Csapongó hétvége

 Annyi mindenről akarnék írni, de szerintem a fele eszembe se fog jutni, mire odáig érek. Nem mintha fontos dolgok lennének ezek, egyszerűen arról van szó, hogyha írok róla, akkor valahogy múltidőbe lehet tenni a problémákat, még ha a megoldás még messze nincs is a láthatáron. Másrészt meg egyes dolgokra jó emlékezni. Ilyen például, hogy a nagyobbik unokám a jövő héten ballag az óvodában, mert ahol élnek, ott januártól decemberig tart a tanév és bizony januárban megkezdi a sulit. Ehhez pedig ma elmentek és megvették az iskolai formaruhákat. Hát cuki bennük a szentem, és hirtelen olyan nagyfiú lett, pedig az óvodában is volt egyenruhájuk, de az olyan kis vidám piros-fehér volt, ez pedig mogyoró nadrág és fehér ing, a sportos változat sötétkék nadrág és fehér póló sötétkék szegéllyel. Mindkettőn ott a hímzés a címer mellett, hogy "ora et labora" (imádkozzál és dolgozzál), a bencések jelmondata, mivel egyházi fiúiskoláról beszélünk. Ott ez számít a jobb iskolák közé, bár, őszintén szólva - leginkább a hazai történések fényében - némi ellenérzés azért volt bennem, amikor meséltek róla. A jövő hete amúgy is sűrű lesz, mert nyílt nap is lesz a suliban és azt már nagyon várja. Tegnap pedig megírták az utolsó "dolgozatot". Az oviban! Minden héten írnak egy ideje kis felmérőket angol és kínai szavaból. Amikor itt voltak, akkor is minden hétre megkaptuk a feladatot, amit lelkiismeretesen meg is csináltunk. Néha egészen elképeszt, hogy tulajdonképpen három nyelven nem lehet eladni és két nyelven pedig még ír is (és olvas), miközben még csak szeptemberben múlt hat éves. Mi a fenét fognak tanulni az első osztályban? 

Aztán videótelefonon is felhívtak, mert tegnap az történt, hogy a négyéves lányunokám valamin nagyon nekikeseredett és hirtelen hozzácsapta a kesergéshez azt is, hogy neki mennyire hiányzik a Jamie. Tehát a beszélgetés alatt leginkább Jamiet kellett neki mutatni, főleg, miután rákérdezett, hogy "where is kutya?". Úgy látszik, a szeptemberi magyarul beszélős időszakból itt-ott még visszaköszönnek a szavak. Édes pöttyöm.

Anyu tegnap úgy kérte számon rajtam, hogy még nem rendeltem ide egy pedikűröst, hogy azonnal böngészni kezdtem a netet. Én úgy láttam, hogy ügyesen csinálja magának, de ha ez kell, hát legyen. Hát, vegyes volt a felhozatal. Ez nem vállalja a budai oldalt, csak Pest túlsót, ahhoz már decemberre sincs szabad időpont, a harmadik látatlanban sem vállal cukros lábat. És akkor jött ő, aki csak annyit kérdezett: "a holnap dél megfelel?". Naná, hogy megbótoltuk. Még a vonal bontása előtt azért rákérdeztem, mennyi az annyi. Khm, csuklottam egy emberest, amikor benyögte a huszonöt ezres összeget. De már nem akartam visszakozni. Anyunak már csak tizenöt ezret mondtam, nehogy ettől kapjon agyvérzést, elég, ha nekem az van. Majd kipótolom. A hölgy jött, megcsinálta, anyu elégedett volt, aztán később, amikor már magunk voltunk, elkezdett sopánkodni, hogy apádnak még háromezerért csinálta az a fiatalember. Apu már hat éve meghalt, ettől függetlenül én is kicsit erősnek éreztem az összeget, az is igaz, hogy szinte azonnal jött, nyilván ennek is ára van. Anyu pedig emlékezett tovább, hogy amikor elutaztunk és ő ott volt az otthonban, ott huszonnégyezret kért az a másik hölgy. Na, ezt speciel nem tudom, honnan szedte, mert ennyit biztos nem kért. Nála nem is volt ennyi készpénz, a végszámlában pedig ennek halvány töredéke szerepelt csak, talán  négyezer forint. 

Amúgy elnézem őt, ahogy az állandó "haza akarok menni" mantrák ellenére tulajdonképpen egy önálló megmozdulása nincs, úgy szolgáltatja ki magát, mintha a szobalánya lennék. Reggelire nem kér kávét, mert habosra keverem, teát kér, de ne legyen gyümölcstea és a jó öreg Liptonhoz vágjak egy gerezd citromot és ugye két édesítőt tettem bele meg mindenképpen forró legyen, mert ebben a lakásban meg kell fagyni. Nem kell!... Vacsorához nem kell a gyümölcssaláta, mert az "hideg", ebédnél a laktató levesből csak a sűrűjét hagyja ott. Ha kérem a mosnivalóját, nincs. Ahogy elindítom a mosógépet, megjelenik egy adaggal, hogy akkor mégis. És a sort vég nélkül lehetne folytatni. Ez az idegek csendes gyilkolása és ne jöjjön senki azzal, hogy a szeretet meg a gyermeki kötelesség... mert ettől függetlenül is bele lehet csavarodni így a harmadik év együttélés alatt. De amúgy teljesen jól van, mindenki dicséri, hogy szép a lába, jó a frizurája, az egész jelenség egy aranyos kis öregasszonyt mutat, akiről meg se mondanád, hogy mindjárt 89 éves lesz. Bár süketsége okán keveset beszélgetünk, nem is baj, mert olyankor - velem szemben - roppant kritikusan tud viselkedni. Erről már egészen biztosan nyafogtam ezeken a "lapokon". Ő, aki "nem sok vizet zavar", tényleg nem várja el, hogy kiszolgáljam, de nem is tesz semmit annak érdekében, hogy ne kelljen megtennem. 

Közben a barátnőm édesapja bekerült az otthonba, ami már önmagában egy csoda, hogy lényegében egy hónap alatt sikerült ezt elintéznie. De persze "mindenszaris" a kisöreg és a mama részéről, akik nem tettek az ügy érdekében egy lépést sem. És persze sorra derülnek ki a gondok. Nemcsak a hellyel kapcsolatban, de leginkább a papával kapcsolatban. Amiről viszont az öregek nem hajlandóak tudomást venni. Mintha ezek otthon nem léteztek volna vagy nem lett volna várható az idő múlásával, és mintha legalább háromféle halálos bajból még lenne visszaút nyolcvanplusszosan. Úgyhogy a csodaszámba menő elhelyezés sem oldotta meg a napi idegösszeomlást, a program megy tovább, csak a napi mantrák változtak. Mert az otthonban nincs "személyi asszisztens" inas vagy szobalány, aki ugrásra készen várja a kéréseket és utasításokat, ott házirend van, elvárt alkalmazkodás, amitől pedig "mindenszaris" lesz az "élmény". Pontosan ezért félek én is, ha majd megjön a behívó az anyunak. Nyilván neki sem tetszik majd az az élet, ahol ugyan valamennyire ki lesz szolgálva, de azért mégsem hagynak rá mindent, ha nem issza meg a teát a reggelinél, akkor nem rimánkodik neki senki, ha nem szól, hogy vágják össze a tányérján a szelet húst, akkor vagy elnyiszálja, vagy ott hagyja. Ma ott ülhet akár egész nap a nagyképernyő előtt, ott az sem biztos, hogy igényt tart majd rá, hiszen kettő egy szobában tuti nem jó megoldás. A kétszemélyes szobába nem fér be a megszokott ikeás fotel sem és főleg nem sertepertél körülötte Jamie, akit keresgélni a lakásban az egyik fő programja (akkor is, ha éppen alszik mellette). Hát, igen... az élet nem habostorta és más marhaságok... a nemzetközi helyzet pedig - mint tudjuk - fokozódik (a Tanu c. film alapján szabadon).

Idehaza pedig már rezignáltan vettem tudomásul, hogy apa saját elhatározásból hazahozta az eladásra beadott járgányt az autókereskedésből, miután megcsináltatta a kipufogóját, ahelyett, hogy árengedményt adott volna. Józan ésszel itt érvelni nem lehet, mert ez neki lelki kérdés. A huszonkét éves csodaautó (csoda, ha nem hagy az út szélén) újra itt lapul a kertben. Aksi kivéve, kocsi gondosan letakargatva. Már látom, idővel muskátlit ültetünk majd bele a telken, bár, addig is elég sokat kell költeni rá (kötelező biztosítás, súlyadó, autópálya matrica, vizsgáztatás), hiszen oda el kell még juttatni. És képes volt kiejteni a száján az ötéve általam hangoztatott igazságot, miszerint akkor kellett volna törötten eladni, amikor a leállt motor miatt beállt szervokormánnyal kiegyenesítettem a kanyart és levasaltam néhány oszlopot a kereszteződésben. Na, mindegy is, mindenkinek megvan az úri hóbortja, egyesek dohányoznak (azt mondják, az sem olcsó mulatság), ő meg öreg autókat istápol (ha már használni nem is használja). Egy dolgot nem lehet elvitatni tőle, hűséges típus. 

Nos, mára annyi. A beígért hó nem esik, bezzeg a Balatonról már küldtek fotókat a fehér lepelről (még ha nem is olyan vastag), csak az eső esik, ami nem zavarja a családi ebet és ma már nem is számolom, hanyadszor sétálni kíván (és utána újra vacsorázni, pedig még soronkívüli ebédet is kapott, hogy megbocsássa, amiért a pedikűrös látogatása idejére kicsit korlátozva lett a mozgástere). Hajnal óta lesem az eget, napközben számtalanszor pislogtam ki a borús kertre, de fehér takarónak se híre, se hamva. Durci vagyok, havat akarok. (Hogy majd sopánkodhassak azért is, hogy havat kell lapátolni) Közben olvasom, hogy december 20-án micsoda remek programot szerveznek a balatoni kertmoziba és sárgulok az irigységtől, hogy nem vehetünk részt rajta. Mi ketten a férjemmel még csak fagyoskodnánk a házban egy éjszakát, hiszen a délutáni program az esti órákig tart, utána az ember nem indulhat haza, de anyut nem vihetem, itthon nem hagyhatom. Még szerencse, hogy nem sok vizet zavar. És itt most érdemes lenne hallani a grimaszt a hangomban. Ez csúnyán  hangzott, de attól még igaz. Nem is ragozom tovább, kinézek inkább az ablakon. A fehér hópelyheknek jönniük kell!

A gyerek gyerek marad

 Két fiam van. Két középkorú fiam. De hát a fiaim, tehát feszt aggódom értük. Ráadásul mindkettő külföldön él, úgyhogy az aggódás még természetesebb. A nagyobbik a minap felrakott egy képet, hogy a jövő évi szokásos francia sítúrán részt vesz. Mivel zenész, ilyenkor fellépéssel egybekötött síelésről volt régebben szó. Rákérdeztem, erre elég homályos válasz érkezett, hogy ha a csillagok állása is olyan lesz és az neki is tetszeni fog, akkor lesz fellépés is, amúgy csak síelni akar, mert kell a pihenés, feltöltődés. Ami igaz, de közben még állandó állása sincs, szóval az aggodalom felülírja a helyeslésem. Azt már meg sem kérdeztem, hogy a menyem is megy-e. Nyilván nem, mert akkor kire hagyják a kutyát, akit még a "nagyira" is nehezen bíztak annak idején. 

A kicsi a kerek szülinapra néhány nap szabadságot kapott a családtól, úgyhogy "elugrott" egy jó barátjához jó földrésznyi távolságra. Erről egy fotó kapcsán szereztünk tudomást. De persze a hazautazásról már nem, így aztán paraanya ráírt pici gyermekére, hogy ugye már otthon vagy? Válasz egy napig nem érkezett, úgyhogy a családi chatben is ráírtam. Végül a menyem válaszolt, hogy minden oké, csak a fiú elfoglalt, de addigra már mindenféle vészforgatókönyvek cikáztak az agyamban. Később a kisded is felhívott és nem értette, miért izgulok, hiszen nekik annyi dolguk van, hogy még a huszonnégy óra is kevés, azért nem ért rá válaszolni. Még nem érti, hogy ilyenkor a vészcsengők őrülten csilingelnek a szülői agyban. Mert a gyerek gyerek marad, amíg csak élek.

 

Megvagyunk

 Ez tragikus! Nekiveselkedtem, hogy megírom, ami éppen a fejemben formálódott, erre észreveszem, hogy a múltkori poszthoz volt egy komment és ez annyira meglepett, hogy azonnal el akartam olvasni. Mire idáig jutottam, totál elfelejtettem, hogy most éppen miről is akartam írni. Na, mindegy is... most valahogy olyan hangulatban vagyok, hogy tuti nem fogopm két mondat után bezárni a blogot, mert ha egyszer egy gát átszakad, ki tudja, mi mindent sodor az ár. 

Például, a napokban megkaptam az otthonból a válaszlevelet az előre sorolási kérelmemre. És lőn, a 14. helyről a 6.-ra ugrottunk. Ez persze kb. annyi, mint két helye ilyenkor, tehát senkinek fogalma sincs, mikor lesz itt beköltözés, de azért végre már mégse hátrafelé araszolunk, hanem előre. És persze azonnal megindult az a szar érzés, hogy siettetem ezt az egészet. Elnéztem anyut, ahogy alszik a fotelben, majd kiesik belőle, és bár már háromszor ébresztettem fel, hogy az ágyán mégiscsak kényelmesebb lenne, de olyankor tiltakozik, hogy akkor éjjel nem tud majd aludni. Miért, így, hogy a fotelben alszik egész délután, akkor majd tud? Ilyen apró mozzanatokkal telik a nap. 

Tegnap hazahoztam egy rakás papírképet, ma végre albumot is kaptam hozzá, beraktam a helyükre és odaadtam neki, hogy nézegesse a dédunokákat. Meg persze az unokáit is. Összecsapja az albumot és megkérdezi, "hogy került bele Angelina Jolie?". Nézek értelmesen, mint kb. bornyú az újkapura, hogy vajon kit nézhetett a színésznő hasonmásának. A tv-ben éppen vele megy egy film meg a szöszke Brad Pittel, de őt senkivel nem keverte a családból. Nem tudja visszakeresni a képet, de sejtem, hogy az idősebbik fiam feleségét "nézte be", már csak azért is, mert rajta kívül európai nő csak én vagyok, de Andi is csak annyira hasonlít a színésznőre, mint én Gina Lollobrigidára. Idővel az egyik képnél elém tolja a fotót, én vagyok rajta, szerintem véletlenül egész jól sikerült, nyilván ezért is kapott papírképet, s ekkor megkérdezi, hogy "kivetted a fogad, hogy olyan furcsa a szád?" Bennem az ütő megáll, mert még a fogaim a sajátjaim, meg hát a képpel is elégedett voltam, eddig. De igazából nem is érdekli a hebegésem, hogy, "de hát anyu, nekem még nincs kivehető fogsorom". Na, röviden csak annyi, hogy a nap végére ilyenből van vagy ötven és amikor elmegy aludni, hosszú percekig csak ülök az üres nappaliban és hirtelen nem is tudok mit kezdeni a rám törő normalitással. Hatvanöt éves vagyok, de sokszor úgy érzem, egy gyorsvonat sebességével épülnek le mellette az agysejtjeim. Hagyjuk is. Ez nem éppen a kedvenc témám, de hát a napjaim mégis ebben a sajátságos Bermuda-háromszögben telnek és legalább olyankor nem akarok elveszni benne, amikor nem kapom tőle az ívet. 

Inkább arról mesélek, hogy ma is annyira csodás idő volt, hogy nem is volt kérdés, hogy a családi négylábút elvigyük a kedvenc helyére, a Szigetre. Igazság szerint ez mindannyiunk egyik kedvenc helye, már csak azért is, mert veszettül jó érzés látni, ő mennyire élvezi az ottani szabadságot, a hétközbeni park "unalmát" felváltó kalandozást. Egy jó ideje olvasgatom az időjárás előrejelzéseket, ringatom magam a "talán végre lesz fehér karácsony" álomképbe, de a mai melegben nehéz volt elképzelni, hogy itt napokon belül beüt a téli kemény hideg és csapadék. Hosszú ideje ez az első vasárnap, amikor itthon vagyunk, mert véget értek a balatoni hétvégék. Hiányzik! Ilyen csodás időben egész nap biztosan kint lettünk volna a kertben, itthon meg ... na jó, a szigeti kirándulás azért megvolt. 

Novemberben évről évre visszatérő programom a január1-i évfordulós biztosítások újra számolása. Most éppen a lakáson sikerült jó nagyot spórolnom, aztán ahogy elküldtem az alkuszi megbízást, már eszembe is jutott, hogy a kisállatbiztosítás kimaradt belőle. Úgyhogy a hetet már a biztosító irodájában kezdtem, de "összeszedettségemre" jellemzően a kutya papírjait hagytam csak itthon, úgyhogy a következő hétfőn újra nekifutok. A fiam könyvelőjével is elég ellentétes elképzelésünk van egy vállalkozás megszüntetésének kérdésében, de hát éppen ez benne a marha nehéz, hogy erre már nincs különösebb ráhatásom, éppen azért lett a könyvelő, hogy megszabaduljak az agyalni valóktól. Hát, látszik, mennyire sikerült. A kisebbik fiam a napokban negyven éves lett és amíg én itthon vén banyára jellemző módon még a videós kapcsolatot is elszúrtam, miközben alaposan meggratulálni próbáltuk, ő már féllábbal a szülinapi ajándékát élvezte, úton volt a barátaihoz, akik még egyszer olyan messzire laknak, mint ő hozzánk képest. Amire próbálok ilyen körülményes módon kilyukadni, a világ mozgásban van körülöttünk és nekünk még az lenne a feladatunk, hogy felvegyük ezt a fordulatszámot, ehelyett itthon ülünk és hallgatjuk a mamát, aki szerint "micsoda zaklatott életet" élünk, amiért mindennap dolgozunk, meghívjuk a barátunkat vagy éppen elmegyünk hozzá, én meg még a barátnőmmel is találkozom, ahelyett, hogy itthon ülnék a mellette levő fotelben és néznénk egymást.

Huh, már megint itt kötöttem ki, pedig a dráma már lezajlott, a válogatott a 96. percben kapott góllal elbúcsúzhat a világbajnoki szereplés esélyétől. Apa az utolsó öt perces hosszabbítást már nem is tudta nézni, inkább elvitte a kutyát sétálni. Én a közömbösök nyugalmával vettem át a helyét a laptop előtt, aztán olyan görcsbe szorult a szívem az utolsó másodpercekben bekapott góltól, hogy még nekem is jól esne egy korty bármi, ami enyhíteni tudná a csalódottságot. Apa megjött, kérdi az eredményt, aztán lemondó sóhajjal nyögte, hogy olyan ez már, mint a vízilabda, nem lehet élvezni a meccset, csak szorongani. Ezt volt alkalmunk pont a világ másik végén megélni a nyáron, amikor az egész család magyar mezben drukkolt a lelátón, én egy hétre berekedtem, úgy kiabáltam, aztán mégis szomorúan ballagtunk haza az éjszakában. Bele sem gondolok, mit éreznek azok, akik még játszák is a meccset, nyakukban ott liheg a közönség és a maguk elvárása. És amilyen a minket körülvevő mindennapok világa, a második gondolatom az volt, hogy legalább ez nem (sem) jött össze a Vezérnek, ha már az ország összedől, infantilis módon nem vigyoroghat a focistákkal. Csak a srácokat sajnálom, mert már ott tartanak, hogy tudnak és akarnak játszani, csak még mindig nem jön össze az utolsó pillanatban.

Na, mára ennyi... biztos volt még valami, ami miatt egyáltalán elkezdtem írni ezt a posztot, csak most tényleg kiürült az agyam. Jó lett volna egy kicsit büszkének lenni, hogy az agyon támogatott fociban végre jön az eredmény, nem csak kútba szórt milliók, milliárdok felett keseregni, de ez a pillanat még várat magára. 

Internetezni néha jó is ...

 Az október 23-i ünnepségek utáni mindenhonnan ránk ömlő diliháztól legszívesebben még az áramot is kikapcsoltatnám itthon, de hát nyilván az eltelt években pont kellően ráfüggtünk már mindannyian a netre, tehát ha véletlenül elmegy az áram, mindannyian úgy érezzük, hogy visszakerültünk a sötét középkorba és ha egyszer visszajön és lesz net, első dolgunk lesz egy szünetmentes tápot rendelni. De a viccet félretéve... Erőnek erejével igyekeztem elkerülni a politikai témájú posztokat (persze, kevés sikerrel), már csak azért is, mert ha valami egetverő sötétséggel találkoztam, erős kényszert éreztem, hogy gyertyát gyújtsak, ez meg csak arra jó, hogy a hülyéket még magára is húzza az ember, az meg végképp nem hiányzik a mostani zaklatott mindennapokban. 

Szerencsére azonban vannak mindenféle nyugis oldalak is, ahol az ember elbogarászik, szórakozik, még némi hasznos információt, ne adj isten, kultúrát is felcsipegethet, többek között így futottam bele egy hosszabb, részletesebb írásba, ami Hedy Lamarr életéről és felfedezéseiről szólt, holott a világ leginkább csak egy bájos pofira és csinos alakra gondol a nevét hallva. Pedig okosabb volt azoknál a férfiaknál, akik el- és lenéző mosollyal nyugtázták, ha megszólalt. Aztán  persze későn, de rájöttek, hogy egy zseni tipegett köztük a magas sarkain és baromi sokat vesztettek vele, hogy nem hallgatták meg időben. 

Aztán olvasgattam mások gondjairól és úgy tartják, ha másnak is rossz, akkor nekem sem fáj annyira. De ez egyrészt nem igaz, egyáltalán nem vigasztal, ha másnak is rossz, úgyhogy erről a vonatról is gyorsan leszálltam. Hiába láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen a mókuskerékben, a felismeréstől a saját gondjaim nem oldódtak meg és pesszimista alkat lévén még vizionáltam is egy még rosszabb jövőt. De ez igazából egy pozitív tapasztalat, hogy még ilyen felismerésekre képes vagyok. Nemrégiben konkrétan egy rokonommal beszéltem át a témát, aki már maga is megélte ezt az élethelyzetet. Azt kell mondjam, jó volt a saját gondolataimat más szájából hallani, aki nem Al. Allal ugyanis olyan szinten azonos hullámhosszon gondolkodunk, hogy már mindkettőnkben felmerült a gondolat, csak mi látjuk ilyen borúsan a jelenlegi élethelyzetünket. Pedig igazából nem is azonosak a problémáink, hiszen az ő "döntését" elsősorban a másik fél jólléte befolyásolja (és oké, azért egy csipetnyi személyes önzés, amiért 65 évesen még élni szeretne néhány tartalmas évet, mielőtt érte is becsönget az igazi öregség), nálam más a helyzet, hiszen anyu (hál Istennek) a legjobb egészségnek örvend és ugyan nehéz az ő igényei szerint alakítani az életünket, de teljesen egyértelmű, hogy egy otthonba vonulással ő csak veszíteni fog a pillanatnyi színnvonalból. Röviden: neki veszítenie kell, hogy mi egy picit visszakapjuk az életünket, a szabadságunkat. Több mint két év után ez azért nem ördögtől való kívánság, de hát persze értem én az ő helyzetét is. Nyilván van még annyi ép agysejtje, hogy tudja, gyerekként él, függésben, nem ura a saját életének. Okoz is ez nem kevés lelkiismeret furdalást. Igazság szerint ilyenkor egy mentálhigiénés szakember többnyire megadja a feloldozást, hogy igen, az ő mindennapjai nem tehetnek tönkre egy párkapcsolatot, nem élhetjük mi is az ő bezárt életét, mert ezzel neki nem lesz jobb, nekünk viszont határozottabban rosszabb lesz. Ezt az ember ésszel felfogja, csak éppen megélni nagyon nehéz. Hiszen a legközelebbi hozzátartozódról van szó.

Na, és akkor az ember lánya okosságokat olvas a neten, jelesül éppen Müller Péter tollából. Most már tudom, miért nem szeretem az írásait. Mint például ezt... "...lehet rosszul is szeretni. ... Ha nem azt nézed, mire vágyik, mit mond a lelke, mi okoz neki jó érzést. És lehet, hogy te egész mást akarsz neki adni." Összegezve az a jó szeretet, ha azt adod, amire szüksége van. Na, itt álljunk meg! Tehát ha én a biztonságot adom neki, de ő arra vágyik, hogy visszavigyem  a lakásába, hagyjam békén, holott önellátásra képtelen, akkor rosszul szeretem. Ha megadom neki, amire vágyik, akkor meg a törvény szemében (és persze a "szomszédasszonyéban") vagyok rossz ember, aki elhanyagolja. Oh, szeretem az ilyen ha van rajta sapka, ha nincs típusú helyzeteket. 

Na, sikerült elkalandoznom, de igazság szerint abban a pillanatban felejtettem el, hogy a címnek megfelelően tulajdonképpen miről akartam írni, ahogy lerogytam a székre az íróasztal mellett. Azért ez is egy elég erős jelzés a saját mentális állapotomról. Szívesen megfordítanám Müller Péter sorait: engem ki szeret jól? Az, aki nem gondolkodott előre az idős koráról, erre a kényszerű együttélésre kényszerítve, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy már én is lassan magamról kell gondoskodjak? Hogy az utolsó néhány aktív évem mindennapjait egy nyolcvanplusszos élethez igazodva éljem?