Elsőnek az az e-mail érkezett, miszerint a kocsit, amit tavaly el akartunk adni, február elején vizsgáztatni kell. Heuréka! Úgy kellett ez, mint egy falat kenyér. De komolyan, itthon már nem is hozzuk szóba a garázs mellett ponyvával letakart huszonéves családtagot, mert abból (is) azonnal veszekedés lesz. Mert szerintem el kell engedni, a férjem meg pont ezen akarja demonstráűlni, milyen hűséges típus ő. Pár tízezer forinton ment a vita egy potenciális vevővel, aztán végül a járgány hazakerült és most fizethetjük a kötelezőt, a súlyadót, a vizsgáztatást (meg ami ilyenkor még kiderül) és majd az új autópálya matricákat is. De én vagyok az ufo, hogy szerintem ez így egy orbitális marhaság volt.
Másodikként az az e-mail érkezett, miszerint márciusban mindkettőnk jogosítványa lejár. Ennek örömére írtam ma a háziorvosnak, hogy mi a teendő. Nos, nekem csak egy vizsgálat nála és egy labor. De a ház ura futhatja a köreit a mellkasröntgenen, szemészeten és a laborban is, mielőtt a rendelőben megjelenik. Gonosz vagyok, megérdemli 😜
Amúgy meg fogadkoztam, hogy a karácsonyfa marad, amíg a hó marad, de vasárnap délután hirtelen felindulásból azért csak leszedtem az ékességeit, végül őt magát is felpakoltam a gardróbbéli helyére. Nekem alapvetés (volt), hogy szeretem a havat. Sírni tudtam volna a korábbi hómentes telek okán, főleg karácsony táján. Na, most megkaptam a kárpótlást, és ezzel egyidőben a felismerést, hogy bizony már én sem kedvelem itt a városban annyira a hideget és a havat, mint az emlékeim szerint. Egyrészt nincsenek itt az unokák, akikkel ez vidám időszak lehetne. Másrészt a kutya így hat és fél évesen úgy döntött, hogy nem komfortos neki sem a mínusz 8-10 fokokban hordott kabátka, sem a latyakban rejtőző só és ez akkor is igaz, ha a kiscipőt hordani tudja ugyan, de ... de egész séta alatt pásztázom a területet, mint valami kétlábon járó radar, hogy éppen hol hagyta el a durván drága, de a célnak csak korlátozottan megfelelő lábbelik valamelyikét. Harmadrészben pedig magamról se feledkezzek meg, mert őszintén szólva - és stílszerűen - a hócipőm tele van már a réteges öltözködéssel, a bádogember szerű mozgással, a jelenlegi jeges területeken való óvatos egyensúlyozással. Ez utóbbi létszükséglet már csak azért is, mert ha egy rossz mozdulattal eltaknyolnék és lesérülnék, akkor drága anyám, aki a télről csak annyiban vesz tudomást, hogy a kezem a szokottnál hidegebb, amikor szúrni akarom -, szóval ő lényegében ellátatlan maradna. És erre egyelőre hiába hivatkoztam az előre sorolási kérelemben, a helyezésünk nem változott.
Na, röviden... ez az év is jól kezdődik 😎
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése