Hírek a házunk tájáról...

A múltkori bejegyzésben megemlített mosogató megérkezett és a mai szent napon be is szereltük a helyére. Igen, csak mi lazán (na, annyira azért nem, mert a súlyemelés már nem megy olyan könnyen, mint régen; de azért apa még mindig ezermester XD), ugyanis egy tökéletesen azonos típus, mint ami végelgyengülésben halt meg nálunk már sok évvel ezelőtt. (Hazudok, mert ez egy tökéletesen hasonló, de modernebb típus) Így aztán azon a nem elhanyagolható tényen túl, hogy a szerelés miatt a fél konyhaszekrényt szét kellett bontani, előtte persze kipakolni; nos, szóval, ha már a helyére került, csak a helyére kellett dugni a vezetékeit és elvileg már dolgozhatott is. Azért elvileg, mert a nagy várakozásban, és valami óvatos pesszimizmus okán, elfelejtettem hozzá tisztítószert venni. Ma meg ugyebár ünnepnap van.
Ennek kapcsán egy sürgős-fontos kérdés az újkori masinák használóihoz: Régen kellett só, a poharak csillogásához valami lötty és a tabletta. Ma is kellenek ezek, vagy minden megtalálható egy tablettában? Már hogy ne nézzenek egészen hülyének a boltban, ahova holnap berontok XD

A mellékelt képen látható a praktikussága, ezért is szerettem bele cirka 20 évvel ezelőtt (vagy 25, Jézus Mária!) Ausztriában egy síelés alkalmával, ahonnan aztán a kicsikével tértünk haza. Akkor  is elég volt az 5 terítékre tervezett kapacitása, legfeljebb sűrűbben kapcsoltuk be, mára, amikor már csak ketten vagyunk, szerintem tökéletes segítség lesz.  20 perc alatt végez azzal az egyetlen programmal, amire kitalálták, szerintem nem is kell több. Nálam így is alaposabb lesz :P

Fiatalabbaknak mondom, hogy akkoriban még nem voltak kiforgatható polcú sarokelemek a konyhaszekrényekben. A sarok egy kihasználatlan, üres tér volt, ahol ez a gép tökéletesen megtalálta a helyét.
Nos, Rozi a helyén van, egy próbakört lenyomtunk, ecettel és némi szódabikarbónával, úgyhogy olybá vehetjük, tiszta lappal kezdi nálunk a működését.

A Vatera tehát jó dolog! Ez volt az első akcióm és máris sikeresnek könyvelhetem el, persze, hogy dicsérem. Mondjuk, így visszagondolva, nem kicsit lehettem megzavarodva az átvételkor, mert most vettem csak észre, hogy a kosárból minden tartozék hiányzott. Azok a lábak, amik a tányérokat tartják, az evőeszköztartó, ilyenek. Szerencsére ugyebár ezek a régiben mind benne vannak, úgyhogy nagy baj nincsen, de azért na...

Szóval és tettel... az első "új" családtag megérkezett és  kezdi belakni a konyhát. A második érkezése egy hét múlva várható. Sejthető, hogy arról is be fogok számolni. Ennél feltehetően érdekesebb és főleg aranyosabb lesz ;)

Nem akarok rosszmájú lenni, de ...

Azt is mondják, "savanyú a szőlő", de eskü, most nem erről van szó. Inkább mélységesen el vagyok keseredve.
Miért?
Sokan vannak, akik tudják, hogy írogatok ezt-azt, többnyire romantikus kis szösszeneteket, van is erre egy különbejáratú blog, a www.lassukeringo.blogspot.com (ez volt itt a reklám helye :P ). Manapság nagy divat könyvet kiadni. Ahhoz képest, hogy mennyire nehézkes a dolog, meglepően sokan szánják rá magukat és a pénzt, ami az esetek többségében nem kevés. Én is tettem egy próbát, a kiadót érdekelte is a történet, de nem volt a ládafiában másfél millám, hogy kivitelezzem a dolgot. Úgyhogy betoltam a fiókot és csak írogattam tovább, igyekeztem nem gondolni egy újabb, valósággá nem vált álomra. Próbáltam elhitetni magammal, hogy a pozitív visszajelzéssel is beérem, és jó érzés tölt majd el, amikor utam vége felé visszagondolok arra, hogy akár lehetett volna a polcon egy könyv, aminek a borítóján ott állna a nevem. Én megírtam, csak hát a fránya körülmények ... Szerintem Ti is érzitek, fals reménykedés ez, sokkal inkább egy állandóan bökdöső szálka a köröm alatt. Aztán az utamba került a Publio kiadó, akik akár ingyenes megjelenést is ígérnek, igaz, e-könyvben. Self-publishing - van-e kies honunkban valaki, aki e kifejezést mára nem ismeri? Ő boldog ember  ;) A dolog egyébként ennél sokkal bonyolultabb, mert van ugyan ez az ingyenes lehetőség, de akkor senki nem reklámozza a megjelent könyvedet, a nyomtatott formából nem kapsz tiszteletpéldányt, etc. Állítólag szerkesztik, tördelik és jogtiszta borítót is kapsz hozzá. Ez azért már valami. Lenne.

Ma a kezembe került egy konkurens-írás, már amennyiben más romantikus tárgyú regényt konkurenciának tarthatok. Még véletlenül sem akarok nagyképűnek mutatkozni, de ha ilyen mondatok kerülnének ki az ujjaim alól, mint a FB-on reklámozott könyv fellapozható 10 oldalának bármelyik sora, hát inkább azt is letagadnám, hogy valaha megtanultam írni és olvasni. Az csak a "kisebb" baj, hogy az írónő (jó lenne tudni azért, hány éves) a Szürke ötven árnyalatát olvasva írt egy másolatot, a szado-mazo vonalat hanyagolva. Még a szereplők is annyira ismerősek, hogy az már (nálam) kínos. De jóformán nincs sor gépelési, nyelvtani hiba nélkül. Ez pedig már több, mint hiba, ez már bűn.
Tudom, nagyon nehéz kiszűrni ezeket a hibákat, jómagam is képes vagyok ötödszöri olvasásra is találni ezt-azt, de amikor egymást érik ezek a "bakik", a megjelent "mű"-ben hemzsegnek szem- és értelembántóan, az ember kénytelen feltételezni, hogy az illetőnek a saját írása sem volt annyira fontos, hogy akár maga, akár egy megbízható és nyelvtanban járatos segítség átnézze, mielőtt feltölti a kiadó oldalára. Hogy ők el sem olvassák, amit a nevük alatt a piacra dobnak, az a másik rejtély, mert őszintén bevallom, ennek a történetnek a néhány oldalát olvasva én magam éreztem úgy, hogy ciki ebbe a szerzői körbe tartozni. Persze, késő bánat, mert már ott bolyong az én írásom is a tucatszám jelentkező önjelölt betűvető könyve között, arra várva, hogy elkészüljön a borítója.

Óvatosan fogalmaznék tehát bárki más "könyvével" kapcsolatban, mert ez olyan műfaj, ahol a fagyi előbb-utóbb visszanyalhat, még én is megkaphatom idővel, hogy poroltam volna le a könyvespolcot inkább, amikor ennyire ráértem; és végeredményben nem is lenne etikus, ha kifejezetten ellene kampányolnék D.D. - Édes érzelem c. dolgozatának, de álljon itt a fülszöveg utolsó sora, amit képtelen vagyok szó nélkül hagyni: "Ha érdekel Emily és Jeremy bonyolult, de annál inkább szenvedélyesebb kapcsolata, akkor lapozz bele, ígérem nem csalódsz majd - ígéri a könyv szerzője." Nos, én csalódtam. D.D-ben is, a történetben is, és a rendszerben is, ahol ilyen írások polcra kerülhetnek. Sok már keserű tapasztalat mellett ugyanis kétségbeejtően siralmas képet fest iskolarendszerünk áldásos eredményességéről is. De ez már tényleg egy más téma, bár erről is nyilván köteteket lehetne írni.

Van az úgy ...

Van az úgy, hogy az embernek nehéz lesz a lelke. Pedig örülnie kéne. Örül is. De közben azért nehéz öröm ez. 

Világra hozol egy gyereket és tudod, hogy nem hitbizományba kaptad, csak ideiglenesen a tiéd, épp csak addig, amíg megtanítod az életre, aztán egy idő után el kell engedd, hogy a saját útját járja. Úgy érzed, hogy képes is vagy rá, hiszen mi változik? Elköltözik egy lakásba, önellátó lesz, beleszeret valakibe, családot alapítanak, nagymamává tesznek. Hány és hány generáció élte már meg ezt a folyamatot, és szerencsés esetben mindenki boldog lesz. Hozzák majd a kicsit, te meg rájössz, hogy az életben nem felejted el az A part alatt... kezdetű veretes dalocskát, amire te hamarabb alszol el, mint az aprók, a pelenkacserét és Halász Judit almaszószát dúdolni, miközben almát reszelsz egy csöppségnek, aki talán hasonlít a fiadra, talán nem, de vér a véréből. Esküdözöl, hogy rózsaszín cuccot te az életben nem veszel le a boltok polcairól, aztán a kéthetesnek pirulva hazacsempészel egy rózsaszín „hajszalagot”. Belefér, egy nagyinak nem kell következetesnek lennie.  Szóval, így képzeled.

Aztán a valóság, mint a legnagyobb rendező, más darabot állít a színre. A kisfiú felnőve világot lát. És mivel nemcsak nézi, de tényleg látja is, hát szerencsét próbál. Aztán megismerkedik a lánnyal, aki elrabolja a szívét. A lány végtelenül bájos, kedves, és igen... egy más kultúra szülötte. A szerelmes fiú pedig követve a szívét, egyre távolabb kerül a régi otthonáról, mert mint mondja az otthona ott van, ahol a párja. És ez így helyes! Egyszer a nagyfiam azt mondta: „ha anya boldog, mindenki boldog”. Én csak azt tudom, hogy ez fordítva is igaz: Ha a fiaim boldogok, én is boldog vagyok! Ha a kicsi a világ másik felén találja meg a boldogságát, elfogadom, nevetek, még ha belül fáj is, mert tudom, hogy a kényszerből már „megszokott” ritka alkalmak még tovább ritkulnak majd, amikor legközelebb megölelhetem. Tudom, hogy ez neki sem könnyű, így aztán nem kötöm az orrára, hogy ez nekem mennyire nehéz. Mert hiszem, ha ő boldog, akkor én is az leszek, ha addig élek is.

Egy ilyen beszélgetés után az ember két dolgot tehet. Maga alá zuhan egy csendes zugban, vagy hiperaktívvá válik, egyszerre próbál elintézni mindent, olyan dolgokat is, amiket évek óta halogat, mert hirtelen minden időszerűvé válik. Vagy legalábbis most így hiszi. Valamit csinálnia kell, hogy ne gondoljon arra, hogy lesz  m a j d.  

Ennek következtében aztán a sok évvel ezelőtt végleg bedöglött mosogatógép helyére szerez egy újabbat a Vateráról, ami eddig ki tudja hol bujkált, mert sosem dobta ki a gép, amikor rákeresett. Most meg ott van. És még nincs vége a napnak. Öt éves kutyája a lábánál alszik. Arra gondol, ez ma vajon már a huszadik óra, amit alvással tölt? És a férje felé fordítja a gépet: nézd milyen helyes kutyus, örökbe fogadható. A férj ellenáll. Igazából örül, hogy csak egy kutyája van a családnak, ez is éppen elég gond minden öröm mellett, amit egy négylábú családtag csak jelenthet. De az asszony egy újabb képet fordít felé. A férj nagyot sóhajt. „Legalább kölyök legyen! És tacskó!” Ó, hát az is van. Két hét múlva hozható el szálkásszőrű tacskófiú. És csak egy van már az alomban. „Akkor írj nekik, hogy küldjenek róla fotót!” – sóhajt a férj beletörődően, és a levél már röppen is tova az éterben. Öt perc sem telik el, érkezik a válasz: holnapra meglesz a fotó. És egyébként ott is egy golden társaságában nődögélnek a kis tacskó apróságok. Mi ez, ha nem égi jel? A szundikáló eb véleményét ugyan még nem kértem ki, de ő is valahogy így érkezett közénk, hirtelen döntés eredményeképpen; és nem sült el rosszul a dolog. Hátha... 

A három éve kiszakadt thonett szék nádazását csak azért nem intéztem el frissiben, mert hétvégén zárva tart a műhely. De a cím már megvan ;)

Hát így... elég egy kis érzelmi megingás és máris két bizonytalan kimenetelű ügylettel zárom a napot. Tanulság? Nem árt, ha egy ilyen beszélgetést áramszünet követ. Szünetmentes tápegységünk ugyanis még nincs itthon.
Ja, és még valami... ma vendégségben voltunk és ott elfogyott néhány pohár pezsgő... 

Melegedés...

Csak azért posztolok, mert Alessia azt írta, ránéz az első képre és máris lefagy keze, lába. Na, akkor melegedjünk ... bár, ilyesmiben azért januárban aligha bízhatunk :)

Hangolódás...

... és ruhatár átgondolása XD

Izgatott...

A szállás... mindig rizikós dolog. Mert amikor lefoglalod, a szálloda legjobb szobáit mutogatják a galériában, természetesen a Canal Grandéra néző, napfényben úszó szobával (kis túlzással akkor is, ha a szálloda a közelében sincs a Canalazzonak). Aztán megérkezel és kapsz egy tűzfalra néző sötét szobácskát, ahol alig bírod megkerülni az ágyat.
Csak egy példa... az első képen, amit ígérnek, a másodikon, amit kaphatsz, ha nem vagy résen (és nem nyúlsz egy kicsit a zsebedbe, nem túl mélyen, de azért egy kicsit). A harmadikon pedig az étkező, ami viszont tényleg azt nyújtja, amit ígér.

Tervbe véve...

Bár, még csak az álmodozás szintjén. Oké, buszjegy már van. Amilyen formám van, a végén még napfényes (talán hideg) napokkal ajándékoz meg a város, de én szeretném egyszer ilyennek is látni. Januárban talán van rá sansz. Legfeljebb bundabugyit kérek karácsonyra :) Az ötletért köszönet Joseph Brodsky-nak, a kezdeményezésért pedig Alessiának.