2025

 Furcsa egy év volt. Lázálomszerűen kezdődött, két marokkal szedett fájdalomcsillapítók tompaságában (amik végül összevesztek és még kiütést is okoztak), fogfájással, de olyan igazán odaverősen, amikor bárkinek bármit megígérnél, odaadnál, csak legyen már vége. Szilveszter reggelén  kezdődött és január másodikán lett vége egy soronkívüli gyökérkezeléssel. Utólag megtudtam, nyugodtan mehettem volna az ügyeletre is, ma már nem kapkodják ki a fogad, akár ott is belekezdenek egy ilyen komolyabb kezelésbe. Még alig hevertem ki, amikor Jamie kezdett rondán sántítani, irány az ortopédia, ahol persze tanácstalanul tárták szét a kezüket, nincs oka, hacsak nem gyúr a kutyus a közelgő Oscardíj-átadásra. Szusszantunk egy aprót, a vizsgálat díját behajtottam a biztosítón, ha már van kisállatbiztosításunk és közelgett a Valentin nap. Nem nagyon ünnepeljük, de az azért mellbevágó élmény volt, amikor aznap reggel Jamie hányni kezdett. Jack óta elég hevesen reagálok minden hasonló tünetre, úgyhogy irány a közeli rendelő. Kapott hányáscsillapítót, de a helyzet nem javult, így kora délután már a kórházban vártunk a vizsgálatra. Mit mondjak, sokkoló volt, amikor azonnali műtétet javasoltak. Aláírtuk a könnyfakasztóan erős előszámlát, aztán hazamentünk. Azt mondták, majd hívnak, és úgy is lett. Megnyugtattak, hogy minden rendben ment, de a kutya még alszik, majd ha felébredt, újra jelentkeznek. Hívtak. Másnap reggel. Míg mások a szerelmet ünnepelték, mi összeszorult gyomorral vártuk a híreket. De minden jó, ha a vége jó, s bár még a klinikán  kellett maradnia, már látszott, hogy a nehezén túl vagyunk. Ez az izgalom azonban hozott valami egészen megható élményt az életünkbe. Egy olyan közösség fogott össze értünk, amelynek a tagjaiból csak keveseket ismerünk személyesen, csak a kurtalábú szőrösök iránt szeretet hozott össze bennünket, ami azonban korántsem kevés. A Védőernyősöknek - így tíz hónapnyi távolságból - ismét egy óriási ölelés. 

Best friend-del szülinapi Mátyás-templom bejáráson vettünk részt, ami szintén fantasztikus élmény volt. A csodálatos épületben az esti órákban csak a csoportunk legeltette a szemét egy szakavatott idegenvezető magyarázataitól kísérve. Imagine, máskor is jövünk, mert sokkal többet tudtunk meg a látnivalókról, mintha egy útikönyvet lapozgatnánk. Ráadásul a túra kölcsönöz némi kivételezettségi érzést is, ami - mi tagadás - jól esett.

Amúgy a hétköznapok és a hétvégék ki másról szólnának, mint a szőrös családtagról, Jamieről. Hajógyári sziget, tatai Öreg-tó, Margitsziget, Normafa. Még szerencse, hogy imád kirándulni, így mi is jól járunk. 

Nagyfiúék sajnos csak az éteren keresztül, de megosztották velünk új otthonukban a beilleszkedés szépségeit és nehézségeit, az Ötyékkel pedig rendre összejöttünk, hogy néhány finom falat mellett eldicsekedjünk az egyre szaporodó unokák csínytevéseivel. Jamie karácsonyi ajándéka a napköziben egy tavaszi kutya-gazdi fotózás volt a Szigeten. Ki nem hagytuk volna. Nem mintha ne készülne róla számtalan fotó, de azért egy profi képei egészen biztosan feldobják majd az albumot. 

Közben Leia négy éves lett. El sem hiszem! A kis covid-baba most született, ma pedig már szinte ifjú hölgy. Gyönyörű és okos, s mint rendes második gyerek, mindent gyorsabban akar csinálni, mint a nagytesója. 

Alessia nem hagyott tespedni a telken, újra elmentünk a kőröshegyi levendulásba. Van abban a helyben valami, amitől jó nagy lélegzeteket veszünk séta közben, mosolygunk a távoli tihanyi félsziget felé, és mellesleg szedünk egy csokor - nagy csokor - friss levendulát is. Ráadásként megnéztük Hadházi Laci műsorát a szabadtéri moziban, hogy legyenek poénok, amik bármikor jutnak eszünkbe, nevetésre ingerelnek. 

A telken Jamie kis barátja Huba is meglátogatott bennünket a gazdáival és persze jöttek a mi barátaink is, Gyula és Gabi. Akiket a mi kis szőrösünk annyira szeret, hogy végül ők vállalták a bébiszitterkedést arra az időre, amíg mi az unokákhoz utaztunk. A nagyi közben egy otthonban várt ránk. Éppen ma olvastam ezzel kapcsolatban egy cikket, hogy milyen könnyedén  bedobjuk az időseket egy kórházba vagy otthonba, pusztán, mert utazgatni támad kedvünk. Oh, de könnyen tudnak emberek nyilatkozni valaki másnak az életéről! Változik a világ, sokan élnek már távol a szüleiktől, akik azonban szeretnének nagyszülőként jelen lenni a kicsik életében. Ehhez pedig utazni kell. De azt sem ítélem el, aki az év háromszázvalahány napján házi ápolóként funkcionál és néha szeretne feltöltődni. Ha azért próbálja elhelyezni a felügyeletre szoruló hozzátartozóját, hogy ő egy hétig ázzon a thermál medencében, miért ne? Másként hogyan is tudná csinálni? Néha csak anyagilag rokkan bele, máskor mentálisan, fizikailag az, aki a szerettét jól vagy rosszul, de otthon próbálja ápolni. Nem tudom, a cikk írója kipróbálta-e akár egyetlen hétre, hogy milyen az, ha megszűnik a saját életed és elkezdesz élni egy húsz évvel későbbi peródust, amikor minden sejted tiltakozik ez ellen, mert érzed, tudod, a saját kevés hátralevő időd fogy ezzel is. Igazából kétszer öregszel meg. Egyszer már hatvanplusszosan a mama mellett, aztán ha szerencséd van, akkor majd a Te idődben. Ha szerencsés vagy! Mert lehet, hogy ezek az évek éppen a Te öregségedet rövidítik majd meg, mert nem volt időd és lehetőséged, hogy feltöltsd az addigra igencsak lemerült elemeidet. Könnyű olyan kijelentéseket tenni, kifejezetten érzelmi zsarolással színesítve, hogy gyerekként ez elvárható tőled, sőt, kötelességed. Nos, amikor ilyen sorokat látok leírva, olyankor örülök annak, hogy a fiaim nincsenek itthon, soha nem fogom ilyen kényszerhelyzetbe hozni őket, nem választom a "Majd lesz valahogy"-ot, hogy derült égből érje őket a rólam való gondoskodás felelőssége, hanem igenis gondoskodom magamról. De ez még a jövő zenéje, most más feladat van.

Szóval, elutaztunk. Mert a fiunk a mesterdiplomáját készült átvenni és szerette volna, ha annak a büszke pillanatnak mi is a részesei lennénk. "Mellesleg" meg ott voltak a kicsik, akikkel minden találkozás erősíti a nagyszülői-unoka kapcsolatot, még ha ritkán is kerülhet rá sor. Utazgatunk? Nem! Családi program, ami egyesíti a kellemest a hasznossal, ha lehet ilyen profánul megfogalmazni azt a belső kényszert, ami a picik felé hajt egy nagyszülőt (és persze a saját gyereke felé is). 

Nyár végén újabb esküvő volt a családban, az unokahúgom kislánya ment férjhez. Egyszer régen, még picurka korában én vigyáztam rá egy napig, amíg a szülők elutaztak egy temetésre. Hát, a baba mára okos és szép felnőtt nő lett. Öröm volt látni a boldogságát.

A Balaton mára második otthonunk lett, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy ha jönnek az unokák, az időnk nagy részét majd ott töltjük. Mert jöttek. Az iskola előtti utolsó évben lehetőség nyílt rá, hogy egy egész hónapot itt töltsenek. Le sem tudom írni, hogy ez mit jelentett mindannyiunknak. Óriási kihívás, hiszen a szülők gyorsan odébb álltak, nekik is szükségük van a feltöltődésre, tíz napot a Dolomitokban túráztak. A magyar szót értő, de konzekvensen nem használó unokáink pedig kinyíltak ez alatt az idő alatt és megeredt a nyelvük végre magyarul is. Mindennap maga volt a csoda, amiért végre nem táv-, hanem igazi nagymamaként és nagypapaként funkcionálhattunk. 

Az év utolsó negyedéve pedig még mindig a Balatonról, aztán az otthonról szólt, a már-már unalmasan ismétlődő hétköznapokról és a ritka percekről, amiket barátokkal vagy kultúrával tölthettünk. István meglátogatása a szanatóriumban fejbeverő élmény volt, mert a már "feledésbe merülő" tíz évvel ezelőtti itthoni ijesztgetés után most eszünkbe juttatta, a baj akármikor beüthet, ez már az a kor. A Candlelight Vivaldi Négy évszak pedig egyszerre volt felemelő és lehangoló. Az emelkedettséget nem kell magyarázni, de csalódás volt az a már-már karcos zenei élmény, ami állítólag az élőzene varázsa. Nos, Vivaldinak nem állt jól. Csak csendben emlegetem fel a tavaly nyári margitszigeti Vivaldi showt, ami szintén csalódás volt. Hiába na, Vivaldit Velencében kell hallgatni egy templomban, ott még mindig telitalálat volt. 

Ott a messzeségben Levi unokánk ballagott az oviban, nyílt napon vett részt leendő iskolájában, tarsolyában az elismeréssel felérő felvételi értesítéssel. A harminc fokban töltött téli szünetben menyem szüleivel is elutaztak egy hosszú hétvégére és mindenekelőtt izgatottan készülnek a Karácsonyra. 

A karácsonyra mi is készülődünk. Külsőségekben mindenképpen. A lelki ráhangolódással vannak gondok, de próbálkozunk. A december eddig csendes volt, reménykedünk, hogy ez már így is marad. A havat hiányoljuk, de persze a hólapátolást már nem annyira. És amit mindennél jobban hiányolunk, azok a gyerekeink és az unokáink, akiktől igazi lenne az ünnep, de vannak kívánságok, amikre kimondatlanul illik vágyakozni (na, azért itt eldumáltam, remélem, nem olvassák). Majd lesz olyan is, ha nem most, majd máskor. Lennie kell még! Szilveszterkor pedig itthon  leszünk és vigyázunk a kutyára, aki elvileg nem fél a durrogtatástól, de azért nyugodtabb, ha együtt vagyunk. Aztán január elsején elkezdődik egy új év. Nem tudom, milyen lesz, már nem is reménykedem, hogy jobb, vagy csak kevésbé rosszabb. Lesz, amilyen lesz, abban bízom, hogy megbirkózunk vele.