Ünnepek

 Sajnos vagy sem, nálunk az ünnepek nem igazán térnek el a hétköznapoktól. Itt van/volt például az idei karácsony. Leginkább az nyomta rá a bélyegét, hogy a gyerekek szerteszét a világban, az unokák örömét csak kis videókon vagy videóbeszélgetésekben követhettük. De a nagyok, a gyerekeink ölelése is nagyon hiányzott a fa alól és a lelkünk körül. Cserébe itt volt a mamám, akit már egyáltalán nem érdekel, milyen nap van, már attól kiakadt, amikor elkezdtem a lakás dekorálását, nemhogy a kedvenc melegítőjén kívül hajlandó legyen bármibe is bújni. Mert minek ez a nagy felhajtás? Ó igen, így lehet ünnepi hangulatba kerülni! Ja, nem. Amikor a tv-ben a mosolygós nagyit nézem a gondosan fodrászolt hajával, a kis gyöngysorával, legszívesebben a képernyőhöz végnék valami nagyot és nehezet. De kár lenne a kütyüért, úgyhogy gyakorlom az önuralom erényét. 

Az evés nála már régóta orosz-rulett. Nincs kedvenc, nincs válasz a "mit ennél a legszívesebben?" kérdésre és reggelente hagyjam békén, nem akar felkelni. Ilyenkor hosszas huzavona kezdődik, mire végre felkászálódik. Ha megkérdezem, mit enne, még a felkínált lehetőségekből se képes választani, amikor végre dönt, akkor meg jön a "teának semmi íze nincs ... (bocs, Teekanne, a rossz kritikus is kritikus), nem kell kenyér, nem ízlik a kalács, most nem kell a főtt tojás (majd ha nem lesz), hagyjál már a zöldekkel, nem tudom megrágni (a mogyoró és a kesudió tudnának mesélni)... a variációk tárháza végtelen. Ilyenkor már nekem is megfordul az étel a számban, a férjem meg nyolckor már bent van a munkahelyén  a szokásos kilencóra helyett. Vajon miért? Nos, ilyen körülmények között jött az ünnepi 5 nap.

Délelőttönként legalább meglógunk a kutyára hivatkozva, mert ha már mindenki itthon, még a kis kurtalábú is tudja, hogy az ilyen napokon kirándulni szoktunk. Ebédnél már várakozóan ülnénk le, amikor jön a nagyi fintorogva, rövidlátóan vizslatja az ételt, ez mi, az mi, ami neki nem kell, de ha elé rakod, akkor megeszi, utána meg derült égből érkezik a kritika: én nem ilyennek emlékszem a tiramisura. Ami egyébként nagyon jól sikerült, és bizony ilyen volt tavaly, meg öt éve is. De azért ott a mondat a köröm alatt, hogy a háziasszony keserűen mosolygósan könyvelje el, megint érdemes volt az ünnepekre hivatkozva robotolni a konyhában. Tiramisu speciel leginkább a mama miatt van, az ő kedvence. De talán már mégsem. Tegnap este vendégeink voltak, akik előre szóltak, vacsora időben már ne készüljünk komoly ételekkel, csak nassoljunk, beszélgessünk. Így aztán lettek kis pofányi falatkák (tudod te, mennyi idő alatt, mennyi melóval készülnek el ezek a kis semmiségek?), sütik, mindenféle magvak, finom borok. Apró szépséghiba, hogy az ipari mennyiségű meggyes- és almás rétest kitettem az előszobába hűlni és aztán meg is feledkeztem róla, úgyhogy az akkor került elő, amikor a kabátokat vették fel. Ma reggel a drága mama fejcsóválva oktatja 65 éves leánykáját, azaz engem, hogy ha már vacsorára hívsz valakit, akkor illik vacsorát is rakni az asztalra. Nesze nekem! 

Régen is előfordult, hogy jó pofát vágtam a karácsonyokhoz. Mert sokszor kaptam olyasmit, amire nem vágytam, nem olyanra, nem akkor, nem tőle. Ráadásul már jó ideje megnyertem, a három napig anya konyhaművészetét élvezzük menza-folyamot, amikor a nagyik sorra jelentették be, hogy ők már nem akarnak ünnepi ebédet főzni, de azért jó lenne velünk és az unokákkal együtt lenni (mint egyébként az év összes vasárnapján). Akkor azért megvolt a feloldozás, hogy a távoztukkor röpke mosogatás után feltehettem a lábam és élvezhettem a magunk karácsonyát. Ahogy KovácsAndrás Péter humorista is mondta, neki december 27-én kezdődik a karácsony, amikor már mindenki megkapta, minden elfogyott, mindenki elment. Oh, nagyon is jól értettem, mire gondolt. 

Most megviccelt minket a naptár, leginkább a férjemet, mert öt napig folyamatosan eszünk, kirándulunk és megint eszünk. Mindezt úgy, hogy már mi magunk is csak csipegetünk, nem nagy zebe-zabáról írok. Már az önmagában megpróbáltatás, hogy mindennap reggeli, ebéd és vacsora következik (időtöltés gyanánt is), nem beszélve a köztes kis nassolásokról, itt egy kávé sütivel, ott egy kis szaloncukor vagy Alessia mézese. Nem fenyeget a veszély, hogy az újévben még itt rejtőzne a dobozban, mert megfeledkezünk róla. Vettünk kész forraltbort, de a hideg elkerül minket, az aligha fog elfogyni. Visszatekintve cseppet szét is estem a nagy ünnepi készülődésben, eltekintve a bevásárlástól, mert akkor még hazahordtunk mindent, mi szem szájnak ingere. Aztán Szenteste az étel után rádöbbentem, hogy a tiramisut elfelejtettem megcsinálni, a beiglit meg eszembe se jutott elővenni. Igaz, a család se reklamálta. Vacsorára még a maradék halászlevet kanalaztam, hogy ne legyen maradék. De ott volt még a majonézes krumpli, meg két szelet rántotthal is, amit végül ma reggel filéztem ki a kutyának. 25-én megettük a töltött káposztát, ha már a vendégek este nem akarnak nehéz ételt enni. De inkább csak ettünk belőle, mert egy komplett főétkezésnyi még kint fagyoskodik az erkélyen. A férjem 23-án beállított egy rakat hurkával és kolbásszal (mert megkívánta és 20 deka helyett két kilót vett), ami a mélyhűtőbe már nem fért be, tehát megsütöttem. Máig vártam a jelentős mennyiségű maradékkal, hogy a 26-i ebédünk legyen egy kicsit felturbózva. De a kacsamellek is az erkélyen várják a lilakáposztával, hogy végre elkészítsem. Ez lett volna normál esetben a mai menü. Ha a főzésre gondolok, sikítani tudnék, de igazából már éhes sem tudok lenni, kirándulások ide vagy oda. Már csak abban bízom, hogy az ünnepekkel összeolvadó hétvége eltünteti az erkélyről a svédasztalt. Esküszöm, már csak egy könnyű salátára vágyom, néhány pohár pezsgőre és egy álomtalan, pihentető alvásra, amikor nem riadok fel óránként (nyilván túlságosan tele a bendő) és nézek ki csalódottan a sötét kertre, ahova nem akar megérkezni az annyira ígérgetett karácsonyi hóesés. 

Be is fejezem, mert lassan át kell gondolnom, mit enne vagy nem enne a férjem és jóanyám szilveszterkor. Igazság szerint a beszerzés már megtörtént, az elkészítés módján merenghetek legfeljebb. Jamienek mindegy, csak ő is kapjon belőle. Jamie amúgy a legjobb fej a családban. A képen annak a zacskónak dönti a hátát, amiben az ajándékait kapta. Egész feje eltűnt a szatyorban, kihalászta az új labdáját, aztán a plüssét, végül várakozóan leült, mert a remek csomagolás ellenére nyilván érezte, hogy a pocakja is kap valami finomságot. A tasakból azóta is folyamatosan kapja a marhahúsos jutifalit, s bár nyitva van a zacskó, nem szolgálja ki magát, hanem csak ráutaló magatartással vezet rá minket, hogy már régen kapott onnan valamit. A zacskó az övé, van még benne utánpótlása a falatoknak, tehát őrizni kell. Ha kell, a karácsonyfa alá fekve. Ha én akartam volna ott fotózni, aligha tudtam volna rávenni, hogy feküdjön be oda, de így, hogy feladat van, tudja ő ezt magától is. Talán épp az erdei sétáról álmodik, ahova hosszú idő után elvittük. Apró kutyus korában próbáltuk egyszer, de olyan izgatott lett a légszimattól, hogy inkább kerültük az erdőt. Mára már nyugodt hat és féléves nagyfiú, (a hely is idegen volt, ezért talán picit elővigyázatosabb volt a szokásosnál), úgyhogy remekül sikerült a kirándulás. Ő kifejezetten élvezi ezt a családi összezártságot, mert a finom falatok mellett mindennapra jut valami kis kirándulás is. Nagy csalódás lesz, ha januárban kezdődnek megint a dolgos hétköznapok.