden tökéletesen tiszta, vasalt, új! Nem mintha én rendszeresen járnék el itthonról már mosásra szoruló ruhákban, de be kell valljam, a ruhatáram nagy része olyan, hogy ha a kutyáim közel jönnének, akkor se kapjak frászt, hogy szőrös vagy sáros leszek. A cipők meg... hát, ott komoly bajban vagyok. A súlyom az eltelt évek alatt szépen gyarapodott, bele sem merek gondolni, mennyi lennék, ha az ebek nem mozgatnának meg mindennap. A lapos cipőkben tramplinak érzem magam, ha kisebb sarka van, megfájdul benne a lábam, annak ellenére, hogy elvileg azokat a cipőket szeretem. Ha meg magas a sarok, akkor már az utca sarkáig elbillegve elátkozom a hiúságom és komolyan elgondolkodom rajta, hogy mezítláb fordulok máris vissza. Igaz, nem drága cipők ezek, mert amennyi cipőt szeretnék, azt minőségi áron az életben nem tudnám megvenni. Másrészt ha csak belegondolok, hogy a buszon valaki a 90 ezres csizmám orrára lép, szabályosan rosszul leszek. néhány korty életlTehát megkímélem magam a rosszlléttől és a csizmám max. 15 ezres. Amiben aztán megfájdul a lábam. 

Az ékszerek... a látványosabbját már száműztem is, mert nyáron egyszerűen úgy ragadnak a nyakamba, hogy valahol az utca közepén rángatom le magamról és vágom a táska mélyére. A táska ... melyik nő nem szeretne a cipőjéhez illő táskát? De egy hétköznapi nő táskájában ahogy mondani szokás, még talán halott német katona is rejtőzik. Ezt pedig naponta átpakolni, lehetetlen küldetés. Tehát van egy-két mindenhez is illő darab, ami persze az összhatást tekintve már nem akkora királyság. Ezek persze ritkán apró retikülök, inkább amolyan túlélő zsákok, amiben az iratokon, pénztárcán, szemüvegen, zsebkendőn, kulcson és telefonon, bérlet, amik a napi életben maradáshoz elengedhetetlenek, csatlakozik még kisebb laptop, telefon töltő, némi elsősegélykészlet, esernyő, fényképalbum, a múltkori bevásárlásból ott felejtődött apróbb dolgok, jegyzettömb, toll, napszemüveg, néhány korty életmentő szénsavmentes víz, ugyanebből a célból némi csoki, rágógumi, némi smink és vagy fésű, tampon vagy tisztasági betét, aktuális frizurától függően hajcsat, a már említett levetett ékszerek, egy könyv a várakozások kitöltésére, ifjabb korosztályban a gyerekek kedvenc játékaiból némi ízelítő, kutyásoknál a bármikorszükséglehetrá-kakászacskó, és a sort simán folytatni lehetne. 

Tehát a nő, ötven felett is szeretne jól kinézni. Amikor rohan az unokáért az oviba vagy bevásárolni a zöldségeshez, vagy csak a Gázművekhez ügyeit intézni. És nem válogatja meg a szettjeit, csak beleugrik a tegnapról kint felejtettbe, vagy amit a ruhaszárítóról lerángatott. Hogy ezeket a hirtelenjében felkapott cuccokat mennyire tudjuk alkatunkhoz, személyiségünkhöz igazítani, az függ attól is, melyik lábunkkal keltünk fel, és a családtagjaink melyik lábukkal keltek fel, vagy hogy a kutya odapakolt-e az előszobába egy szeretetcsomagot. Biztosan vannak, akiknek fontos, hogy nap nap után úgy nézzenek ki, mint aki a divatlapok címoldaláról lépett le, de többségünk már a vásárláskor azt is kétszer meggondolja, hogy kell-e vasalni a kérdéses darabot vagy elég, ha mosás után kilógatjuk. 

Szóval, nőtársaim így 50, bocsánat, már 60 felett... tekintsük ezeket a fotókat vidám fricskának és ne betegedjünk bele a gondolatba, ha nem sikerül utánoznunk őket. Sokkal jobb formánkat tudjuk mutatni, ha a lelkünk rendben van, ha kiegyensúlyozottan, boldogan libbenünk ki az utcára a turkálóból vagy kedvenc indiainktól beszerezett ruháinkban.  Úgyis sokkal magabiztosabban fogunk viselkedni ezekben, mintha utánozni próbálnánk másokat. Szóval, öltözködjünk! De! Hagyjuk az egyéniségünket megmutatkozni!

(fotók az Instagramról)

Jamie és a kutyasuli

Elérkeztünk az utolsó foglalkozáshoz az első szemeszterben. Haladás? Nem tudom. Jamiet természetesen eddig is fegyelmeztem, hiszen már lassan másfél éves lesz. Ráadásul társa egy roppant fegyelmezett golden retriever, így aztán csak jót tanulhatott az idősebb kutyától. Szóval, több-kevesebb sikert magunktól is elkönyvelhettünk, de ahogy az emberek sem, úgy a kutyák sem egyformák. Amit az egyik néhány alkalom után tudomásul vesz, azt a másik sehogysem akarja. Az igazsághoz tartozik, hogy túlzott elvárásaink nem is voltak. Jöjjön vissza behíváskor, ne kötekedjen, ne tegyen kárt olyan dolgokban, amiket mi kétlábúak érzünk a magunkénak, ha tiltunk, értsen a szóból. Ennyi. Nos, attól tartok, hogy a hétköznapi fejlődésen túl, ami az idő múlásával talán itthon is adott lett volna, nem sokat változott a helyzet. Az iskola területén figyelmes, engedelmes, az ügyességi feladatokban kifejezetten motivált. Láthatóan érzi, tudja, hogy a kerítésen belül ez az elvárt viselkedés. És persze ne feledkezzünk meg az ipari mennyiségben érkező virslikarikákról sem. A kerítésen túl azonban ... Önmaga. Túl kíváncsi, túl erőszakos, kissé süket, utasításokat időnként felülbíráló. Mert miért is kellene ülni, feküdni a sétát (loholást) megszakítva, ha eddig nem kellett? A lépcsőházban harci üvöltéssel rohan éjszakai vadászatra és Magdi néni is jobban teszi, ha nem kerül az utunkba, mert egy tacskó sosem felejt. Ne hagyjak ételt az asztalon, mert fel fog oda jutni és ellopja. Igaz, a hétköznapokban gazdi zsebe nincs kibélelve jutalomfalatokkal. Értem én az elképzelést, hogy eleinte etessem robot üzemmódban, aztán idővel majd csökkentjük az adagot, sőt egyszer majd el is hagyhatjuk... értem, de ... Másfél év után bizton hiszem, hogy van köztünk olyan kötődés, amikor el kell tudjam fogadtatni a főnöki pozíciómat illatos falatkák nélkül is. Lehet, hogy ez hiú elképzelés és hónapokkal, ha nem évekkel toldom meg így a tanulás folyamatát, de tudom, hogy egy okos kis gengszter, aki előbb-utóbb belátja, hogy mindkettőnk élete egyszerűbb lenne, ha ő is kompromisszumkészebb lenne.

Szóval, imádja az ügyességi feladatokat, az ugrik, kúszik (mondjuk ez az ő méretében sima átszaladást jelent a kúszón), ül, fekszik, szlalom, lassan ... és hasonló vezényszavak beférkőznek a lebegő fülecskék alá és élvezettel engedelmeskedik. Speciel a szlalomot még a goldenem sem teljesítette úgy elsőre, mint ez a kis vakarcs. Helyben marad, néz rám a gyönyörű szemeivel, mert tudja, hogy ezt várom, várják el tőle. Póráz nélkül követ, szalad, lassít, kanyarodik, ahogy a feladat diktálja. Aztán másnap repülök a póráz végén, amikor indulunk a parkba. Nem, ez nem igaz ... már az óra után is, a kerítésen kívül. Viszont nem érdeklik a "trükkök", nem ad pacsit az istennek sem, nem gurul vagy kerül parancsra. Ő hajlandó a cirkuszi mutatványokra, de kizárólag, ha azok valahogy összefüggésben vannak a rohanással. 

Igazságtalan lennék, ha nem ismerném el az itthoni fejlődését, hiszen nem rongyol ki a nyíló bejárati ajtón, ha azt mondom, marad. Ha fel akar ugrálni rám, már érti a tiltón felé mutatott tenyerem. Miután volt egy komolyabb összeszólalkozásunk a park hajléktalanok által közwc-nek nézett részével kapcsolatban, nem próbálkozik a tiltásnak ellenszegülni. 17 hónaposan „kanosodik”, a nála fiatalabbaknak – mérettől függetlenül – gorombán mutatkozik be, de ezt is meg tudjuk beszélni, hogy aztán percekkel később már játékosan rohangáljanak az új baráttal. De szerencsére nem keresi a bajt, képes megadni magát vagy csak elsündörögni egy húzósabb szituációból. Ha pedig mások kakaskodnak, nem megy beszállni a buliba, hanem mellém áll és várja, hogy elcsituljanak az indulatok. Volt olyan kutyám, aki direkt élvezte, ha ilyenkor beszállhatott, úgyhogy tudom, micsoda eredmény ez nála. A múltkor a suliban történt valami ... az egyébként haveri kergetőzés a fiatal belga juhásszal egyszer csak átalakult vadászattá, amiben Jamie volt a nyúl, és ez bizony megijesztette. Azóta nem is volt hajlandó beszállni az óra végi játékba, inkább ott ücsörgött a közelemben, vagy ha a többiek vadul éppen arrafelé hajtották egymást, akkor úgy lavírozott, hogy mindig mögöttem, védve legyen. Furcsa volt ezt a félkénkséget látni, amikor amúgy a durvább test-test elleni küzdelemben is magabiztosan játszik.

Egy másik fura epizód volt az utolsó órák egyikén, hogy a domboldalban tanyázó vaddisznók betörtek az iskola területére. Persze nem olyankor, amikor folyt a tanítás, de a nyomok, szagok ott maradtak. És ez az én vadászkutyámat jól láthatóan megzavarta. A túrás környékén dekoncentrált lett, már-már zavart és ellenálló. Ha elmentünk más területre, akkor nyugodtan dolgozott tovább.

Saját rituálékat alakított ki – és itt bizony mi hibáztunk, mert nem gátoltuk ideje korán. Például a Balatonon – főleg az elő- és utószezonban, amikor kora reggeli sétáinkon még egy lélekkel sem találkozunk – el szoktuk engedni a hosszú fasorban, amelynek szélén széles fűsávban szaglászhatnak. Jamie itt olimpiai sprinttel távolodott tőlünk, majd 50 méternyire (vagy még távolabb) végül megállt és visszafelé indult. De ezen a távon ember nem állíthatta meg. A rohanás után már irányíthatóbbá vált, de amíg vissza nem indult, szerintem nem is hallott minket. A másik probléma, hogy a vízimádata sem lett korlátok közé szorítva. Pórázon kellemesen sétálhatunk vele a part menti sétányon, de ha lekerül a póráz, senki meg nem akadályozza abban, hogy a vízbe csobbanjon.

Itthon az utóbbi hetekben vezette be azt a szokást, hogy a kora hajnali órákban kikéredzkedik. Sejtem, hogy nem a szükség hajtja, de ki meri megkockáztatni, ha mégis? Ilyenkor aztán harcias üvöltéssel rohan le a lépcsőházban (a szomszédban Gizmo azonnali izgatott válaszát hallva), robban ki a kertbe és ott aztán őrült vágtával körberohanja a kertet. Volt már nálunk régebben róka is, gondolom érez valamit érzékeny nózijával, de akkor is roppant kellemetlen a szomszédok miatt ez a hajnali ébresztő.

Nem kedveli a kisebb gyerekeket, sőt, tulajdonképpen roppant válogatós, hogy kivel hajlandó barátkozni. Ha mégis talál ilyet, főleg felnőttet, akkor aztán szinte tolakodóan barátságossá válik. Viszont imádja a babakocsis kicsiket. Talán azért, mert karácsonykor itt volt a 3 hónapos unoka és őt „keresi” bennük?

Na, hát az első tanfolyam után, lassan másfél évesen itt tartunk. Ivarosan szép az élet! Tudom, könnyebb lenne a helyzetünk, ha ivartalaníttatnánk, de erre valószínűleg nem kerül sor. Nem miattam. Viszont nem is dönthetek egyedül, ehhez a családban „közmegegyezés” kellene. Ami nincs. És igazság szerint, amíg olyan békésen élik a mindennapjaikat Colinnal és Carlosszal meg nagyjából minden más kutyával, addig nem is erőltetem én sem. Ha igaz, már amúgy is kicsúsztunk az optimális időszakból, ugyanis az oktatóktól azt hallottam, hogy amikor egy kisfiú kezd a lányok iránt érdeklődni, azt követi majd a dominálás. Vagy akkor lép a gazda, vagy elfogadja, hogy egy rögzült viselkedéssel élik az életüket, akár ivartalanítás után is.

Részünkről most téli szünet következik, aztán tavasszal valószínűleg újra visszatérünk az iskolába. Ha másért nem, a sport öröméért. Addig pedig tanulunk. Egymástól és egymásért!

Unoka járványhelyzet idején

 Tavaly karácsonykor szárnyalltunk, amikor a messzi Szingapúrból megérkeztek látogatóba a gyerekek ezernyi csomaggal, köztük a legszebbel, egy három hónapos bébivel, Leventével. Az első unokánk, akire sokat vártunk, hiszen a kisebbik fiunk már 34 éves múlt. Eszembe jutott, hogy 59 évesen mennyire kezdünk „kicsúszni” az időből, mennyire oda kell figyeljünk magunkra, hogy olyan nagyszerű nagyszülők lehessünk valaha is, mint a szüleim voltak. Amikor anyám 59 éves volt, a nagyobbik unokája már 12 éves, a kisebbik is 10. A kezdeti emelgetős, cipelgetős korszakot még fiatalon – igaz, munkával töltött hétköznapok mellett  - élték meg. Mi meg már érezzük az idő könyörtelen múlását, reggelente itt recseg, ott ropog az ízület, kicsit félve gondolunk rá, hogy lesz-e még bennünk erő és lendület egy apróság után futni.

Szóval, megérkeztek a gyerekek, hogy a 2019-es év megannyi szomorúsága után egy kis vidámságot csempésszenek az életünkbe. Két temetésen voltunk éppen túl, mire meggyulladtak a karácsonyfán a fények, amit a kis Levente látható érdeklődéssel követett. Három boldog, életre szóló élményekkel teli hét után újra becsukódott mögöttük a repülőgép ajtaja. De élt bennünk a remény, hogy az áprilisi keresztelőn újra átölelhetjük egymást. Izgatottan készülődtünk a közelgő utazásra, gyűltek az apró meglepetések a szekrény mélyén, amikor beütött a bomba. Vírus! – harsogták világszerte a híradások és bizony mi magunk sem értettük, hogy miért áll meg az élet egyik napról a másikra szerte a nagyvilágban. Hiszen az influenza évről évre szedi az áldozatait, néha ijesztően magas számban. Akkor mi ez az új közellenség, ami megbénít mindent és mindenkit? Mintha valami bestseller apokalipszis kelt volna életre a könyvek lapjairól, egyenesen a legvadabb fantáziával megáldott-megvert rendezők munkásságának köszönhetően. Ám most nem a fotelből néztük chipset ropogtatva az elképesztő filmkockákat, hanem egyenesen a mindennapjaink részévé váltak. Elmaradt az áprilisi utazás, aztán elmaradt az augusztusi is. Lassan novembert írunk és a világméretű őrület újra teljes erejéből készül lecsapni ránk. Meddig még?

Levente kis rúgkapáló csomagban feküdt a karácsonyfa fényei alatt, tanítgattuk hasra fordulni, könnyes nevető szemmel figyeltük az aprócska test erőfeszítéseit, ahogyan a fejecskéjét tartva próbálja felmérni az őt körülvevő világot ebből az új perspektívából. Most pedig kis kezeivel egyensúlyozva, mint valami cirkuszi kötéltáncos, kacagva totyog apától anyáig, nagyitól papáig. Mi pedig a könnyeinket nyeldesve nézzük a monitoron ezt a boldogságot és próbálunk, keményen próbálkozunk örülni legalább az ő boldogságuknak.

Nagy dolog a műszaki fejlődés! Nem is olyan régen még elképzelhetetlennek gondolt technika segít bennünket a kapcsolattartásban, mégis ... amikor a dundi kis kezecskéi kapaszkodóért kapnak, hiába nyúlok ki a monitor felé, nem adhatom meg neki a nagyi biztonságos ölelését. Igen, van ott valaki más, aki ezt megtegye, de nem én! Ez pedig rettenetesen tud fájni. Persze, örülni kell annak, hogy láthatjuk, hallhatjuk egymást fél világ távolságából is, de ha egyszer ... valahol a messzi-messzi galaxisban ... végre ölbe vehetem ezt a kislegényt, vajon nem retten-e meg attól a szeretetcunamitól, ami ezekben a kényszerűségből távol töltött hosszú hónapkban felgyűlik bennem? Építhet-e benne olyan kapcsolódást az a kicsiny téglalap, amelyből a nagyi bohóckodik, énekel, ami bepótolhatja ezeket a hónapokat? Egyáltalán, meddig tart még ez a rémálom?

Eszembe jutnak azok a nagyszülők, akik akár a szomszéd utcában is fényévnyi távolságra vannak az unokáiktól, mert „vigyáznak” rájuk, nehogy elkapják a vírust. És sokszor felmerül bennem a gondolat, hogy vajon érdemes-e így élni még egy-két évvel tovább, vagy ezt a lassan már eltelő egy évet kellett volna a lehető legtöbb közös élménnyel megtölteni? Számomra nem kétséges a válasz! Egyikünk sem távolba látó, nincs értelme a „mi lett volna, ha”, típusú felütéseknek, csak azt tudom, hogy értékes, bepótolhatatlan hónapokat vesztegetünk el. A Most-ot a bizonytalan Majd-ra, Talán-ra. A nagyszülők korosztálya már annyi oldalról sérülékeny. Megvédjük őket, megvédenek minket a Vírustól, de elvisz a stroke, az infarktus, a szorongás, a cukorbaj, a magány. Tényleg olyan jó üzlet ez?

Szomorúság

Mindig trauma még a rokonságnak és a barátoknak is, ha egy hozzánk közel álló család felbomlik. A legnehezebb, ha ilyenkor állást is kell foglalni. És kell, mert ritkán intézik olyan intelligensen, hogy a jövőre ne vessenek árnyékot a történtek. Ami viszont a házunk táján zajlik, abba a szívem egy része is belerokkan, mert olyanokban csalódok, akiket testvéremként szerettem.

Nos, egy íratlan szabály szerint ugyebár a rokonnal illik szolidarítani. A másik oldalon ott a hunyó, aki viszont remek szakember és szoros kapcsolatban állunk vele hosszú évek óta. Őszintén szólva megpróbáltam a rokonságot nézve dönteni. Új szakembert kerestünk, aki összetörte már az első alkalommal a hitemet, úgyhogy szépen visszaoldalogtunk a hunyóhoz. Aki továbbra is családtagként kezel minket, bár ez talán őrá nézve egy „szegénységi bizonyítvány”. Egyszerűen éreznie kell, hogy amit elkövetett egy családtagunk ellen, az vérlázító. És mégis, önkéntelenül is mentséget keresünk a számára, mert sejtjük, hogy a dolgok nem mindig fehérek és feketék, ráadásul ismerjük annyira a feleket, hogy tudjuk, a válásban mindkettőjüknek megvolt a maga dicstelen szerepe. Mint a válások nagy részében, itt is szerepet kap a pénz, sok pénz, ettől pedig az egész sokkal gusztustalanabbá válik, mint amilyen már eredetileg is volt. Pedig az sem volt „matyóhímzés”, ahogy mondani szokás.

De ... telnek az évek, hosszú-hosszú évek. A kívülálló azt gondolná, a sérelmek – főként az időközben történtek hatására – jelentőségüket vesztik. Új életek indultak, új esélyek a boldogságra. De van, aki nem tud, nem akar felejteni, akinek létszükséglet a gyűlölet sebének állandó felkapargatása, a parázs ébren tartása. És ez már nemcsak egy régi házasság gyászdala. Új generáció kezdi az életét, még újabbnak adva életet. Vannak nagymamák és nagypapák (utóbbiak többen is, mint ideális), újszülöttek, akik a múltról mit se tudnak, nem is kell, hogy tudjanak. És ott a vér szava... Történhetett bármi a múltban, újdonsült nagypapánk őszinte szeretettel várja a napot, amikor kezébe foghatja azt az apróságot, aki talán elfeledteti vele egy valaha volt rossz döntés minden dicstelen következményét. Sok hibája van, de szereti az életeket, akiket a világra segített és szereti azt az apró lelket is, akit még sosem látott. Akiről nem is szabad tudnia, mert a gyűlölet most ér célba igazán, most teljesül be, amikor megfosztják a Hírtől, egy-egy fotótól, egy öleléstől. Persze, okot bármikor lehet kreálni. De ahogy már a lánya esküvőjén is csak megtűrt személyként ülhetett a sokaság közt, most már ennyi sem jut. Akaratán kívül nehéz helyzetbe hozta a fiatalokat, most pedig megkapta a selyemzsinórt: vagy bocsánatot kér minden érintettől vagy viselje a következményeket. Jelesül, hogy soha nem láthatja az unokáját, és a lányai is nevelő apjukat nevezik apunak, ő pedig idegenné vált számukra, bármi is történt az elmúlt két évtizedben. Mindezt egy olyan családban, amely naphosszat a szeretetről, a megbocsátás isteni erényéről papol, mely sűrűn hányja a keresztet, de közben elfelejt keresztényi módon élni. Nem ítélkezem, még ha ezeknek a soroknak a megszületése ezt sugállná is. Egyszerűen csak csalódott vagyok. Az ember megválaszthatja a barátait, de a családját nem. Még sosem éreztem ennek a súlyát ilyen nehéznek.

Szia, 2020! *frissítve

Szia, 2020!

Igazán bizakodva vártam, hogy a naptár átbillenjen végre január elsejére, és valami új, valami jó kezdődjön annyi bánattal teli hónap után.
Nos, még nincs vége a januárnak, de már itt az új sötét felhő. Az anyu egy hete nincs jól. Nagyon nincs, és ezzel tegnap este szembesültünk. Most kicsit aggódva várjuk a hétfőt, hogy egy hivatását komolyan vevő orvossal beszélhessünk, aki még nem ír le egy 83 éves asszonyt. A fene egye meg, hiába éltük meg a tavalyi évet minden szarságával együtt, még mindig nem tudom elhinni, hogy a baj ilyen hirtelen kopogtat. Mit kopogtat, berúgja az ajtót. :(

PS. talán kicsit morbid a fotóválasztás, de január 11-én készült és akkor még minden a legnagyobb rendben volt. 

Nos, nem vártuk meg a hétfőt. Ma úgy ébredt, hogy egyértelmű volt, nem húzhatjuk az időt. Ami gyanús volt, hogy még csak nem is tiltakozott ellene. Felhívtam az ügyeletet, de ők rögtön tovább passzoltak, mondván, vigyük be a sürgősségire. Bevittem. Még nem volt 10 óra. Fél kilenckor került ágyba. Ennyit a magyar egészségügyről. Betegfelvételen jeleztem, hogy inzulinos cukorbetegg. Ennyire érdekelt ez bárkit is. Étlen-szomjan, ha a családnak netán nem lenne már rutinja a betegellátásban. Volt. Vittünk. De ettől még hullafáradtan dőlt be a kórházi ágyba. Ez a nap az állapotán tuti nem javított. Max rontott a mienkén is. 

2019-es szubjektív

Mit lehet írni egy évről, amikor sorban veszítettük el a szeretteinket, de ugyanakkor megszületett az első unokánk?

Januártól április elejéig a mindennapok az édesapámról szóltak. Igyekeztem vele a korábbinál több időt tölteni, pedig akkor még nem tudtam, hogy az a rövidke idő, naponta fél-egy óra, mennyire fájdalmasan rövid, mennyire csalóka érzés, hogy az ember elégnek érzi. Addig csak hétvégéken találkoztunk, általában ők sétáltak át egy pohár borra, beszélgetésre, de ez egyre inkább kihívás volt már a számára. Áprilisban kórházba került, májusban már temettük. Szép kort ért meg, fél év híján 90-et, de ettől a gyász még gyász maradt, az utána maradt ürességet azonban nem volt lehetőségem a maga teljességében megélni. A temetés után ugyanis jó anyám azonnal a tettek mezejére lépett. 60 évnyi házasság után veszítette el a társát és megfékezhetetlen lakásfelújítással próbálta meg elterelni a figyelmét a feldolgozhatatlan veszteségről. Ez azonban csak odáig terjedt, hogy kerített egy kivitelezőt izibe és egy könnyed mozdulattal áttestálta az anyagok beszerzését és a munkálatok levezénylését rám. Őszintén? Ha a saját lakásunkról lett volna szó, akkor is inkább elbliccelem a dolgot, de most nem tehettem.

Közben elérkezett a nyár és anyósomat szokás szerint levittük a Balatonra. A két nagymama egymást boldogítva töltötte a heteket. Egyszerre voltunk nyugodtak és nyugtalanok emiatt a régi-új közös nyaralás miatt.
Mostanában azt mondjuk, legalább volt egy szép nyarunk együtt. De ha igazán őszinte akarok lenni, nem volt ez szép kicsit sem. Már látszottak a sötét felhők, egy komolyabb baj előhírnökei és ezek bizony rányomták bélyegüket azokra a „felhőtlen” nyári napokra. Nem könnyített a helyzeten, hogy júliusban Jack kutyánk egy reggelen rosszul lett. Nem gondoltuk, hogy estére már nem lesz velünk. Sokkoló volt ilyen váratlanul elveszíteni őt, aki addig a napig segített elviselni az amúgy sem igazán „szép” napokat. Kutyások vagyunk. Számunkra az orvosság ilyen helyzetben egy kölyökkutya. Nem akartam én most bevenni a gyógyszert, de ha már úgy alakult, hát megadtam magam a  gyengéd családi erőszaknak. Jamie valóban hatásos medicina, de lazítani egy pillanatra sem lehet mellette.

Szeptemberben nyilvánvalóvá vált, hogy anyósommal nagy a baj. Tudtuk, ha kórházba kerül, csak a véget hozzuk közelebb, de ugyanakkor otthon sem lehetett már kezelni a helyzetet. Ő kitartóbban küzdött, mint az apukám, majdnem két hónap alatt ment el. Megszenvedett a végért és ezt nagyon nehéz volt mellette végig asszisztálni. Az első hetekben még tartotta benne a lelket az első dédunoka érkezése, a remény, hogy karácsonykor a karjába veheti, de aztán feladta, és láthatóan nem érdekelte már semmi, csak a közelgő vég siettetése. Talán nem volt ez tudatos, de mindenesetre elkeserítően annak látszott.

Év közben két közeli barátunk is elment, ráadásként a férjem unokaöccse alig 61 évesen. Már félve pislogtunk a naptárra, mi jöhet még, ki kerülhet még sorra. Az egészségünk is megsínylette ezeket a stresszes hónapokat, a gondolat, hogy karácsonykor újabb temetésre készülődhetünk. De nekünk még segített az a pici gyerek ott a messzi távolban, a tudat, hogy hamarosan magunkhoz ölelhetjük. Iszonyatos teher egy alig három hónapos bébinek, hogy a világ egyensúlyát kell megteremtenie törékeny kis vállain. 

Ha volt is valaha bármi kósza gondolatom azzal kapcsolatban, hogy hogyan érint egy keverék kultúrában fogant gyermek érkezése, az idegen kultúrában való felnövekedése, akkor az mostanra füstté válva elszállt. Csak arra tudok gondolni, hogy bármi is történt, történik, ez a pici fiúcska a vérem, a nevünk hordozója, az első unokám – ki tudja, talán az egyetlen-, akit létezése pillanatától szeretek, pedig még a karomba se foghattam. 

Nem leszek, nem lehetek olyan nagymama, mint amilyennek képzeltem magam, amikor annak idején eszembe jutott, hogy az életnek ez is egy állomása lesz. Nem vigyázhatok rá, amikor az édesanyjának négy hónapos korában vissza kell mennie dolgozni. Ha nagyobb lesz, nem mehetek érte az óvodába, nem tudok rá vigyázni, amikor a szülei színházba mennek. Fiús nagymamaként ez amúgy is amolyan másodvonalas lehetőség. Nincs ezzel baj, én magam is jobban bíztam a saját édesanyámban, mint az anyósomban. Elfogadtam ezt. Más kérdés, hogy nehéz megemészteni. De próbálok, nagyon próbálok a lehetőségeimre gondolni, azoknak örülni és minden erőmmel azon fáradozni, hogy egyszer majd kacagva röppenjen a karomba, mert ismerni fog és szeretni. Ha semmi másért, ezért az évért ez jár nekem.