HALAK: Joggal várták már júliust a Halak
szülöttek. Nem kizárt, hogy ez lesz a legszebb hónap egész évben. 165
éve nem volt olyan bolygó-háromszög az égen, ami ebben a hónapban. Ennek
a háromszögnek az egyik csúcsán a Halak jelében álló Neptunusz van.
Szóval saját bőrükön tapasztalhatják meg, hogy milyen kegyes lehet a
Sors. Nem kell mást tenniük, mint hallgatniuk a megérzéseikre, és akkor
tuti, hogy mindig jó időben jó helyen lesznek. Egyedül gyermekvállalás
kérdésében kell megfontoltnak lenniük…
Nos, ez utóbbit egészen biztosan megfogadom :)
2013. jún. 30.
2013. jún. 13.
Hirtelen felindulásból... *frissítve
Egy pillanatkép az esthez hasonló első filmből, minden további magyarázat helyett... és ez 43 mp, nem két óra... lehet elképzelni...
http://youtu.be/0hYnUlARKwQ
A cím lehetett volna az is, Egy este Vancsó Zoltán Álomvölgyében...
Vancsó Zoltán fotós neve nem lehet ismeretlen most már előttetek sem, mert néhány héttel ezelőtt pár sorban megemlékeztem az élményről, amit a kísérletező kiállítása jelentett.
A mai előadásról viszont valami egészen más jutott eszembe, jelesül az Álmosvölgy legendája, de most ez nem is érdekes. Nem néztem az órát, rémlik, hogy nem kezdték pontosan, kifelé jövet pedig megint nem vetettem a szemem a kis időmérőre, de a jó másfél órával biztosan nem lövök nagyon mellé, ennél csak hosszabb lehetett, és sokkal hosszabbnak tűnt.
Idézhetném most a tájékoztatóban elvontan, akarom mondani hozzáértően megfogalmazott sorokat, miszerint az Álomvölgy képkoncert fotói egyfajta helyreállítási kísérletként értelmezhetőek. A természetnek, az ember eredendő, evilági otthonának szívét keresik. ... Na, ez nekem nem jött le... Nyilván én vagyok a hibás, nem értek a magas művészetekhez, viszont szeretem a jó fotókat. Nem kell, hogy a valóságot adják vissza, legalábbis nem a hagyományos "szájbarágós" módon, de a ma este...
A képsorozathoz felhasznált zene, amit a Bajdázó zenekar tagjai voltak kedvesek prezentálni, nekem leginkább a pszichedelikus projektek kísérő zenéjeként rémlett... nyilván ebben sincs igazam, mert a patakcsobogás, madárcsicsergés, szélzúgás - mint természetben rögzített hangok - révén mégis valami több lett. Ahogy Alessia a fülembe súgta, amikor valami dallamot csempésznek bele, még tetszik is, de monotonitása a képi világgal karöltve csak arra jó, hogy többször önerővel rángassam vissza magam az álom határáról, a magam álomvölgyéből.
Győrffy Ákosról már megint az én tudatlanságom bizonyítékaként még nem hallottam... költő ő, de most prózában nyilvánult meg, szégyellem, de az első alkalomtól az utolsóig úgy éreztem, mineeeek??? Ha legalább Vancsó beszélt volna a maga útkereséséről, mint néhány hete... az a maga elvontságában is érthető és izgalmasan érdekes volt. Ez inkább művi, túl steril, túl művészieskedő. Nyilván én nem forgok olyan körökben, ahol az emberek ebben a stílusban is fél szavakból megértik egymást, de könyörgöm, ez a nagyközönségnek készült projekt volt! Időnkénti felolvasásai csak azért nem voltak zavaróak, mert ilyenkor sikerült igazán visszabillennem arról a bizonyos álomhatárról. Próbáltam én értelmezni a hallottakat, de vesszek meg, ha sikerült. És ezzel nem voltam egyedül...
Mert alig telt el egy óra, vagy talán még az sem, és a nézők feladták, szép lassan, de egyre többen kióvakodtak a teremből. Én persze vagyok az a mazochista alkat, aki ha már belekezdett, a végére akar járni, hogy hova fut ki a koncepció, bár sejtettem, hogy a végkifejlettől sem leszek sokkal boldogabb.
És végül magáról az est névadójáról, Vancsó Zoltán képeiről. Ahogy már az első alkalommal is írtam, a képei engem nem igazán fogtak meg, de ez egyéni ízlés kérdése. A vicc az, hogy ma este egészen biztosan lett volna néhány képe, ami tetszik. Ha... láttam volna őket... de valami olyan technikával dolgozott, gyaníthatóan utólag és nem a felvételek során, amik már-már olyannyira áttetszővé, ködszerűvé, elmosódottá tették a képeket, hogy csak itt-ott sejthettük, valójában mit is ábrázolhatott. A horhos projekt elnevezés persze sejteti a témát, dombok közt futó völgyeket képzeltem a vászonra és kicsit olyan érzésem volt, hogy egy festő munkáit csodálom. Ha ebből az aspektusból néztem volna, akkor igenis jó kis festmények sorjáztak a filmen, de ezek fotók voltak, amelyekről én megint nem tudtam meg semmit, azon túl, hogy a művész nemcsak a kamerát, de a modern kor vívmányait, a photoshopot és a slideshow-szerkesztőt is mesterien kezeli. Nem állítom. Gondolom. Ha nem így van, meaculpa etc. De ezt az érzést keltette, és ezért nem tudtam sehova tenni magamban az estét.
Hogy értsétek, miért fárasztott le a végtelenségig a majd két órás műsor, álljon itt gyenge példaként két kis videó. Ugyanazok a képek eredetiben és elmosódottan. Utóbbit két órán keresztül skubizni kínzás. (Ráadásul a rendelkezésemre álló egyszerű kis programmal messze nem tudtam úgy eltorzítani a képeket, mint ahogy a profik csinálják. Apró megjegyzés, annyira belassítani sem tudtam, mert egy-egy kép kb. 30 mp alatt úszott át a másikba.) Amikor végig olyan érzésed van, hogy otthon felejtetted a szemüveged és csak azért nem látod a vásznon futó cselekményt. Idegesítő. Holott az alkotók szándékai szerint az élménynek engem hozzá kellett volna segítenie ahhoz, hogy az este végére megnyíljon az az ösvény, mely engem, a nézőt és hallgatót önnön belső tájaim feltérképezésében is segíthet. Mit mondjak, eltévedtem...
http://youtu.be/0hYnUlARKwQ
A cím lehetett volna az is, Egy este Vancsó Zoltán Álomvölgyében...
Vancsó Zoltán fotós neve nem lehet ismeretlen most már előttetek sem, mert néhány héttel ezelőtt pár sorban megemlékeztem az élményről, amit a kísérletező kiállítása jelentett.
A mai előadásról viszont valami egészen más jutott eszembe, jelesül az Álmosvölgy legendája, de most ez nem is érdekes. Nem néztem az órát, rémlik, hogy nem kezdték pontosan, kifelé jövet pedig megint nem vetettem a szemem a kis időmérőre, de a jó másfél órával biztosan nem lövök nagyon mellé, ennél csak hosszabb lehetett, és sokkal hosszabbnak tűnt.
Idézhetném most a tájékoztatóban elvontan, akarom mondani hozzáértően megfogalmazott sorokat, miszerint az Álomvölgy képkoncert fotói egyfajta helyreállítási kísérletként értelmezhetőek. A természetnek, az ember eredendő, evilági otthonának szívét keresik. ... Na, ez nekem nem jött le... Nyilván én vagyok a hibás, nem értek a magas művészetekhez, viszont szeretem a jó fotókat. Nem kell, hogy a valóságot adják vissza, legalábbis nem a hagyományos "szájbarágós" módon, de a ma este...
A képsorozathoz felhasznált zene, amit a Bajdázó zenekar tagjai voltak kedvesek prezentálni, nekem leginkább a pszichedelikus projektek kísérő zenéjeként rémlett... nyilván ebben sincs igazam, mert a patakcsobogás, madárcsicsergés, szélzúgás - mint természetben rögzített hangok - révén mégis valami több lett. Ahogy Alessia a fülembe súgta, amikor valami dallamot csempésznek bele, még tetszik is, de monotonitása a képi világgal karöltve csak arra jó, hogy többször önerővel rángassam vissza magam az álom határáról, a magam álomvölgyéből.
Győrffy Ákosról már megint az én tudatlanságom bizonyítékaként még nem hallottam... költő ő, de most prózában nyilvánult meg, szégyellem, de az első alkalomtól az utolsóig úgy éreztem, mineeeek??? Ha legalább Vancsó beszélt volna a maga útkereséséről, mint néhány hete... az a maga elvontságában is érthető és izgalmasan érdekes volt. Ez inkább művi, túl steril, túl művészieskedő. Nyilván én nem forgok olyan körökben, ahol az emberek ebben a stílusban is fél szavakból megértik egymást, de könyörgöm, ez a nagyközönségnek készült projekt volt! Időnkénti felolvasásai csak azért nem voltak zavaróak, mert ilyenkor sikerült igazán visszabillennem arról a bizonyos álomhatárról. Próbáltam én értelmezni a hallottakat, de vesszek meg, ha sikerült. És ezzel nem voltam egyedül...
Mert alig telt el egy óra, vagy talán még az sem, és a nézők feladták, szép lassan, de egyre többen kióvakodtak a teremből. Én persze vagyok az a mazochista alkat, aki ha már belekezdett, a végére akar járni, hogy hova fut ki a koncepció, bár sejtettem, hogy a végkifejlettől sem leszek sokkal boldogabb.
És végül magáról az est névadójáról, Vancsó Zoltán képeiről. Ahogy már az első alkalommal is írtam, a képei engem nem igazán fogtak meg, de ez egyéni ízlés kérdése. A vicc az, hogy ma este egészen biztosan lett volna néhány képe, ami tetszik. Ha... láttam volna őket... de valami olyan technikával dolgozott, gyaníthatóan utólag és nem a felvételek során, amik már-már olyannyira áttetszővé, ködszerűvé, elmosódottá tették a képeket, hogy csak itt-ott sejthettük, valójában mit is ábrázolhatott. A horhos projekt elnevezés persze sejteti a témát, dombok közt futó völgyeket képzeltem a vászonra és kicsit olyan érzésem volt, hogy egy festő munkáit csodálom. Ha ebből az aspektusból néztem volna, akkor igenis jó kis festmények sorjáztak a filmen, de ezek fotók voltak, amelyekről én megint nem tudtam meg semmit, azon túl, hogy a művész nemcsak a kamerát, de a modern kor vívmányait, a photoshopot és a slideshow-szerkesztőt is mesterien kezeli. Nem állítom. Gondolom. Ha nem így van, meaculpa etc. De ezt az érzést keltette, és ezért nem tudtam sehova tenni magamban az estét.
Hogy értsétek, miért fárasztott le a végtelenségig a majd két órás műsor, álljon itt gyenge példaként két kis videó. Ugyanazok a képek eredetiben és elmosódottan. Utóbbit két órán keresztül skubizni kínzás. (Ráadásul a rendelkezésemre álló egyszerű kis programmal messze nem tudtam úgy eltorzítani a képeket, mint ahogy a profik csinálják. Apró megjegyzés, annyira belassítani sem tudtam, mert egy-egy kép kb. 30 mp alatt úszott át a másikba.) Amikor végig olyan érzésed van, hogy otthon felejtetted a szemüveged és csak azért nem látod a vásznon futó cselekményt. Idegesítő. Holott az alkotók szándékai szerint az élménynek engem hozzá kellett volna segítenie ahhoz, hogy az este végére megnyíljon az az ösvény, mely engem, a nézőt és hallgatót önnön belső tájaim feltérképezésében is segíthet. Mit mondjak, eltévedtem...
2013. máj. 26.
Apróság.... mégis...
Hogy az elején kezdjem, Colin eltörte az egyik ujjacskáját. Most nem kezdenék anatómiai taglalásába a kutyalábnak, de legyen elég a tény, hogy az a bizonyos ujjacska most dagadt és fáj, és erősen kímélni kéne. De hát ezt egy ebbel, egy labdaőrült ebbel, nehéz megbeszélni, így nagy cselesen a gazdája kitalálta, hogy kap egy kis cipellőt, amitől kénytelen lesz visszavenni az iramból és kellőképpen elbizonytalanítja ahhoz, hogy ne akarjon rohangálni, ugrani, mászni etc, amely műveleteket a törött ujjal egyébként vígan végrehajt, csak éppen most nem használ az ügynek.
Cipőt megvettük, Colin pedig igazán rendes ebként nem cirkuszolt, amiért ilyen idétlenségekkel zaklatjuk még mi is, mintha nem lenne amúgy is elég baja. Napok óta téblábolunk a kis papucscipőben, ami ma reggel kellően koszos lett ahhoz, hogy kirakjuk az erkélyre száradni. Esti sétához azonban újra elő akartuk venni és láss csodát, a kis cipő eltűnt. Mivel a bot, amire akasztottuk, hogy a levegő szabadon átjárhassa, az erkély alatt hevert, talán jogos volt a feltételezés, hogy a cipőcske is ott hever mellette. Ám nem. Sem ott, sem máshol.
Minden rosszindulat nélkül megvan a feltételezés is, hogy hova tűnt, de bízom benne, hogy az illetőben lesz kivételesen annyi jóindulat, hogy néhány nap múlva odarakja az ajtónk elé. Mert ma reggel ő is látta, hogy annak a kicsi, de ezzel arányosan drága kis vacaknak szerepe van, még ha csak annyi is, hogy egy kutya fájdalmát csökkentse. Amivel ő valószínűleg nem ért egyet, de hát csak emberből van ő is...
Cipőt megvettük, Colin pedig igazán rendes ebként nem cirkuszolt, amiért ilyen idétlenségekkel zaklatjuk még mi is, mintha nem lenne amúgy is elég baja. Napok óta téblábolunk a kis papucscipőben, ami ma reggel kellően koszos lett ahhoz, hogy kirakjuk az erkélyre száradni. Esti sétához azonban újra elő akartuk venni és láss csodát, a kis cipő eltűnt. Mivel a bot, amire akasztottuk, hogy a levegő szabadon átjárhassa, az erkély alatt hevert, talán jogos volt a feltételezés, hogy a cipőcske is ott hever mellette. Ám nem. Sem ott, sem máshol.
2013. máj. 19.
Vasárnapi keserűs...
Vasárnap hajnali fél hat... valamelyik házból, egy elég sűrűn beépített részből hangos dübörgés hallatszik, a környék lakói több száz méteres körzetben is jól hallhatják a tücc-tücc mindent beborító ritmusát, elképzelni sem tudom, milyen lehetett a közvetlen szomszédnak az éjszakája. Mindenesetre a yardot nem hívta, ez nyilvánvaló. Pedig ez alkalommal talán mindenkinek jobb lett volna.
Ugyanis a hanghoz, vagy éppenséggel onnan a tó felé vezető utcán hihetetlen szeméthalom. Kukák, fűgyűjtő zsákok kiborogatva. Aztán a tőpartra érve az újabb döbbenet. Két vízbe bevezető lépcső is felborítva, a szabadstrand kukái vagy száz méteren szintén és ami betetőzi a látványt, a húsz centis csavarokkal rögzített, de most égnek álló lábakkal segítségért kiáltó pad, amely most tavaszra lett felújítva.
Valakik nagyon erősnek érezték magukat az éjszakában. És ami az egészben a legrosszabbul esik, hogy amíg az én közegészségügyet veszélyeztető kutyám a teniszlabdáért tempózik a vízben, addig a partra éppen letelepedő pecásoknak, akik máris marokszám szórják meg kenyérrel, kukoricával, egyebekkel az eddig kristálytiszta vizet, csak a szerencsétlen eb szúrja a szemét, minden más mellett szó nélkül mennek el.
Igen, tudom, hogy léteznek rám/ránk vonatkozó tiltások, (amik egyébként erősen megkérdőjelezhetőek a józan ész alapján), de talán e hajnali órán én kevesebb kárt tettem a természetben és az épített környezetünkben, mint azok, akik feldúlták egy közösség életterét, amíg a koszos kutyám az igazak álmát aludta az ágyamon.
Szép napot mindenkinek! Béke!
Ugyanis a hanghoz, vagy éppenséggel onnan a tó felé vezető utcán hihetetlen szeméthalom. Kukák, fűgyűjtő zsákok kiborogatva. Aztán a tőpartra érve az újabb döbbenet. Két vízbe bevezető lépcső is felborítva, a szabadstrand kukái vagy száz méteren szintén és ami betetőzi a látványt, a húsz centis csavarokkal rögzített, de most égnek álló lábakkal segítségért kiáltó pad, amely most tavaszra lett felújítva.
Valakik nagyon erősnek érezték magukat az éjszakában. És ami az egészben a legrosszabbul esik, hogy amíg az én közegészségügyet veszélyeztető kutyám a teniszlabdáért tempózik a vízben, addig a partra éppen letelepedő pecásoknak, akik máris marokszám szórják meg kenyérrel, kukoricával, egyebekkel az eddig kristálytiszta vizet, csak a szerencsétlen eb szúrja a szemét, minden más mellett szó nélkül mennek el.
Igen, tudom, hogy léteznek rám/ránk vonatkozó tiltások, (amik egyébként erősen megkérdőjelezhetőek a józan ész alapján), de talán e hajnali órán én kevesebb kárt tettem a természetben és az épített környezetünkben, mint azok, akik feldúlták egy közösség életterét, amíg a koszos kutyám az igazak álmát aludta az ágyamon.
Szép napot mindenkinek! Béke!
2013. máj. 16.
Elmúlt a vészhelyzet :)
Amiben nem is bíztam, a lehetetlen, a csoda bekövetkezett, a lassukeringo blogot visszaállították, úgyhogy nem is zavargok itt tovább a témával, pusza mindenkinek! :)
2013. máj. 15.
Kölcsön-blog és egyéb bajok...
Bocs, azoktól, akiket nem érdekel, de volt nekem egy másik blogom, ahol írtam ezt-azt, és ma sikerült egyetlen laza mozdulattal két év munkáját taccsra vágni. Nem is ezt sajnálom annyira, mert az anyagok megvannak és vissza tudnám pótolni az újonnan nyitott blogba, de akik odajártak a www.lassukeringo.blogspot.com-ra naponta és várták a friss részeket, azok holnaptól csalódottak lesznek és ez bánt, tényleg nagyon bánt.
Némelyikük talán elnézett ide is, és miatta, miattuk írom ezeket a sorokat.
Nagyon sajnálom, ami történt és azon vagyok, hogy a probléma megoldódjon, de ez legkorábban is csak néhány nap múlva derül ki. Ha a letiltás visszavonásra kerül és a blogot, illetve a hozzá tartozó mail-t visszakapom, akkor egy baromi nagy sóhajtás és levegőbe öklözés után folytatom ott az írást és itt most megesküszöm, hogy nem piszkálok bele olyasmibe, aminek a következményeivel nem vagyok száz százalékosan tisztában. De ha nem állítják vissza... nos, akkor egy új blogot fogok csinálni és annak az elérhetőségét itt is közreadom.
Ha valaki nem akar a bizonytalanra várni, adjon mail-elérhetőséget és elküldöm neki az aktuális fejezetet addig is.
... és most megyek és kicsit beleverdesem a fejem a fürdőszoba csempébe... mert én megérdemlem...
Némelyikük talán elnézett ide is, és miatta, miattuk írom ezeket a sorokat.
Nagyon sajnálom, ami történt és azon vagyok, hogy a probléma megoldódjon, de ez legkorábban is csak néhány nap múlva derül ki. Ha a letiltás visszavonásra kerül és a blogot, illetve a hozzá tartozó mail-t visszakapom, akkor egy baromi nagy sóhajtás és levegőbe öklözés után folytatom ott az írást és itt most megesküszöm, hogy nem piszkálok bele olyasmibe, aminek a következményeivel nem vagyok száz százalékosan tisztában. De ha nem állítják vissza... nos, akkor egy új blogot fogok csinálni és annak az elérhetőségét itt is közreadom.
Ha valaki nem akar a bizonytalanra várni, adjon mail-elérhetőséget és elküldöm neki az aktuális fejezetet addig is.
... és most megyek és kicsit beleverdesem a fejem a fürdőszoba csempébe... mert én megérdemlem...
2013. máj. 9.
Belső muszájból újabb bejegyzés a nagy hallgatásban XD
Alessiában az (is) a jó, hogy mindig meg tud lepni valami
ötlettel, hogy hova menjünk okosodni. Ilyen volt Varga Lóránt caminós estje, de
ilyen volt tegnap Vancsó Zoltán fotós estje is. Még sosem hallottam róla, ami
egyrészt nyilván engem minősít, ...vagy mégsem, mert hát nem is kell nekem
mindenkit ismerni.
Szeretem nyomogatni a kis automata fényképezőgépem
gombocskáját, nagyképűen fotózásnak is
hívom, holott tisztában vagyok vele, hogy nem véletlenül nem az én „kiállításomra”
igyekeztünk tegnap, de egy szó mint száz, szeretem a fotókat. Szeretem a múlt
kis megőrzött pillanatait, életünk filmjének kimerevített kis kockáit, amik
szinte kivétel nélkül szép emlékeket idéznek fel bennem.
De szeretem mások
képeit is, akik néha egészen komoly, hol megható, hol elgondolkodtató, hol
megrázó pillanatokat őriznek meg a jövőnek.
Szeretem, ha valaki szinte megszemélyesíti a képeit, amikor
látva egy fotót, azt mondhatom például, ez olyan Alessiás (bocs) . Vancsó
Zoltán képei mások... nyilván ezekre is mondhatnám, hogy olyan Vancsós képek.
Vancsó Zoltán ritka szimpatikus fotós... úgy beszél a munkájáról, a meglepően hosszú múltra visszatekintő munkásságáról, mint egy kedves időtöltésről, kicsit szégyenlősen, lazán anekdotázva, lelőhetetlenül mesélve róla, hogy ő tulajdonképpen nem is szeret beszélni a fotózásról, ő csinálni szereti. Mindennél jobban. És a kedves közvetlenséggel előadott szavaknak hiszel, ahogy ma divatos fogalmazni, hiteles az egész fickó. Hálás vagy neki, amikor a nézőtéren ülők arcába mondja, amit mindig is sejtettek, hogy egy kép nem feltétlenül a technikától, a drága masinától jó és kel önálló életre, hanem attól, hogy én, te, ő... megláttuk benne a megmutatnivaló történetet. Na végre! Sehol egy nagyképű, én vagyok a művész, ti meg csak a kis műkedvelők - manír!
Vancsó Zoltán ritka szimpatikus fotós... úgy beszél a munkájáról, a meglepően hosszú múltra visszatekintő munkásságáról, mint egy kedves időtöltésről, kicsit szégyenlősen, lazán anekdotázva, lelőhetetlenül mesélve róla, hogy ő tulajdonképpen nem is szeret beszélni a fotózásról, ő csinálni szereti. Mindennél jobban. És a kedves közvetlenséggel előadott szavaknak hiszel, ahogy ma divatos fogalmazni, hiteles az egész fickó. Hálás vagy neki, amikor a nézőtéren ülők arcába mondja, amit mindig is sejtettek, hogy egy kép nem feltétlenül a technikától, a drága masinától jó és kel önálló életre, hanem attól, hogy én, te, ő... megláttuk benne a megmutatnivaló történetet. Na végre! Sehol egy nagyképű, én vagyok a művész, ti meg csak a kis műkedvelők - manír!
Már eleve a fekete-fehérhez való viszonya érdekes. Én is szeretek sok képet
fekete-fehérben, de a világ számomra mégis színes. Ahogy ő látja, úgy én nem,
vagy csak nagyon ritkán. Amit ő lát meg benne, afölött én valószínűleg elsiklom,
de hát végül is ez nem baj, nem láthatjuk ugyanazzal a szemm el a
környezetünket, hiszen mi magunk is különbözőek vagyunk. És valószínűleg unalmas
is lenne.
Az előadásban volt egy nagyon érdekes rész, ahol ugyanazon a helyen
más fotósoktól készült képeket mutatott egymás mellett a saját képeivel.
Ugyanazt látták mások, máskor, mégis kísértetiesen hasonlóan. Igen, ilyen is
van. Biztosan. De ha lenne rá lehetőségem, hogy én is odaálljak abba a
szemszögbe, szerintem egészen más látnék. És ezt itt minden nagyképűség nélkül
mondom. Ez tény. Mert számomra mást mutat meg magából a világ.
Müller Péter azt írta Vancsó képeiről, hogy meditációs objektumok. Békét teremtenek a
szívünkben. Tulajdonképpen tökéletes
megfogalmazása az estének. Persze, ehhez hozzájárult a slide-show-szerű
feldolgozás, ami már önmagában is újszerű, megkapó volt. A képek talán nem is
keltek volna ennyire életre a falra feltéve, bekeretezve, kis méretben. Nem,
ehhez ez a tér, ez a nagyítás és főként ezek a zenék kellettek. Ahol békésen
megfért egymás mellett Mahler és Pat Metheny.
Álljon itt néhány link, ahol a Youtube-nak hála, némi
ízelítőt kaphattok az este hangulatából (bár, nem ott készült felvételek, de a
képek egy jelentős része ott is szerepelt)
Ne hagyjátok ki a linkek átnézését, mert rövidek, de igazi élmény mindegyik!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)