Ünnepek

 Sajnos vagy sem, nálunk az ünnepek nem igazán térnek el a hétköznapoktól. Itt van/volt például az idei karácsony. Leginkább az nyomta rá a bélyegét, hogy a gyerekek szerteszét a világban, az unokák örömét csak kis videókon vagy videóbeszélgetésekben követhettük. De a nagyok, a gyerekeink ölelése is nagyon hiányzott a fa alól és a lelkünk körül. Cserébe itt volt a mamám, akit már egyáltalán nem érdekel, milyen nap van, már attól kiakadt, amikor elkezdtem a lakás dekorálását, nemhogy a kedvenc melegítőjén kívül hajlandó legyen bármibe is bújni. Mert minek ez a nagy felhajtás? Ó igen, így lehet ünnepi hangulatba kerülni! Ja, nem. Amikor a tv-ben a mosolygós nagyit nézem a gondosan fodrászolt hajával, a kis gyöngysorával, legszívesebben a képernyőhöz végnék valami nagyot és nehezet. De kár lenne a kütyüért, úgyhogy gyakorlom az önuralom erényét. 

Az evés nála már régóta orosz-rulett. Nincs kedvenc, nincs válasz a "mit ennél a legszívesebben?" kérdésre és reggelente hagyjam békén, nem akar felkelni. Ilyenkor hosszas huzavona kezdődik, mire végre felkászálódik. Ha megkérdezem, mit enne, még a felkínált lehetőségekből se képes választani, amikor végre dönt, akkor meg jön a "teának semmi íze nincs ... (bocs, Teekanne, a rossz kritikus is kritikus), nem kell kenyér, nem ízlik a kalács, most nem kell a főtt tojás (majd ha nem lesz), hagyjál már a zöldekkel, nem tudom megrágni (a mogyoró és a kesudió tudnának mesélni)... a variációk tárháza végtelen. Ilyenkor már nekem is megfordul az étel a számban, a férjem meg nyolckor már bent van a munkahelyén  a szokásos kilencóra helyett. Vajon miért? Nos, ilyen körülmények között jött az ünnepi 5 nap.

Délelőttönként legalább meglógunk a kutyára hivatkozva, mert ha már mindenki itthon, még a kis kurtalábú is tudja, hogy az ilyen napokon kirándulni szoktunk. Ebédnél már várakozóan ülnénk le, amikor jön a nagyi fintorogva, rövidlátóan vizslatja az ételt, ez mi, az mi, ami neki nem kell, de ha elé rakod, akkor megeszi, utána meg derült égből érkezik a kritika: én nem ilyennek emlékszem a tiramisura. Ami egyébként nagyon jól sikerült, és bizony ilyen volt tavaly, meg öt éve is. De azért ott a mondat a köröm alatt, hogy a háziasszony keserűen mosolygósan könyvelje el, megint érdemes volt az ünnepekre hivatkozva robotolni a konyhában. Tiramisu speciel leginkább a mama miatt van, az ő kedvence. De talán már mégsem. Tegnap este vendégeink voltak, akik előre szóltak, vacsora időben már ne készüljünk komoly ételekkel, csak nassoljunk, beszélgessünk. Így aztán lettek kis pofányi falatkák (tudod te, mennyi idő alatt, mennyi melóval készülnek el ezek a kis semmiségek?), sütik, mindenféle magvak, finom borok. Apró szépséghiba, hogy az ipari mennyiségű meggyes- és almás rétest kitettem az előszobába hűlni és aztán meg is feledkeztem róla, úgyhogy az akkor került elő, amikor a kabátokat vették fel. Ma reggel a drága mama fejcsóválva oktatja 65 éves leánykáját, azaz engem, hogy ha már vacsorára hívsz valakit, akkor illik vacsorát is rakni az asztalra. Nesze nekem! 

Régen is előfordult, hogy jó pofát vágtam a karácsonyokhoz. Mert sokszor kaptam olyasmit, amire nem vágytam, nem olyanra, nem akkor, nem tőle. Ráadásul már jó ideje megnyertem, a három napig anya konyhaművészetét élvezzük menza-folyamot, amikor a nagyik sorra jelentették be, hogy ők már nem akarnak ünnepi ebédet főzni, de azért jó lenne velünk és az unokákkal együtt lenni (mint egyébként az év összes vasárnapján). Akkor azért megvolt a feloldozás, hogy a távoztukkor röpke mosogatás után feltehettem a lábam és élvezhettem a magunk karácsonyát. Ahogy KovácsAndrás Péter humorista is mondta, neki december 27-én kezdődik a karácsony, amikor már mindenki megkapta, minden elfogyott, mindenki elment. Oh, nagyon is jól értettem, mire gondolt. 

Most megviccelt minket a naptár, leginkább a férjemet, mert öt napig folyamatosan eszünk, kirándulunk és megint eszünk. Mindezt úgy, hogy már mi magunk is csak csipegetünk, nem nagy zebe-zabáról írok. Már az önmagában megpróbáltatás, hogy mindennap reggeli, ebéd és vacsora következik (időtöltés gyanánt is), nem beszélve a köztes kis nassolásokról, itt egy kávé sütivel, ott egy kis szaloncukor vagy Alessia mézese. Nem fenyeget a veszély, hogy az újévben még itt rejtőzne a dobozban, mert megfeledkezünk róla. Vettünk kész forraltbort, de a hideg elkerül minket, az aligha fog elfogyni. Visszatekintve cseppet szét is estem a nagy ünnepi készülődésben, eltekintve a bevásárlástól, mert akkor még hazahordtunk mindent, mi szem szájnak ingere. Aztán Szenteste az étel után rádöbbentem, hogy a tiramisut elfelejtettem megcsinálni, a beiglit meg eszembe se jutott elővenni. Igaz, a család se reklamálta. Vacsorára még a maradék halászlevet kanalaztam, hogy ne legyen maradék. De ott volt még a majonézes krumpli, meg két szelet rántotthal is, amit végül ma reggel filéztem ki a kutyának. 25-én megettük a töltött káposztát, ha már a vendégek este nem akarnak nehéz ételt enni. De inkább csak ettünk belőle, mert egy komplett főétkezésnyi még kint fagyoskodik az erkélyen. A férjem 23-án beállított egy rakat hurkával és kolbásszal (mert megkívánta és 20 deka helyett két kilót vett), ami a mélyhűtőbe már nem fért be, tehát megsütöttem. Máig vártam a jelentős mennyiségű maradékkal, hogy a 26-i ebédünk legyen egy kicsit felturbózva. De a kacsamellek is az erkélyen várják a lilakáposztával, hogy végre elkészítsem. Ez lett volna normál esetben a mai menü. Ha a főzésre gondolok, sikítani tudnék, de igazából már éhes sem tudok lenni, kirándulások ide vagy oda. Már csak abban bízom, hogy az ünnepekkel összeolvadó hétvége eltünteti az erkélyről a svédasztalt. Esküszöm, már csak egy könnyű salátára vágyom, néhány pohár pezsgőre és egy álomtalan, pihentető alvásra, amikor nem riadok fel óránként (nyilván túlságosan tele a bendő) és nézek ki csalódottan a sötét kertre, ahova nem akar megérkezni az annyira ígérgetett karácsonyi hóesés. 

Be is fejezem, mert lassan át kell gondolnom, mit enne vagy nem enne a férjem és jóanyám szilveszterkor. Igazság szerint a beszerzés már megtörtént, az elkészítés módján merenghetek legfeljebb. Jamienek mindegy, csak ő is kapjon belőle. Jamie amúgy a legjobb fej a családban. A képen annak a zacskónak dönti a hátát, amiben az ajándékait kapta. Egész feje eltűnt a szatyorban, kihalászta az új labdáját, aztán a plüssét, végül várakozóan leült, mert a remek csomagolás ellenére nyilván érezte, hogy a pocakja is kap valami finomságot. A tasakból azóta is folyamatosan kapja a marhahúsos jutifalit, s bár nyitva van a zacskó, nem szolgálja ki magát, hanem csak ráutaló magatartással vezet rá minket, hogy már régen kapott onnan valamit. A zacskó az övé, van még benne utánpótlása a falatoknak, tehát őrizni kell. Ha kell, a karácsonyfa alá fekve. Ha én akartam volna ott fotózni, aligha tudtam volna rávenni, hogy feküdjön be oda, de így, hogy feladat van, tudja ő ezt magától is. Talán épp az erdei sétáról álmodik, ahova hosszú idő után elvittük. Apró kutyus korában próbáltuk egyszer, de olyan izgatott lett a légszimattól, hogy inkább kerültük az erdőt. Mára már nyugodt hat és féléves nagyfiú, (a hely is idegen volt, ezért talán picit elővigyázatosabb volt a szokásosnál), úgyhogy remekül sikerült a kirándulás. Ő kifejezetten élvezi ezt a családi összezártságot, mert a finom falatok mellett mindennapra jut valami kis kirándulás is. Nagy csalódás lesz, ha januárban kezdődnek megint a dolgos hétköznapok. 

2025

 Furcsa egy év volt. Lázálomszerűen kezdődött, két marokkal szedett fájdalomcsillapítók tompaságában (amik végül összevesztek és még kiütést is okoztak), fogfájással, de olyan igazán odaverősen, amikor bárkinek bármit megígérnél, odaadnál, csak legyen már vége. Szilveszter reggelén  kezdődött és január másodikán lett vége egy soronkívüli gyökérkezeléssel. Utólag megtudtam, nyugodtan mehettem volna az ügyeletre is, ma már nem kapkodják ki a fogad, akár ott is belekezdenek egy ilyen komolyabb kezelésbe. Még alig hevertem ki, amikor Jamie kezdett rondán sántítani, irány az ortopédia, ahol persze tanácstalanul tárták szét a kezüket, nincs oka, hacsak nem gyúr a kutyus a közelgő Oscardíj-átadásra. Szusszantunk egy aprót, a vizsgálat díját behajtottam a biztosítón, ha már van kisállatbiztosításunk és közelgett a Valentin nap. Nem nagyon ünnepeljük, de az azért mellbevágó élmény volt, amikor aznap reggel Jamie hányni kezdett. Jack óta elég hevesen reagálok minden hasonló tünetre, úgyhogy irány a közeli rendelő. Kapott hányáscsillapítót, de a helyzet nem javult, így kora délután már a kórházban vártunk a vizsgálatra. Mit mondjak, sokkoló volt, amikor azonnali műtétet javasoltak. Aláírtuk a könnyfakasztóan erős előszámlát, aztán hazamentünk. Azt mondták, majd hívnak, és úgy is lett. Megnyugtattak, hogy minden rendben ment, de a kutya még alszik, majd ha felébredt, újra jelentkeznek. Hívtak. Másnap reggel. Míg mások a szerelmet ünnepelték, mi összeszorult gyomorral vártuk a híreket. De minden jó, ha a vége jó, s bár még a klinikán  kellett maradnia, már látszott, hogy a nehezén túl vagyunk. Ez az izgalom azonban hozott valami egészen megható élményt az életünkbe. Egy olyan közösség fogott össze értünk, amelynek a tagjaiból csak keveseket ismerünk személyesen, csak a kurtalábú szőrösök iránt szeretet hozott össze bennünket, ami azonban korántsem kevés. A Védőernyősöknek - így tíz hónapnyi távolságból - ismét egy óriási ölelés. 

Best friend-del szülinapi Mátyás-templom bejáráson vettünk részt, ami szintén fantasztikus élmény volt. A csodálatos épületben az esti órákban csak a csoportunk legeltette a szemét egy szakavatott idegenvezető magyarázataitól kísérve. Imagine, máskor is jövünk, mert sokkal többet tudtunk meg a látnivalókról, mintha egy útikönyvet lapozgatnánk. Ráadásul a túra kölcsönöz némi kivételezettségi érzést is, ami - mi tagadás - jól esett.

Amúgy a hétköznapok és a hétvégék ki másról szólnának, mint a szőrös családtagról, Jamieről. Hajógyári sziget, tatai Öreg-tó, Margitsziget, Normafa. Még szerencse, hogy imád kirándulni, így mi is jól járunk. 

Nagyfiúék sajnos csak az éteren keresztül, de megosztották velünk új otthonukban a beilleszkedés szépségeit és nehézségeit, az Ötyékkel pedig rendre összejöttünk, hogy néhány finom falat mellett eldicsekedjünk az egyre szaporodó unokák csínytevéseivel. Jamie karácsonyi ajándéka a napköziben egy tavaszi kutya-gazdi fotózás volt a Szigeten. Ki nem hagytuk volna. Nem mintha ne készülne róla számtalan fotó, de azért egy profi képei egészen biztosan feldobják majd az albumot. 

Közben Leia négy éves lett. El sem hiszem! A kis covid-baba most született, ma pedig már szinte ifjú hölgy. Gyönyörű és okos, s mint rendes második gyerek, mindent gyorsabban akar csinálni, mint a nagytesója. 

Alessia nem hagyott tespedni a telken, újra elmentünk a kőröshegyi levendulásba. Van abban a helyben valami, amitől jó nagy lélegzeteket veszünk séta közben, mosolygunk a távoli tihanyi félsziget felé, és mellesleg szedünk egy csokor - nagy csokor - friss levendulát is. Ráadásként megnéztük Hadházi Laci műsorát a szabadtéri moziban, hogy legyenek poénok, amik bármikor jutnak eszünkbe, nevetésre ingerelnek. 

A telken Jamie kis barátja Huba is meglátogatott bennünket a gazdáival és persze jöttek a mi barátaink is, Gyula és Gabi. Akiket a mi kis szőrösünk annyira szeret, hogy végül ők vállalták a bébiszitterkedést arra az időre, amíg mi az unokákhoz utaztunk. A nagyi közben egy otthonban várt ránk. Éppen ma olvastam ezzel kapcsolatban egy cikket, hogy milyen könnyedén  bedobjuk az időseket egy kórházba vagy otthonba, pusztán, mert utazgatni támad kedvünk. Oh, de könnyen tudnak emberek nyilatkozni valaki másnak az életéről! Változik a világ, sokan élnek már távol a szüleiktől, akik azonban szeretnének nagyszülőként jelen lenni a kicsik életében. Ehhez pedig utazni kell. De azt sem ítélem el, aki az év háromszázvalahány napján házi ápolóként funkcionál és néha szeretne feltöltődni. Ha azért próbálja elhelyezni a felügyeletre szoruló hozzátartozóját, hogy ő egy hétig ázzon a thermál medencében, miért ne? Másként hogyan is tudná csinálni? Néha csak anyagilag rokkan bele, máskor mentálisan, fizikailag az, aki a szerettét jól vagy rosszul, de otthon próbálja ápolni. Nem tudom, a cikk írója kipróbálta-e akár egyetlen hétre, hogy milyen az, ha megszűnik a saját életed és elkezdesz élni egy húsz évvel későbbi peródust, amikor minden sejted tiltakozik ez ellen, mert érzed, tudod, a saját kevés hátralevő időd fogy ezzel is. Igazából kétszer öregszel meg. Egyszer már hatvanplusszosan a mama mellett, aztán ha szerencséd van, akkor majd a Te idődben. Ha szerencsés vagy! Mert lehet, hogy ezek az évek éppen a Te öregségedet rövidítik majd meg, mert nem volt időd és lehetőséged, hogy feltöltsd az addigra igencsak lemerült elemeidet. Könnyű olyan kijelentéseket tenni, kifejezetten érzelmi zsarolással színesítve, hogy gyerekként ez elvárható tőled, sőt, kötelességed. Nos, amikor ilyen sorokat látok leírva, olyankor örülök annak, hogy a fiaim nincsenek itthon, soha nem fogom ilyen kényszerhelyzetbe hozni őket, nem választom a "Majd lesz valahogy"-ot, hogy derült égből érje őket a rólam való gondoskodás felelőssége, hanem igenis gondoskodom magamról. De ez még a jövő zenéje, most más feladat van.

Szóval, elutaztunk. Mert a fiunk a mesterdiplomáját készült átvenni és szerette volna, ha annak a büszke pillanatnak mi is a részesei lennénk. "Mellesleg" meg ott voltak a kicsik, akikkel minden találkozás erősíti a nagyszülői-unoka kapcsolatot, még ha ritkán is kerülhet rá sor. Utazgatunk? Nem! Családi program, ami egyesíti a kellemest a hasznossal, ha lehet ilyen profánul megfogalmazni azt a belső kényszert, ami a picik felé hajt egy nagyszülőt (és persze a saját gyereke felé is). 

Nyár végén újabb esküvő volt a családban, az unokahúgom kislánya ment férjhez. Egyszer régen, még picurka korában én vigyáztam rá egy napig, amíg a szülők elutaztak egy temetésre. Hát, a baba mára okos és szép felnőtt nő lett. Öröm volt látni a boldogságát.

A Balaton mára második otthonunk lett, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy ha jönnek az unokák, az időnk nagy részét majd ott töltjük. Mert jöttek. Az iskola előtti utolsó évben lehetőség nyílt rá, hogy egy egész hónapot itt töltsenek. Le sem tudom írni, hogy ez mit jelentett mindannyiunknak. Óriási kihívás, hiszen a szülők gyorsan odébb álltak, nekik is szükségük van a feltöltődésre, tíz napot a Dolomitokban túráztak. A magyar szót értő, de konzekvensen nem használó unokáink pedig kinyíltak ez alatt az idő alatt és megeredt a nyelvük végre magyarul is. Mindennap maga volt a csoda, amiért végre nem táv-, hanem igazi nagymamaként és nagypapaként funkcionálhattunk. 

Az év utolsó negyedéve pedig még mindig a Balatonról, aztán az otthonról szólt, a már-már unalmasan ismétlődő hétköznapokról és a ritka percekről, amiket barátokkal vagy kultúrával tölthettünk. István meglátogatása a szanatóriumban fejbeverő élmény volt, mert a már "feledésbe merülő" tíz évvel ezelőtti itthoni ijesztgetés után most eszünkbe juttatta, a baj akármikor beüthet, ez már az a kor. A Candlelight Vivaldi Négy évszak pedig egyszerre volt felemelő és lehangoló. Az emelkedettséget nem kell magyarázni, de csalódás volt az a már-már karcos zenei élmény, ami állítólag az élőzene varázsa. Nos, Vivaldinak nem állt jól. Csak csendben emlegetem fel a tavaly nyári margitszigeti Vivaldi showt, ami szintén csalódás volt. Hiába na, Vivaldit Velencében kell hallgatni egy templomban, ott még mindig telitalálat volt. 

Ott a messzeségben Levi unokánk ballagott az oviban, nyílt napon vett részt leendő iskolájában, tarsolyában az elismeréssel felérő felvételi értesítéssel. A harminc fokban töltött téli szünetben menyem szüleivel is elutaztak egy hosszú hétvégére és mindenekelőtt izgatottan készülnek a Karácsonyra. 

A karácsonyra mi is készülődünk. Külsőségekben mindenképpen. A lelki ráhangolódással vannak gondok, de próbálkozunk. A december eddig csendes volt, reménykedünk, hogy ez már így is marad. A havat hiányoljuk, de persze a hólapátolást már nem annyira. És amit mindennél jobban hiányolunk, azok a gyerekeink és az unokáink, akiktől igazi lenne az ünnep, de vannak kívánságok, amikre kimondatlanul illik vágyakozni (na, azért itt eldumáltam, remélem, nem olvassák). Majd lesz olyan is, ha nem most, majd máskor. Lennie kell még! Szilveszterkor pedig itthon  leszünk és vigyázunk a kutyára, aki elvileg nem fél a durrogtatástól, de azért nyugodtabb, ha együtt vagyunk. Aztán január elsején elkezdődik egy új év. Nem tudom, milyen lesz, már nem is reménykedem, hogy jobb, vagy csak kevésbé rosszabb. Lesz, amilyen lesz, abban bízom, hogy megbirkózunk vele. 

Hangolódunk...

 Nem akarnék az őskorig visszamenni az emlékezésben, így aztán kihagyom az édeskés gyerekkori emlékeim, ahogy apu a téli szünidőben - és talán éppen a karácsonyi ünnepek alatt is - szánkón húzott a kies Diószegi utcán a Feneketlen tóig (ahol ma a kocsiktól alig lehet mozdulni), miközben otthon készült a karácsonyi diótorta (Istenem, nem ettem már vagy huszonöt éve, de hát itt rajtam kívül nem eszi senki sem, tehát nem csinálok, a bolti meg nem olyan, hogy egy szeletért meglepjem magam). Őszintén szólva amióta a fiúk felnőttek és a család szanaszét, és itt is hagytak a nagyszülők közül néhányan, a karácsony már nem azt jelenti, amit régen. Sosem éltem meg különösebben szakrálisan már az adventi időszakot sem, eltekintve néhány éjféli misétől Szenteste. A legemlékezetesebb Ausztriában esett meg velünk, amikor már napok óta szakadt a hó, az ereszekről dundi félméteres jégcsapok lógtak, a kis üdülőfalu mesebeli álruhát öltött. Síeltünk, bohóckodtunk a hóban, a recepción kapott karácsonyfát pattogatott kukoricával és otthonról hozott szaloncukorral díszítettük fel. Szenteste pedig elsétáltunk a falu templomába, ahol meghallgattuk a háromnyelvű misét, melyen az akkor tizenéves kiskamasz fiaim szemrebbenés nélkül járultak az áldozáshoz. Hazafelé a holdfényben fürdő havas táj színte világított. Képeslapra illő? Igen az volt!

Később, sokkal később, a kisebbik fiammal mentem el az éjféli misére (az ő kérésére lettem a kisérője), ami igazán szép volt és lélekemelő, pedig akkor még nem is sejtettük, hogy néhány év múlva ugyanebben a templomban vezeti majd oltárhoz a szerelmét. 

De térjünk vissza a múltba, már a gyerekeink múltjába. A délutáni gyerekmise után  nagyszülőkkel hazatérő apróságok számára meglepetés volt a csillogó fa, ami alatt az álmaik teljesültek be, de idővel elmaradtak a séták, már reggelre állt a feldíszített fa és fontosabbá váltak a finom falatok, a közös beszélgetésekkel eltöltött esték, hiszen a hétköznapokban már azokból is egyre kevesebb jutott. Mostanra pedig maradt a "csillogás", az idejekorán felállított fa, a parázsló fények az esti félhomályban már jóval a nagy nap előtt. És a fotók az unokákról, akik messze-messze, újonnan alakuló szokások között várják karácsony reggelét, hogy kibonthassák az ajándékaikat. Ez a távolság aztán kicsit színtelenné, fakóvá teszi az itthoni fényeket. Anyuval már évek óta együtt éldegéljük az ő korának megfelelő, különböző okok miatt ellaposodott ünnepet. Már nincs jelentősége a várakozásnak, már leegyszerűsödik minden a menütől, süteményektől kezdve a hétköznapi módon eltöltött órákig. Csak egy nap, nem különb a vasárnapoknál. A ma ünnepében a jövő ünnepe tartja a lelket, hogy talán a következő évben együtt lehetünk majd. Nem a legjobb módja a hangolódásnak, de ezek az érzések akkor is itt vannak, ha közben a tv képernyőjén ismét megnézem a Diótörőt, szigorúan, ha a mama inkább olvasgat vagy lefeküdt aludni, mert őt nem érdekli és a tv leginkább miatta megy. 

Na, mindegy is... még tíz nap és itt a karácsony. Ha másként nem megy, az olyan posztokkal és üzenetekkel hangolódom, mint amit az egyik volt osztálytársnőm küldött ma reggel: 

"És szól a harmadik gyertya: Én vagyok a harmadik: az öröm. Előttem a hit és remény lángja, utánam a szeretet gyertyája. Más vagyok, mint a többi három. Én vagyok, ki a Karácsonyt rózsaszínben várom, Ki megbújik minden jóban, Ki ott van minden nevetésben, mosolyban! Ki minden gyermekszületésnél felragyog, Ki minden családi tűzhelyben ott lobog, Ki mindig nyomodban jár, ha akarod, Kinek lángját csak te magad táplálhatod."

Kutyázni ezért is jó

 Újkeletű szokássá vált, mert ehhez azért kellett Valaki, aki erre az útra terelt. Miről is beszélek? A reggeli kávé. Furcsa ezt olyan valaki "tollából" leírni, aki eddig is minden reggel elkortyolta a maga tejeskávéját, sokszor még az ágyban, ha a férje volt olyan cuki, hogy behozta mielőtt még indulni kellett volna. De aztán jött Huba és a gazdija, Zsófi, akik szívesen járták a környék kis kávézóit. Nem mindennap, nyilván, de azért egy héten egyszer, kétszer. 

Úgy kezdődött, hogy mivel közel lakunk egymáshoz, a parkból hazafelé beinvitált, ő készítette el a kávét, aztán vagy kint a teraszon vagy bent az étkezőben elkortyoltuk, közben beszélgettünk. Már ez önmagában egy terápiás napkezdet volt, amit alig érezhetően rontott el a tény, hogy nekem futni kellett haza a mindennapi rutin miatt. Aztán idővel elsétáltunk a közeli kis kávézóig, ami már hétkor kinyit, és ahol fürtökben állnak a korai vendégek, sokszor még a közeli iskolába igyekvők is betérnek a gyerekkel egy kakaóra, kiflire. Van egy kicsit távolabbi is, ott remek kézműves kenyereket is kapni, a kutyák is többet sétálnak. Mert ugyebár alapvetően az ő reggeli igényeik alakítják ezeket a programokat. Nos, mára tagadhatatlan, hogy a parkban sétálva ha Jamie meghallja a kérdést "Megyünk kávézni?", már rá is kanyarodik az oda vezető útra, pedig a kérdést nem hozzá intézték. De ott üldögélve ők is kapnak kis  falatokat, ma a személyzet még egy kis vízzel is kedveskedett nekik, szóval kutyaszemmel is jó kis program korán reggel. Az a rövidke idő meg, amit beszélgetéssel töltünk, csak értékesebbé teszi ezt az apró reggeli luxust. 

Az is jó érzés - gazdi szemmel -, hogy a kis vendégtérbe beengedik a négylábúakat, sokszor akár 4-et is és nincs botrány, nincs  a többi vendég részéről sem szájhúzogatás. Miért is lenne, hiszen a szőrösök jólnevelten viselkednek, nem ugatnak, még az egyébként idegenekkel nem túl barátságos Jamie sem eszik meg senkit, sőt, elfogad néhány jutalomfalatot is, ha kellő tisztelettel kínálják 😉 . Nos, arról már számtalanszor írtam, hogy kutyázni jó. És kutyával kávézni járni még annál is jobb. 

Írás

 Valamikor régen büszkén vallottam magamról, hogy grafomán vagyok. Ezzel azóta nem dicsekszem, amióta a webbeteg oldalán találtam a szó jelentésének leírását 😁 Azt írták, hogy ez egy erős - sokszor leküzdhetetlen - késztetés, mi több kényszer, amit leginkább fokozódó feszültség, néha düh kényszerít ki. Aztán a szöveg megírását követően megkönnyebbülés tapasztalható, míg a felgyülemlő újabb gondolatok és feszültségek újra írásra nem kényszerítenek. Persze, azt is grafománnak mondjuk, aki nem kórosan, de azért sokat és szívesen ír. Szóval, remélem, én az utóbbi csoportot erősítem, bár néha nem is tagadom, hogy hajt valami belső feszültség. Erre mindezidáig úgy tekintettem, mint amolyan terápiás billentyűverésre. Mennyivel jobban hangzik, nem? Csak remélni merem, hogy az írásaim nem kuszák, csapongóak (ó, dehogynem), nem süt át rajtuk harag és a stílussal, helyesírással is nagyjából rendben vagyok, mert ezek is árulkodóak lehetnek mentális probléma esetén. 

Írtam, írok és valószínűleg írni is fogok, amíg a Jóisten el nem veszi tőlem ezt a képességet életem alkonyán. Jó, nem volt ez mindig így, mert valljuk be, lusta voltam kamaszként naplót írni. Ahogy sok mindenkit, engem is a technika fejlődése ragadott magával, az internet hétköznapivá válása, a lehetőség, hogy a ritkán  látott barátokkal is rendszeressé lehet tenni a kapcsolattartást. Aztán innen már természetszerűen elfajulnak a dolgok olyan valaki esetében, aki szívesen ír le két mondatnál többet. A barátnőkkel napi levelezésben osztottam meg a mindennapjaim történéseit, blogot írtam egy tágabb körben azonos érdeklődésű ismerősöket találva, és napi rendszerességgel "teleregényt", ahogy akkoriban viccesen aposztrofáltam azokat a történeteket, amiket egy ismert arc, újságcikkek, filmek és a fantázia hívtak elő bennem. Ez utóbbi napi 4-5 A4-es oldalnyi szöveget jelentett és persze a kihívást, hogy egy kerek történet részét képezzék és x rész után eljussanak a hősök A-ból B-be mindenki legnagyobb megelégedésére. Nem volt könnyű, de akkoriban volt agyam hozzá. Sőt, jutott idő még olvasásra is, búvárkodásra az adott témában. Aztán ez az egész megbicsaklott és mostanában gyertyát gyújtok, ha egy-egy jobban sikerült kis bejegyzés megszületik egyáltalán. 

Konkrétan érzem az irigység kellemetlen sárgító hatását, amikor olvasom a barátnőm összeszedett gondolatait, miközben nálam jobban senki nem tudja, milyenek a napjai. A hajánál fogva húzza ki magát a legmélyebb gödörből és közben még írni is képes. Őszintén, néha keserűen, néha önmagán is nevetve, néha kiemelkedve a mindennapos mókuskerékből valami értelmet találva a világ dolgaiban. A vicces az, hogy valami láthatatlan szál azért csak összeköt bennünket, mert én üldögélek az elvetélt témáim felett, hogy aztán az ő blogjában visszaköszönjenek olyan jól megírva, hogy már múlik is a késztetés, hogy felvegyem vele a "versenyt" és megírjaim a magam változatát. Az "írói" blogom és néhány tematikus oldal magukra hagyatottan várják, hogy felvegyem a fonalat újra, még ha a régi olvasók azóta szét is széledtek a szélrózsa minden irányába. A magánblogom pedig, mármint ez itt, amit éppen olvasol, hát, nem vagyok vele elégedett én magam sem. Néha kifejezetten rinyálónak hat, tele a legfájóbb gondolataimmal, amikkel sokszor én magam se b iztos, hogy egyetértek, máskor szédülten tökéletesnek láttatom rajta keresztül a világot. Valahol az őszinteség még nekem is fáj, ha nagy ritkán sikerül leírnom. Az írás mindig is kitárulkozás és úgy tűnik, ez nekem egyre nehezebben megy. Ahogy a világban egyre inkább bezárkózom, úgy a betűk világában is, a grafomán már nem létezik. Jó, ezt akár kétségbe is vonhatod, hiszen akkor nem lennének itt ezek a sorok. Igazad van. Az írás kitárulkozás, de talán mára már nem kell, talán már nem is szabad. Csak ne lenne itt ez a furcsa érzés, a billentyűk felett táncoló ujjak, mert ha egyszer benned volt ez a kényszer, önbecsapás, ha azt gondolod, leszámolhatsz vele. 

Mostanában nem alszom jól, nyilván könnyedén meg is tudnám magyarázni miért, nyilván lenne is ellenszere, de esténként úgy dőlök be az ágyba, hogy reménykedem benne, hogyha a dolgok nem is alakulnak reményeim szerint, de azért elég fáradt vagyok, hogy álmatlan, nyugodt éjszakám legyen. Aztán nem jön össze. Vagy orbitális marhaságok fárasztanak le még jobban zavaros álmok formájában, vagy csak ébren forgolódom. Ilyenkor nem segít, hogy jönnek a megoldási ötletek (persze, nem a legsikerültebbek) vagy csak az önsanyargató felvetések, és a telefon után nyúlás meg végképp rossz döntés, mert közben telnek az éjszaka pihenés nélkül töltött órái, elérkezik a kora reggel és indul a rutin napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, a változtatás halvány esélye nélkül. Nyilván nem vagyok ezzel egyedül, de hát ennyire legalább ezeken a lapokon legyek őszinte, ha sajnálok valakit, az tutira én vagyok. 

A világ a karácsonyra készül, s nem tagadom, én is. Csak ez a készülődés már nem olyan, mint régen. Mert változott a világ és sokat változtam benne én magam is. Pont ma beszéltünk erről egy kedves, de talán kicsit hamis írás kapcsán, hogy azok a boldog békebeli karácsonyok talán semmivel sem voltak jobbak. Egyszerűen csak gyerekek voltunk, akiknek ez mindenképpen egy nagy varázslat. Talán csak a kevés, megfakult fotó hiteti el velem/velünk, hogy akkoriban hó volt, szánkózás és jégcsapok, a csengettyűszó alatt odakint csendesen hulló hó, fenyő illatú fenyőfa, egyszerű, de finom ételek. Örültem a fán csillogó papírba burkolt szaloncukornak, amit ma talán meg se ennék, de akkoriban csak az volt, hát azt szerettük. Most meg állok az üzletben a húszféle szaloncukor előtt és igazából nem vágyom egyikre sem. Akkor Szenteste hirtelen ott termett a fa, amit talán csak nem akartam észrevenni, hogy már napokkal korábban is az erkélyen álldogált összekötözve, ágain ott voltak a régről megszokott díszek és elrághatatlanul kemény fehér habcsókok (50 évesek voltak, amikor végre kidobtuk őket), ma meg elég az első advent, hogy a gardrób mélyéről előkotorjam a három ikeás doboznyi csillogást, amit persze nem mind fogok kipakolni és a fára aggatni, de az egyik évben így, a másikban úgy dekorálok, mert tényleg, mintha mára fontosabb lenne a dekoráció, mint a tartalom, ami a jeles dátumok mögött megbújik. 

Recepteket mentek el, kiírom a füzetembe, mert majd... kinek, mikor csinálom meg? A gyerekek a világ két végén, nem közel, a karácsonyt az idén biztos, hogy nem töltjük együtt. Csak anyu lesz itt, aki már annak sem érzi szükségét, hogy ne a szokásos melegítőjében üljön az asztalhoz, hanem kivételesen valami mást vegyen fel. Egy étkezés lesz a sok közül, egy megszokott este. Jött a nagy ötlet, hívjuk meg a barátokat. Hát, a nagy ötlet se működik simán. Szinte kivétel nélkül nagy család veszi őket körül, lesz éppen elég programjuk decemberben, januárra tolódott az összejövetel, az is kicsit kényszeredetten, mintha nem is nagyon lenne kedvük eljönni. És talán éppen azért, mert ez a világ már nem az a világ, amiben ötven évvel ezelőtt ezek a barátságok megszülettek. Hosszú és kacskaringós úton járunk mindannyian; ki így, ki amúgy élte/éli meg ezt az utazást.

Na, evezzünk vidámabb vizekre! A világ másik végén a nagyobbik unokám ballag az oviból, januártól iskolás lesz. Voltunk már korábban évzárón náluk, kedves és nagyszabású ünnepség egyszerre. A mostani pedig különleges, mert most ő is főszereplő. A szívem vérzik, hogy nem vagyunk ott. De legalább ott voltunk az idén a fiam diplomaosztóján, ne akarjak telhetetlen lenni. A kicsi is egy tündér, élvezi a színpadi szereplést, és az a néhány fotó, rövidke videó aligha elégíti ki a nagyszülői vágyat. Fájdalmas büszkeség ez, több benne a hiány, mint az öröm. Nem akarok elégedetlen lenni, hiszen éppen szeptemberben állapítottam meg, hogy ez volt az az időszak, amikor először úgy igazán nagymamának érezhettem magam. És semmi más vágyam nincs, minthogy ez az érzés csak egyre erősebb legyen. Hm, azért ez a pár sor sem sikerült túlságosan boldognak, de hát ez van, a Sors ilyen labdát dobott és bár, igyekszünk játszani vele, azért nem biztos, hogy élvezzük is a játékot. 

Oké, hogy van még idő hangolódni az ünnepekre, most azért nem biztos, hogy pont azon az úton sikerült elindulnom ezzel a poszttal. De dolgozom rajta, néha erőszakkal lökdösöm át magam holtpontokon, talán most is ennek van itt az ideje. Az már biztos, hogy egy újabb karácsonyfadísz megvásárlása már kevés ahhoz a bizonyos hangolódáshoz.