Írás

 Valamikor régen büszkén vallottam magamról, hogy grafomán vagyok. Ezzel azóta nem dicsekszem, amióta a webbeteg oldalán találtam a szó jelentésének leírását 😁 Azt írták, hogy ez egy erős - sokszor leküzdhetetlen - késztetés, mi több kényszer, amit leginkább fokozódó feszültség, néha düh kényszerít ki. Aztán a szöveg megírását követően megkönnyebbülés tapasztalható, míg a felgyülemlő újabb gondolatok és feszültségek újra írásra nem kényszerítenek. Persze, azt is grafománnak mondjuk, aki nem kórosan, de azért sokat és szívesen ír. Szóval, remélem, én az utóbbi csoportot erősítem, bár néha nem is tagadom, hogy hajt valami belső feszültség. Erre mindezidáig úgy tekintettem, mint amolyan terápiás billentyűverésre. Mennyivel jobban hangzik, nem? Csak remélni merem, hogy az írásaim nem kuszák, csapongóak (ó, dehogynem), nem süt át rajtuk harag és a stílussal, helyesírással is nagyjából rendben vagyok, mert ezek is árulkodóak lehetnek mentális probléma esetén. 

Írtam, írok és valószínűleg írni is fogok, amíg a Jóisten el nem veszi tőlem ezt a képességet életem alkonyán. Jó, nem volt ez mindig így, mert valljuk be, lusta voltam kamaszként naplót írni. Ahogy sok mindenkit, engem is a technika fejlődése ragadott magával, az internet hétköznapivá válása, a lehetőség, hogy a ritkán  látott barátokkal is rendszeressé lehet tenni a kapcsolattartást. Aztán innen már természetszerűen elfajulnak a dolgok olyan valaki esetében, aki szívesen ír le két mondatnál többet. A barátnőkkel napi levelezésben osztottam meg a mindennapjaim történéseit, blogot írtam egy tágabb körben azonos érdeklődésű ismerősöket találva, és napi rendszerességgel "teleregényt", ahogy akkoriban viccesen aposztrofáltam azokat a történeteket, amiket egy ismert arc, újságcikkek, filmek és a fantázia hívtak elő bennem. Ez utóbbi napi 4-5 A4-es oldalnyi szöveget jelentett és persze a kihívást, hogy egy kerek történet részét képezzék és x rész után eljussanak a hősök A-ból B-be mindenki legnagyobb megelégedésére. Nem volt könnyű, de akkoriban volt agyam hozzá. Sőt, jutott idő még olvasásra is, búvárkodásra az adott témában. Aztán ez az egész megbicsaklott és mostanában gyertyát gyújtok, ha egy-egy jobban sikerült kis bejegyzés megszületik egyáltalán. 

Konkrétan érzem az irigység kellemetlen sárgító hatását, amikor olvasom a barátnőm összeszedett gondolatait, miközben nálam jobban senki nem tudja, milyenek a napjai. A hajánál fogva húzza ki magát a legmélyebb gödörből és közben még írni is képes. Őszintén, néha keserűen, néha önmagán is nevetve, néha kiemelkedve a mindennapos mókuskerékből valami értelmet találva a világ dolgaiban. A vicces az, hogy valami láthatatlan szál azért csak összeköt bennünket, mert én üldögélek az elvetélt témáim felett, hogy aztán az ő blogjában visszaköszönjenek olyan jól megírva, hogy már múlik is a késztetés, hogy felvegyem vele a "versenyt" és megírjaim a magam változatát. Az "írói" blogom és néhány tematikus oldal magukra hagyatottan várják, hogy felvegyem a fonalat újra, még ha a régi olvasók azóta szét is széledtek a szélrózsa minden irányába. A magánblogom pedig, mármint ez itt, amit éppen olvasol, hát, nem vagyok vele elégedett én magam sem. Néha kifejezetten rinyálónak hat, tele a legfájóbb gondolataimmal, amikkel sokszor én magam se b iztos, hogy egyetértek, máskor szédülten tökéletesnek láttatom rajta keresztül a világot. Valahol az őszinteség még nekem is fáj, ha nagy ritkán sikerül leírnom. Az írás mindig is kitárulkozás és úgy tűnik, ez nekem egyre nehezebben megy. Ahogy a világban egyre inkább bezárkózom, úgy a betűk világában is, a grafomán már nem létezik. Jó, ezt akár kétségbe is vonhatod, hiszen akkor nem lennének itt ezek a sorok. Igazad van. Az írás kitárulkozás, de talán mára már nem kell, talán már nem is szabad. Csak ne lenne itt ez a furcsa érzés, a billentyűk felett táncoló ujjak, mert ha egyszer benned volt ez a kényszer, önbecsapás, ha azt gondolod, leszámolhatsz vele. 

Mostanában nem alszom jól, nyilván könnyedén meg is tudnám magyarázni miért, nyilván lenne is ellenszere, de esténként úgy dőlök be az ágyba, hogy reménykedem benne, hogyha a dolgok nem is alakulnak reményeim szerint, de azért elég fáradt vagyok, hogy álmatlan, nyugodt éjszakám legyen. Aztán nem jön össze. Vagy orbitális marhaságok fárasztanak le még jobban zavaros álmok formájában, vagy csak ébren forgolódom. Ilyenkor nem segít, hogy jönnek a megoldási ötletek (persze, nem a legsikerültebbek) vagy csak az önsanyargató felvetések, és a telefon után nyúlás meg végképp rossz döntés, mert közben telnek az éjszaka pihenés nélkül töltött órái, elérkezik a kora reggel és indul a rutin napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, a változtatás halvány esélye nélkül. Nyilván nem vagyok ezzel egyedül, de hát ennyire legalább ezeken a lapokon legyek őszinte, ha sajnálok valakit, az tutira én vagyok. 

A világ a karácsonyra készül, s nem tagadom, én is. Csak ez a készülődés már nem olyan, mint régen. Mert változott a világ és sokat változtam benne én magam is. Pont ma beszéltünk erről egy kedves, de talán kicsit hamis írás kapcsán, hogy azok a boldog békebeli karácsonyok talán semmivel sem voltak jobbak. Egyszerűen csak gyerekek voltunk, akiknek ez mindenképpen egy nagy varázslat. Talán csak a kevés, megfakult fotó hiteti el velem/velünk, hogy akkoriban hó volt, szánkózás és jégcsapok, a csengettyűszó alatt odakint csendesen hulló hó, fenyő illatú fenyőfa, egyszerű, de finom ételek. Örültem a fán csillogó papírba burkolt szaloncukornak, amit ma talán meg se ennék, de akkoriban csak az volt, hát azt szerettük. Most meg állok az üzletben a húszféle szaloncukor előtt és igazából nem vágyom egyikre sem. Akkor Szenteste hirtelen ott termett a fa, amit talán csak nem akartam észrevenni, hogy már napokkal korábban is az erkélyen álldogált összekötözve, ágain ott voltak a régről megszokott díszek és elrághatatlanul kemény fehér habcsókok (50 évesek voltak, amikor végre kidobtuk őket), ma meg elég az első advent, hogy a gardrób mélyéről előkotorjam a három ikeás doboznyi csillogást, amit persze nem mind fogok kipakolni és a fára aggatni, de az egyik évben így, a másikban úgy dekorálok, mert tényleg, mintha mára fontosabb lenne a dekoráció, mint a tartalom, ami a jeles dátumok mögött megbújik. 

Recepteket mentek el, kiírom a füzetembe, mert majd... kinek, mikor csinálom meg? A gyerekek a világ két végén, nem közel, a karácsonyt az idén biztos, hogy nem töltjük együtt. Csak anyu lesz itt, aki már annak sem érzi szükségét, hogy ne a szokásos melegítőjében üljön az asztalhoz, hanem kivételesen valami mást vegyen fel. Egy étkezés lesz a sok közül, egy megszokott este. Jött a nagy ötlet, hívjuk meg a barátokat. Hát, a nagy ötlet se működik simán. Szinte kivétel nélkül nagy család veszi őket körül, lesz éppen elég programjuk decemberben, januárra tolódott az összejövetel, az is kicsit kényszeredetten, mintha nem is nagyon lenne kedvük eljönni. És talán éppen azért, mert ez a világ már nem az a világ, amiben ötven évvel ezelőtt ezek a barátságok megszülettek. Hosszú és kacskaringós úton járunk mindannyian; ki így, ki amúgy élte/éli meg ezt az utazást.

Na, evezzünk vidámabb vizekre! A világ másik végén a nagyobbik unokám ballag az oviból, januártól iskolás lesz. Voltunk már korábban évzárón náluk, kedves és nagyszabású ünnepség egyszerre. A mostani pedig különleges, mert most ő is főszereplő. A szívem vérzik, hogy nem vagyunk ott. De legalább ott voltunk az idén a fiam diplomaosztóján, ne akarjak telhetetlen lenni. A kicsi is egy tündér, élvezi a színpadi szereplést, és az a néhány fotó, rövidke videó aligha elégíti ki a nagyszülői vágyat. Fájdalmas büszkeség ez, több benne a hiány, mint az öröm. Nem akarok elégedetlen lenni, hiszen éppen szeptemberben állapítottam meg, hogy ez volt az az időszak, amikor először úgy igazán nagymamának érezhettem magam. És semmi más vágyam nincs, minthogy ez az érzés csak egyre erősebb legyen. Hm, azért ez a pár sor sem sikerült túlságosan boldognak, de hát ez van, a Sors ilyen labdát dobott és bár, igyekszünk játszani vele, azért nem biztos, hogy élvezzük is a játékot. 

Oké, hogy van még idő hangolódni az ünnepekre, most azért nem biztos, hogy pont azon az úton sikerült elindulnom ezzel a poszttal. De dolgozom rajta, néha erőszakkal lökdösöm át magam holtpontokon, talán most is ennek van itt az ideje. Az már biztos, hogy egy újabb karácsonyfadísz megvásárlása már kevés ahhoz a bizonyos hangolódáshoz. 

Csapongó hétvége

 Annyi mindenről akarnék írni, de szerintem a fele eszembe se fog jutni, mire odáig érek. Nem mintha fontos dolgok lennének ezek, egyszerűen arról van szó, hogyha írok róla, akkor valahogy múltidőbe lehet tenni a problémákat, még ha a megoldás még messze nincs is a láthatáron. Másrészt meg egyes dolgokra jó emlékezni. Ilyen például, hogy a nagyobbik unokám a jövő héten ballag az óvodában, mert ahol élnek, ott januártól decemberig tart a tanév és bizony januárban megkezdi a sulit. Ehhez pedig ma elmentek és megvették az iskolai formaruhákat. Hát cuki bennük a szentem, és hirtelen olyan nagyfiú lett, pedig az óvodában is volt egyenruhájuk, de az olyan kis vidám piros-fehér volt, ez pedig mogyoró nadrág és fehér ing, a sportos változat sötétkék nadrág és fehér póló sötétkék szegéllyel. Mindkettőn ott a hímzés a címer mellett, hogy "ora et labora" (imádkozzál és dolgozzál), a bencések jelmondata, mivel egyházi fiúiskoláról beszélünk. Ott ez számít a jobb iskolák közé, bár, őszintén szólva - leginkább a hazai történések fényében - némi ellenérzés azért volt bennem, amikor meséltek róla. A jövő hete amúgy is sűrű lesz, mert nyílt nap is lesz a suliban és azt már nagyon várja. Tegnap pedig megírták az utolsó "dolgozatot". Az oviban! Minden héten írnak egy ideje kis felmérőket angol és kínai szavaból. Amikor itt voltak, akkor is minden hétre megkaptuk a feladatot, amit lelkiismeretesen meg is csináltunk. Néha egészen elképeszt, hogy tulajdonképpen három nyelven nem lehet eladni és két nyelven pedig még ír is (és olvas), miközben még csak szeptemberben múlt hat éves. Mi a fenét fognak tanulni az első osztályban? 

Aztán videótelefonon is felhívtak, mert tegnap az történt, hogy a négyéves lányunokám valamin nagyon nekikeseredett és hirtelen hozzácsapta a kesergéshez azt is, hogy neki mennyire hiányzik a Jamie. Tehát a beszélgetés alatt leginkább Jamiet kellett neki mutatni, főleg, miután rákérdezett, hogy "where is kutya?". Úgy látszik, a szeptemberi magyarul beszélős időszakból itt-ott még visszaköszönnek a szavak. Édes pöttyöm.

Anyu tegnap úgy kérte számon rajtam, hogy még nem rendeltem ide egy pedikűröst, hogy azonnal böngészni kezdtem a netet. Én úgy láttam, hogy ügyesen csinálja magának, de ha ez kell, hát legyen. Hát, vegyes volt a felhozatal. Ez nem vállalja a budai oldalt, csak Pest túlsót, ahhoz már decemberre sincs szabad időpont, a harmadik látatlanban sem vállal cukros lábat. És akkor jött ő, aki csak annyit kérdezett: "a holnap dél megfelel?". Naná, hogy megbótoltuk. Még a vonal bontása előtt azért rákérdeztem, mennyi az annyi. Khm, csuklottam egy emberest, amikor benyögte a huszonöt ezres összeget. De már nem akartam visszakozni. Anyunak már csak tizenöt ezret mondtam, nehogy ettől kapjon agyvérzést, elég, ha nekem az van. Majd kipótolom. A hölgy jött, megcsinálta, anyu elégedett volt, aztán később, amikor már magunk voltunk, elkezdett sopánkodni, hogy apádnak még háromezerért csinálta az a fiatalember. Apu már hat éve meghalt, ettől függetlenül én is kicsit erősnek éreztem az összeget, az is igaz, hogy szinte azonnal jött, nyilván ennek is ára van. Anyu pedig emlékezett tovább, hogy amikor elutaztunk és ő ott volt az otthonban, ott huszonnégyezret kért az a másik hölgy. Na, ezt speciel nem tudom, honnan szedte, mert ennyit biztos nem kért. Nála nem is volt ennyi készpénz, a végszámlában pedig ennek halvány töredéke szerepelt csak, talán  négyezer forint. 

Amúgy elnézem őt, ahogy az állandó "haza akarok menni" mantrák ellenére tulajdonképpen egy önálló megmozdulása nincs, úgy szolgáltatja ki magát, mintha a szobalánya lennék. Reggelire nem kér kávét, mert habosra keverem, teát kér, de ne legyen gyümölcstea és a jó öreg Liptonhoz vágjak egy gerezd citromot és ugye két édesítőt tettem bele meg mindenképpen forró legyen, mert ebben a lakásban meg kell fagyni. Nem kell!... Vacsorához nem kell a gyümölcssaláta, mert az "hideg", ebédnél a laktató levesből csak a sűrűjét hagyja ott. Ha kérem a mosnivalóját, nincs. Ahogy elindítom a mosógépet, megjelenik egy adaggal, hogy akkor mégis. És a sort vég nélkül lehetne folytatni. Ez az idegek csendes gyilkolása és ne jöjjön senki azzal, hogy a szeretet meg a gyermeki kötelesség... mert ettől függetlenül is bele lehet csavarodni így a harmadik év együttélés alatt. De amúgy teljesen jól van, mindenki dicséri, hogy szép a lába, jó a frizurája, az egész jelenség egy aranyos kis öregasszonyt mutat, akiről meg se mondanád, hogy mindjárt 89 éves lesz. Bár süketsége okán keveset beszélgetünk, nem is baj, mert olyankor - velem szemben - roppant kritikusan tud viselkedni. Erről már egészen biztosan nyafogtam ezeken a "lapokon". Ő, aki "nem sok vizet zavar", tényleg nem várja el, hogy kiszolgáljam, de nem is tesz semmit annak érdekében, hogy ne kelljen megtennem. 

Közben a barátnőm édesapja bekerült az otthonba, ami már önmagában egy csoda, hogy lényegében egy hónap alatt sikerült ezt elintéznie. De persze "mindenszaris" a kisöreg és a mama részéről, akik nem tettek az ügy érdekében egy lépést sem. És persze sorra derülnek ki a gondok. Nemcsak a hellyel kapcsolatban, de leginkább a papával kapcsolatban. Amiről viszont az öregek nem hajlandóak tudomást venni. Mintha ezek otthon nem léteztek volna vagy nem lett volna várható az idő múlásával, és mintha legalább háromféle halálos bajból még lenne visszaút nyolcvanplusszosan. Úgyhogy a csodaszámba menő elhelyezés sem oldotta meg a napi idegösszeomlást, a program megy tovább, csak a napi mantrák változtak. Mert az otthonban nincs "személyi asszisztens" inas vagy szobalány, aki ugrásra készen várja a kéréseket és utasításokat, ott házirend van, elvárt alkalmazkodás, amitől pedig "mindenszaris" lesz az "élmény". Pontosan ezért félek én is, ha majd megjön a behívó az anyunak. Nyilván neki sem tetszik majd az az élet, ahol ugyan valamennyire ki lesz szolgálva, de azért mégsem hagynak rá mindent, ha nem issza meg a teát a reggelinél, akkor nem rimánkodik neki senki, ha nem szól, hogy vágják össze a tányérján a szelet húst, akkor vagy elnyiszálja, vagy ott hagyja. Ma ott ülhet akár egész nap a nagyképernyő előtt, ott az sem biztos, hogy igényt tart majd rá, hiszen kettő egy szobában tuti nem jó megoldás. A kétszemélyes szobába nem fér be a megszokott ikeás fotel sem és főleg nem sertepertél körülötte Jamie, akit keresgélni a lakásban az egyik fő programja (akkor is, ha éppen alszik mellette). Hát, igen... az élet nem habostorta és más marhaságok... a nemzetközi helyzet pedig - mint tudjuk - fokozódik (a Tanu c. film alapján szabadon).

Idehaza pedig már rezignáltan vettem tudomásul, hogy apa saját elhatározásból hazahozta az eladásra beadott járgányt az autókereskedésből, miután megcsináltatta a kipufogóját, ahelyett, hogy árengedményt adott volna. Józan ésszel itt érvelni nem lehet, mert ez neki lelki kérdés. A huszonkét éves csodaautó (csoda, ha nem hagy az út szélén) újra itt lapul a kertben. Aksi kivéve, kocsi gondosan letakargatva. Már látom, idővel muskátlit ültetünk majd bele a telken, bár, addig is elég sokat kell költeni rá (kötelező biztosítás, súlyadó, autópálya matrica, vizsgáztatás), hiszen oda el kell még juttatni. És képes volt kiejteni a száján az ötéve általam hangoztatott igazságot, miszerint akkor kellett volna törötten eladni, amikor a leállt motor miatt beállt szervokormánnyal kiegyenesítettem a kanyart és levasaltam néhány oszlopot a kereszteződésben. Na, mindegy is, mindenkinek megvan az úri hóbortja, egyesek dohányoznak (azt mondják, az sem olcsó mulatság), ő meg öreg autókat istápol (ha már használni nem is használja). Egy dolgot nem lehet elvitatni tőle, hűséges típus. 

Nos, mára annyi. A beígért hó nem esik, bezzeg a Balatonról már küldtek fotókat a fehér lepelről (még ha nem is olyan vastag), csak az eső esik, ami nem zavarja a családi ebet és ma már nem is számolom, hanyadszor sétálni kíván (és utána újra vacsorázni, pedig még soronkívüli ebédet is kapott, hogy megbocsássa, amiért a pedikűrös látogatása idejére kicsit korlátozva lett a mozgástere). Hajnal óta lesem az eget, napközben számtalanszor pislogtam ki a borús kertre, de fehér takarónak se híre, se hamva. Durci vagyok, havat akarok. (Hogy majd sopánkodhassak azért is, hogy havat kell lapátolni) Közben olvasom, hogy december 20-án micsoda remek programot szerveznek a balatoni kertmoziba és sárgulok az irigységtől, hogy nem vehetünk részt rajta. Mi ketten a férjemmel még csak fagyoskodnánk a házban egy éjszakát, hiszen a délutáni program az esti órákig tart, utána az ember nem indulhat haza, de anyut nem vihetem, itthon nem hagyhatom. Még szerencse, hogy nem sok vizet zavar. És itt most érdemes lenne hallani a grimaszt a hangomban. Ez csúnyán  hangzott, de attól még igaz. Nem is ragozom tovább, kinézek inkább az ablakon. A fehér hópelyheknek jönniük kell!

A gyerek gyerek marad

 Két fiam van. Két középkorú fiam. De hát a fiaim, tehát feszt aggódom értük. Ráadásul mindkettő külföldön él, úgyhogy az aggódás még természetesebb. A nagyobbik a minap felrakott egy képet, hogy a jövő évi szokásos francia sítúrán részt vesz. Mivel zenész, ilyenkor fellépéssel egybekötött síelésről volt régebben szó. Rákérdeztem, erre elég homályos válasz érkezett, hogy ha a csillagok állása is olyan lesz és az neki is tetszeni fog, akkor lesz fellépés is, amúgy csak síelni akar, mert kell a pihenés, feltöltődés. Ami igaz, de közben még állandó állása sincs, szóval az aggodalom felülírja a helyeslésem. Azt már meg sem kérdeztem, hogy a menyem is megy-e. Nyilván nem, mert akkor kire hagyják a kutyát, akit még a "nagyira" is nehezen bíztak annak idején. 

A kicsi a kerek szülinapra néhány nap szabadságot kapott a családtól, úgyhogy "elugrott" egy jó barátjához jó földrésznyi távolságra. Erről egy fotó kapcsán szereztünk tudomást. De persze a hazautazásról már nem, így aztán paraanya ráírt pici gyermekére, hogy ugye már otthon vagy? Válasz egy napig nem érkezett, úgyhogy a családi chatben is ráírtam. Végül a menyem válaszolt, hogy minden oké, csak a fiú elfoglalt, de addigra már mindenféle vészforgatókönyvek cikáztak az agyamban. Később a kisded is felhívott és nem értette, miért izgulok, hiszen nekik annyi dolguk van, hogy még a huszonnégy óra is kevés, azért nem ért rá válaszolni. Még nem érti, hogy ilyenkor a vészcsengők őrülten csilingelnek a szülői agyban. Mert a gyerek gyerek marad, amíg csak élek.

 

Megvagyunk

 Ez tragikus! Nekiveselkedtem, hogy megírom, ami éppen a fejemben formálódott, erre észreveszem, hogy a múltkori poszthoz volt egy komment és ez annyira meglepett, hogy azonnal el akartam olvasni. Mire idáig jutottam, totál elfelejtettem, hogy most éppen miről is akartam írni. Na, mindegy is... most valahogy olyan hangulatban vagyok, hogy tuti nem fogopm két mondat után bezárni a blogot, mert ha egyszer egy gát átszakad, ki tudja, mi mindent sodor az ár. 

Például, a napokban megkaptam az otthonból a válaszlevelet az előre sorolási kérelmemre. És lőn, a 14. helyről a 6.-ra ugrottunk. Ez persze kb. annyi, mint két helye ilyenkor, tehát senkinek fogalma sincs, mikor lesz itt beköltözés, de azért végre már mégse hátrafelé araszolunk, hanem előre. És persze azonnal megindult az a szar érzés, hogy siettetem ezt az egészet. Elnéztem anyut, ahogy alszik a fotelben, majd kiesik belőle, és bár már háromszor ébresztettem fel, hogy az ágyán mégiscsak kényelmesebb lenne, de olyankor tiltakozik, hogy akkor éjjel nem tud majd aludni. Miért, így, hogy a fotelben alszik egész délután, akkor majd tud? Ilyen apró mozzanatokkal telik a nap. 

Tegnap hazahoztam egy rakás papírképet, ma végre albumot is kaptam hozzá, beraktam a helyükre és odaadtam neki, hogy nézegesse a dédunokákat. Meg persze az unokáit is. Összecsapja az albumot és megkérdezi, "hogy került bele Angelina Jolie?". Nézek értelmesen, mint kb. bornyú az újkapura, hogy vajon kit nézhetett a színésznő hasonmásának. A tv-ben éppen vele megy egy film meg a szöszke Brad Pittel, de őt senkivel nem keverte a családból. Nem tudja visszakeresni a képet, de sejtem, hogy az idősebbik fiam feleségét "nézte be", már csak azért is, mert rajta kívül európai nő csak én vagyok, de Andi is csak annyira hasonlít a színésznőre, mint én Gina Lollobrigidára. Idővel az egyik képnél elém tolja a fotót, én vagyok rajta, szerintem véletlenül egész jól sikerült, nyilván ezért is kapott papírképet, s ekkor megkérdezi, hogy "kivetted a fogad, hogy olyan furcsa a szád?" Bennem az ütő megáll, mert még a fogaim a sajátjaim, meg hát a képpel is elégedett voltam, eddig. De igazából nem is érdekli a hebegésem, hogy, "de hát anyu, nekem még nincs kivehető fogsorom". Na, röviden csak annyi, hogy a nap végére ilyenből van vagy ötven és amikor elmegy aludni, hosszú percekig csak ülök az üres nappaliban és hirtelen nem is tudok mit kezdeni a rám törő normalitással. Hatvanöt éves vagyok, de sokszor úgy érzem, egy gyorsvonat sebességével épülnek le mellette az agysejtjeim. Hagyjuk is. Ez nem éppen a kedvenc témám, de hát a napjaim mégis ebben a sajátságos Bermuda-háromszögben telnek és legalább olyankor nem akarok elveszni benne, amikor nem kapom tőle az ívet. 

Inkább arról mesélek, hogy ma is annyira csodás idő volt, hogy nem is volt kérdés, hogy a családi négylábút elvigyük a kedvenc helyére, a Szigetre. Igazság szerint ez mindannyiunk egyik kedvenc helye, már csak azért is, mert veszettül jó érzés látni, ő mennyire élvezi az ottani szabadságot, a hétközbeni park "unalmát" felváltó kalandozást. Egy jó ideje olvasgatom az időjárás előrejelzéseket, ringatom magam a "talán végre lesz fehér karácsony" álomképbe, de a mai melegben nehéz volt elképzelni, hogy itt napokon belül beüt a téli kemény hideg és csapadék. Hosszú ideje ez az első vasárnap, amikor itthon vagyunk, mert véget értek a balatoni hétvégék. Hiányzik! Ilyen csodás időben egész nap biztosan kint lettünk volna a kertben, itthon meg ... na jó, a szigeti kirándulás azért megvolt. 

Novemberben évről évre visszatérő programom a január1-i évfordulós biztosítások újra számolása. Most éppen a lakáson sikerült jó nagyot spórolnom, aztán ahogy elküldtem az alkuszi megbízást, már eszembe is jutott, hogy a kisállatbiztosítás kimaradt belőle. Úgyhogy a hetet már a biztosító irodájában kezdtem, de "összeszedettségemre" jellemzően a kutya papírjait hagytam csak itthon, úgyhogy a következő hétfőn újra nekifutok. A fiam könyvelőjével is elég ellentétes elképzelésünk van egy vállalkozás megszüntetésének kérdésében, de hát éppen ez benne a marha nehéz, hogy erre már nincs különösebb ráhatásom, éppen azért lett a könyvelő, hogy megszabaduljak az agyalni valóktól. Hát, látszik, mennyire sikerült. A kisebbik fiam a napokban negyven éves lett és amíg én itthon vén banyára jellemző módon még a videós kapcsolatot is elszúrtam, miközben alaposan meggratulálni próbáltuk, ő már féllábbal a szülinapi ajándékát élvezte, úton volt a barátaihoz, akik még egyszer olyan messzire laknak, mint ő hozzánk képest. Amire próbálok ilyen körülményes módon kilyukadni, a világ mozgásban van körülöttünk és nekünk még az lenne a feladatunk, hogy felvegyük ezt a fordulatszámot, ehelyett itthon ülünk és hallgatjuk a mamát, aki szerint "micsoda zaklatott életet" élünk, amiért mindennap dolgozunk, meghívjuk a barátunkat vagy éppen elmegyünk hozzá, én meg még a barátnőmmel is találkozom, ahelyett, hogy itthon ülnék a mellette levő fotelben és néznénk egymást.

Huh, már megint itt kötöttem ki, pedig a dráma már lezajlott, a válogatott a 96. percben kapott góllal elbúcsúzhat a világbajnoki szereplés esélyétől. Apa az utolsó öt perces hosszabbítást már nem is tudta nézni, inkább elvitte a kutyát sétálni. Én a közömbösök nyugalmával vettem át a helyét a laptop előtt, aztán olyan görcsbe szorult a szívem az utolsó másodpercekben bekapott góltól, hogy még nekem is jól esne egy korty bármi, ami enyhíteni tudná a csalódottságot. Apa megjött, kérdi az eredményt, aztán lemondó sóhajjal nyögte, hogy olyan ez már, mint a vízilabda, nem lehet élvezni a meccset, csak szorongani. Ezt volt alkalmunk pont a világ másik végén megélni a nyáron, amikor az egész család magyar mezben drukkolt a lelátón, én egy hétre berekedtem, úgy kiabáltam, aztán mégis szomorúan ballagtunk haza az éjszakában. Bele sem gondolok, mit éreznek azok, akik még játszák is a meccset, nyakukban ott liheg a közönség és a maguk elvárása. És amilyen a minket körülvevő mindennapok világa, a második gondolatom az volt, hogy legalább ez nem (sem) jött össze a Vezérnek, ha már az ország összedől, infantilis módon nem vigyoroghat a focistákkal. Csak a srácokat sajnálom, mert már ott tartanak, hogy tudnak és akarnak játszani, csak még mindig nem jön össze az utolsó pillanatban.

Na, mára ennyi... biztos volt még valami, ami miatt egyáltalán elkezdtem írni ezt a posztot, csak most tényleg kiürült az agyam. Jó lett volna egy kicsit büszkének lenni, hogy az agyon támogatott fociban végre jön az eredmény, nem csak kútba szórt milliók, milliárdok felett keseregni, de ez a pillanat még várat magára. 

Internetezni néha jó is ...

 Az október 23-i ünnepségek utáni mindenhonnan ránk ömlő diliháztól legszívesebben még az áramot is kikapcsoltatnám itthon, de hát nyilván az eltelt években pont kellően ráfüggtünk már mindannyian a netre, tehát ha véletlenül elmegy az áram, mindannyian úgy érezzük, hogy visszakerültünk a sötét középkorba és ha egyszer visszajön és lesz net, első dolgunk lesz egy szünetmentes tápot rendelni. De a viccet félretéve... Erőnek erejével igyekeztem elkerülni a politikai témájú posztokat (persze, kevés sikerrel), már csak azért is, mert ha valami egetverő sötétséggel találkoztam, erős kényszert éreztem, hogy gyertyát gyújtsak, ez meg csak arra jó, hogy a hülyéket még magára is húzza az ember, az meg végképp nem hiányzik a mostani zaklatott mindennapokban. 

Szerencsére azonban vannak mindenféle nyugis oldalak is, ahol az ember elbogarászik, szórakozik, még némi hasznos információt, ne adj isten, kultúrát is felcsipegethet, többek között így futottam bele egy hosszabb, részletesebb írásba, ami Hedy Lamarr életéről és felfedezéseiről szólt, holott a világ leginkább csak egy bájos pofira és csinos alakra gondol a nevét hallva. Pedig okosabb volt azoknál a férfiaknál, akik el- és lenéző mosollyal nyugtázták, ha megszólalt. Aztán  persze későn, de rájöttek, hogy egy zseni tipegett köztük a magas sarkain és baromi sokat vesztettek vele, hogy nem hallgatták meg időben. 

Aztán olvasgattam mások gondjairól és úgy tartják, ha másnak is rossz, akkor nekem sem fáj annyira. De ez egyrészt nem igaz, egyáltalán nem vigasztal, ha másnak is rossz, úgyhogy erről a vonatról is gyorsan leszálltam. Hiába láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen a mókuskerékben, a felismeréstől a saját gondjaim nem oldódtak meg és pesszimista alkat lévén még vizionáltam is egy még rosszabb jövőt. De ez igazából egy pozitív tapasztalat, hogy még ilyen felismerésekre képes vagyok. Nemrégiben konkrétan egy rokonommal beszéltem át a témát, aki már maga is megélte ezt az élethelyzetet. Azt kell mondjam, jó volt a saját gondolataimat más szájából hallani, aki nem Al. Allal ugyanis olyan szinten azonos hullámhosszon gondolkodunk, hogy már mindkettőnkben felmerült a gondolat, csak mi látjuk ilyen borúsan a jelenlegi élethelyzetünket. Pedig igazából nem is azonosak a problémáink, hiszen az ő "döntését" elsősorban a másik fél jólléte befolyásolja (és oké, azért egy csipetnyi személyes önzés, amiért 65 évesen még élni szeretne néhány tartalmas évet, mielőtt érte is becsönget az igazi öregség), nálam más a helyzet, hiszen anyu (hál Istennek) a legjobb egészségnek örvend és ugyan nehéz az ő igényei szerint alakítani az életünket, de teljesen egyértelmű, hogy egy otthonba vonulással ő csak veszíteni fog a pillanatnyi színnvonalból. Röviden: neki veszítenie kell, hogy mi egy picit visszakapjuk az életünket, a szabadságunkat. Több mint két év után ez azért nem ördögtől való kívánság, de hát persze értem én az ő helyzetét is. Nyilván van még annyi ép agysejtje, hogy tudja, gyerekként él, függésben, nem ura a saját életének. Okoz is ez nem kevés lelkiismeret furdalást. Igazság szerint ilyenkor egy mentálhigiénés szakember többnyire megadja a feloldozást, hogy igen, az ő mindennapjai nem tehetnek tönkre egy párkapcsolatot, nem élhetjük mi is az ő bezárt életét, mert ezzel neki nem lesz jobb, nekünk viszont határozottabban rosszabb lesz. Ezt az ember ésszel felfogja, csak éppen megélni nagyon nehéz. Hiszen a legközelebbi hozzátartozódról van szó.

Na, és akkor az ember lánya okosságokat olvas a neten, jelesül éppen Müller Péter tollából. Most már tudom, miért nem szeretem az írásait. Mint például ezt... "...lehet rosszul is szeretni. ... Ha nem azt nézed, mire vágyik, mit mond a lelke, mi okoz neki jó érzést. És lehet, hogy te egész mást akarsz neki adni." Összegezve az a jó szeretet, ha azt adod, amire szüksége van. Na, itt álljunk meg! Tehát ha én a biztonságot adom neki, de ő arra vágyik, hogy visszavigyem  a lakásába, hagyjam békén, holott önellátásra képtelen, akkor rosszul szeretem. Ha megadom neki, amire vágyik, akkor meg a törvény szemében (és persze a "szomszédasszonyéban") vagyok rossz ember, aki elhanyagolja. Oh, szeretem az ilyen ha van rajta sapka, ha nincs típusú helyzeteket. 

Na, sikerült elkalandoznom, de igazság szerint abban a pillanatban felejtettem el, hogy a címnek megfelelően tulajdonképpen miről akartam írni, ahogy lerogytam a székre az íróasztal mellett. Azért ez is egy elég erős jelzés a saját mentális állapotomról. Szívesen megfordítanám Müller Péter sorait: engem ki szeret jól? Az, aki nem gondolkodott előre az idős koráról, erre a kényszerű együttélésre kényszerítve, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy már én is lassan magamról kell gondoskodjak? Hogy az utolsó néhány aktív évem mindennapjait egy nyolcvanplusszos élethez igazodva éljem? 

Korom? Nem a kéményes ...

 Először nem akartam írni róla, aztán mégis. Mert van benne valami, ami nem hagy nyugodni. Történt nemrégiben, hogy Allal elmentünk egy hegedűestre. A roppant ígéretes Candlelight elnevezést kapta Vivaldi Négy évszakának körítése. Képzelj el egy önmagában is építészeti remeket, jelesül a New York Palotát, amely otthont adott az estének. Már izgalmasan hangzik. Aztán odabent a lépcsőházban gyertyák százai vezetnek el a teremig, ahol a pódiumon (amely a terem közepét foglalja el) több száz (vagy ezer) gyertya fénye mellett csendülnek fel a jól ismert dallamok. Ha azt mondom, hangulatos, keveset állítottam. A jegyár hallatán ugyan aprót csuklottam, főleg annak ismeretében, hogy a más helyszíneken előadott esteken nagyjából csak a kétharmadába kerülnek a jegyek, de hát nyilván meg kell fizetni a lehetőséget, hogy meglesheted a palotát belülről. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy olyan sokat nem lehetett leselkedni. Na, mindegy is, tehát odabent vagyunk. 

