Csapongó hétvége

 Annyi mindenről akarnék írni, de szerintem a fele eszembe se fog jutni, mire odáig érek. Nem mintha fontos dolgok lennének ezek, egyszerűen arról van szó, hogyha írok róla, akkor valahogy múltidőbe lehet tenni a problémákat, még ha a megoldás még messze nincs is a láthatáron. Másrészt meg egyes dolgokra jó emlékezni. Ilyen például, hogy a nagyobbik unokám a jövő héten ballag az óvodában, mert ahol élnek, ott januártól decemberig tart a tanév és bizony januárban megkezdi a sulit. Ehhez pedig ma elmentek és megvették az iskolai formaruhákat. Hát cuki bennük a szentem, és hirtelen olyan nagyfiú lett, pedig az óvodában is volt egyenruhájuk, de az olyan kis vidám piros-fehér volt, ez pedig mogyoró nadrág és fehér ing, a sportos változat sötétkék nadrág és fehér póló sötétkék szegéllyel. Mindkettőn ott a hímzés a címer mellett, hogy "ora et labora" (imádkozzál és dolgozzál), a bencések jelmondata, mivel egyházi fiúiskoláról beszélünk. Ott ez számít a jobb iskolák közé, bár, őszintén szólva - leginkább a hazai történések fényében - némi ellenérzés azért volt bennem, amikor meséltek róla. A jövő hete amúgy is sűrű lesz, mert nyílt nap is lesz a suliban és azt már nagyon várja. Tegnap pedig megírták az utolsó "dolgozatot". Az oviban! Minden héten írnak egy ideje kis felmérőket angol és kínai szavaból. Amikor itt voltak, akkor is minden hétre megkaptuk a feladatot, amit lelkiismeretesen meg is csináltunk. Néha egészen elképeszt, hogy tulajdonképpen három nyelven nem lehet eladni és két nyelven pedig még ír is (és olvas), miközben még csak szeptemberben múlt hat éves. Mi a fenét fognak tanulni az első osztályban? 

Aztán videótelefonon is felhívtak, mert tegnap az történt, hogy a négyéves lányunokám valamin nagyon nekikeseredett és hirtelen hozzácsapta a kesergéshez azt is, hogy neki mennyire hiányzik a Jamie. Tehát a beszélgetés alatt leginkább Jamiet kellett neki mutatni, főleg, miután rákérdezett, hogy "where is kutya?". Úgy látszik, a szeptemberi magyarul beszélős időszakból itt-ott még visszaköszönnek a szavak. Édes pöttyöm.

Anyu tegnap úgy kérte számon rajtam, hogy még nem rendeltem ide egy pedikűröst, hogy azonnal böngészni kezdtem a netet. Én úgy láttam, hogy ügyesen csinálja magának, de ha ez kell, hát legyen. Hát, vegyes volt a felhozatal. Ez nem vállalja a budai oldalt, csak Pest túlsót, ahhoz már decemberre sincs szabad időpont, a harmadik látatlanban sem vállal cukros lábat. És akkor jött ő, aki csak annyit kérdezett: "a holnap dél megfelel?". Naná, hogy megbótoltuk. Még a vonal bontása előtt azért rákérdeztem, mennyi az annyi. Khm, csuklottam egy emberest, amikor benyögte a huszonöt ezres összeget. De már nem akartam visszakozni. Anyunak már csak tizenöt ezret mondtam, nehogy ettől kapjon agyvérzést, elég, ha nekem az van. Majd kipótolom. A hölgy jött, megcsinálta, anyu elégedett volt, aztán később, amikor már magunk voltunk, elkezdett sopánkodni, hogy apádnak még háromezerért csinálta az a fiatalember. Apu már hat éve meghalt, ettől függetlenül én is kicsit erősnek éreztem az összeget, az is igaz, hogy szinte azonnal jött, nyilván ennek is ára van. Anyu pedig emlékezett tovább, hogy amikor elutaztunk és ő ott volt az otthonban, ott huszonnégyezret kért az a másik hölgy. Na, ezt speciel nem tudom, honnan szedte, mert ennyit biztos nem kért. Nála nem is volt ennyi készpénz, a végszámlában pedig ennek halvány töredéke szerepelt csak, talán  négyezer forint. 

Amúgy elnézem őt, ahogy az állandó "haza akarok menni" mantrák ellenére tulajdonképpen egy önálló megmozdulása nincs, úgy szolgáltatja ki magát, mintha a szobalánya lennék. Reggelire nem kér kávét, mert habosra keverem, teát kér, de ne legyen gyümölcstea és a jó öreg Liptonhoz vágjak egy gerezd citromot és ugye két édesítőt tettem bele meg mindenképpen forró legyen, mert ebben a lakásban meg kell fagyni. Nem kell!... Vacsorához nem kell a gyümölcssaláta, mert az "hideg", ebédnél a laktató levesből csak a sűrűjét hagyja ott. Ha kérem a mosnivalóját, nincs. Ahogy elindítom a mosógépet, megjelenik egy adaggal, hogy akkor mégis. És a sort vég nélkül lehetne folytatni. Ez az idegek csendes gyilkolása és ne jöjjön senki azzal, hogy a szeretet meg a gyermeki kötelesség... mert ettől függetlenül is bele lehet csavarodni így a harmadik év együttélés alatt. De amúgy teljesen jól van, mindenki dicséri, hogy szép a lába, jó a frizurája, az egész jelenség egy aranyos kis öregasszonyt mutat, akiről meg se mondanád, hogy mindjárt 89 éves lesz. Bár süketsége okán keveset beszélgetünk, nem is baj, mert olyankor - velem szemben - roppant kritikusan tud viselkedni. Erről már egészen biztosan nyafogtam ezeken a "lapokon". Ő, aki "nem sok vizet zavar", tényleg nem várja el, hogy kiszolgáljam, de nem is tesz semmit annak érdekében, hogy ne kelljen megtennem. 

Közben a barátnőm édesapja bekerült az otthonba, ami már önmagában egy csoda, hogy lényegében egy hónap alatt sikerült ezt elintéznie. De persze "mindenszaris" a kisöreg és a mama részéről, akik nem tettek az ügy érdekében egy lépést sem. És persze sorra derülnek ki a gondok. Nemcsak a hellyel kapcsolatban, de leginkább a papával kapcsolatban. Amiről viszont az öregek nem hajlandóak tudomást venni. Mintha ezek otthon nem léteztek volna vagy nem lett volna várható az idő múlásával, és mintha legalább háromféle halálos bajból még lenne visszaút nyolcvanplusszosan. Úgyhogy a csodaszámba menő elhelyezés sem oldotta meg a napi idegösszeomlást, a program megy tovább, csak a napi mantrák változtak. Mert az otthonban nincs "személyi asszisztens" inas vagy szobalány, aki ugrásra készen várja a kéréseket és utasításokat, ott házirend van, elvárt alkalmazkodás, amitől pedig "mindenszaris" lesz az "élmény". Pontosan ezért félek én is, ha majd megjön a behívó az anyunak. Nyilván neki sem tetszik majd az az élet, ahol ugyan valamennyire ki lesz szolgálva, de azért mégsem hagynak rá mindent, ha nem issza meg a teát a reggelinél, akkor nem rimánkodik neki senki, ha nem szól, hogy vágják össze a tányérján a szelet húst, akkor vagy elnyiszálja, vagy ott hagyja. Ma ott ülhet akár egész nap a nagyképernyő előtt, ott az sem biztos, hogy igényt tart majd rá, hiszen kettő egy szobában tuti nem jó megoldás. A kétszemélyes szobába nem fér be a megszokott ikeás fotel sem és főleg nem sertepertél körülötte Jamie, akit keresgélni a lakásban az egyik fő programja (akkor is, ha éppen alszik mellette). Hát, igen... az élet nem habostorta és más marhaságok... a nemzetközi helyzet pedig - mint tudjuk - fokozódik (a Tanu c. film alapján szabadon).

Idehaza pedig már rezignáltan vettem tudomásul, hogy apa saját elhatározásból hazahozta az eladásra beadott járgányt az autókereskedésből, miután megcsináltatta a kipufogóját, ahelyett, hogy árengedményt adott volna. Józan ésszel itt érvelni nem lehet, mert ez neki lelki kérdés. A huszonkét éves csodaautó (csoda, ha nem hagy az út szélén) újra itt lapul a kertben. Aksi kivéve, kocsi gondosan letakargatva. Már látom, idővel muskátlit ültetünk majd bele a telken, bár, addig is elég sokat kell költeni rá (kötelező biztosítás, súlyadó, autópálya matrica, vizsgáztatás), hiszen oda el kell még juttatni. És képes volt kiejteni a száján az ötéve általam hangoztatott igazságot, miszerint akkor kellett volna törötten eladni, amikor a leállt motor miatt beállt szervokormánnyal kiegyenesítettem a kanyart és levasaltam néhány oszlopot a kereszteződésben. Na, mindegy is, mindenkinek megvan az úri hóbortja, egyesek dohányoznak (azt mondják, az sem olcsó mulatság), ő meg öreg autókat istápol (ha már használni nem is használja). Egy dolgot nem lehet elvitatni tőle, hűséges típus. 

Nos, mára annyi. A beígért hó nem esik, bezzeg a Balatonról már küldtek fotókat a fehér lepelről (még ha nem is olyan vastag), csak az eső esik, ami nem zavarja a családi ebet és ma már nem is számolom, hanyadszor sétálni kíván (és utána újra vacsorázni, pedig még soronkívüli ebédet is kapott, hogy megbocsássa, amiért a pedikűrös látogatása idejére kicsit korlátozva lett a mozgástere). Hajnal óta lesem az eget, napközben számtalanszor pislogtam ki a borús kertre, de fehér takarónak se híre, se hamva. Durci vagyok, havat akarok. (Hogy majd sopánkodhassak azért is, hogy havat kell lapátolni) Közben olvasom, hogy december 20-án micsoda remek programot szerveznek a balatoni kertmoziba és sárgulok az irigységtől, hogy nem vehetünk részt rajta. Mi ketten a férjemmel még csak fagyoskodnánk a házban egy éjszakát, hiszen a délutáni program az esti órákig tart, utána az ember nem indulhat haza, de anyut nem vihetem, itthon nem hagyhatom. Még szerencse, hogy nem sok vizet zavar. És itt most érdemes lenne hallani a grimaszt a hangomban. Ez csúnyán  hangzott, de attól még igaz. Nem is ragozom tovább, kinézek inkább az ablakon. A fehér hópelyheknek jönniük kell!