Posta, te drága...

 Közeleg a Húsvét. Nagymamaként szeretnél egy apró meglepetés erejéig az unokákkal lenni. Ha már nem keresgélhettek együtt színes tojást a nyaraló kertjében, mint az apjukkal annak idején , legalább elküldenéd nekik Nyúl Péter húsvéti kalandjait. Azt most fel sem hozom, mi kerül egy keménylapos mesekönyvön közel 6 ezer forintba (és persze rögtön kettőt veszel, nehogy összevesszenek az ünnepen), mert a könyvárakat mindenki látja, a csillagos eget ostromolják. De hogy a 10 ezer forintos kis csomagot csak 23 ezerért tudod elküldeni postán, az azért elég gyomorszorító. Mintha saját repülőjeggyel utaznának, még csak nem is a turista osztályon, tekintve, hogy ketten együtt nem tesznek ki másfél kilót. Árnyalja a képet, ha prospektusokat küldenék, fele áron is elvinnék, a két mesekönyv már ajándék, ott lehet szívatni a feladót. Nyilván az ésszerűség dönt, a kicsik örülnek majd nyáron is az ajándéknak, csak a nagymamának lesz keserű a szájaíze, miközben a tv-ből ömlik majd a húsvéti hangulat. És mielőtt bárki azzal jönne, a Húsvétnak nem ez a lényege... nagymamaként igenis ez, látni az öröm felcsillanását a kicsik szemében. Úgyhogy KEHÜ Posta

Nemcsak karácsonykor van grincs

 Még csak március eleje van, de már nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az ünnepek nem a barátaim az idén.

Szilveszter-Újévkor ugyebár volt az a rettenetes fogfájás, amit már az új év első munkanapján, azaz 2-án egy gyökérkezelés követett.

Februárban Valentin napra esett Jamie műtétje, ami nemcsak a kislegényt, de minket is alaposan megviselt.

Március pedig... a szülinapom, az a bizonyos mérföldkő, ami után  nyugdíjasnak vallhatom magam... nos, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem vártam a családomtól egy kis ünneplést. Nem nagyot, nem olyat, mint a filmekben, még csak meglepetés partít sem vártam (na, annak a gondolatától is kiver a víz), de azért valami kis gesztust igenis. Ehhez képest még a reggeli ágyban kávém is elmaradt. Mire a kutyát elvittem a napközibe és hazasétáltam, a családtagok még a takaró alatt horpasztottak. Pedig titkon azt vártam, kivételesen ők várnak reggelivel. Hát, nem. Megetettem őket, akik vállon veregettek, hogy na, Te se lettél fiatalabb, aztán ment a nap a szokásos rutin szerint. Délben futás haza anyuhoz, mert hiába a keze ügyében az étel, ha nem rakom elé és nem terelem az asztalhoz, akkor nem eszik. Még így is erős kritikával, de ez más lapra tartozik. Amióta a Teletál ételeit kapja, már nem fáj, ha elhúzza a száját. Délután a kisfiam virágküldeményét vártam. 4-kor legyek otthon! Oké, akkor Jamiért ma a gazdi megy, nem én. Aztán megérkezett a kutya, megvacsoráztuk a tegnapról maradt adagokat és végül 6-kor befutott a futár is. Nem volt ünnepi vacsora? Hát, nem. Mostanra pont meguntam, hogy mindig én készítem az ünnepi ételt, bárki ünnepéről legyen szó, akár a magaméról is. Bevásárolok, főzök, tálalok, mosogatok. Az ünnepelt. Hát, egy nagy frászt! Nem vagyok valami nagy igényű, pont örömmel töltött volna el egy aldis torta, némelyiket jobbnak találom sok cukrászremeknél. Még gondoltam is rá, hazafelé jövet, hogy veszek egyet, meg egy törperózsát, aztán leintettem magam. Hát, én vagyok az ünnepelt, csak meglepnek vele. Nos, nem. Oké, a rózsával igen. Elég sokat elárul a Nagy Napról, hogy a legtöbb örömet a Nyugdíjfolyósító levele okozta, amikor tudatták velem, hogy 115 ezer forint nyugdíjelőleget állapítottak meg. Majd áprilisban újra számolják, addig is örüljek ennek. Örültem. 

Oké, igazságtalan vagyok. A fiaim a messzi távolból hívtak, írtak. A kisebbik még az ilyenkor "szokásos" tavaszi virágcsokrot is elküldette futárral, kisebbik unokámmal magyarul köszöntött fel, még ha meglehetősen nyelvtörőnek is bizonyult a boldog születésnapot, nagymama. A nagyobbik pedig erre a napra időzítette a hírt, miszerint választott új országában 5 hónap elteltével már érdemesnek tartották arra, hogy egy közkedvelt fesztivál fellépőlistája plakátjának előkelő középmezőnyében tüntessék fel a nevét, míg itthon erre bő 15 év is kevés volt. Igaz, ezért is ment el. Szóval, voltak azért boldog percek is a napban. Ezekből próbáltam erőt meríteni, miközben egyedül ültem a nappaliban este nyolckor. 

Nem tudom, hogy a csillagok állása vagy az a bizonyos egész évben morgolódó grincs tehet róla, de az ünnepek az idén messze nem azt nyújtották, amire számítottam. És még csak március van. 

Ez a nap is eljött...

1960. március 5-én, 65 évvel ezelőtt egy szombati éjszakán a szüleim bevonultak a Baross utcai klinikára. Aput hazaküldték, hogy ne virrasszon "feleslegesen", ezekből a fájásokból úgyis majd csak később, sokkal később, reggel előtt biztosan nem, lesz baba. Nem volt ez olyan egyszerű dolog, mert akkoriban Érdligeten laktak, onnan vitte be az anyut a mentő, amit hosszas gyaloglás után a pályaudvarról hívott az apu. Mire megtudta, hogy nem érdemes várnia, már nem volt mivel hazajutnia. De elindult. Gyalogolt egész éjjel, később felvette egy hazafelé tartó szódáskocsi, ami annál a bizonyos vasúti megállónál le is tette. Hullafáradtan esett be az ágyba, hogy két órányi alvás után az első hévvel, lelkesen rohanjon vissza a kórházba. Egy csinos kis csomagot mutattak neki. Engem. Állítólag nem érhetett még az utcasaroknál sokkal odébb, amikor már megindultam kifelé a nagyvilágba. 

Sose mondta, sosem éreztette, hogy egy fiúnak jobban örült volna. Ettől függetlenül kaptam én vasútmodellt, imádtam vele játszani, elemes kishajót, amit rettenetesen irigyeltek a kempingban a cseh fiúk, fociztunk és a kihalt Balaton parton vezetni is tanított a kis Fiat 600-ason, pedig még alig értem el a pedálokat. Anyu volt a családi őrmester, aki keményen fogott, ugyanakkor kiállt értem bárki ellen. Már az óvodában elkezdte. Ötéves koromig a nagyiékkal voltam hétközben, hétvégén a szüleimmel. De az iskola előtt az óvoda nagycsoportját el kellett végezni. Az iskolaérettség, ugyebár. Az igazgatónő lesajnálóan ingatta a fejét: Anyuka, ezek a gyerekek szinte születésük óta járnak ide, a lánya biztosan le van maradva egy csomó dologban. Anyu sosem szerette, ha valaki kétségbe vonja a családból bárkinek a képességeit. Éles hangon tette helyre az igazgatónőt is. Én pedig bizonyítottam, hogy az eltelt években nemcsak az udvar pora ragadt rám.

Jó volt a gyereküknek lenni! Jó volt a nagyszüleimnél tölteni a nyarakat. És remek dolog volt már felnőttként élvezni a szüleim segítségét az unokák körül. Szerencsés vagyok és hálás ezért a családért.

Valamikor, fele ennyi idősen, azt gondoltam, sosem jön el ez a nap. És tessék, már itt is van. Kicsit ijesztő a tempó így utólag 😊

Kon Tiki

 Az én korosztályomból nyilván sokan emlékeznek rá, a fiatalabbakkal pedig egy 2012-ben készült játékfilm hivatott megismertetni Thor Heyerdahl, norvég utazó nevét. 

Kon-Tiki expedíciójával lett híres, melynek során egy balsafából készült tutajjal 8 ezer kilométert vitorlázott Dél-Amerikából a Polinéz szigetvilágba, hogy megmutassa, technikailag nem volt lehetetlen átkelni a Csendes óceánon már a Kolumbusz előtti időkben sem. A tutajt Viracocha inka istenről nevezték el, akiről azt mondták, hogy a "Kon-Tiki" egy "Régi név". Az utazást magánkölcsönökből finanszírozták, valamint az Egyesült Államok Hadserege nyújtott hozzá technikai segítséget. Az utazás 1947. április 28-án kezdődött. Heyerdahl öt társával 101 napon át hajózott át a Csendes óceánon, míg végül augusztus 7-én a Polinéz szigetvilágot elérve zátonynak csapódtak. A legénység sikeresen partot ért.  Az erről szóló 1950-es dokumentumfilmet Oscar-díjjal jutalmazták. 2012-ben egy dramatizált játékfilm  is készült az expedícióról, amelyet a legjobb idegen nyelvű Oscarra jelöltek. 

Nos, éppen ez a film jött szembe ma reggel az RTL 3-as csatornán, innen bújtak elő az emlékek és egy könyv, ami ott lapul 1962-es megjelenése óta a könyvespolcon, még ha én csak jó tíz évvel később találkoztam is vele. (70 nyelvre fordították le) Meg is lett a program mára, hogy ha nem is újra olvassam, de legalább belelapozgassak, megnézzem a korabeli fotókat, még ha a jó öreg Heyerdahl nem is volt olyan helyes pasi, mint filmbeli megszemélyesítője. 

Ráadásul voltak még más dokumentált útjai is, mint a RA és RA 2., a Napistenről elnevezett expedíciói, amikor csádi papirusznádból font hajóval kelt át az óceánon. Az első kísérlet kudarcot vallott, másodjára viszont Marokkóból 1970. május 17-én indulva július 12-re elérte Barbadost. Valamiért imádtam ezeket az igazi "kalandfilmeket". 

De visszatérve a Kon-Tikire, az eredeti dokumentumfilm a youtube-on megtalálható: Kon-Tiki (1950)

A játékfilm pedig a Videa.hu-n ... ez itt csak a kedvcsináló: Trailer 2012.

Szem-pontok

 Néhány hónap várakozás után eljutottam végre a szemészetre. Már ezt leírni is elég fura, mert normális világban ez úgy működne, hogy van valami gondom, kérdésem, beülök a rendelésre, aztán még aznap megnyugodva és/vagy kezelést kapva folytatnám az életem, de ez önmagában megérne egy "misét", nem is ragozom tovább. 

Szóval, ott vagyok a rendelésen. Kicsit feszengve, mert néhány éve belekezdtem, aztán a Covid és az időközben kialakult itthoni ügyek miatt háttérbe szorult a dolog. Konkrétan három éve voltam utoljára és tudtam, hogy ezért baromira nem leszek megdicsérve. De igazság szerint a dokinő ki se akadt rajta, talán örült is, hogy legalább egy mókussal kevesebb nyavalygott neki. Szavam nem lehet, mert alaposan megvizsgáltak, hümmögtek egy sort, újra feltették a homlokráncolós kérdést, hogy "a családban volt-e valakinek zöldhályogja" és elengedték a kérdésem, hogy Miért?. És itt jött az rész, amit Hadházy László oly éruzékletesen adott elő: "Mondja már meg valaki, hogy a gyógyszerész, aki nem latin, az orvossal, aki nem latin, rólam, aki aztán főleg nem latin, miért latinul leveleznek?" Kaptam egy vizsgálati lapot, amit csak olvasgattam tanácstalanul, hogy ebből hol is derül ki, hogy "krónikus szembetegség" és az a valóságban mégis mit jelent? Annyi állt ott feketén-fehéren, hogy MGD ou, Presbyopia ou. Nesze nekem!

De internet a barátunk, aztán amellett, hogy találtam némi magyarázatot, még jót is röhögtem az új indián-nevemen: Öregszem. Ezt eddig is sejtettem, mert bár a lelkem még fiatal(os), a testem azért emlékeztet - sajnos egyre többször, bár, ennek lehetnek lelki okai is ... mondá szinte valamennyi szakorvos, akiknél megfordultam az utóbbi időkben -, hogy az egységes egész még működőképes, de az alkatrészek egy része már generálra szorul. Jelesül most éppen a szemem. Könnymirigy - ezt jelzi a három nagybetű, illetve ennek diszfunkcionalitását. Melegítő párnát kell alkalmazni rá és lipid tartalmú műkönnyet. Oké, az utóbbit értem, de mi az a melegítő párna? Nos, kapható ilyen a gyógyászati segédeszközboltban. Ha jól emlékszem, bio lenmaggal töltött kis párna csinos huzatban, gumipánttal. Mikróban megmelegíted és a szemedet enyhén nyomva várod, hogy kihűljön és utána majd jó lesz neked. Egyébként tényleg jó. Csak az a pillanat nem volt jó, amikor kiperkáltam érte a 10.520,-Ft-ot. 

A háromféle műkönnyről is próbáltam előre tájékozódni, melyiket válasszam, de a vásárlói visszajelzések lényegében azonos értékelést adtak mindre, egyiküknek a viszonylag nehézkes használatát megemlítve. Azon meg sem lepődöm, hogy a 10 ml-es kis flakon ára minden esetben veri az ötezer forintot. Ha nyafogsz, akkor ez a legjobb "gyógymód", kirabolni a patikában. Rögtön meggondolod, hogy van-e egyáltalán bármilyen problémád. A modern orvoslás ezt hozta magával. Igazából ez csak annak sokkoló, aki még emlékszik, hogy két forintért vett fájdalomcsillapítót (ami manapság már bőven kétezer felett van, ha nem három).

Na, hát egyelőre még nem szempont, hogy pont a szememen spóroljak, vettem Relaxem szemmaszkot és műkönnyet is. Használom is szorgosan, hogy egy hónap múlva a következő vizsgálatokon talán jobb eredményeket mutassak. A végső cél az lenne, hogy félórányi olvasás után ne tegyem le sóhajtva az aktuális olvasmányom, mert már nem bírja a szemem. Ez ugyanis többet rombolt az életminőségemen, mint hinné az ember. 

Mai keserű

 A barátnőm több igen értékes blogot és Facebook oldalakat is vezet. Remek dolog ez lekötni a szabadgyököket; megtalálni a témát, kutatni benne, lehetőség szerint saját - remek - fotóit mellékelve. Szíve csücske Velence és Olaszország, mostanában pedig mindannyiunk Budapestje is ad neki ihletet bőven, hogy értékes tartalommal töltsön meg néhány percet, amit a követői a közösségi hálón töltenek. A minap még meglepve, nagy örömmel újságolta, hogy a főváros titkaival, kiemelkedő látványosságaival és a csendben megbújó szépségeivel megtöltött oldalnak immár saját csoportja is született, a kedvelők száma pedig - nekünk - elképzelhetetlen - magasságokba szökött. Igenám, de szomorú sajátossága a közösségi hálónak, hogy a népszerűség hamar kitermeli a maga trolljait, akik a puszta bántásért képesek belegyalogolni mások lelkébe. Nem ismerve magát a szerzőt, de talán sokszor a tartalmat sem, a névtelenség vagy kamu profil mögé bújva nagymagyarbátor módon odaböfögik a maguk szennyes gondolatait. És tudjátok mit? Nem is ez az igazán bántó, őket az ember - ha nehezen és rossz érzéssel is - tudja a helyükön kezelni; hanem azok a lájkok, amiket az ilyen felböfögött rosszindulatú megjegyzések kapnak. Mert ez azt jelenti, sokan vannak azon a szinten, ahol a komment írója, csak ők még annyira sem akarják felvállalni magukat, hogy megfogalmazzák a nemtetszésüket vagy éppenséggel olyan sötétek, hogy fogalmuk sincs róla, a feltartott hüvelykujj mögött látszik a kifacsart lelkű háromgyerekes szülő, a nagypapa, az írni-olvasni-szöveget érteni kihívásokkal küzdő fiatal (vagy idős).

Még véletlenül sem gondolom, hogy a barátnőmnél lenne a Bölcsek köve, nincs kizárva, hogy valamely témában esetleg rossz forrást talált és hitt helyesnek, bár, azt kell mondjam, ennek - az alaposságát ismerve - elég kicsi a valószínűsége. De ilyen esetekben ott a lehetőség bárki számára, hogy más forrást említve vitát kezdeményezzen. De senkinek, még egyszer mondom, SENKINEK nincs joga a másik becsületébe gázolni, igaztalan vádakkal illetni, gúnyolódni rajta! Ha gondja van az illetőnek a mindennapokkal, akkor a frusztráltságát ne olyan valakin vezesse le, aki neki nem ártott! A mai napon - bár, ez nyilván nem rengeti meg alapjaiban a Facebook világát - a világháló szegényebb lett egy normális tartalmat gyártó oldallal. A világ megtaposott lakói pedig eggyel többen nyalogatják otthon a sebeiket. Ez pedig így rohadtul igazságtalan! Nem annak kellene elbujdosnia, akit igaztalanul gyaláztak, hanem annak, aki magából, emberségéből kifordulva képes csak jelen lenni. Mert ha ők lesznek többségben, Zuckerberg úrnak csak a tiszta mocsok marad (bármilyen képtelen szópárosítás is ez). Mi ugyanis még mindig dönthetünk úgy, mint a barátnőm. A Facen kívül is van élet. Sőt, az Élet attól igen távol létezik. 

A digitális detoxnak egyre inkább van létjogosultsága! És erről még csak nem is a megamogul tehet, hanem akik magukat felhasználónak hiszik.

Csodák márpedig vannak

 ezt a nagyívű megállapítást persze mi/ki más alapján tettem volna, mint Jamie kapcsán. Ma egy hete még az is kérdéses volt, rendben lesz-e valaha, tegnap meg varratokkal a pocakjában kimentünk a Szigetre, ahol szaladgált, szaglászott, megbocsátotta, hogy a szent labdát még mindig nem kapja meg, de egyértelműen elfáradt. (Nem kicsináltuk, csak kellemesen elfáradt, hogy egy órányi szunyókálás után ismét sétára jelentkezzen.) Persze, a vízhez még nem mentünk le. Bár, a minap a tv-ben látott riport alapján alapjaiban rengett meg a bizalmam a Szigetcsúcsnál lévő víz minőségével kapcsolatban, amit folyamatosan és nem tegnap óta szennyez az óbudai gázgyárnál beömlő mérgező anyagokkal teli szennyvíz. Na, de Jamienél tartottam. 

Egy hete itthon vagyok vele, ahogy mondani szokás 0-24-ben, nem mintha máskor egy délelőttnyi időnél hosszabb időre magára hagytuk volna. Mivel lemondtunk a gallérról és csak a műtét utáni ruhában bíztunk, figyelni kellett, nehogy önkéntes varratszedő akcióba kezdjen, mint anno drága Jack babám, de még Colin is. Nos, Jamie ebben is unikum, mert az eltelt egy hétben annyit nem foglalkozott a hasán húzódó és igencsak akkurátusan megvarrt bő 10 centis sebbel, mint a nix. Amióta újra hajlandó enni, cukin jön, ha sétából hazaérünk. Apró szépséghiba, hogy akár naponta négyszer is. De ez nyilván elmúlik, ha majd a normális rutin visszatér az életünkbe, amúgy is ilyenkor mindig keveset kap. Tulajdonképpen egész nap is kevesebbet, mint amennyit ehetne. Amikor a műtét előtt lemázsálták, 16,40-et mutatott a mérleg. Hazatérve 14,70-et. Ennyit jelentett az odabent töltött két nap. Ma pedig 18 kilót mutatott az itthoni mérleg, úgyhogy nyilván ki is dobom a francba, mert nem igaz, hiszen olyan karcsú még csórikám. De nem baj, majd holnap a varratszedésnél megint mázsálunk és akkor nagyjából reális értékről beszélhetünk. Nem magyarázkodásként mondom, de ennél az ostoba fürdőszobamérlegnél még az is számít, melyik kőkockára rakom, netán a parkettára, mert mindenhol más értéket mutat. De hagyjuk is az ilyen indiszkrét adatokat. 

Az egymás fenekében töltött egy hét az alábbi változásokkal járt: A parkban úgy elkolbászol, nem győzöm a távolból figyelni és bizony időnként szelektív hallással bír, pedig ebben eddig nem volt probléma, ha valaki, ő azonnal jött a hívó szóra. Itthon a kertben meg végképp elkanászodott. Ami pozitívum, hogy egészen beleszokott a saját ágyába, sokat heverészik benne, és ez akkor is igaz, ha momentán éppen a nagyi foteljében horpaszt. Csak melegen tartja az amúgy is mindig fagyhalállal küzdő nagyinak. Mondjuk, éjszaka továbbra is köztünk szuszog, de napközben kevesebbet a kanapén. Egyebekben nincs változás. Már meg is feledkezett arról, hogy ő a lépcsőn csak két karunk liftjében közlekedik. Így terveztük még egy ideig, de ember tervez, a tacskója végez. Odakint már a régi erővel rombol jobbra-balra a varjak és más képzelt ellenségek irányába. A kutyákkal nincs változás, ha nem támadják, ő szívesen ismerkedik, az se zavarja, ha a varrott pocakjához odaszagolnak a ruhán keresztül. Nem is tudom, hogy mondjam, nem érzi magát sérültnek és alárendeltnek, nem védekezik önkéntelenül. Igazából a múltkori kontrollon is simán besétált a rendelőbe, nem kellett bevonszolni. Hihetetlen erős önbizalma és bizalma van. Talán azt is tudja az okos kis fejével, hogy a fájdalomtól szabadította meg az ott töltött kellemetlen időszak. 

A csoda pedig? Szerencsére ritkán kerültem olyan helyzetbe, hogy a kutyáinkat műteni kellett, de azért kisebb -nagyobb ügyek előfordultak. A goldiknál idősebb korukban kényszerű ivartalanítás, Morgannál néhány verekedés miatti öltögetés, Jacknél köldöksérv és amikor az egyik golyó visszamászott a hasüregbe, Buksi meg annyiszor verekedett, hogy neki is kijárt néhány varrás, a legelsőre majdnem ráment, amikor egy dobberman szétszedte. Igazán emlékezhetnék, hogy milyen gyorsan összekapják magukat, mégis, most csodával határosnak érzem, hogy egy hete még az is kérdéses volt, rendbe jön-e, most meg olyan, mintha nem történt volna semmi. Hogy a gazdiék közben tíz évet öregedtek, az neki nem tétel, köszöni, nincs itt semmi, haladjunk tovább. Jutifalat van? Na, ha az nincs, az probléma, minden másra ott a gazdi mastercardja, ő nem aggódik miatta. 

Ja, hát, a lényeget meg nem is mondom... miután semmiféle extra falatkát nem kaphatott, csak ezt a fránya gyógytápot és most kivételesen komolyan is vettük az utasítást, egészen leszokott az asztalnál kunyerálásról. Mondom ezt úgy, hogy néhány napja eszik, mint egy kizsigerelt kőműves. De a családi vacsoránál, ebédnél, reggelinél fekszik az ágyában és csendben kivárja, hogy néhány szemet kapjon a mostanság szokásos kajájából. Ha eszébe is jut, éhező szomáliaiként körbejárni, nincs erőszakoskodás, csak csendes beletörődés. Édes, pici bogaram, csak tudd, ez nekünk legalább olyan nehéz, mint neked. Ha nem nmehezebb 😜

Holnap varratszedés, aztán jöjjön az ezerillatú tavasz, a melegedő Balaton, az ügyeskedéssel vegyes nagy séták és a labda. Az élet szép! Főleg egy ilyen kis tacskókobakkal. Nekünk meg ő teszi azzá (amikor éppen nem taszít kétségeesésbe).