Két fiam van. Két középkorú fiam. De hát a fiaim, tehát feszt aggódom értük. Ráadásul mindkettő külföldön él, úgyhogy az aggódás még természetesebb. A nagyobbik a minap felrakott egy képet, hogy a jövő évi szokásos francia sítúrán részt vesz. Mivel zenész, ilyenkor fellépéssel egybekötött síelésről volt régebben szó. Rákérdeztem, erre elég homályos válasz érkezett, hogy ha a csillagok állása is olyan lesz és az neki is tetszeni fog, akkor lesz fellépés is, amúgy csak síelni akar, mert kell a pihenés, feltöltődés. Ami igaz, de közben még állandó állása sincs, szóval az aggodalom felülírja a helyeslésem. Azt már meg sem kérdeztem, hogy a menyem is megy-e. Nyilván nem, mert akkor kire hagyják a kutyát, akit még a "nagyira" is nehezen bíztak annak idején.
A kicsi a kerek szülinapra néhány nap szabadságot kapott a családtól, úgyhogy "elugrott" egy jó barátjához jó földrésznyi távolságra. Erről egy fotó kapcsán szereztünk tudomást. De persze a hazautazásról már nem, így aztán paraanya ráírt pici gyermekére, hogy ugye már otthon vagy? Válasz egy napig nem érkezett, úgyhogy a családi chatben is ráírtam. Végül a menyem válaszolt, hogy minden oké, csak a fiú elfoglalt, de addigra már mindenféle vészforgatókönyvek cikáztak az agyamban. Később a kisded is felhívott és nem értette, miért izgulok, hiszen nekik annyi dolguk van, hogy még a huszonnégy óra is kevés, azért nem ért rá válaszolni. Még nem érti, hogy ilyenkor a vészcsengők őrülten csilingelnek a szülői agyban. Mert a gyerek gyerek marad, amíg csak élek.
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése