Unoka járványhelyzet idején

 Tavaly karácsonykor szárnyalltunk, amikor a messzi Szingapúrból megérkeztek látogatóba a gyerekek ezernyi csomaggal, köztük a legszebbel, egy három hónapos bébivel, Leventével. Az első unokánk, akire sokat vártunk, hiszen a kisebbik fiunk már 34 éves múlt. Eszembe jutott, hogy 59 évesen mennyire kezdünk „kicsúszni” az időből, mennyire oda kell figyeljünk magunkra, hogy olyan nagyszerű nagyszülők lehessünk valaha is, mint a szüleim voltak. Amikor anyám 59 éves volt, a nagyobbik unokája már 12 éves, a kisebbik is 10. A kezdeti emelgetős, cipelgetős korszakot még fiatalon – igaz, munkával töltött hétköznapok mellett  - élték meg. Mi meg már érezzük az idő könyörtelen múlását, reggelente itt recseg, ott ropog az ízület, kicsit félve gondolunk rá, hogy lesz-e még bennünk erő és lendület egy apróság után futni.

Szóval, megérkeztek a gyerekek, hogy a 2019-es év megannyi szomorúsága után egy kis vidámságot csempésszenek az életünkbe. Két temetésen voltunk éppen túl, mire meggyulladtak a karácsonyfán a fények, amit a kis Levente látható érdeklődéssel követett. Három boldog, életre szóló élményekkel teli hét után újra becsukódott mögöttük a repülőgép ajtaja. De élt bennünk a remény, hogy az áprilisi keresztelőn újra átölelhetjük egymást. Izgatottan készülődtünk a közelgő utazásra, gyűltek az apró meglepetések a szekrény mélyén, amikor beütött a bomba. Vírus! – harsogták világszerte a híradások és bizony mi magunk sem értettük, hogy miért áll meg az élet egyik napról a másikra szerte a nagyvilágban. Hiszen az influenza évről évre szedi az áldozatait, néha ijesztően magas számban. Akkor mi ez az új közellenség, ami megbénít mindent és mindenkit? Mintha valami bestseller apokalipszis kelt volna életre a könyvek lapjairól, egyenesen a legvadabb fantáziával megáldott-megvert rendezők munkásságának köszönhetően. Ám most nem a fotelből néztük chipset ropogtatva az elképesztő filmkockákat, hanem egyenesen a mindennapjaink részévé váltak. Elmaradt az áprilisi utazás, aztán elmaradt az augusztusi is. Lassan novembert írunk és a világméretű őrület újra teljes erejéből készül lecsapni ránk. Meddig még?

Levente kis rúgkapáló csomagban feküdt a karácsonyfa fényei alatt, tanítgattuk hasra fordulni, könnyes nevető szemmel figyeltük az aprócska test erőfeszítéseit, ahogyan a fejecskéjét tartva próbálja felmérni az őt körülvevő világot ebből az új perspektívából. Most pedig kis kezeivel egyensúlyozva, mint valami cirkuszi kötéltáncos, kacagva totyog apától anyáig, nagyitól papáig. Mi pedig a könnyeinket nyeldesve nézzük a monitoron ezt a boldogságot és próbálunk, keményen próbálkozunk örülni legalább az ő boldogságuknak.

Nagy dolog a műszaki fejlődés! Nem is olyan régen még elképzelhetetlennek gondolt technika segít bennünket a kapcsolattartásban, mégis ... amikor a dundi kis kezecskéi kapaszkodóért kapnak, hiába nyúlok ki a monitor felé, nem adhatom meg neki a nagyi biztonságos ölelését. Igen, van ott valaki más, aki ezt megtegye, de nem én! Ez pedig rettenetesen tud fájni. Persze, örülni kell annak, hogy láthatjuk, hallhatjuk egymást fél világ távolságából is, de ha egyszer ... valahol a messzi-messzi galaxisban ... végre ölbe vehetem ezt a kislegényt, vajon nem retten-e meg attól a szeretetcunamitól, ami ezekben a kényszerűségből távol töltött hosszú hónapkban felgyűlik bennem? Építhet-e benne olyan kapcsolódást az a kicsiny téglalap, amelyből a nagyi bohóckodik, énekel, ami bepótolhatja ezeket a hónapokat? Egyáltalán, meddig tart még ez a rémálom?

Eszembe jutnak azok a nagyszülők, akik akár a szomszéd utcában is fényévnyi távolságra vannak az unokáiktól, mert „vigyáznak” rájuk, nehogy elkapják a vírust. És sokszor felmerül bennem a gondolat, hogy vajon érdemes-e így élni még egy-két évvel tovább, vagy ezt a lassan már eltelő egy évet kellett volna a lehető legtöbb közös élménnyel megtölteni? Számomra nem kétséges a válasz! Egyikünk sem távolba látó, nincs értelme a „mi lett volna, ha”, típusú felütéseknek, csak azt tudom, hogy értékes, bepótolhatatlan hónapokat vesztegetünk el. A Most-ot a bizonytalan Majd-ra, Talán-ra. A nagyszülők korosztálya már annyi oldalról sérülékeny. Megvédjük őket, megvédenek minket a Vírustól, de elvisz a stroke, az infarktus, a szorongás, a cukorbaj, a magány. Tényleg olyan jó üzlet ez?

Szomorúság

Mindig trauma még a rokonságnak és a barátoknak is, ha egy hozzánk közel álló család felbomlik. A legnehezebb, ha ilyenkor állást is kell foglalni. És kell, mert ritkán intézik olyan intelligensen, hogy a jövőre ne vessenek árnyékot a történtek. Ami viszont a házunk táján zajlik, abba a szívem egy része is belerokkan, mert olyanokban csalódok, akiket testvéremként szerettem.

Nos, egy íratlan szabály szerint ugyebár a rokonnal illik szolidarítani. A másik oldalon ott a hunyó, aki viszont remek szakember és szoros kapcsolatban állunk vele hosszú évek óta. Őszintén szólva megpróbáltam a rokonságot nézve dönteni. Új szakembert kerestünk, aki összetörte már az első alkalommal a hitemet, úgyhogy szépen visszaoldalogtunk a hunyóhoz. Aki továbbra is családtagként kezel minket, bár ez talán őrá nézve egy „szegénységi bizonyítvány”. Egyszerűen éreznie kell, hogy amit elkövetett egy családtagunk ellen, az vérlázító. És mégis, önkéntelenül is mentséget keresünk a számára, mert sejtjük, hogy a dolgok nem mindig fehérek és feketék, ráadásul ismerjük annyira a feleket, hogy tudjuk, a válásban mindkettőjüknek megvolt a maga dicstelen szerepe. Mint a válások nagy részében, itt is szerepet kap a pénz, sok pénz, ettől pedig az egész sokkal gusztustalanabbá válik, mint amilyen már eredetileg is volt. Pedig az sem volt „matyóhímzés”, ahogy mondani szokás.

De ... telnek az évek, hosszú-hosszú évek. A kívülálló azt gondolná, a sérelmek – főként az időközben történtek hatására – jelentőségüket vesztik. Új életek indultak, új esélyek a boldogságra. De van, aki nem tud, nem akar felejteni, akinek létszükséglet a gyűlölet sebének állandó felkapargatása, a parázs ébren tartása. És ez már nemcsak egy régi házasság gyászdala. Új generáció kezdi az életét, még újabbnak adva életet. Vannak nagymamák és nagypapák (utóbbiak többen is, mint ideális), újszülöttek, akik a múltról mit se tudnak, nem is kell, hogy tudjanak. És ott a vér szava... Történhetett bármi a múltban, újdonsült nagypapánk őszinte szeretettel várja a napot, amikor kezébe foghatja azt az apróságot, aki talán elfeledteti vele egy valaha volt rossz döntés minden dicstelen következményét. Sok hibája van, de szereti az életeket, akiket a világra segített és szereti azt az apró lelket is, akit még sosem látott. Akiről nem is szabad tudnia, mert a gyűlölet most ér célba igazán, most teljesül be, amikor megfosztják a Hírtől, egy-egy fotótól, egy öleléstől. Persze, okot bármikor lehet kreálni. De ahogy már a lánya esküvőjén is csak megtűrt személyként ülhetett a sokaság közt, most már ennyi sem jut. Akaratán kívül nehéz helyzetbe hozta a fiatalokat, most pedig megkapta a selyemzsinórt: vagy bocsánatot kér minden érintettől vagy viselje a következményeket. Jelesül, hogy soha nem láthatja az unokáját, és a lányai is nevelő apjukat nevezik apunak, ő pedig idegenné vált számukra, bármi is történt az elmúlt két évtizedben. Mindezt egy olyan családban, amely naphosszat a szeretetről, a megbocsátás isteni erényéről papol, mely sűrűn hányja a keresztet, de közben elfelejt keresztényi módon élni. Nem ítélkezem, még ha ezeknek a soroknak a megszületése ezt sugállná is. Egyszerűen csak csalódott vagyok. Az ember megválaszthatja a barátait, de a családját nem. Még sosem éreztem ennek a súlyát ilyen nehéznek.

