Pillanatkép

 Az élet egy idős emberrel sokszor hoz olyan beszélgetéseket, mint az előbbi. Anyukám a 87 évével mára meglehetősen beszűkült érdeklődéssel része a mindennapoknak. Nézi a híradókat, de valahogy nem érintik meg a világ dolgai. A floridai tornádó kapcsán indult a beszélgetés, a képernyőn a mindent elsöprő szélvihar. Bennem akaratlanul is felmerült a képzelgés, ha ilyen helyen élnénk, nyilván már rég kiölte volna belőlem a gyűjtögetés vágyát. Nyilván lenne egy (nem túl nagy) táskányi holmink, amit menteni próbálnánk, de minden más a "nem fontos" kategóriába esne. Ezt az előző posztom kapcsán még elképzelni sem tudnom, az az igazság. De nem is erről akartam írni... 

Szóval, mondom anyunak, hogy borzasztó ez a Milton hurrikán ott Floridában. Mire ő: Itt meg árvíz volt. Hát, na... Nyilván volt az országban számos hely, ahol a víz eláztatta sokak vagyontárgyait, de szerencsére nem tombolt olyan őrült módon, mint az Alpok sok kis településén vagy Lengyelországban. Nem öntötte el Közép-Európát, mint 2002-ben. Budapest érdeklődéssel figyelte a magas vizet, sajnálkozott, hogy a Margitsziget egyelőre kimarad a hétvégi programokból, aztán hazament és a tv-ben nézve szörnyülködött az áradások sodorta autókon, összeomló épületeken. A kényelmetlenség, amit okozott, aligha vonható párhuzamba az életveszéllyel. Ezt az árvizet a floridai tornádóval párhuzamba vonni, hát, ilyesmire csak egy fáradó elme képes. Ez pedig a napi beszélgetések csak egyetlen pillanatképe. Ilyenből van számtalan és az az igazság, hogy a nap végére, az elmúlt másfél év után már el sem keseredek az állapotában beállt változás okán. Inkább  csak a félelem munkál bennem, én magam mikor jutok el erre a szintre? 

Vizitálás és más gondolatok

 Hétvégén egy kedves barátunk mutatta meg a nemrégiben vett kis lakását. Valóban kis lakásról beszélünk, lévén 40 négyzetméter. Miután pillanatnyilag száz négyzetméterrel nagyobb lakásban élünk, egyelőre a fantáziám még nem hívta elő a képet, hogyan tudnám a jelenlegi életünket egy ilyen parányi helyre tömöríteni. Már felmerült itthon ez a téma, hogy ahogy múlnak az évek, talán jó megoldás lenne egy kis barátságos lakás, ami ráadásul már adott, csak a felújítása esedékes. Két variációban is gondolkodhatunk, 43 és 61 négyzetméterben. Na, de ez még a távoli jövő (vicces, hogy még "távoli" célokat tűzünk ki, na mindegy). Beszéljünk a kis lakásról.

Imádtam, miközben próbáltam elképzelni, hogy a tekintélyes előszobaszekrény, amit a háziak méretre csináltattak, mennyit tudna elnyelni a holmijainkból, ugyanis az volt az egyetlen szekrény a lakásban. Átfutott az agyamon, hogy nyári és téli ruhatár, lakástextil, háztartási eszközök... mennyit kellene kidobnom a mostani cuccainkból? Szinte mindent, csak jelképes mennyiség maradhatna. Bár, ha elnézem anyut, ő se így nyolcvanplusszosan tart divatbemutatót (igaz, korábban se volt erre különösebb hajlama), talán nekem sem ártana kicsit átgondoltabban vásárolgatnom és nem hallgatni a pillanatnyi jónak tűnő ötletektre. A konyhai eszközöknek megintcsak alig húsz százaléka maradhatna. Fogjuk rá, hogy az apró hálófülkét uraló franciágy elnyelné a holmink egy részét, de hova tenném például a könyveinknek egy töredékét? Mert erre még csak különösebb utalás sincs ebben a kis lakásban. Nekem viszont nagyon fájdalmas döntés lenne magam mögött hagyni a kis könyvtárunkat. Jó, lehet bérelni tárolót a társasházban, ott elférnének a bőröndök, az unokáknak őrizgetett "kincsek", fotóalbumok.

Röviden, az apró lakás nagyon tetszett, el tudtam benne képzelni magam ... egy-két hétig. Az fel sem merülhet, hogy ott lássuk vendégül a családot, mert ha két emberen kívül még néhány betér az ajtón, a korábban érkezőknek ki kellene menniük 😁 Úgyhogy a szembesülés ezzel a jövőképpel egy kicsit elbizonytalanított, hogy kell-e, szabad-e vágynunk ilyen féle változásra vagy jobb, ha belenyugszunk, hogy a jelenlegi életünket és az annak helyet adó otthonunkat szeressem továbbra is. 

a kép csak illusztráció, nem a helyszínen készült

Rendhagyó könyvajánló

 Nem akarok sírni, de az utóbbi időben úgy alakult az életünk, hogy általában a nap végére (közepére) nem marad egy szabadgyököm, amit értelmes elfoglaltságra tudnék fordítani. Talán ezért fordulhatott elő, hogy mostanában sorozatokra veszem rá magam, köztük most éppen az Árulók, gyilkosság a kastélyban van soron, de könyvet jó érzéssel nem tudok a kezembe venni, mert nemes egyszerűséggel még egy romantikus maszlag sem tud igazán lekötni. Komolyabb dolgokról nem is álmodozom. A múlt héten úgy alakult, hogy a fény az alagút végén látszódni kezdett, így gyorsan kikaptam az íróasztal lámpám alatt olvasásra váró kötetek közül Raymond Chandler: Hosszú búcsú című regényét. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, a történet főhőse Philip Marlowe magándetektív. Most hirtelen nem esküdnék meg rá, hogy korábban olvastam-e a szerzőtől bármit, pedig ez már a hatodik regénye, de a magánnyomozó neve ismerős volt, ezért is landolt egy igencsak akciós vásárlás alkalmával a kosaramban. 

Igazság szerint az első napokban nem igazán haladtam vele, de ezt betudtam annak, hogy kicsit elszoktam az olvasástól az utóbbi időben. Meg azt is meg kell mondjam, a stílusa kicsit lassú, részleteken elidőző (amit egyébként más regények kapcsán kifejezetten élveznék), maga a történet eléggé lassan kapta el a ritmust, amit egy krimitől elvárna az ember lánya. Néhány napra ott is maradt a nappali asztalkáján. De tegnapelőtt délután erős elhatározással a kezembe vettem. Mint aki becsületbeli kérdést csinál abból, hogy amibe belekezdett, azt fejezze is be. Talán a megfelelő napon nyúltam utána, mindenesetre addig le se tettem, amíg az utolsó oldalig el nem jutottam. És láss csodát, élveztem, izgultam, drukkoltam és végül elégedetten tettem le. Jó regény volt ez! Hozta a fordulatokat és még a legvégére is tartogatott egy csavart, amiben szinte bíztam egyidő után, de az utolsó oldalakig nem lehettem benne biztos, hogy be is következik. Úgyhogy ha összeakadtok vele, bátran válasszátok és jó szórakozást hozzá! 

Akik visszaadják a hitem...

 Van egy EMBER, így csupa nagybetűvel, akit van szerencsém ismerni. Pedig, amikor megismerkedtünk a parkban, kutyázás közben, kicsit ódzkodtam tőle, mert nagyhangú, káromkodós, kopasz, nagydarab férfi volt két pitbullal. Aztán megtudtam, hogy a pitek mentettek, az egyiket fialtatták folyamatosan, a másik konkrétan harci kutya volt. És Laci mellett úgy hagyta maga mögött a múltját szerencsétlen állat, hogy kutyaközösségbe lehetett hozni. Rengeteg munkája volt benne, az öreg Polly pedig a Lacival megismert jólétet azzal hálálta meg, hogy 15 évet élt még megmentőjével a korábbi 3 után. Nem tudom, pitéknél mennyi az átlag, de ezzel alighanem csúcsokat döntögetett. Laci pedig megtett érte mindent, ami csak elképzelhető, néha talán még többet is. 

A fickó "mellesleg" mozgáskorrekciós terapeuta, akik pedig nála jártak, konkrétan imába foglalják a nevét, bár elsőre sokukat elriasztott a személye. Ne egy mezei csontkovácsot képzeljetek el, hanem egy képzett és folyamatosan továbbképző valakit, aki az első alkalommal megmondja, ha adott esetben nem tartja megfelelőnek az általa nyújtható terápiát, nem finomkodik, nem lilaködöz, hanem őszinte, sokszor talán fájdalmasan, de kikerülhetetlenül. Mert csak így van értelme. Ha pedig belevág, akkor mindent megtesz a javulásért. 

Mindemellett megátalkodott állatvédő, madár- helyesebben szólva papagájmentő. Szaktekintély, aki ismeri a gyógymódokat, a speciális tápokat, kencéket. Vagyonokat áldozott arra, hogy tágas röpdéket építsen a madaraknak a felépülés idejére és akár később is. És a kutyák... keverékek, feketék, bántalmazottak, mindig olyanok, akik senkinek nem kellenek, esélytelenek, akik műtétre várnak, akikkel sok dolga lesz a megmentőjének. Négyen, öten, hatan akár. Vidékre költözött, hogy helyük legyen, hogy a határt járhassák reggeli sétaként, hogy visszatérjenek az életbe, megismerjék a meleg otthont, a tele hasat, a simogatást és ne a verést. Mint most éppen ő... EMBERnek kell lenni ahhoz, hogy ennyire tisztelje valaki az életet. Bárkiét. A fekete kutyák világnapján az ő számára is esély adatott. Talán lesz még pár szép közös évük.