2024. nov. 24.

Last day in Paradise

 ...and storm in Paradise. Levi tegnap esti cirkuszával a fejemben aludtam el, és meg kell mondjam, nem aludtam jól. Imádom ezt a gyereket, de valami nyilvánvalóan rettentően hiányzik neki. Mivel mindent megkap, szeretetet elsősorban, de lelki és fizikai figyelmet, jelenlétet, azt kell mondjam, talán a szigor lehet az. És nagymamaként ez az egyik legnehezebb - főleg ebből a távolságból -, hogy kuss van, mert ha szólsz, akkor azt tuti nem segítségként értékelik, hanem a tevékenykedésük bírálataként. Mellesleg nyilván van benne az is, mert ha tetszene, amit látok, akkor könnyű lenne befogni a számat. Tavaly ez az érzés - sok mással egyetemben - az itt töltött három hetet is megmérgezte, plusz utáltam magam, amiért nem tudok uralkodni ezen vagy leginkább elengedni és örülni annak, ami megadatik. Az idén valahogy könnyebb volt megélni. Talán a nyáron együtt töltött hét is segített, hogy idősebbek egy évvel, az meg biztosan, hogy az anyuval ha nem is egyszerű az élet, de a tavalyinál azért egyszerűbb és hát drága Colinom se tett rá még egy lapáttal. Mellesleg nagyon hiányzik a család kis szöszkéje, de persze nem az utolsó időszak, hanem a régi szép emlékek. Tavaly lényegében képtelen voltam élvezni az utazást, unokázást, még Ausztrália is alig tudott megérinteni, pedig azért tényleg csuda dolgokat láttunk. Mindenemet átjárta az azt megelőző félév, az érzelmi hullámvasút, amin ültem, és a félelem, mire jövök haza. Most egy kicsit könnyebb volt az indulás előtti időszak, kicsit a kölykök is idősebbek lettek és talán kicsit könnyebb velük is, de a hazamenetel így az utolsó napon megint elég vegyes érzelmekkel tölt el. De legalább nem menekülök, mint tavaly. 

Leia még nincs jól, hajnalra már 39 fok fölé ugrott a láza, Levi meg csak teng-leng, ő se tudja mit akar, de aztán a reggeli és egy kis mesenézés jót tett nekik. Leia megint látványosan jobban lett, már kint labdázott velünk - amitől én úgy leizzadtam, mintha leöntöttek volna -, most meg az apjuk már a kis medencét engedi tele vízzel, hogy a kartonra firkálás után egy kicsit pancsolhassanak is. Délutánra megint esőt jósolnak, úgyhogy ki kell használni a napsütötte órákat. Azt csak itt súgom meg, hogy mintha a gyomrom vacakolna, szerintem pont az útra tör ki rajtam a nyavalya, most ez egy kicsit ráült a hangulatomra, én meg a klotyóra... ma már harmadszor (és még csak 10 óra). Leia úszásóráját mindenesetre lemondták, délután Levié szerintem megint elmarad, de ha nem, igazság szerint nem is igazán akarok elmenni. Nnna, megyek, mert már visítás van a fürdőruháért. Otthon ezt egy szál kisgatyával intéztük, és igen, tudom, a nap azóta már másként éget, de a medence pillanatnyilag az árnyékban van. Na, mindegy. 

Nos, az úszásóra valóban elmaradt, de azért nem maradtunk víz nélkül, mert a Leedonban csobbantunk egyet és nagyot labdáztunk Levivel a vízben. Leia ezalatt odahaza aludta gyógyító álmát a mamájával együtt, akire szintén ráfér a pihenés, mert a torkát már napok óta érzi ő is. Hogy a vizes holmit is be kell pakolni a bőröndbe? Ezen már nem aggódok, amilyen hideg otthon vár minket, nem fog belerohadni a bőröndbe. (Akkor még nem tudtam, hogy késik a hazatérése a vizes ruháknak)


A tegnapi céges rendezvény az olimpia jegyében telt, ami annyit jelentett, hogy mindenféle sport"jelmezben" jelentek meg a delikvensek. Pici fiam például maga volt Roger Federer, a legjobb barátjuk, aki igazgató a cégnél pedig profi hokifelszerelésben nyomta. Gavin az a pofa, akiről bármikor bármit (ami jó) el lehet hinni, egy édes nagy mackó, folyton vigyorog és ez abszolút genetikailag örökíthető dolog volt, mert a fiai, Justin és Dylan is pont ilyenek. Sharon gyerekkori barátja, aki az első találkozásnál biztosította a fiamat, hogy ha komolyan gondolja a dolgot, a legjobb barátja és támasza lesz. Sokat elmond, hogy Levinek ő a keresztapja. Na, szóval a jelmezverseny első és második helyezettje komoly ajándékokat kapott, mint például egy éjszaka a lánc bármelyik szállodájában a legdrágább szobában teljes ellátással. Gavin a szerencsés második volt. Mivel sokat utazik (lévén neki is vegyes nemzetközi családi háttere), biztosan lesz alkalma beváltani a nyereményt valahol a nagyvilágban. 

A medencézés bevált, Levi utána még egy kis focit is kimaxolt, minek következtében egy labda a szomszéd kertjében landolt. Persze ilyenkor hiába van másik kettő, AZ a labda kell. Nagypapa már ott tartott, átmászik a kerítésen, de erről szerencsére sikerült lebeszélni. Leiának pedig természetes és élvezetes (egy fél játékboltot pecázgatott a vízben állva) hűtőfürdő volt, már csak az a kérdés, hogy most felöltözve mennyire jön vissza a láz. Ebédre megettük a hatalmas adag felét a paprikás csirkéből és most ... dobszó!!!! ... a gyerekek is jó étvággyal ettek belőle, meg a háromszínű olasz tésztából, amit kifőztem mellé (mert nem bírtam magam rávenni újabb nokedli szaggatásra). Innentől most éppen csendben zajlott a gyógyszerbevétel (37,9-nél indokolt volt), Levi az étkezőasztal alatt talált magának megfelelő terepet az autózásra, gyanúsan csendes a légkör, akárcsak odakint, ahol nem árt behozni a ruhaszírítót a fedett helyre, mert eléggé vihar előtti csend van. Ha az órára nézek, már itt van az ideje. Gyerek már becsekkolt minket, a Swissair is visszaírt, hogy várnak szeretettel, még kb. 6 óra és elindulunk a reptérre. A legnehezebb idő. 

A reptérre persze a két kicsi is ki akar jönni,így aztán fürdés, pizsama és úgy ülnek be a kocsiba, ha elalszanak, csak be kell rakni őket az ágyba. Még készül egy fotó búcsúzóul, aztán sorolnak vissza a fporgalomba, mi pedig beballagunk a hatalmas épületbe. A Swissair pultnál egy végeérhetetlen sor végére irányítanaka, ahol elég bizonytalan a bőrön dök feladása is. Egy alkalmazott odasasszézik a sorban utolsóként várakozó négy tagú társasághoz és elviszi őket a business pulthoz. Nono, mi megy itt? Követem a pasit és még egyszer tudatosítom benne,hogy mi nem Zürichig utazunk, hanem long-flight, szóval mindenkinek jobb lenne, ha nem az automata venné fel a csomagokat. Oké, majd mindjárt jön értünk. Tiborom hitetlenkedik, de a pasi egyszer csak odajön és int, hogy kövessük. A beláthatatlan sor helyett pillanatok alatt becsekkolunk, csomagok bekúsznak az alagútba, mi pedig kijelentkezünk Szingapúrból. A kapunál még várni kell, de már nyugodtak vagyunk, jegyek a kezünkben, csomagok úton a gépre, indulunk haza. Sajnos nem folyosó melletti ülésünk van, erre egyszer már ráfáztunk, de ez a srác szerencsére néhányszor feláll a hosszú őt alatt, gyorsan mi is követjük. Most csak mandarin van nasiként, de az is egy élmény, mert akkora mint egy nagyobb narancs, édes és egy szem mag sincs benne. 

Zürichben már félve szállunk ki, mert mire előttünk vagy 150 ember összevakarja magát, az idő - amiből nekünk nagyon kevés van - múlik rendesen. Pisilni kéne, de még ennyi időre se merünk megállni, futás, vonatozás a kapuhoz, ahol már csak ránk várnak, ahogy beolvassák a beszálló kártyát, már zárják is a kaput. Egy kis különbusz jön értünk, már mindenki a fedélzeten. Még így is időben indulhatnánk, de egy kicsit még várnak - nyilván a mi csomagjainkra -, aztán egyszer csak meglódul a gép. A kifutón gyors egymásutánban vagy hat gép hagyja el a zürichi repteret. Látszik, hogy hó volt itt még nemrég, a pályáról eltakarított hó nagy része még a szélén olvadozik. Odakint 6 fok van. A gép egyébként majdnem üres, ami nem is csoda, hiszen vasárnap hajnal van. A múltkor hétfőn jöttünk hazafelé, akkor bezzeg tele volt, hiszen aki tárgyalni, dolgozni jön Budapestre, nyilván nem vasárnap hajnalban indul neki, csak hétfőn. Azért azt magyarázza már el valaki, hogy egy átszállásos utazásnál miért nem külön rakják be utolsónak az átszállók bőröndjeit és kiszálláskor miért nem az átszállókat részesítik előnyben? Szerintem logikus lenne, mert nekik tényleg sok múlthat néhány percen is. Ferihegyen egy fok fogad minket és egy üres futószalag, már ami a bőröndjeinket illeti. Nem is csodálom, marha nagy a reptér, a csatlakozások jó távol vannak egymástól, az idő rövid, törvényszerű, hogy a bőröndök valahol lemaradnak. Úgyhogy nem is nagyon csodálkoztunk, amikor a Ferihegyi reptéren bezárult a csomag-szalag, mi üres kézzel álltunk ott. De mire megraklamáltam a pultnál, már jött is a gyerek üzenete, a légitársaság nála - mint megrendelőnél - adott hírt az esetről, és hogy a mai 14.05-ös géppel küldik a két bőröndöt Budapestre. A címet tudják, majd hozzák. Na, hát ezt szinte vártuk is a zürichi nagy rohanás után. 


Könnyű kézipoggyászunkkal a reptéri busszal jövünk be az Astoriáig. Ha már itt vagyunk, a közeli Aldiban veszünk pár apróságot az üres hűtőszekrénybe, aztán loholás haza. Épp csak lepakolunk, már megyünk is a szőrös gyerekért. Az öröme határtalan, a maga kis kutyanyelvén csak mondja és mondja, egyszerre örül és panaszkodik, azt sem tudja, melyikünket nyalja meg. Otthon boldogan körbe rohangja a házat és már vágtázik is be a lépcsőházba, fel az ajtóhoz, aztán végig a lakáson. Meg sem lepődik, amikor bepakolom a kádba egy kis fürdetésre. Feltekerjük a fűtést, a hajszárítóval is próbálkozom, de neki sürgős szaladni valója van apához, lelkesen elfogadja a jutalomfalatokat és végre megnyugodva elfoglalja az ágyát, amíg ott beszélgetünk mellette. Nem volt rossz dolga, de nyilván mindennél többet jelent számára, hogy hazatérhetett. Őszintén szólva nekünk is. 



Nincsenek megjegyzések: