Mielőtt lemaradnék ...

Persze, vicc... amit a címben "mondok", hiszen november 29. van... hogy is maradhatnék le. Nyilván még meg is előzöm a hagyományokat (én magam is hülyét kapok tőle, hogy már novemberben javában karácsonyi díszben és lázban ég a város), de ma egy barátnőmtől kaptam egy linket, amin adventi koszorúkat kínálnak... csodás, egyedi darabokat, és erről eszembe jutott, hogy ebben a témában még csak addig jutottam el, hogy megvettem a gyertyákat, úgyhogy talán, ha nekiveselkednék...
És ha már emiatt fel kellett másznom a gardrób plafonjára szinte, akkor persze lerántottam azokat a zacskókat is, amikben a karácsonyi dekorjaim dekkolnak két ünnep között. Aztán ahogy az már ilyenkor lenni szokott, egyik dologból jött a másik, végül azon vettem észre magam, hogy lassan már a fát díszítem. Jó, azt azért nem, de már a bejárati ajtó kopogtatója is felkerült, bár azon még gondolkodom, hogy ez legyen-e a végleges változat, úgyhogy egyelőre kép még nincs róla. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy piromán hajlamom az idén is kielégítésre kerül. (Bár, nekem ehhez nem kell Karácsony, mert tökéletesen megfelel a Húsvét, a langyos nyári esték és úgy nagyjából az év 365 napja.)

Hirtelen döntés...

Történt vasárnap, hogy ismét kicipeltem a Zsibvásárba ezt-azt. Meg kell mondjam, meg vagyok elégedve, mert ugyan nem gazdagodtam meg ezekkel a kiruccanásokkal, de jópofa élmény volt, egy kis zsebpénz is származott belőle, és leginkább itthon mintha egy egészen kicsit több hely lenne a szekrényekben. Néha belegondolok, ha történne velem, velünk valami, a családom mi mindentől kényszerülne megválni, mert nyilvánvalóan senki nem akarna magához venni húsz fényképalbumot, teás készletek, bögrék sokaságát (hiába, na, nekem is meglehetnek a magam gyengéi), vagy akár a ház urának harminc évnyi National Geographic gyűjteményét. (ami mellesleg hinnétek, hogy eladhatatlan 30 ezer forintért??? Ez számonként még a száz forintot sem éri el! És még iskolai könyvtár sem tart rá igényt... Hihetetlen! No, mindegy, még nem adtam fel a reményt.)

Szóval, szisztematikus lomtalanításba kezdtem. Ami már legalább két éve nem volt a kezemben, az nyilván soha többé nem is lesz, alapon. Működni látszik a dolog. Apró szépséghiba, hogy még nem telt el vásározós nap anélkül, hogy valamit haza ne cipeltem volna az ott hagyottak árából. Ez pedig így ront a költséghatékonyságon, meg az itthoni helytakarékosságon. De a mostani vasárnapig azt hittem, uralom a helyzetet. Tényleg csak a szívemnek nagyon kedves és jutányos árú dolgokkal szemeztem, és még ezeken belül is igen visszafogottan. A húsz darab használt tenisz labdát most ne emlegessük, és különben is, azokat Colin idővel remekül hasznosítja majd, lévén a sportszer fogyóeszköz a mániákus labdázás közben.

De most vasárnap... a körülmények összejátszottak ellenem. A dolog régebben kezdődött, amikor egy árverező cégnél, ahol merőben más okból fordultam elő, láttam egy dobozt, hogy Bavaria kávés készlet velencei mintával... Mi vaaan??? Pont egy ilyen feliratnak kellett szemet szúrnia, amikor ezzel a Velencével én amúgy is el vagyok átkozva? Szombaton kalandoztam a netes adok-veszek oldalakon, keresve valami hasonlót, amikor is belefutottam egy készletbe, tizenezer forintért kanna, kiöntő, cukortartó és 6 kis mokkás csésze tányérokkal. Kicsit (nagyon!) barokkos aranyozás, velencei híres épületek az edények oldalán... ha az első őszinte reakciómat ide idézem, az kb. az volt: Jézusom, de giccses! Oké, mindenki megnyugszik, gép kikapcsol, vasárnap hajnalban korán kell kelni, és akkor még nem is sejtettem, hogy Colin miatt még korábban...

Vasárnap annak rendje és módja szerint a hűvös hajnalban kipakolászok az asztalon, indul a vásár. Hál Istennek, egyedül vagyok, így lehetőségem sincs körbefutkosni az árusok között, bár színezgetem a gondolatot, hogy majd 12-kor összepakolok és szétnézek. Hideg van. Mocorgok, forgolódok, eszembe jut a kocsiban lévő forró teás termosz és előre megyek a vezetőülés ajtajához. Mielőtt kinyitnám az ajtót, szemem a szemközt pakolászó árus portékáira esik. Lent a földön, egy lepedőn az a francos Bavaria készlet. Látom én, hogy nem igazán az én világom. Látom?  Kíváncsiság, Judit a te neved, vetek egy pillantást a magam portájára, senki nem akarja éppen felvásárolni, úgyhogy szólok a szomszédnak, hogy egy fél percre odalesek egy "kollégához", ha addig figyelné az asztalomat. Persze, menjek csak! Én marha meg megyek...

Mennyi az annyi? - persze, ez az első kérdés, ahelyett, hogy térdre esnék a hideg betonon és megnézném, hogy mire alkudozok. De ahogy később Alessia megfogalmazta, nyilván be voltam fagyva... beleértve a szemem nyílását is. Kár, hogy a szám nem fagyott be!
2.500 pénz a kanna, cukortartó, kiöntő és két kis tányér... még örülök is, hogy nem kell a használhatatlan kis csészékkel foglalkozni, mert nincsenek is. Nyilván az eszem itt csúszott végképp mellékvágányra. Mondom (mert piacon vagyunk, ugyebár): 1.500. Mire a fickó: Legyen fele úton: 2.000... Á, nem, legyen inkább 1.800... némi szipogás, bajusz rángatás, aztán rábólint. 1.800,-
Na, mondom, momento, hozok pénzt is, meg egy dobozt, amibe elpakolhatom. Tánclépésben megyek vissza, aztán ahogy rakom a dobozba a "kincseket", látom ám, hogy a kanna csőre törött, úgy van megragasztva... szívom a fogam, megérdemlem, néztem volna meg előbb, de nem én, Golden, született Csekonicslány, fizetek és gondolatban verem a fejem valami kemény felületbe... de barátunk roppant rendes ember... nyilván a szemétből kotorta, már így is nyerni fog rajta, ha nem marad a nyakán, aztán mondja, ő korrekt ember, ne legyen rossz a szájam íze, legyen ez csak 1.000. Na, hát ennyiért meg a hülyének (lásd ÉN) is megéri... valami majdcsak lesz vele, max. bazsalikomot ültetek a kannába és a kis tejkiöntővel fogom locsolgatni XD

És ha valaki azt meri rá mondani: giccses, az nem a barátom. Ezt ugyanis csak én mondhatom. Mert amúgy tényleg az!
P.S: a piacra meg már úgyis csak tavasszal megyek ki újra... ugyanis egész nap ott ácsorogni durva hideg van.

Ünnepnap

Ilyen volt

Ilyen lett

közte meg eltelt pár év *sóhajhegyek... Ma 29 ... el sem hiszem...

A fürdőszoba-hadművelet :)

Mindig fájdalmas helyzet, amikor egy várhatóan horribilis kiadás előtt áll a család. Mi húsz évvel ezelőtt nem sajnáltuk a pénzt a fürdőszoba felújításakor és egy kifejezetten idő- és ízlésálló csempe és szaniter-család mellett döntöttünk. A „jázmin” színvilág kellemes, könnyen tisztán tartható, jól dekorálható. A fürdőszoba ennyi éven át jól állta a család általi fokozott igénybevételt (beleértve a négylábú családtagot/tagokat), de az idén szó szerint is repedések támadtak a bombabiztosnak hitt csempén. Nevezetesen a kád oldalán és az egyik lerakó felületen. Egy csempényi területen konkrétan ki is potyogott a törmelék. 

Körbenézel, mindenütt hibátlan... biztosan lehetne mást, talán szebbet is, modernebbet is felrakatni, de három méter magasságig (fa álmennyezetig) kicsempéztünk anno egy kb. 15 nem-es fürdőszobában. Ezt leveretni és újraburkolni ... ehhez minimum egy harisnyaálarcos bankos kaland a beugró. Úgyhogy maradt az ötletelés, hogy mivel lehetne jóval olcsóbban álcázni a szépséghibákat. 

Első lépésben az ún. „kavics-mozaik” merült fel. Tervezgetjük a szabálytalan formában szinte a padlóról felkúszó mintát. Nem lesz kis munka, de eltökéltek vagyunk. A cég honlapján legalább tizenötféle színvariáció. Kitaláljuk, hogy melyik legyen... ki is megyek személyesen Világvége utca túlsóra, ahol ki is derül, hogy kétféle kapható, az is csak megrendelésre, a többit a gyártó tulajdonosváltás miatt kivonta a gyártásból. Na, remek. Választunk a kettőből. 2-3 hét a szállítási határidő. Kaptunk mintadarabokat (a nem kapható színekből is)... játszhat a gyerek és elvan...

A második lépés innentől szinte magától adódik. Verhetjük is a fejünket a falba, hogy nem ez jutott hamarabb az eszünkbe, mert akkor beljebb lennénk majd 30 ezer forintnyi feleslegesen megrendelt „kaviccsal”. Barátosnő kézműveskedik, jelesül tiffanyzik. És nemcsak lámpákat, gyertyatartókat, hanem helyes kis figurákat, méheket, darazsakat, katicákat, naplementét és pillangót. Évek óta gyűltek a kis figurák, most játékosan a repedések elé próbálgatjuk őket... és lőn... egy kis szilikonkaucsuk és ez lesz a megoldás. Nyilván nem tökéletes, de klasszisokkal jobb, mintha a repedéseket és kitört csempéket nézné az ember és összehasonlíthatatlanul kisebb felfordulással jár a munka, mintha fürdőszoba-felújításba kezdenénk. Egyelőre...

Ps. a legdurvább "sebekről" nem készült időben fotó sajnos... hiába na, apa keze mint a villám :) A gyöngyös üveg és mécses pedig végre megtalálta a helyét.

Ma ...

Írni nehéz...

Írni nehéz! Már tízéves korom óta tudom, milyen nehéz. Akkoriban leginkább leveleket írtam a nagybátyámnak a katonasághoz. A „Képzeld, mi történt tegnap a suliban, a játszótéren… stb. kezdetű levélkék valószínűleg nem képviseltek különösebb irodalmi értéket, de mindenképpen hoztak egy kis változatosságot a kiképzés monotonitásába még egy húsz éves fiatalnak is, akit eleinte irigyeltek a társai a sűrűn érkező levelekért, aztán jött röhögtek a feladón, majd megint csak irigykedtek rá, hogy egyáltalán volt valaki, akinek olyan fontos a távolléte, hogy tollat ragadott miatta. 

Aztán jött a nyári tábor, ahonnan már a szülők is kaptak rövid kis élménybeszámolókat. Mire felső tagozatos lettem, már a naplóírás ötlete is felmerült bennem, aztán be kellett lássam, túlságosan nagy fába vágtam a fejszémet, ez nekem nem fog menni.  Nem is az írással volt baj, hanem a rendszerességgel. Egyszerűen nem ment a muszáj-írás. Mert én a naplót csak napi rendszerességgel tudtam elképzelni. A hetente vagy még ritkábban megfogalmazott összefoglalások már nem adták vissza az aktualitást, az akkori érzéseimet, gondolataimat. Naponta viszont képtelen voltam ihletet kapni.  És leginkább a gondolataim gyorsaságát a kezemmel, tollammal követni. Így aztán hosszú évekre fiókba került a kockás füzet vagy a vonalas kis puhafedelű napló. 

Aztán egy napon újra levelet írtam. Ez a levél aztán döntött az azt követő hosszú évekről, évtizedekről. Annak a levélnek olyan következményei lettek, amik miatt megint feledésbe merült az írás.

Közben teltek az évek, a személyi számítógépek elterjedése forradalmasította a levelezést, újfajta megnyilvánulási fórumok keletkeztek a grafománok számára. Eleinte kevés voltam ezeknek a felismeréséhez, még inkább a használatához, de hát miért is vannak az embernek barátai, barátnői? Egy forró júliusi napon, a névnapomra meglepő ajándékot kaptam egy barátnőmtől. Egy blogot. Őszintén szólva azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák a műfajt. Hetek teltek el, mire felismerni véltem, mihez lehet kezdeni ennek a fórumnak a segítségével. És gyorsan szaladó évek teltek el, mire tényleg felismertem. Hiszen itt írni lehet! Bármiről. Bárkinek. Bármennyit.

Írni nehéz. Erre a nagy felismerésre abban a pillanatban jöttem rá, amikor elkapott a hév és tényleg írni kezdtem. Nehéz, mert kitárulkozni, gyengeségeket bevallani, megélt érzéseket megfogalmazni még megannyi év távlatából sem gyerekjáték. Őszintén írni majdnem lehetetlen. Olyan fokú lelki lemeztelenítést kíván, amire csak ritkán, kevesek képesek. És mint a sztriptízben, itt is igaz, hogy a mérsékletesség, a sejtetés többről mesél, figyelemfelkeltőbb, mint a teljes kitárulkozás.

Írni azért is nehéz, mert az írás iránti vágyakozás még messze nem jelenti azt, hogy az önjelölt író valóban élvezetesen, követhetően, mások számára érdekfeszítően tudja megfogalmazni a gondolatait. Márpedig az írás akkor az igazi, ha olvasója is akad. És olvasót találni nem egyszerű feladat. Mennyire akarom kiadni magamat, a gondolataimat, az érzéseimet? Ki mindenkihez akarok szólni? Mit akarok elérni az írásommal? Szórakoztatni, elgondolkodtatni, vitatkozni, ne adj isten, tanítani?

Az első szűrő saját magam vagyok. Én döntöm el, miről írok, hogyan fogalmazok, mennyire nyílok meg, kinek mesélek. Eltökélem, hogy bírom a kritikát, aztán megsértődöm, ha tényleg megkapom. Hogyan reagálok? Tanulok belőle? Átírom, átfogalmazom? Hagyom, hogy az én történetem végül másé legyen, csak azért, mert az útmutatásait követve lemondtam az eredeti elképzeléseimről? Vagy makacsul kitartok és elkövetem a magam hibáit? Ha az írásom nemcsak rólam szól, hanem élő, hús-vér emberekről, figyelembe veszem-e, vehetem-e érzékenységüket? Hagyhatom-e, hagynom kell-e, hogy az ő szemükkel is láttassék a történet vagy ragaszkodom a saját szemszögemhez? Jogom van-e másvalakiről írni egyáltalán?

Írni nehéz. Akkor is, ha a fióknak írok, ha tudom, hogy rajtam kívül soha senki nem fogja olvasni azokat a sorokat. Talán akkor a legnehezebb, hiszen tulajdonképpen meg akarom mutatni. És eldönteni azt, hogy mégsem teszem, az egyik legnehezebb döntés. Mert nincs visszajelzés. Amennyire az írás egyfajta magamutogatási kényszer, erre a visszajelzés szinte létszükséglet. Amit vagy ki mer mondani az ember, vagy titkol, de mindenképpen igaz. Hitegetheti magát az ember, hogy az a lényeg, hogy kiírom magamból a gondolataimat. Nem, nem az a lényeg. Nagyon fontos, majdnem a legfontosabb, de közben mégsem az. Mert miért fogalmazom meg? Miért rendezem többé-kevésbé összefüggő sorokba?  Hogy választ kapjak az engem izgató kérdésekre. Amiket valószínűleg kijelentő mondatban fogalmazok meg, miközben várom rájuk a választ. A visszajelzést.

Írni nehéz. Mert soha nem tudhatod, miért kezdesz írni. Mi az a történet, ki az a személy, ami, aki írásra késztet, megihlet, a kezedbe nyomja a tollat és a papírt, vagy újabban a számítógép billentyűzetét. Aki a végén megnyomja az Enter vagy Delete gombot. 

Aki enged a belső késztetésnek és írni kezd, előbb-utóbb megtapasztalja azt az érzést, amikor döntenie kell, a megszületett sorok mentésre vagy törlésre kerüljenek. Nehéz döntés, majdnem olyan nehéz, mint maga az írás. Később esetleg nagyon nehéz szembesülni ennek a döntésnek a következményeivel. Pusztán a leírt szöveg másnapi újraértelmezésével. Mindig is tetszett az a megfogalmazás, ahogyan egyesek a blogjuk elején félreérthetetlenül közlik az olvasókkal, hogy mindaz, amit ott olvashatnak a pillanatnyi hangulatuk szerint született. Mert az írás – többnyire – valóban ilyen, a pillanat megörökítése, egy álom, egy gondolat kimerevítése.

Írni nehéz. Mert nem lehet az írást erőltetni. Az erőlködéssel megszült sorok biztos temetője a Delete gomb.  És ha mégsem, akkor ezek az írások azok, amelyek biztosan a fiók mélyén végzik, soha rá nem kattintva a megnyitásukra. Mert érződik rajtuk az erőlködés izzadtságszaga. És ha ezt már írójuk is érzi, akkor jobb is, ha szemérmesen megbújnak a feledés jótékony homályában. 

Néha még születésük előtt elvetélnek gondolatok, történetek. A spontán vetélés is fájdalmas, amikor az író fejében megszületik az ötlet, néha még el is indul a történet, aztán valahogy az írás fizikai akadálya miatt, mire a helyzet alkalmassá válik a megörökítésükre, elfelejtődik a lényeg. Kevés bosszantóbb dolog van. De az előre megfontolt szándékkal megindított vetélések a legfájdalmasabbak. Amikor érzed, tudod, hogy ennek a néhány sornak rendeltetése, helye lenne a világban, a Te világodban, de tudod azt is, hogy mások világában nincs helye. Ezért –megakadályozandó az összetűzéseket, konfrontációt – későbbi csodában bízva, fiókod mélyére száműzöd rejtjelezve, vagy a végzetes Del gombot választod, mert majdan emlékezni sem akarsz a csalódottságra, a keserűségre, ami a felette való bábáskodást kísérte. 

A legeslegrosszabb pedig, amikor önmagadban csalódsz, mert képtelen vagy saját gondolataid úgy megfogalmazni, hogy azokra papírra vetve is ráismerj. Amikor nem érzed megszületése felett az örömöt, a teljességet, a kielégítettséget. Amikor hiányérzet marad benned az utolsó pont leütése után. De már nincs több gondolatod, nincs több mondanivalód a témában. Amikor tudod, de nem érzed, hogy valóban ott a vége. Amikor csak azzal tudsz vigasztalódni, hogy Írni nehéz.

Olvasgatunk...

Nem titok, cseppet ráfókuszáltam Velencére... ez időnként előjön nálam, mint másnál a herpesz. Mondjuk, sajnos néha az is kitört rajtam, de azt közel sem élvezem annyira, mint Velencéről olvasgatni.

Szóval, ... hogy ne múljék el nap anélkül, hogy valami könyvet ne rendelnék (hogy törném el a kezét, aki kitalálta a netes rendelést, meg az antikváriumokat... na, jó, ez utóbbiakat talán mégsem), egy ideje már kerülgettem Donna Leon könyveit. Krimik... a jó öreg Agatha felülmúlhatatlan ebben a témában, mert Dan Brown azért valami más tészta, szóval ideig sikerült ellenállnom. Csak azt értem el vele, hogy most, ha esetleg első olvasatra beleszeretnék a szerző írásaiba, akkor jócskán lesz mit pótolnom.
Na, szóval... Leon könyvei mind Velencében játszódnak és állítólag a gyilkosság körülményeinek felderítésén túl meglehetősen jó helyszínrajzot is nyer az olvasó, meg egy kis hangulatmorzsát, éppen csak annyit, hogy folyamatosan élvezze, hogy Velencének egy általa nem ismert világát is meglesheti. Ma úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt neki!
Csendben bevallom, hogy rögtön három könyvvel adtam meg ezt az esélyt, ami elsőre talán túlzásnak tűnhet, de akkor már azt is elárulom, hogy antikvár példányokról van szó, tehát hárman teszik ki egynek az árát. Így meg a hülyének is megéri, hát még nekem, nem igaz?

Na, szóval
Cián Velencében
Halál idegenben és
Végzetes áradás... kíváncsian várom, mire jutunk egymással...

Itt meg egy írás a szerzőről, ha érdekel valakit:

http://katherines-bookstore.blogspot.hu/2013/09/vita-velence-felett-donna-leon.html