Csapongós ...

A Frizzóban Pavlovát ettem. A tulajt már a sírba vittem az állandó emlegetésével, aztán feltettem ide a blog fejlécbe egy képet (akkora volt, hogy a végén önszántamból vettem le, hogy helyet cserélhessen ezzel a helyeske Klimt képpel, amin Judith éppen a Golden feliratba kukkol bele - nos, ezt csak zárójelben, de tényleg). Hm, ezt a mondatot most legalább három részre kell bontsam. Szóval, Alessiát a Pavlovával üldözöm, amióta csinált nekem habcsókot. Egy ideig ellenállt, aztán én meg felraktam ide azt a borzasztó nagy képet a nagggyon gusztusos Pavlováról, és akkor megadta magát a sorsának. A képet meg szépen le is vettem, mert ahányszor megnyitottam a blogot, annyiszor csöppent el a nyálam. Még tini koromban a pasikkal kapcsolatban sem jött be igazán a plátói, most meg már ez a Pavlova is kiverte nálam a biztosítékot. Szóval, jött Klimt Judithja, a kukkoló. Alessia Pavlovája nagyon finom volt, ettől függetlenül keressetek rá a Google képkeresőben. A variációk egy témára nyálcseppentő esete. Már ott tartok, hogy csinálok itthon is, aztán max. rájárok majd egy hétig. Á, nem! Nem lesz ennyi tartásom. Addig fogom enni, amíg látom :( Úgyhogy ez a projekt szigorúan csak az esküvő után lehetséges.

Már megint pöttyös

Nem tudom, mi van velem, pedig ma még a nap se süt ... mit nekem világpolitika, gazdasági helyzet, sőt ... mit nekem esküvő ... megbolondultam. Ma a postára menet nem tudtam kihagyni, hogy fel ne próbáljak egy egyrészes fürdőruhát. Azt sem mondhatom, hogy még nem volt, mert éppen a hétvégén vettem egyet a Lidl-ben. Lehet, hogy leázik rólam az első fürdéskor, de máshol olyan árakon árulták, hogy akkor már kipakolom magam inkább a régi kétrészesekben. És ma megint. Egyrészes. Pöttyös. Vonzalmam hátterét már nem is kutatom. Valami hasonló (és imádtam benne lenni :D )

Pletyis...

Nem titok, a közeljövőben nagy családi esemény elé nézünk. Kisebbik fiam vág bele a családalapítás kalandjába. Az esküvői szervezkedés hajmeresztő részleteiről biztos van némi fogalmatok, és igen, lehet még fokozni a dolgot. De most kifejezetten az örömanya szempontjából szeretnék megosztani pár élményt. Az örömanya - mint tudjuk - nem főszereplő az eseményen, de azért a statiszták között elég előkelő helyet foglal el. Nagyobbik fiam balsikerű frigyén például én vezethettem oltár elé a colost. Furcsa, nehezen megfogalmazható érzés volt vele végig vonulni a padsorok között a rengeteg vendég tekintetének kereszttüzében. Annál is inkább, mert ez ügyben saját tapasztalattal nem rendelkeztem. De most a dolognak nem is ez a része a lényeges. Akkoriban is úgy választottam meg a Nagy Eseményre a ruhát, hogy elballagtam egy kirakat előtt, megláttam a pöttyöst, és beleszerettem. Tökéletes választásnak bizonyult, mert a fodrász és kozmetikusi segédlettel állítólag vagy tíz évet fiatalodtam benne, egy kissé bizonytalanabb szemerővel rendelkező vendég egyenesen a vőlegény nővérének nézett. Dagadt is a honleányi kebel. Nos, az a ruha immár a múlté, mint ahogy a frigy is, tehát ha az a csoda fordult volna elő, hogy még rám megy, akkor sem vettem volna fel. De nem történt csoda, úgyhogy újfent keresgélnem kellett. A jó öreg "ej, ráérünk arra még" jegyében szinte az utolsó pillanatig sikerült húznom az időt, ami - mint tudjuk - veszélyes dolog, mert ilyenkor az ember hajlamos bármit megvenni, ami csak egy kicsit is alkalmasnak látszik. De mielőtt ezt a hibát elkövettem volna, elmentem egy kirakat előtt. ... Na jó, nem volt ez ennyire egyszerű. A kirakat egyébként hétköznapi előfordulásomhoz egészen közel van, és igen, az elmúlt hetekben megláttam benne már vagy három-négyféle ruhát, mire beléptem az ajtón. Ami most belépésre késztetett, minő meglepetés, egy kék pöttyös ruha volt. Kéretik nem röhögni, én sem tudtam, hogy ennyire vonzódnék a pöttyökhöz; ebben nyilván szerepet játszik az is, hogy hátulgombolós korszakomban egyetlen ilyen ruhadarabom sem volt. Nos, a ruha nem állt jól, nem szépítem, kicsi volt és úgy feszült rajtam, mint szafaládén a műbél. Nem, ez szerintem rosszabb volt. A tulajdonos sajnálkozva világosított fel, hogy nagyobb méretben esélytelen beszereznie egy ilyen darabot, mert ahonnan hozza, nagyon sokféle fazon van ugyan, de szerencse dolga, hogy a méret és az én szemem felcsillanása összetalálkozzanak. Kicsit fel is adtam a reményt és elballagtam még jó néhány más kirakat előtt is, hátha ... de nem, nem volt szerencsém. Ha találtam is nekem tetsző ruhát, akkor az árát olyan titokban tartották, hogy inkább meg se kérdeztem, vagy büszkén és egyenesen kiírtak rá egy olyan összeget, amitől előbb csak csuklani kezdtem, aztán már csak az indokokat keresgéltem, miért is nem tetszik már annyira. Ugyanis a lottón mostanában - és már jó ideje - még egy kettesem sem volt, ezekhez pedig inkább már a négyes találattal lehetett volna vásárlóként közelíteni. Nade... Ezért is jó, hogy ez a kis üzlet ott volt a közelben, kénytelen voltam újra elmenni a kirakat előtt, és igen ... ott lógott egy ruhácska az egyik vállfán. Első ránézésre két számmal volt kisebb nálam, ráadásul lila, amilyen színben szintén nem emlékszem, hogy az eltelt néhány évtizedben húztam-e magamra bármit is (a család ugyanis megveszekedett fradista volt, amikor még volt értelme focicsapatnak drukkolni). A lilán már csak nevettem, mert előző nap olyat tettem, amit a szívem mélyén nem akartam, már a turiban is körülnéztem. És ott két LILA ruhát is felpróbáltam. Az egyikbe szerelmes lettem, olyan dögös voltam benne, mint egy hollywoodi díva; és kb. pont annyira is feszült rajtam, mint egy korosodó díván, akinek összetört otthon a tükre, úgyhogy sajgó szívvel lemondtam róla, pedig ha csak egy fél számmal nagyobb, az évezred üzlete lehetett volna. A másik tökéletesen állt rajtam, remek fazonja volt annak is, de az árnyalata valahogy ... szóval, értitek, nem volt szerelem első látásra. És most megint egy lila. Egy ún. Charleston-ruha, de nem rojtokkal, hanem fodrokkal. Térdig érő, és a vállrésze zártabb, mint a húszas évek eredeti darabjainak. Néhány apró strassz díszíti, ami rögtön feleslegessé is tesz bárminemű ékszert. Imádtam már lógva is, de amikor végigsiklott rajtam az anyag, tudtam, hogy megtaláltam. Csináltam róla fotókat a fürdőszobában, de egyrészt nem akarom ellőni a poént, másrészt nagyon remélem, készül majd róla élvezhető, profi fotó is, akkor megmutatom. Mondjuk, a feladat még nincs kipipálva, mert innentől egy megfelelő cipő és táska is felkerült a beszerzendők listájára (mert ugye a kék pöttyöshöz ezek már meglettek volna). Röviden, a Nagy Nap közeleg, az örömanya készülődik; és jó szokása szerint már megint nem a legfontosabb dolgokkal foglalkozik, de hát ennyi idősen már úgysem változunk; nem igaz?
(A fotón kéretik nem vihogni, csak annak illusztrálására szolgál, milyenek a fodrok a rojtok helyett :D )

Pillanatnyi elmeállapot...

Rokon kislánytól kaptunk meghívót az augusztusi esküvőjére. Nézem a lapot és azon jár az agyam, de hiszen, nem is Péter, hanem Tibor... de végül rájöttem, hogy az ifjú párról van szó :)
A védelmemben el kell mondjam, ma családi ebéd volt. Kicsit agymosott lettem a végére :)

Röhögök

Klimt Judith-ja hogy kukkol az "o"-ban :D

Csendes 7köznapok...

Már megint nincsenek posztok, nem mintha ez sokakat a romlásba döntene, de néha csak nézem magam előtt a Bejegyzés oldalt, aztán kilépek, mert mit is írhatnék. Élünk. Ez máris több, mint amit az elmúlt időben félve, a tudatalattink mélyén reméltünk. Nekem is volt néhány izgalmas hetem, Tiboromnak is. Most a kutyával "játsszuk" el ugyanezt. De mind itt vagyunk, a franc se fog félni! Minek? Attól nem lesz jobb. Ó, ezt nagyon klassz így eldönteni, de persze néha zihálva ébred az ember lánya éjszaka és végeérhetetlen agyalásba fog a sötét plafont bámulva, belemarkolva a vigasztalásra mindig kész ebzet selymes szőrébe. Néha nem hiszem el, hogy a naptár szerint elmúltam 57 éves. Ez ugyanúgy lehet egy új életszakasz kezdete, mint a nagybetűs Végé. Ja, mert optimistaakivagyok :D Az anyám ilyen korában már az unokáit pesztrálta, az iskola után nála ebédeltek, mert utálták a menzai kosztot. Én, ha a srácok most hirtelen belehúznak, már lehet, hogy az újszülöttjüket sem tudom megemelni egy jó hexensussz vagy vastüdő esélye nélkül. Azért Jacken gyakorlok, az ő tizenegy kilója pontosan elég hozzá, hogy ötven méteren kiszorítsa belőlem a szuszt. Ez az egy dolog aggaszt. Mert bármennyire nem érzem a koromat, a testem azért időnként figyelmeztet. Amúgy meg nem gondolok a jövővel... a minap egy barátnős beszélgetésben ötünk közül hárman már a közelgő nyugdíjnak örültek. Nekem nem lesz. Vagy ha igen, az pont az éhenhaláshoz lesz elég. Ja, aki nem dolgozott, ne is egyék - tartja a bölcs magyar közmondás, de ez esetemben azért nem egészen így történt. Az öngondoskodás meg nem erős oldalunk a párommal. Mindketten élünk bele a világba, amolyan eddig is volt valahogy, majd lesz ezután is - reméljük. Felelőtlen kölkök maradtunk, nem is tudom, hogy tudtunk két érett férfiembert rászabadítani a világra. Érett? Na, ez azért ... de azért többnyire igaz. A kicsi hamarosan nősül, kemény döntések sorát meghozva. Nem kevés agyalni valót adott ő is, de alapvetően örülök a boldogságának, így aztán kevésbé fáj a fizikai távolság, amiben élünk már egy jó ideje. A nagyobbik is örök fiatal, ha nem vigyáz, belőle is egy túlkoros "Tibi bácsi" lesz, pontosabban "Gyuri bácsi", aki előtt összekacsintva csápolnak a kölykök. De ez az ő élete, neki kell tudnia, mikor jön el a  váltás ideje és iránya. Csak éppen nehéz ezt a pálya széléről nézni. Az ilyen érzésektől meg baromi megértővé váltam az utóbbi időben. Kezdem kapisgálni, mit éltek meg a szüleim, amikor felnőttem, mit érzett anyósom, amikor lenyúltam a fiát.
Szombat reggel van, túl vagyunk egy korai sétán lent a szeles Balaton-parton, ahol drága párom a szél miatt elég sietősre vette a mai csellengést. Pedig ... Na, mindegy. A kutyák - mint nagy családegyesítők - nem hagyták, hogy akár tőlük lemaradva bámuljam a tajtékos vizet és jártassam az agysejtjeim, így aztán Ti - errejárók - szívtátok meg, mert olvashatjátok az agymenésemet. De néha jó ez is ... leírni a kissé csapongó gondolatokat, amelyek persze csak vázlatos lenyomatai az állandó agyalásnak. Ebből azért néha jó lenne kitörni, és a teljes csendet élvezni az állandó zsinatolás helyett. Bár, egyesek szerint ez az elhülyülés első lépcsője, azt meg annyira mégse vágynám. Na, ha már így szóba került... Drága édesapám az időskori demencia foglyaként, anyu a néhány éve megoperált vastagbél daganatával, szintén adnak gondolkodni valót. Vajon mit hoztam otthonról a betűk szeretetén, a hűségen és más ilyen útravalók mellett? Néha ettől félek. Hogy gonddá válok éppen azok szemében, akik a legjobban szeretnek; hogy fájdalmat okozok nekik, akik majd látják, ahogyan lépésről lépésre elvesztem önmagam. Ha ritkán, de imádkozom, akkor általában ezért szoktam, hogy ettől megmeneküljek. Hogy őket megóvjam ettől. Ma úgy látszik, állandóan közmondásokban gondolkodom, de egy baromság, hogy teher alatt nő a pálma. Az én családomnak ne legyek teher! Ne ettől legyenek erősebbek!
Na, azt hiszem, most egy kicsit abba is hagyom, mert túlságosan elmentem  érzelgősbe, legalábbis a szemem sarkában gyűlő könnycseppek erre engednek következtetni. Nem akarom sajnálni vagy sajnáltatni magam, amikor azért itt még nem tartunk.
Különben is, itt szuszognak a szőrös terapeuták. Hihetetlen erőt adnak azzal, hogy róluk felelősséggel gondoskodni kell. És hogy egy kicsit lazábbnak tűnjek ... a Bookline is írt, hogy előjegyzésből megrendeléssé lehet változtatni az Outlander 4. részét. Megtettem. Most pedig gőzerővel befejezem a harmadik részt, mert tudom, ha a kezemben lesz az új kötet, az önuralmamnak búcsút inthetek, és jó, ha nem hátulról kezdem olvasni, mint anno a sportrovatot az Esti Hírlapban :)
Szép napot mindenkinek!

Anyák napja

Ladányi Zoltán - Anyu

Tudok egy varázsszót, ha én azt kimondom,

                                      egyszerre elmúlik minden bajom, gondom.                                      

Ha kávé keserű, ha mártás savanyú,

csak egy szót kiáltok, csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull kávéba, mártásba,

csak egy szóba került, csak egy kiáltásba.

Keserűből édes, rosszból csuda jó lesz,

sírásból mosolygás, olyan csuda-szó ez.

Anyu, anyu! Anyu! - hangzik este-reggel,

jaj de sok baj is van ilyen kis gyerekkel.

"Anyu, anyu, anyu!" most is kiabálom,

most semmi baj nincsen, mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak, Anyu, fényes csillag,

látni, ahogy jössz, jössz, mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged, angyal szelídséged,

odabújni hozzád, megölelni téged.