Hát, a Szilveszter az olyan volt, amilyen. Mi sosem bulizunk. Valamikor a történelem előtti időkben, amikor még nem voltak gyerekek, akkor persze igen, sőt még gyerekekkel is voltunk barátoknál, egyszer a Fonográf klubban is (persze, nem volt hivatalos buli, csak használhattuk a helyet, mert senki nem szervezkedett oda), egyszer meg Szlovákiában nyakig hóban (és a szálláson nyakig döglött legyekben a két ablak között), és még az is előfordult, hogy nálunk ért egy nagyobb társaságot az újév, de aztán rendes kutyás család lettünk, akik otthon szittelték a rettegő Morganjukat. Na, azóta mindig otthon, csendben, nyugiban, kutyával, kutyákkal (pedig az utóbbi eresztés már nem félt a durrogtatástól, de talán éppen a jelenlétünk adta nekik a bátorságot).
Ahogy telnek az évek és fogyatkozik a család, egyre csendesebbek ezek a napok. Ha az időjárás engedi, akkor délelőtt még kirándulunk a kutyával, aztán az újév első délelőttjén megint, máskor csak itt a környéken tekergünk. Főzőcskézek (de minek, hiszen már tényleg csak csipegetünk), délután iszogatunk is, mert tudjuk, hogy az éjféli pezsgődurrantás nem biztos, hogy ébren talál minket. Beszélünk a gyerekekkel telefonon, az idén például azért is koccintottunk már délután a képernyő előtt, mert náluk már visszaszámoltak és robbantak a tűzijátékok. Amikor ők már az idén csobbantak a tengerben, mi még csak éppen ébredeztünk. Az idei volt az első, amikor a januártól iskolás nagyobbik unokám is fent maradt éjfélig, megnézte a tűzijátékot a tv -ben és végére már békésen szuszogott. 😅A húga egy órával korábban kidőlt. A nagyobbik fiammal is sikerült majd egy órát beszélgetnünk, bár ő azonos időzónában él, de azért az év utolsó napján ez nagy ajándék volt tőle.
Anyukám délután négykor ledőlt egy kicsit. Amikor öt felé ébresztgettem, nem volt hajlandó felkelni, sem enni, így aztán kicsit szorongva vártam a másnap reggelt. Végül fél kilenckor hajlandó volt felkelni és megreggelizni. A férjem megpróbált velem szolidarítani, néztük, vagy inkább csak hallgattuk a Comedy centrál megszűnés előtti utolsó műsorait, a stand uposok unalomig ismert poénjait, aztán ő elment lefeküdni, a kutya spurizott utána, én meg átkapcsoltam a Netflixre, befejezni egy kissé nyomasztó spanyol krimi sorozatot. Tizenegykor azonban én is bedőltem az ágyba, és hiába rendeztek itt a környéken sokan nagy durrogtatást, mi békésen összebújva aludtunk a szőrös családtaggal.
Újév első napja "remekül" kezdődött. Hétkor araszolok ki a kapun a kutyával, idős hölgy áll az úttest közepén és kérdi: Hány tulajdonos van ebben a házban? Első gondolatom az volt, hogy mégis mi a frász köze van hozzá, de végül kiböktem, hogy négy. Azt már nem fűztem hozzá, hogy egy cég, egy nyolcvanlusszos hölgy, mi meg az alattunk lakók, akik még úgy-ahogy hadra foghatóak vagyunk, mert előttem már felsejtett, hogy mire fel az érdeklődés. Nem is csalódtam. Ő hallotta a tv-ben, hogy a háztulajdonosok kötelessége az utcát letakarítani a hóesés után. Ez így van, én is tudom, de azért próbáltam rámutatni neki, hogy január elseje van, reggel 7 óra, lásd, rajtunk kívül senki nem jár még az utcán, várjuk meg, amíg páran felébrednek, aztán lesz járdatakarítás is. Jó, ő nem azért szólt, csak ez ííígy nem maradhat, mutatott erélyesen a jó harminc méternyi járdaszakaszra, amire a havat a Kongresszusi központban tartott szilveszteri buli közönsége alaposan letaposta, miközben este az autóikkal elárasztották a környéket. Ezek után kicsit keserű szájízzel ballagtunk ki a kutyával a parkba, aztán ott legalább az ő öröme feledtette velem a beszólást. Mindenesetre a hazatérést úgy időzítettem, hogy még bírja a hóban azt az időt is, amíg én a járdát lekotrom. Nem volt könnyű meló, éreztem és tudtam, hogy megbosszulja majd magát az erőlködés, pedig egy párszor próbáltam a kerítésnél egyengetni a derekamat.
Utána csendben eltelt a nap, elkészült a lencse (és nagyon jól sikerült!), meghallgattuk a rádiókabaré második részét. Nem azért, de ilyen gyenge már régen volt. Anyu megnézhette a sorozatait, aztán megint enni kellett és én még lementem a kutyával a kertbe. Ahogy ott téblábolunk, érkezik a szomszéd, hogy szerinte a kettőnk közti kerítés le fog dőlni, ha nem vesszük le róla azt a zöld anyagot, amit éppen azért raktunk fel, hogy a kocsik beállóhelyének építése közben keletkező port megfogja, a látványt takarja (nem mintha az elkészült mű sokkal jobban mutatna, de ez csak az én véleményem, utálom még nézni is). Mert a minap is milyen szél volt és ha abba az anyagba belekapaszkodik, akkor az egész támfal odaomlik hozzájuk. Oké, kellett a kioktatása, mint egy falat kenyér, végül mikor cseszegessék az embert, ha nem már az újév első napján. Ráadásul közöm nem sok ahhoz a nyavalyás anyaghoz, mint ahogy a kocsibeállókhoz sem, de ezt ő nem tudhatja. Azt hogy ez az anyag rondán is lett felrakva, én is látom, de aki felrakta, az láthatóan elégedett volt vele, én meg nem konfrontálódom senkivel, annyit nem ér az egész. Mégis engem talál meg mindenki. Az csak hab a tortán, hogy ő maga is rakott fel hasonló zöld anyagot a kocsija melletti kerítésrészre, azt elismerem, hogy sokkal takarosabban, hogy a fűnyíráskor áthulló füvet megfogja. Na, mindegy, szóltam az alattunk lakónak, ez az ő projektje.
Szóval, az évkezdet megint nem sikerült túl jól, de már nem is akarok belegondolni, hogy mi jöhet még folytatásként. Most hosszú hétvége van, hó is van, ebből még valami jó is kisülhet. Jövő héten meg jönnek a barátaink, a barátnőmmel színházba is megyek, utána szerintem vad tavaszváró hangulatba kerülök majd, szóval már jár az agyam, mit és hogyan tegyek-vegyek. Ha pedig tényleg beköszönt a tavasz, vár a második otthonunk a Balatonnál. Egész decemberben irigykedve néztem, micsoda klassz programokat szerveztek. Tervek vannak, semmi igazán konkrét, még a fejünk felett lóg az anyuval kapcsolatos változás esélye is. Egyelőre csak annyi a biztos, hogy próbálom magam karbantartani, amihez ez a hólapátolás talán nem volt éppen a legjobb kezdet.
Na, mindegy is! Maradjunk annál, hogy Mindenkinek Boldog Újévet! Nekem is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése