Üröm az örömben

 Jamie ivaros kan, aki jól bírja a fajtatársak társaságát, nem kötözködik. Persze, ha kerítés mögött van, az egy másik helyzet, ott megy az arcoskodás. És valahogy ezt látom most a FB népében is, hogy a kerítés mögött, ami  jelen esetben a facebook, rengeteg ember tépi a száját, trágárkodik, "nemzethy kereszténység' jelszava alatt azt kívánja egy tiszás képviselőnőnek, aki a szombati eufórikus hangulatban tánc közben kificamította a térdét, hogy törte volna el rögtön mind a kettőt. Meg az összes többi is, aki ott járt. Nem mondom azt, hogy emberek, olyanok vagytok, mint az állatok, mert ez sértés lenne az állatokkal szemben. Volt egy öreg, beteg kutyám, mellette egy fiatal fajtatársa, aki mint mondtam, sosem konfrontálódik másokkal, ha nem muszáj, de amikor az öreg társát fellökték, úgy ment neki a támadójának, mint egy kis fúria, mert elesettet, gyengét nem bántunk. Ez még a kutyáknál is alapvetés. 

Kétségbeejtő az a morális, mentális állapot, amiben ez az ország van. Egy hónappal a választások után, az országgyűlés megalakulása után, habzó szájjal hirdetnek tovább hazugságot, gyűlölködést. Azt fröcsögve, hogy a másik oldal gyűlölködik. És képesek Esterházytól idézni, hogy "bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá". Ők? Azt kell mondjam, a béka segge az a szint, ami fölött ti nem akartok az alá menni, miközben folyamatosan ott vagytok. Anyákat, gyerekeket, idős embereket mocskoltok és sajnos teszik ezt ők is a facebook kerítése mögé bújva. Mert a gyarló ember nem tartja oda a másik orcáját is, hanem visszaszól, sokszor bizony abban a stílusban, ahogyan a sértés őt magát érte. És lehet, hogy ez az ember másnap a közértben előre enged a pénztárnál, mert nálad csak egy kiló kenyér van és neki teli a kosara, megkímél a várakozástól. Persze van, aki a hétköznapokban sem hazudtolja meg zsigeri gyűlöletét és a nyílt utcán is megmutatja azt, amit sokan csak a billentyűk felett. 

Na, csak oda akarok kilyukadni, hogy nem akarom elhinni, hogy ilyenek vagyunk, amit a facebook mutat rólunk. Mert ha igen, akkor itt teljesen mindegy, hogy volt-e rendszerváltás vagy nem volt, ez az ország pusztulásra van ítélve. Ha nem tudjuk tisztelni a másikban az embert, tekintet nélkül arra, hogy miben hisz, hogyan szeret, hogy a szeme kék vagy barna, vagy a bőre sárga, barna vagy fehér, akkor itt olyan alapvető bajok vannak, amik már az én eletemben nem orvosolhatóak, ez valószínű, de félek, hogy már örökre ilyenek maradunk. És a nagyobbik baj az, hogy ezeket a zsigeri indulatokat mások hogyan és hány féleképpen használják fel a maguk kis pecsenyéjének sütögetésére. Végtelenül elkeserítő helyzet. S bár hangoztatjuk, hogy az elmúlt rendszernek történelmi bűne az ország lakosságának ilyen szintű megosztása, de ha erre nem lett volna fogadó készség, akkor nem tartanánk itt. Hiába az öröm a változás felett, ha ilyen alapvető dologban képtelennek mutatkozunk a változásra.

Ünnepnapok gyors egymásutánban

 Május 9. nekem sokáig a Győzelem napját jelentette. Abban a korban voltam gyerek, amikor a történelmet a győztesek írták (mikor nem volt így?) és a keleti blokkban a második világháborút lezáró dátumot a Szovjetunió és szövetségesei óriási katonai parádékkal ünnepelték. Aztán változott a világ, nálunk legalábbis ez a nap újra egy lett a sok közül, míg tegnap újra piros betűs ünneppé vált, újra egy korszak lezárását, a nép ünnepét lett hivatott hirdetni. A Győzelem napja volt ez újra, csak a tartalom változott menetközben.

Május 9. egy másik nagy mérföldkő is, hiszen ezen a napon mondta ki nagyfiunk és szerelme a boldogító igent. Furcsa, a hagyományainktól eltérő esküvő volt, de ami fontos, az Ő nagy napjuk és a boldogságuk. Nekünk is ez a legfontosabb. 

Május 11. hetedik éve ünnep a családban, akkor született az Erdei Kergető alomban egy kócos kislegény, Apor, aki nyolchetes korában nálunk lelt otthonra és aki folyamatosan tanít minket elfogadásra, kitartásra és a végtelen szeretet megoszthatóságára. Ritka kincsre leltünk benne. Kicsit amolyan győzelem volt az ő születése is a veszteség felett, amit drága Jackünk hirtelen távozása jelentett, még ha mi ezen a napon nem is tudtuk, hogy a gyógyír már keresi az utat hozzánk. 

Május 10. pedig egy újabb csoda, lányunokánk születése napja. Egy fiús családban egy kislány érkezése már önmagában óriási kihívás, én magam legalábbis kicsit félve vártam, hogy mit kezdhetünk majd egymással. Nem kevés előítélettel vártam a rózsaszín barbieszörnyet és akit kaptam, az egy életvidám, nagyon okos és ügyes kislány. Akik imádja a rózsaszínt és megszerettette velem is 😄 Akaratos? Igen, hiszen kiköpött apja lánya és sokan még azt is meg merik kockáztatni, hogy tiszta nagyanyja 😄 De amikor az angol anyanyelvű unokám - ki tudja honnan halva - "nagymaminak" szólít, hát az szavakban kifejezethetetlen érzés és alapjaiban mossa el a szorongásaimat és csak a vegytiszta szeretetteljes várakozás tölt el a jövőt illetően. 

Úgyhogy ünnepeljünk!!!

Erdei Kergető Apor, akarom mondani Jamie, hétéves lett

(2019. 05. 11.)

Hétéves lettem én, s nekem íródott ez a kis költemény. 

Ennyi év alatt tettem ezt-azt, dolgokat

Megihlettem gazdám, hogy írjon rólam jó sokat.

Hétéves lettem én, s talán igaz, hogy engem szeretnek legjobban e földtekén. 

De nem volt ez mindig így, néha magam is könnyezek kicsit.

Hisz voltak elődök, nagyok és kicsik.

Közülük Colint ismertem én, gyógyír voltam sebzett szívén.

Ha van sors, mely nekem rendeltetett,

A gyógyítás és öröm, mely lelkeket melengetett. 

Ebből részesültem én is magam, S még nem is ősz a bundám avagy hajam.

De jó volt ez a hét év!

Volt benne nyűg, s hév, de nem cserélném el semmiért.

Voltak itt vadász ősök, belőlük lettek a hősök.

Én vadat már nem kajtatok, kicsit irigykedem is rajtatok.

Hogy hogyan lettem nyíri Aporból skót rőtszakállú Jamie boy?

Rejtély, mely gazdám lelkéből tört elő, midőn a kanapén a tv-t leste ő.

Az évek során sokat tanultam, barátokra leltem és sokat javultam.

Már gyerekbarát vagyok, ha kell, s nem riogatom őket, az apró tipegőket.

Vannak rigolyáim is, kinek nincsenek?

Ha házat őrzök, az érkezők esélytelenek. 

Hangos vagyok és vad, jutifalatért sem megalkuvó,

De ha a barátom leszel, öledben boldogan megbújó. 

Számon tartom családom érdekeit, Futtatom őket, ha kell, az életükig.

S cserébe ők is vigyáznak reám:

Orvos, vitamin, puha ágy, programok, s a kocsiban rajtam a hám.

A telek az én birodalmam, megénekelném, ha lenne irodalmam.

De most búcsúzom, ezernyi móka vár

A csatornaásásnál is nagyobb homokvár,

S a víz, a Balaton selymes víze, melybe ugrani jó hajnalonként izibe. 

A fűben henteregni csodás, a pattanó labda utáni iramodás...

Mondom én, mennyi móka, de hallga csak: reggeli tálam telik a jóra.

Mancsos ölelés, Jamie 

Anyák napjára...

 Ma elmentünk vásárolni és a boltok nemcsak azért voltak dugig, mert tegnap zárva tartottak és ma mindenki igyekezett behozni az egynapos nemköltekezést. Ma a vásárlók többsége már az Anyák napjára vásárolt. Ki étellel készült, ki édességekkel, mások előre megkötött hatalmas virágcsokrokkal. Erről eszembe jutott, hogy mi lesz nálunk... Anyu már rég nincs ünnepi hangulatban. Őt nem lehet kizökkenteni sem karácsonnyal, sem születésnappal, sem az Anyák napjával. Ugyanazzal a keserű arckifejezéssel várja, hogy teljen már le az ideje. Ettől persze az ünnepi hangulat alapjai megroggyannak. Ma örülhetnék, hogy legalább a nagyobbik fiam itt lesz és megölelhetem oly sok idő után, de az örömben üröm is van, így aztán ettől sem lesz olyan nagyon ünnepi hangulat. 

Néha állok a nagy lakás közepén, átkozva a négyzetmétert és a belmagasságot, amit egyre kevésbé vagyok képes rendben tartani. Nézem a nagy étkezőasztalt, ami körül elférne a népes család, de csak egy kerülgetni való bútordarab az is a sok székkel, hiszen még ünnepeken is az étkező kerek asztalánál ülünk le mi hárman, amíg még hárman vagyunk. Amikor a babaillatú tappancskákra cuppantjuk a puszit, eszünkbe se jut, hogy nem lesz ez mindig így; és hogy mekkora űrt hagy maga után ez a gyorsan elillanó korszak. Apró morzsák még leesnek majd, de már semmi sem lesz olyan, mint régen. És ez fájni fog. Ahogy az amputált végtanál is létezik a fantomfájdalom, valami olyasmi lehet ez is. Az Anyák napja már rég nem ünnep csak egy keserédes visszaemlékezés.

De most valami perverz akaratossággal meg akarom élni a napot, ami anyákra, nagymamákra, az én anyámra, rám mint anyára és nagymamára emlékezik. Néhány régi kép segít felidézni a valaha volt szebb napokat.

anyuval a Feneketlen tónál

srácokkal egy laza délutánon

unokákkal tavaly kompolva

Sóhajtozós

 A barátnőmnek csütörtökön volt a születésnapja. Kicsit előre ünnepeltünk - egy jó kis kínai kifőzdében 😜 (mit csináljak, ha éppen ehhez volt gusztusa), kapott papírkönyvet, ami manapság lassan már luxus, de aztán a nagy napon felült a repülőre és elment a kedvenc városunkba. Mondjuk, neki sokkal kedvencebb, amit az is bizonyít, hogy kihulló nevek és helyek lehet megviccelhetik a szürkeállományunkat, de nála az hótziher, hogy nem Velencével kapcsolatban. Ezzel szemben nekem ma pisztolyt tarthattak volna a fejemhez, akkor se ugrott volna be egy ottani sütemény neve, így aztán telefonos segítséget kértem és kaptam postafordultával, pedig az információ sokaknak semmit nem segített volna: "tudod, az a krémes istenkirályság, amit a Giudeccán ettünk a Majernél és Aperollal öblítettük le". Már vágta is rá, hogy fritelle. Én meg csendben elástam magam a kert végében gondolatban, hogyha már a kedvenc seggnövesztő neve is kihullik a memóriámból. Az sem mentség, hogy régen volt már ez a hedonista dőzsölés, hiszen az íze azért még itt bizsereg a nyelvemen.

Fura dolog ez a kötődés egy városhoz, még ha amúgy az egyik legnépszerűbb turista célpont is. Jó tíz évvel ezelőtt voltam a topon, írtam róla, kutattam róla, de a gyökerek valahol a gyerekkoromban lettek elültetve. Már nem esküdnék meg a pontos időpontra, 1970 vagy 1972 volt-e, de a háromévenként lehetséges nyugati utazással élve két egész napot eltöltöttünk Velencében is. Tíz-tizenkét éves voltam. Mestrében kempingeztünk, hogy aztán végig járjuk a várost, sőt motorcsónakkal még Muránóra is eljussunk. Anyám a híd alatt elfutó patkányt látta, apum a könnyű és ízes olasz Rufinót dicsérte, én meg gyerekként szinte alig kaptam levegőt, annyira a hatása alá vont Serenissima. Legközelebb "majdnem felnőttként" jutottam el oda majd anyaként, huszas éveim végefelé, két higanymódra futkosó fiú gyerekkel látogattunk be a jesolói félsziget egyik kempingjéből. Mivel kisebbik fiunk kruppos köhögésére jó gyógymódnak tűnt a tengeri levegő, mi már minden évben visszatértünk és ha már a közelben töltöttünk két hetet, hát a városhoz se lehettünk hűtlenek. Voltunk ott durcás tizennyolcévessel, aki legközelebb már inkább Görögország felé vette az irányt a barátaival, meg főiskolással, aki a  barátnőjét is hozzácsapta a családi karavánhoz. Kérdezték, hogy "nem unod még?" Naná, hogy nem! De azért jöttek velünk, hogy lépésről lépésre észrevétlenül magával ragadja őket is a hely szelleme. Aztán eljött a pillanat, amikor barátnőkkel, végül A barátnővel látogathassam meg újra. Na, ez volt az a pillanat, amikor - ha lehet - végképp rabul ejtett. (Jó is az, ha a barátnődet ugyanazzal a defekttel verte - áldotta - meg az élet) Akkoriban hagytam szárnyalni a fantáziám a kedves kopott köveken, a huzatos sikátorokban, forró napsütésben, tavaszi fények közt vagy téli misztikumát kutatva. 

Jártam a világnak más gyönyörű tájain vagy városaiban, de egyik sem volt rám ennyire erőteljes hatással. Velence örök szerelem marad, mostanra talán éppen azzal a nyugodt szeretetteljes szemlélődéssel, mint ahogy egy hosszú házasságban változnak az érzések. 

Jó lenne már kiengedni

 Annyi feszültség van bennem, hogy tulajdonképpen simán elláthatnám a lakás energiaszükségletét, pedig van fogyasztónk bőven. Anyuval a dolgok - ha egészen őszinte akarok lenni - egyszerűek. Talán éppen az a baj, hogy igazából csak bébiszitterkedem mellette, mert képtelenség normális interakcióba bonyolódni. Mindegy, ezt most már elengedem, nem tudok változtatni rajta, hogy saját döntése okán nem hall, nem lát, zárt buborékban éli az életét és kényszerít minket is erre a buborékra. Ez van, ha szeretem, ha nem. Az otthon nem jelentkezik, már nem is érdeklődöm, amiből nyilván arra következtetnek, hogy nekünk biztosan megfelel ez a jelenlegi állapot. De igazság szerint legalább annyira rettegek tőle, hogy jelentkeznek, mint attól, hogy nem. Most már inkább azon parázok, hogy a novemberi ideiglenes elhelyezéséig már ne romoljon mentálisan jobban, mert aztán majd köszönik, ők se segítenek. Olyan pedig nem létezik, hogy ne láthassam az unokáimat bő egy év elteltével!

Tegnap tévéztünk, aztán átkapcsoltam a Netflixre, amikor pedig vissza, akkor már nem volt tv adásunk. Hagytam a fenébe, este volt, ki-ki nyugalomba, már én is bólogattam, mentem aludni. Reggelre a helyzet - magától - nem oldódott meg, de hagytam, majd ha délben hazajövök, intézem. Ha nem is egyszerűen, de megoldottuk Vandával és egy kedves női hanggal közösen. Alig fél óra kellett hozzá. A sikeren felbuzdulva gondoltam elintézni az aktuális átutalásainkat. Na, ott újfent elborult az agyam, mert a laptopom és a telefonom egyik napról a másikra megharagudtak egymásra, mire a békülést kigépészkedtem, már közel álltam hozzá, hogy mindkettőjüket kivágom a - csukott - ablakon. Közben életem párja is vicceskedni vágyott a telefonban, nem mondom, hogy értékeltem a humorát. 