Szia, 2020! *frissítve

Szia, 2020!

Igazán bizakodva vártam, hogy a naptár átbillenjen végre január elsejére, és valami új, valami jó kezdődjön annyi bánattal teli hónap után.
Nos, még nincs vége a januárnak, de már itt az új sötét felhő. Az anyu egy hete nincs jól. Nagyon nincs, és ezzel tegnap este szembesültünk. Most kicsit aggódva várjuk a hétfőt, hogy egy hivatását komolyan vevő orvossal beszélhessünk, aki még nem ír le egy 83 éves asszonyt. A fene egye meg, hiába éltük meg a tavalyi évet minden szarságával együtt, még mindig nem tudom elhinni, hogy a baj ilyen hirtelen kopogtat. Mit kopogtat, berúgja az ajtót. :(

PS. talán kicsit morbid a fotóválasztás, de január 11-én készült és akkor még minden a legnagyobb rendben volt. 

Nos, nem vártuk meg a hétfőt. Ma úgy ébredt, hogy egyértelmű volt, nem húzhatjuk az időt. Ami gyanús volt, hogy még csak nem is tiltakozott ellene. Felhívtam az ügyeletet, de ők rögtön tovább passzoltak, mondván, vigyük be a sürgősségire. Bevittem. Még nem volt 10 óra. Fél kilenckor került ágyba. Ennyit a magyar egészségügyről. Betegfelvételen jeleztem, hogy inzulinos cukorbetegg. Ennyire érdekelt ez bárkit is. Étlen-szomjan, ha a családnak netán nem lenne már rutinja a betegellátásban. Volt. Vittünk. De ettől még hullafáradtan dőlt be a kórházi ágyba. Ez a nap az állapotán tuti nem javított. Max rontott a mienkén is. 

2019-es szubjektív

Mit lehet írni egy évről, amikor sorban veszítettük el a szeretteinket, de ugyanakkor megszületett az első unokánk?

Januártól április elejéig a mindennapok az édesapámról szóltak. Igyekeztem vele a korábbinál több időt tölteni, pedig akkor még nem tudtam, hogy az a rövidke idő, naponta fél-egy óra, mennyire fájdalmasan rövid, mennyire csalóka érzés, hogy az ember elégnek érzi. Addig csak hétvégéken találkoztunk, általában ők sétáltak át egy pohár borra, beszélgetésre, de ez egyre inkább kihívás volt már a számára. Áprilisban kórházba került, májusban már temettük. Szép kort ért meg, fél év híján 90-et, de ettől a gyász még gyász maradt, az utána maradt ürességet azonban nem volt lehetőségem a maga teljességében megélni. A temetés után ugyanis jó anyám azonnal a tettek mezejére lépett. 60 évnyi házasság után veszítette el a társát és megfékezhetetlen lakásfelújítással próbálta meg elterelni a figyelmét a feldolgozhatatlan veszteségről. Ez azonban csak odáig terjedt, hogy kerített egy kivitelezőt izibe és egy könnyed mozdulattal áttestálta az anyagok beszerzését és a munkálatok levezénylését rám. Őszintén? Ha a saját lakásunkról lett volna szó, akkor is inkább elbliccelem a dolgot, de most nem tehettem.

Közben elérkezett a nyár és anyósomat szokás szerint levittük a Balatonra. A két nagymama egymást boldogítva töltötte a heteket. Egyszerre voltunk nyugodtak és nyugtalanok emiatt a régi-új közös nyaralás miatt.
Mostanában azt mondjuk, legalább volt egy szép nyarunk együtt. De ha igazán őszinte akarok lenni, nem volt ez szép kicsit sem. Már látszottak a sötét felhők, egy komolyabb baj előhírnökei és ezek bizony rányomták bélyegüket azokra a „felhőtlen” nyári napokra. Nem könnyített a helyzeten, hogy júliusban Jack kutyánk egy reggelen rosszul lett. Nem gondoltuk, hogy estére már nem lesz velünk. Sokkoló volt ilyen váratlanul elveszíteni őt, aki addig a napig segített elviselni az amúgy sem igazán „szép” napokat. Kutyások vagyunk. Számunkra az orvosság ilyen helyzetben egy kölyökkutya. Nem akartam én most bevenni a gyógyszert, de ha már úgy alakult, hát megadtam magam a  gyengéd családi erőszaknak. Jamie valóban hatásos medicina, de lazítani egy pillanatra sem lehet mellette.

Szeptemberben nyilvánvalóvá vált, hogy anyósommal nagy a baj. Tudtuk, ha kórházba kerül, csak a véget hozzuk közelebb, de ugyanakkor otthon sem lehetett már kezelni a helyzetet. Ő kitartóbban küzdött, mint az apukám, majdnem két hónap alatt ment el. Megszenvedett a végért és ezt nagyon nehéz volt mellette végig asszisztálni. Az első hetekben még tartotta benne a lelket az első dédunoka érkezése, a remény, hogy karácsonykor a karjába veheti, de aztán feladta, és láthatóan nem érdekelte már semmi, csak a közelgő vég siettetése. Talán nem volt ez tudatos, de mindenesetre elkeserítően annak látszott.

Év közben két közeli barátunk is elment, ráadásként a férjem unokaöccse alig 61 évesen. Már félve pislogtunk a naptárra, mi jöhet még, ki kerülhet még sorra. Az egészségünk is megsínylette ezeket a stresszes hónapokat, a gondolat, hogy karácsonykor újabb temetésre készülődhetünk. De nekünk még segített az a pici gyerek ott a messzi távolban, a tudat, hogy hamarosan magunkhoz ölelhetjük. Iszonyatos teher egy alig három hónapos bébinek, hogy a világ egyensúlyát kell megteremtenie törékeny kis vállain. 

Ha volt is valaha bármi kósza gondolatom azzal kapcsolatban, hogy hogyan érint egy keverék kultúrában fogant gyermek érkezése, az idegen kultúrában való felnövekedése, akkor az mostanra füstté válva elszállt. Csak arra tudok gondolni, hogy bármi is történt, történik, ez a pici fiúcska a vérem, a nevünk hordozója, az első unokám – ki tudja, talán az egyetlen-, akit létezése pillanatától szeretek, pedig még a karomba se foghattam. 

Nem leszek, nem lehetek olyan nagymama, mint amilyennek képzeltem magam, amikor annak idején eszembe jutott, hogy az életnek ez is egy állomása lesz. Nem vigyázhatok rá, amikor az édesanyjának négy hónapos korában vissza kell mennie dolgozni. Ha nagyobb lesz, nem mehetek érte az óvodába, nem tudok rá vigyázni, amikor a szülei színházba mennek. Fiús nagymamaként ez amúgy is amolyan másodvonalas lehetőség. Nincs ezzel baj, én magam is jobban bíztam a saját édesanyámban, mint az anyósomban. Elfogadtam ezt. Más kérdés, hogy nehéz megemészteni. De próbálok, nagyon próbálok a lehetőségeimre gondolni, azoknak örülni és minden erőmmel azon fáradozni, hogy egyszer majd kacagva röppenjen a karomba, mert ismerni fog és szeretni. Ha semmi másért, ezért az évért ez jár nekem.

Szerintem ebben semmi politika nincs...

ez csak simán pofátlanság! Embertelenség!
Mármint, hogy egy hosszú, dolgos élet után kórházba kerülve (ráadásul napi 1.000,-Ft díj fejében - ápolási osztály) olyan étkezést biztosítanak, ami a moslékkal van közeli köszönő viszonyban.  Rendben, hogy a bajod, a korod, vagy akármi más miatt pépes diétára fognak, de azért ...
Reggeli: teában pépessé kavart keksz,
Ebéd: üres zöldségleves/húsleves (?), hét napból ötször (vagy többször) pépes krumplifőzelék, enyhén csiriz beütéssel, közepén ízetlen, színtelen-szagtalan fasírtdarab (mit nekünk pépes, nem igaz?),
Vacsora: szelet kenyér, 1 dl-s kefír (még sehol nem láttam ilyet).
Szívesen megnézném, hogy a fegyintézetekben, de akár a miniszterségeken milyen menüvel várják az éhezőket. Az öregeknek (jórészük demens) jó lesz ez is? Mire? Az éhenhaláshoz? Eutanáziát említeni se szabad, mert micsoda ördögtől való gondolat. "Ápoljuk" a betegeinket a halálig. És éheztetjük. Itt most olyanokról írok, akiknek nem hoznak hazai húslevest és rántott szeletet, mert a nyelés is, a kanál puszta megemelése is gondot okoz. A bajuk adott, többségében gyógyíthatatlan, nagyrészt bővel nyolcvan plusszos... nekik jó lesz ez is? Miközben állatvédők kampányolnak, hogy Riska Mozart zenéjére adja a tejét, miután vitaminokkal (és ki tudja még mi mindennel) dúsított tápját megkapta.
A szüleinknek, nagyszüleinknek, szeretteinknek jó lesz ez is? Tényleg jó lesz ez is? Akire tartozna a válasz, remélem, a büfében nyomott áron evett, ivott ma délben is. Utána kellemeset böffentett és megnyugodva ült vissza az íróasztalához. Nekik jó lesz ez is! Jó étvágyat!

Amikor semmi sem megy simán

Július 1. óta zajlik anyám lakásában a felújítás. Mostanra eljutottam oda (ahova már tulajdonképpen az első héten), hogy a francba kívánom az egészet. Mert a felújításba ő kezdett bele, értsd: szerzett egy kivitelezőt rekordidőn belül, de persze a munkálatok levezénylését egy elegáns mozdulattal áttestálta rám. Ne kis himi-humi festegetésre gondoljatok, ne adj isten egy fürdőszobai csempe-cserére. Itt a bejárati ajtótól, a nyílászárók cseréjén át, a hálószobai fal odébb rakatásán keresztül teljes vezeték cseréken és burkolatok cseréjén át vezet az út a bebútorozásig. Élete főműve lesz, ha egyszer elkészül. Nekem pedig beutaló az idegszanatóriumba.
Hogy a strang-cserénél átszakadt a födém és az alatta lakó gardróbjába hullott némi kosz, minek következtében fizethettem a tisztítói számláit, csak a bevezetés volt a jóba. Ezért kicsit összerúgtam a port az ott lakókkal, akik most látták elérkezettnek az időt, hogy egy korábbi sérelmükért (amikor anyám nem a javukra szavazott a társasházi közgyűlésen) szívassanak egy kicsit. De ezen már túl vagyunk, a héten már köszöntünk is egymásnak.
Viszont ... a munkálatok eljutottak abba a fázisba, amikor már kezd épülni, alakulni a környezet, és itt jönnek - úgy tapasztalom - az idegesítőbb problémák.
Pl. Veszel egy tükrös panelt jó drágán a fürdőszobába. Bár a hátoldalán kialakították a helyet, ahol fel lehet akasztani, de kampót nem csomagolnak hozzá, ami persze csak akkor derül ki, amikor fel akarod szerelni.
vagy
Ugyanez a panel tartalmaz egy kis szekrénykét. Az ajtó zsanéja és a neki előfúrt furat még köszönő viszonyban sincsenek egymással. Visszaviszem az ajtót és a zsanért a boltba, hogy lássák a problémát. Megértőek. Levesznek a gondoláról egy másik originál csomagot, kibontják, kiveszik a kérdéses kis ajtót. A furat azon jó. Odaadják, a rosszat pedig visszacsomagolják és visszaviszik a helyére. Majd valaki más is pórul jár nemsokára, aztán mehet ő is vissza reklamálni. Jó esetben neki is kicserélik, más esetben visszakapja a pénzét, de attól még nem lesz tükör a falán.
vagy
Nem vehetsz szekrényelemeket, csak "megterveztetheted" álmaid konyhaszekrény sorát. Ne gondoljatok nagy dologra, mondhatnám, egy hülye is sorba tudja rakni a neki kellő elemeket, de ezt terveztetni kell. Ha megrendeled, a 3,30-as konyha 1.100.000,- forintba kerül, de örüljek, mert akció van és csak most, csak nekem 812.000,- forintért oda tudják adni. Hát, a hülyének is megéri. A kollegina mellett ugyanilyen elemekből 2,60-as konyhablokk kínálja magát 140.000,- forintért! Tehát mit teszek én a vevő, aki momentán roppant árérzékeny vagyok... megveszem a konyhablokkot, mondván, majdcsak szerzek hozzá valami kiegészítő bútordarabot. És lőn... a szomszéd üzletben árulnak elemeket is. Igaz, egyetlen szekrény 46.000,- forint, de legyen, egyszer élünk. Persze, így már a pult sem jó, tehát azt is újat veszek, de ez már nem is tétel. És igen, szerelőket is hívok, mert nem vállalom, hogy anyám fejére essen a rosszul felrakott szekrény. Hogy az üzletben egész más árat mondanak a szerelésre, mint a cég, akik kivitelezik, már meg sem lep. Nagyságrendileg más árat! Jönnek, szerelnek. A szekrényelemek persze nem egyforma magasak, de találékonyak a fiúk, megoldják. Azt csak csöndben kérdezem, kinek a mániája, hogy minden nyomorult bútort úgy kell otthon összelegózni?
vagy
Szagelszívót veszel a konyhába, pont olyat, mint a régi volt, mert annak ugye ott a kürtő kialakítva, nem kell perforálni a falat. Aham, de az új készüléken pont annyival esik odébb a lyuk, hogy a régi csövet ne lehessen felhasználni, újat meg égen-földön nem kapsz. Amikor meg mégis, kiderül, hogy a készülékhez a gyártó nem adott (nem is akart, tehát nemcsak a csomagból maradt ki) ún. kiállást, tehát azt még valahol fel kellene hajtani. Csak azt nem tudja senki, még a márkabolt sem, hogy hol.
vagy
Konyhapultnál vízzáró csík felhelyezése a szerelés alkalmával elmarad, mert nincs hozzá sarokforduló és toldó elem, valamint végzáró. Nem tetszett hozzá venni? Én? Azt sem tudom ember, miről beszél. De aki eladta, az se szólt, hogy még ne szaladjak, vigyek ezt-azt, mert kellhet. Nem baj, olcsó a benzin, megyek. Nagy nehezen sarokforduló és végzáró kerül a kosárba, toldó nincs. Sem itt, sem ott, sem amott. Viszont nincs az az ember, aki megvárja, amíg ezeket összeszeded, tehát marad a házi barkácsolás, ez meg pont ilyen jó lett volna ezek nélkül az apró, de drága kis bizbaszok nélkül is.

Nos, ezek egyetlen nap meglepetései. Bele sem merek gondolni, mi lesz, amikor a bútorok majd sorra érkeznek. De persze a többi munka során is folyamatosan voltak/vannak/lesznek olyan kis apró bosszúságok, amik egyrészt pont az időhúzásra jók, másrészt a pénztárca fogyasztására. Ha a saját lakásomról lett volna szó, nincs az az isten, hogy belevágjak egy ilyen felújításba. Ahogy mondani szokás, öreg vagyok én már bohócnak. Nyilván anyám is hasonlóan gondolkodott, azért is lőcsölte a nyakamba az egészet. A határidő november 1. Az egyetlen örömhír az egészben, hogy pillanatnyilag úgy tűnik, az időt legalább tartani fogják. Persze, ne kiabáljuk el..., másrészt még előttünk az átadás-átvétel. Ott még érhetnek meglepetések. Mindenesetre ha gyomorfekély nélkül megúszom, gyújtok egy gyertyát Szt.Antalnak.

Fura módi...

Talán maradian gondolkodom én magam is. Mindenesetre az a furcsa helyzet állt elő, hogy egyetértek szegény anyósommal.
Anyósom kórházban van. Egyrészt idős asszony, másrészt beteg. Hogy mennyire, azt egyelőre még csak sejtjük, de ott van, s mivel életében először lakója a János kórháznak, hát, nehezen is éli meg azokat a napokat, amikor tudja, hol van.
Az első napon sikerült sokkolni, amikor a nővérke, egy huszas éveiben járó fiatalember érkezett, hogy lemosdassa, mivel erre magától már képtelen.
Azóta átkerült egy másik osztályra, ma mentem oda először és vajon ki volt az első, akibe belebotlottam... egy újabb fiúnővérke. Tudom, van erre normális szó is: ápoló.
Nos, az én 88 éves anyósom - aki mellesleg harmincsok éve özvegy - szégyenlős egy fiatal férfi előtt. Megértem. Már 60 évesen se szívesen mutogatja a megereszkedett bájait az ember lánya idegenek előtt, később meg még annyira se.
Tudom, hogy örüljünk, hogy van még, aki jelentkezik ápolónak, de annyi bajuk mellett talán gondolhatnának arra is a kórház, vagy pusztán az osztály vezetői, hogy férfiaknak férfi ápoló, nőknek női. Nem olyan nagy kérés, de talán hozzásegítené a betegeket, hogy kevésbé érezzék megalázónak a mindennapi rutint.