A nagy könyves kihívás 22. Agatha Christie: A tíz kicsi néger és FILM

Ahogy már Rejtő Jenőnél is írtam, már egészen zsenge koromban sorozatgyűjtésbe kezdtem, az egyik éppen Agatha Christie regényeiből gyűlt. A Filmmúzeumnak, és később a tv- és moziműsornak hála sok regényét megfilmesítve is láttam. Viszonylag későn ismerkedtem meg a Poirot sorozattal, természetesen a filmsorozatnak hála. David Suchet tehet róla, hogy függő lettem. Imádtam az Agatháról szóló filmet is Vanessa Redgrave-vel a főszerepben, amely életének egy titokzatos, rövid időszakáról szól. Azóta elkészült egy életrajzi film is, az Egy élet képekben (2004.), ezzel még adós vagyok önmagamnak.

A tíz kicsi néger volt az egyik kedvenc könyvem és filmem is. És persze megannyi "unokatestvére", azaz a különböző feldolgozások. Ahogy ennél a történetnél, úgy a Gyilkosság az Orient Expresszen esetében is ezek az újabb és újabb feldolgozások sok rajongónál leverték a lécet, én a megtörhetetlenek táborát erősítem.
És most hírét vettem, hogy a BBC 2015-ben elkészített egy három részből álló sorozatot Tíz kicsi katona címmel.
Elöljáróban csak annyit a címét sűrűn cserélgető regényről: először 1939-ben adták ki egy folyóirítban folytatásonként. Angliában Tíz kicsi négerként indult hódító útjára, de aztán Tíz kicsi indián lett belőle. Az amerikai kiadáshoz megint új cím kellett, mert a "nigger" és az "indián" szavak rasszista utalást hordoznak a mimóza lelkű újvilágban, így ott végül az És végül senki nem maradt címen futott. Mi magyarok is hozzátettük a magunkét, mert az első magyar kiadás A láthatatlan hóhér címmel riogatta a reménybeli olvasókat. De térjünk vissza a filmhez, pontosabban ehhez a rövid sorozathoz!
Ilyen szereposztással az egyik kedvenc regényem? Kihagyhatatlan! Aidan Turner, Sam Neil, Toby Stephens, Charles Dance, Burn Gorman... Bocs, hogy a "fiúkat" említem, de őket más filmek kapcsán is favorizálom :)

"Tíz kicsi néger éhes lett egyszer, s vacsorázni ment, Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.

Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott, Egy el is aludt másnap, s nem maradt csak nyolc.

Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten, Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.

Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat, Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.

Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között, Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.

Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét, Egyik bíró lesz a végén, s nem marad, csak négy.

Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.

Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő, Egyet keblére ölel, és így marad kettő.

Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd. Egyik pecsenyévé sül, és nem marad, csak egy.

Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek..."

A nagy könyves kihívás 21. Henry W. Longfellow: Hiawata

Valamikor a történelem előtti időkben, egészen pontosan 1982. szeptember 3-án házasságot kötött két fiatal. Nem tudom, mostanában hogyan zajlik a dolog, de akkoriban kb. két hónappal korábban elmentünk az anyakönyvi hivatalba időpontot kérni, és egy füst alatt az eseményhez - némi díjazás fejében - szerény kis műsort kérni. Párom egyik kedvence a zenében a Santana együttes volt, a választás pedig az ő Samba Pa Ti című számukra esett, mint bevonuló zenére. Ezzel akkoriban roppant trendi lehettél, hiszen nem valamelyik "őskövület" esküvői zenét kérted, értsd Mendelssohnt vagy Bachot. Az anyakönyvvezető beszédén túl pedig kérhettél verses műsort is. Ez már nehezebb dolog volt, de azért nagyon hamar sikerült ráböknünk Henry Wadsworth Longfellow: Hiawata című indián eposzának egy részletére. Jó, lehet, hogy én böktem, mondván, ha a zenét ő választhatta, a verset én fogom. Ott volt a részlet feketén-fehéren kinyomtatva, de nekem elég volt annyi, hogy "indián" és máris meg lettem véve kilóra. Nem is olvastam különösebben bele, mert valami kis meglepetés járjon nekem is a nagy napon. Persze, nem tudhattam, hogy az izgatottságtól egyetlen hangra, egyetlen szóra, még talán az igen-ekre sem fogok emlékezni később. Volt pezsgő, a sokadik szertartást levezénylő kissé kapatos anyakönyvvezető, de például nem volt szülő köszöntő virág. Ezt ma már nagyon sajnálom, mert csodás gesztusnak tartom.  Na, de maradjunk Hiawatánál, mielőtt még az esküvői vacsora és a nászéjszaka részleteire is kitérnék ...

22 évesen számomra az indián eposz annyit árult el szerzőjéről, hogy nyilván egy indián. Aztán később megvilágosodtam, hogy ez mennyire nincs így. Longfellow a 19. századi amerikai költő talán sosem lett volna ismert, ha nem írja meg ezt az eposzt, élete fő művét. Képzeletét megmozgatta az amerikai történelem, a gyarmatosítás előtti idők romantikája, mint ahogy történt ez az európai Karl May-al is.
És itt következzen egy részlet, talán éppen az, ami akkor és ott elhangzott, talán nem is ez volt... érdekes, hogy életem egyik legfontosabb pillanatáról milyen nevetséges dolgok maradtak meg bennem, és mennyi szép pillanat (nyilván az lehetett) veszett el a múlt ködében...

" Mint az íjj-ideg az íjjhoz,

Kell a férfinak az asszony:

Bár hajlítja, annak enged,

Bár feszíti, véle pendül,

Egymás nélkül mit sem érnek. ...

Az égboltról a kegyes nap

Lombok rácsa közt lenézve

Így beszélt: Szeretni napfény -

Híveim, - gyűlölni árnyék.

Ám az élet fény is, árny is!

Szeress férfi, úgy uralkodj!

Lenézett a hold is rájuk, 

Sátruk titkos fénybe vonva:

Szólt: A nappal nyugtalanság, - 

Híveim, - az éj nyugalmas. 

Férj parancsol gyenge nőnek,

Enged az, de győz is egyben."

Sajnos a fordító nevét nem őrizte meg a Móra Kiadó cseppnyi kis kiadványa 1958-ból.

A nagy könyves kihívás 20. Clare Swatman: Mielőtt eltávozol

Ismét egy Válogatás könyv részeként jutottam hozzá Clare Swatman: Mielőtt eltávozol (Before you go) c. történetéhez.
A fülszöveg alapján a regény sztorija röviden: Amikor Zoe férje, Ed hirtelen meghal, a nőnek nincs lehetősége, hogy elmondja, mennyire szereti. Zoe mégis azt hiszi, kap egy újabb esélyt, hogy életük fordulópontjain jobb döntéseket hozzon, és esetleg megakadályozza a férje halálát.

Könnyen olvasható, helyenként fájóan ismerős szöveg, amelynek legnagyobb tanulsága, hogy soha nem tudhatod, mit hoz a következő óra, a következő perc. Igyekezz a szeretteidtől úgy búcsúzni - akár néhány órára is -, hogy később ne az az elszalasztott vagy éppen morgós, bántó pillanat kísértsen! Hogy ne a "mi lett volna, ha..." értelmetlen kérdést boncolgasd egész hátralevő életedben.

Két hónappal a temetés után Zoét baleset éri. Ami ez után következik a könyvben, szívhez szóló, kedves felvezetés az utolsó lapok meglepetéséhez. Nem! Nem támad fel halottaiból a férje, ilyen elcsépelt fordulattal hál istennek nem él a szerző. De a meglepetés erőteljes és hitet adó, hogy a legnagyobb tragédia után is folytatódhat az élet. Boldogan.

Mindezek után ma a Facen ez a szöveg jött velem szembe az egyik ismerősöm által posztolva: 

A nagy könyves kihívás 19. Rejtő, csak így!

Szerintem nincs olyan ember kicsiny országunkban, aki ne ismerné Rejtő Jenőt. Én magam meglehetősen korán megismerkedtem vele. Akkoriban még volt a Füles újság, amiben részletekben közölték a különböző történeteit (és sok mást is), képregényként. Imádtam! Persze, ehhez Korcsmáros Pál remek rajzai is kellettek, mert a kettő együtt ütött igazán nagyot. De ott lapult a könyvespolcon a puha fedelű delfin könyvek sorozat is rögtön Agatha Christie könyvei mellett.

Ha azt mondom: "Uram, a késemért jöttem!" - biztosan lesz valaki a társaságban, aki folytatni tudja: "Hol hagyta? ... Valami matrózban... Ritka jó kés volt, acél pengével. Nem látta?... Várjunk. Csak lassan, kérem ... Milyen volt a nyele? Kagyló. Egy darabból készült. ... Akkor nincs baj. Megvan a kés! .. Hol? ... A hátamban..." Halhatatlan sorok, pedig hát aligha a világirodalom remeke. Vagy mégis!

A továbbiakban a teljesség abszolút igénye nélkül írnék csak néhány személyes sort. Kihagyom, hogy Rejtő Jenő életrajzából idézzek. A munkássága meg ... ennek a blognak végül is véges a befogadó képessége :D
Piszkos Fred, a kapitány, Fülig Jimmy, Vanek úr, az igazi Trebitsch, feledhetetlen karakterek. Amikor pedig Szingapúrról, Borneoról, Hong Kongról olvastam, távoli mágikus-misztikus földekre kalauzolt el, olyan világokba, ahova - meggyőződésem volt - soha nem jutok el, de talán nem is olyan nagy baj, hiszen aligha élném túl. Mondom, itt még gyerekként gondoltam ezekre a helyekre! Aztán a sors mint nagy rendező pontosan Szingapúrba repített a fiam után és rájöttem, hogy a világ másik felén is van, sőt, igazán ott van élet! Európai léptékkel is élhető élet.
De ne kalandozzunk el! Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány; A 14 karátos autó, Vesztegzár a Grand Hotelben, A három testőr Afrikában ... amióta olvastam őket, volt alkalmam filmben és színpadon is viszontlátni ezeket a történeteket. Semmi nem fogható azonban a szerző saját soraihoz. Utánozhatatlan! És képi világra éhes korunkban is a puszta szöveg adja a legnagyobb élményt. Olvassatok Rejtőt, ha boldogok vagytok, ha bánt valami... minden élethelyzetben felhőtlen szórakozást nyújt majd!

A nagy könyves kihívás 18. Lewis G. Gibbon: Skócia lánya

A könyv, amit végül (még) nem olvastam végig, de beteszem ide, mert teljesen bizonytalan a további sorsa :D

Hát na ... Skóciában 1992-ben jártam, azóta is nagy szerelem, csak olyan plátói módon, mert több okból kifolyólag mostanában elég reménytelen, hogy abba az irányba fordíthassam életem csónakját. (hogy ilyen költőien fejezzem ki magam) Ráadásul Diana Gabaldon megírta a maga Outlander regényfolyamát, s ennek köszönhetően minden dologra, amiben csak felbukkan a "skót" felkapom a fejem, legyen szó a hóvirágok ünnepléséről vagy egy jó formájú férfiú kiltjéről. Vagy éppenséggel egy könyvről, mint jelen esetben Lewis Grassic Gibbon: Skócia lánya című kötete.

Christopher Moore után azt gondoltam, a Jósiten mentsen meg a laza halandzsától, amikor éppenséggel építő könyvélményre vágyom. Nem mentett meg. De ezért nem győzök elég hálásnak mutatkozni.

Lewis G. Gibbon könyve Szőllősy Klára fordításában került a kezembe, 1964-es kiadásban. Egy 1946-os (!) londoni kiadást fordított le. Porosnak gondoltam. Nos, nem az! Az első oldalakon ontja az olvasóra a neveket, történelmi adatokat, Kinraddie kastélyának történetét, én meg csak kapkodom a fejem és kuncogok. Kuncogok, amikor a magára maradt fiatal menyecske úgy gondolja megmenteni a várat, hogy az apátságba megy panaszra, amiért gyermektelenül áll egy szál magában a világban. S a derék apát segít a bajon. Vagy amikor a huszadik század első éveiben Lord Kinraddie hazaviszi magával azt a fiatal csapost, aki felszolgálta Dublinban a whiskyjét és megteszi belső inasának... és innen idézet következik: "... és néha, amikor úgy istenigazából leitta magát, és manók hada sustorgott elő a whiskysüvegekből, Ellison fejéhez vágott egy flaskót és rárivallt: Kotródj innét, te szaros mosogatórongy!" Alpári? Az. De most kivételesen szórakoztatóan az. "Isten bosszuló keze le is sújtott annak rendje és módja szerint, mert hát elvitték a bolondot zárt intézetbe, apolónői fehér fityulát tettek a fejére, és a lord kidugta a fejét az ekhós szekér oldalán, ahogy vitték az úton, és odakiáltotta az iskolásgyerekeknek, hogy Kukurikuuuu - és a lurkók halálra rémültek és hazaszaladtak."

Szóval, kb. ilyen stílusban íródott a könyv, amivel vagy nem jókor találkoztam (a fent felvázolt Skócia-szerelem ellenére), vagy egyszerűen csak meghalad engem. Ugyanakkor teljesen összezavar. A nyelvezete kifejezetten tetszik, de (és ez esetleg spoiler lehet) amikor hirtelen vagy harminc szereplőt vonultat fel a Kinraddie környéki tanyák lakóiként, meg rokonokat, barátokat, meg mindenki mást, aki az író eszébe jutott valamiről, akkor azért önkéntelenül is összezavarodik az ember. Vannak benne mélyen elgondolkoztató részletek, mint mikor a családanyának szava nem lehet a gyermekáldást illetően. És pontosan itt bicsaklottam meg az olvasással is. Mert rengeteg apró történést vagy éppen szereplőt részletesen kielemez, de ezt a szerencsétlen asszonyt, amikor öngyilkos lesz és a halálba magával viszi újszölött ikreit is, hát ezt néhány mondatban elintézte. A lánya felnőtt nőként gondol vissza rá, hogy talán a nőként való elnyomása lehetett az ok, hogy akarata ellenére már megint egy új életet hordott a szíve alatt.

Valószínűleg el fogom olvasni végig. De ha nem, próbálok nem úgy gondolni rá, mint egy olyan írásra, amihez kevés voltam. Mert olvastam ennél nehezebb nyelvezetű írást, ahol a cselekmény, vagy csak a gondolat vitt magával. Itt egyelőre ezt a fonalat nem tudtam elkapni. De talán, ha félreteszem és máskor próbálkozom a második kötettel, sikeresebb leszek, sikeresebbek leszünk.

A nagy könyves kihívás 17. Julianne Ward: A Tavene rejtély

A könyv, amit egyértelműen a borítója alapján választottam :D Aztán megfordítottam és a fülszöveg még rásegített:
"Amikor Torremolinosban, egy ott folyó régészeti ásatáskor több évszázados hihetetlen leletre bukkannak, akkor a régészek ki máshoz fordulhatnának, mint az ebben a kis halászfaluban élő, sejtései szerint már csak hónapokat számláló biológus professzorhoz. És elkezdődik a hihetetlen kalandozás az időben, hogy megfejtsék a titkot, a Tavene rejtélyt, amely talánb megmenti az emberiséget. Lebilincselő gondolatok, gördülékeny stílus teszik felejthetetlenné a regényt minden olvasója számára."
Már megint én vagyok az UFO? Megint egy könyv, ami től sokat ígér és ezért bizonyos fokig csalódást okoz. Tagadhatatlan, hogy voltak benne szép mondatok, mint például: "És Leslie csak mesélt ... Körülöttük enyhülni kezdett a szél zúgása. Mintha hallgatta volna őket, olyan csendessé vált." Ritka azonban az ilyen kedvesen megszemélyesítő gondolat.

Julianne Ward: A Tavene rejtély című könyve érdekes felvetéssel indít. Régészeti leletként élő növényt találnak. Lehet-e egyáltalán növény, amely levegőtől, fénytől, víztől elzárva évszadokon át virulni képes? A lelet azonban féltékenyen őrzi titkát, hiába próbálják azt a legkiválóbb tudósok megfejteni. Aki pedig a közelségét élvezheti csodás módon jobban érzi magát a bőrében, majd a regény egy pontján az is kiderül, hogy halni készülő biológusunk orvosi kontrollon kap bizonyságot arról, hogy a rák már nem pusztítja a szervezetét.
Mi más lenne az emberiség vágya, mint hinni egy minden betegségre gyógyírt jelentő növényben. Ez a vágy az, amely korunk legnagyobb bizniszét életben tartja, a gyógyszeripart. Mi is tanúi vagyunk annak, ahogy a televízió naponta önti elénk a rengeteg gyógyszer és gyógyhatású készítmény nevét, arra buzdítva, hogy ragadjuk meg és azzal megváltoztathatjuk az életünket. Nem csoda hát, hogy kormányok, titkos szolgálatok vetélkednek a csodás leletért. A sajtó is teszi a dolgát: idő előtt nyilvánosságra hoz, informál és félre informál, töredék információkat alapos kutatások eredményeként tálal. A világ pedig bízni kezd. De vajon bárki számára elérhető lenne a gyógyulás? Vagy csak egy kivételezett réteg kiváltsága lenne?

Idővel kiderül, hogy a kutató csoport egyik tagja közvetlen kapcsolatba hozható a lelet mellett talált emberi maradványokkal. Az ősi Mac Marchate család tagjai magukban hordozzák a növény gyógyító erejét. Adott a feladat, felfedezni, hogyan juttathatnák bárki birtokába ezt a csodás erőt. A csodanövényre ráteszi a kormány a kezét, hiszen alapjaiban rengetné meg a gazdaságot, ha az egészségügy és szociális háló mint olyan megszűnne, hiszen nem léteznének beteg emberek, s  akkor nem lenne szükség orvosokra, ápolókra sem. Már itt is éreztem egy kis logikai bukfencet, amikor azt írja: "nem lenne képes a világ eltartani ennyi egészséges embert". Mi van? Mást sem hallunk, mint hogy milyen nehéz eltartani a sok beteget. Miért kellene eltartani az egészségeseket? Ezzel olyasmit üzen, mintha az egészségügy tartaná életben a rendszert. Pedig tudjuk, hogy éppern az ellenkezője az igaz, és ez jellemzi a minőségét is. "Mivé lenne az evolúció? Hová tűnne a természetes kiválasztódás?"
A növény egészségesen tart mindenkit, s már a lelet esetében is bizonyosságot nyert, hogy a kb. 40 éves férfi makkegészségesen, erőszakos halállal halt meg. Mint ahogy a rejtélyes erő birtokában levő Moyra nagymamája is, aki a titok egyik őrzője volt, amit egy autó halálra nem gázolta. Utána kapta a növény a Tavene nevet is (bár már a regény elején is így emlegetik, holott addig senki nem tud semmit a drága nagyiról - baki már megint). Mindezek fényében kérdezem én: ha a növény elterjedne a világon, magával hozná az örökéletet? Vagy előbb-utóbb mindenkit elérne a végzet gyilkosság vagy baleset formájában? A regénynek ez a szála kicsit sincs kidolgozva.
Időközben újabb korsó tűnik fel (természetesen egy családtag örökségeként, amelyről senki nem tudta, milyen jelentősége van), és a család saját gyógyszergyárat alapít, ahol további kísérleteket folytat a széles körű terjesztést szem előtt tartva. Hogy ez mekkora költség és erre van-e egyáltalán fedezetük, sosem derül ki, csak gyártanak, költekeznek. Jó nekik! Mivel azonban világméretű ellátásra nem képesek, így közzé teszik a kísérleteik alapján született képletet. Egy idő után már nemcsak a család tagjai örökíthetik tovább az anygot, hanem létrejön egy új emberi gén, amely képes átörökíteni a gyógyító erőt. Utópia! Persze, azért regény. Mindenki vágyát beteljesíteni! De az utolsó sorral sem kapok választ arra, hogy mi történik az emberiséggel, miután felfedezték a gyógyszert. Túlnépesedünk? Apukám Alzheimerét igen gyógyítsák meg vele, de jaj, mi lesz mindannyiunkkal, ha nem lesznek beteg emberek? Ez a 200 oldal nem adott rá választ.

A nagy könyves kihívás 16. OXFORD wordpower dictionary for learners of English

Sosem gondoltam volna, hogy közeledve a hatvanadik életévemhez kezdek bele a nyelvtanulásba. Valamikor a történelem előtti időkben úgy gondoltam, hogy az orosz mellett a német a jövő nyelve (legalábbis számomra). Nyilván hibás elgondolás volt. De hát annyi mindent nem is sejthettünk még akkoriban.
Az élet úgy hozta, hogy mostanra "létszükséglet" lett az angol megtanulása, legalább konyhanyelvi szinten, hogy sok minden más mellett például a menyemmel tudjak szót érteni. Az utóbbi tíz évben teljesen autodidakta módon sok minden ragadt rám a kosszal együtt, amikor feliratos filmeket néztem vagy éppen az ügyeletes kedvenc magánéleti válságának néztem utána külföldi oldalakon, vagy készülő könyveimhez kutakodtam apró, de annál érdekesebb kis részletek iránt. Van ennek a fránya internetnek azért jó oldala is! Tehát tavaly elvégeztem az első szemesztert ennek a nyelvnek az ismerkedésével. Egyértelmű sikerélmény volt, még akkor is, ha már nem úgy ragadnak meg az információk az agyamban, mint tették volna vagy húsz évvel ezelőtt. De nem adom fel!

Itt van például ez az Oxford szótár, amit sokáig csak csendes áhítattal néztem, amikor a gyerekek forgatták. El sem tudtam volna képzelni, hogy valaha az én okulásomat is szolgálja majd. A napokban azonban a kezembe vettem és arra kellett ráébrednem, hogy ez tényleg hasznos dolog, bár teljesen eltér attól, amit én zsenge ifjú koromban szótárnak neveztem. Annál sokkal több és főleg, sokkal jobb. Egészen vicces módon még olvasmánynak is szórakoztató a példamondataival. Persze, ez nem olyasmi, amit a következő két napban szorgos lapforgatással kivégzek majd, de ha sikerülne az elképzelt módon feldolgoznom, akkor egy év múltán akár még jelentős szókincsgyarapodással is dicsekedhetek.