Jöttömben-mentemben meg - én hülye - be-benézek a Facera, hogy kövessen az országos híreket. Na, ezt végképp nem kellene! Az emberek olyan szintén vannak meghülyülve, hogy a harmadik kommentnél már kivándorolni lenne kedvem, de legalábbis elbújni egy kerekerdő mélyén és embert nem látni néhány hétig. Lezajlott a választás, lassan elcsitulhatnának a végletekig felajzott indulatok, de nem, mert még a szimpatizánsok is marják már egymást, hogy ha egy döntés születik, az jó lesz-e, ha egy kinevezés megvan, az mégis miért, mert az illető szerint biztos nem. Mert ő maga Nostradamus, aki látja a jövőt és előre tele van mindenféle prekoncepcióval. Emberek! Még fel sem állt az új kormány, a dolgok még csak most indulnak be, lesz szíves ez a sok önjelölt miniszterelnök kicsit visszavenni. Mert "nem ezért választottuk meg, hogy ezt nevezze ki vagy amazt". Nem, azért választottunk, hogy változás legyen. Az a változás meg majd bebizonyítja, hogy jó döntés volt-e. De az hétszentség, hogy nem akkor, amikor még a régi garnitúra ül a székekben. 16 évig mindenki csendben volt, most meg tegnapelőttre miért nincs minden megoldva. Normááális, Margit? 

Új időszámítás

 Nem tegnap óta, de már hosszú évek, talán évtizedek óta gyűlt bennem a feszültség a mindennapoktól. Talán anyu állandó jelenlétével is azért nem tudok megbékélni, mert már amúgy is pattanásig feszült bennem minden. Hogy mégis mitől? Hiszen van hol laknom, van egy nyaralónk, s mindezeket sikerült megőrizni évtizedek óta, van mit ennem, s azon ritka alkalmakkor, amikor láthatom őket, kényeztethetem az unokáimat, van annyim, hogy szemrebbenés nélkül merjek bevállalni egy kutyát, aki minden szeretete mellett azért óriási kiadás. Most más aspektusait hagyjuk. Van autónk és megengedhetem, hogy 34 évesen is a magunkénak tudhassuk a kedvencet és van mellette egy fiatal, éppen hatéves. Micsoda luxus! Van, akinek tényleg az. Hogy akkor mégis mi a fenétől feszengek? Attól a nyilvánvaló hazudozástól, ami napról napra körülvett, az óriásplakátoktól és a filmeket/ zenéket/ meséket is megszakító politikai reklámoktól (most nem is térek ki azok minőségére és tartalmára, mert az az, ami végképp kiborító). 

Négy éve betege voltam a kormánypárti újabb kétharmadnak és már letettem róla, hogy az én életemben itt még normalizálódhatnak a dolgok. De aztán  2024-ben történt valami, ami eleinte halványan, végül már minden gondolatomat megülően reményre késztetett. Rettenetesen féltem az újabb csalódástól. Alapvetően nem vagyok egy pozitív alkat, akinél a pohár mindig félig tele van. Nálam félig üres, így aztán nehéz volt hinni, bízni, de mégis képtelenség lett volna nem reménykedni. És tegnap este ez a remény a változás valóságában öltött testet. Még mindig alig bírom elhinni. Tisztában vagyok vele, hogy amilyen állapotban a gazdaságunk, a bel- és külpolitikánk és nem utolsósorban az ország mentális egészsége pillanatnyilag leledzik, a változás lassú és fájdalmas lesz. Másként nem megy, mert a csodatétel valaki másnak a reszortja, nem az újonnan megválasztott miniszterelnöké. 

Mégis, hosszú évek után először a korán reggel beköszönő szorongás elmaradt. Rendszerváltó kutyás-barátnős kávézás után elkezdődött a nap és bár minden ízemben fáradtnak érzem magam, én már tudom, hogy innentől jobb lesz. Főleg, ha az oszlopokról, hirdető táblákról is eltűnnek a vizuálisan szennyező politikai reklámok és soha többé nem is kerülnek elő. Én a magam részéről be is tiltanám ezt az abszolút pénzrabló reklámműfajt, mert aki egy sokszorosított fotó alapján dönt, az azt jelenti, hogy magát az embert sose látta, sose hallotta, fogalma sincs az általa elvégzett munkáról. Akkor meg milyen választás ez? 

Tavaszi szél vízet áraszt, virágom, virágom...