Leültetnek, majd idővel elénk ültetnek egy családot, akiknek valószínűleg még húzósabb jegyárat kellett leperkálniuk, ha mi a B, ők az A szektorban ülhetnek. Papa, mama, két gyerek és egy nagyi, aki természetesen a sor közepére ül, távol az unokáktól, hogy zavartalanul élvezhesse az estét. Ügyes. A két gyerek előttünk. A teremben gyertyafény, még percek vannak a kezdésig, a gyerekek unatkoznak, mi lenne jobb ötlet, mint szelfizgetni a telefonnal, vakuval természetesen. Amikor már a sokadik próbálkozás villan a képünkbe, Al megjegyzi, hogy a következőnél azért már ideges lesz. Mire apuka szól a két gyereknek, hogy fejezzék be. A gyerek persze milyen, rákérdez, miért? A válasz nem az, hogy ... teszem azt: mindjárt kezdődik, tedd el, kapcsold ki, mittudomén, hanem: Az öreg néniket zavarja. 

Első gondolatom az, hogy Anyád az öreg. Miért is nem elég - ha már ránk keni a dolgot -, hogy a néniket zavarja? Nem, az ÖREG néniket zavarja. Oké, legyek öreg! 65 évesen nyilván már kiérdemeltem ezt a jelzőt, ha apuka még negyvenen innen, a gyerekei is épp csak elérhették a nyolcéves korhatárt, ami alatt kérték a szervezők, hogy kisgyermeket ne hozzanak az eseményre. Aztán persze elkezdődik az előadás, ami alatt a két gyerek unatkozik, számtalanszor helyet cserél, apuka ölébe mászik (amúgy aranyosan morzsolgatja a papa fülét az álmosságtól), majd a negyedik tételnél engedélyezik a nézők számára a felvételek készítését. Nos, akkor anyuka lép akcióba, magasba emeli a telefonját, hogy hosszas videót készítsen. Többször is. Hogy a mögötte ülő páros ezt szóvá teszi, nem hallja vagy nem akarja hallani. Egy öttagú család szemmel látható összeget költött egy komolyzenei eseményre. Dícséretes. De ettől azért nem vásárolták meg a jogot az est kisajátítására. Eltúlzom? Nem hiszem. Egész egyszerűen szerintem pont nem érdekelte őket, hogy ez az este esetleg másoknak egy ritka lehetőség a kikapcsolódásra. 

Na, de hogy ne csak pufogjak (mint valami öreg néni)... A zenekar... szégyen és gyalázat, hogy a nevüket nem őrizte meg az emlékezetem az utókornak. Khm, lehet, nem véletlenül. Vivaldi nagy szerelem, most egy kicsit megerőszakoltnak éreztem. Nem folyamatosan, de hát nyilván az élőzene sajátossága, hogy nincs keverés, nincs hangmérnöki munka, csak a nyers és helyenként karcos valóság. Tulajdonképpen ezért nem szeretek koncertekre járni. Könnyűzeneire sem. De ez az én hiányosságom.

(Az illusztrációként használt fotó nem ezen az esten készült)

Telnek a napok ... hűvös halomba...

 Ahogy elmentek a gyerekek és kialudtam magam, sokszor körülnézek a többé-kevésbé rendbe vágott nyaralóban és otthon is, aztán kis sóhajjal megállapítom, hogy hiányoznak. A ricsaj, a rumli, de leginkább a bizalommal átölelő vékonyka karok, az esti mesék alatt a hónom alá fészkelődő apróságok. Még a nyavalyás palacsinta és gofri is hiányoznak, amit átlag kétnaponta sütnöm kellett, s bár megesküdtem, hogy egy évig Nutellát sem akarok látni, de akár most leszaladnék érte, ha lenne kinek hozni. De ezen kár picsogni, mert az élet ezt a labdát dobta, ha az égiek is úgy akarják, jövőre újra találkozunk és talán sikerül ott felvenni velük a fonalat, ahol most elejtettük. A fél karomat adnám érte. A férjem szerint ez így is lesz, én sosem voltam ennyire optimista. Hiszen júliusban náluk voltunk és bár voltak apró közös élmények, de az a fajta nagymamaság, amiben itthon szeptemberben lett részem, újdonság volt, egy óriási áttörés. 

De elmúlt és most a jelenre próbálok koncentrálni. Mit mondjak, nem sok sikerrel. Végre megcsinálták a lapostetőt a nappali felett, így aztán lenne értelme kezdeni valamit a hatalmas beázásfolttal, ami több mint egy éve rondítja az összképet. Piszkos munka lesz, mert egy festéssel nem ússzuk meg. Tehát... nem kezdhetek neki a nagyon is aktuális nagytakarításnak, amit egész nyáron sikerült halogatnom, hiszen minek, ha éppen romba készülünk borítani a nappalit. A nyaralóban meg ... most komolyan ... kezdjek nagytakarításba, amikor lezárjuk a házat hamarosan? Lezárjuk bizony, pedig ha rajtam múlna, még télen is lemennék. Jó, ez nem igazán életszerű, lévén a házban nincs fűtés. A klíma hűvös napokon segít, de egy telet kifűteni vele nyilván egy bankrablás kellene megelőzzön. De nem mehetünk, mert anyu már így is a fagyhalál szélén, ami annak fényében nem is meglepő, hogy a nyári melegben is csak a fázásra tud panaszkodni. 

Anyu ... hát januárban az otthon listáján a kilencedik helyen szerepelt, áprilisban már a tizenegyedik volt és miután a nyarat végig reménykedtem, hogy azért csak haladunk előre, na igen, most a tizennegyedik. Az ügyintéző nyilván hallotta az elakadó lélegzetemet, mert gyorsan belemondta a telefonba, hogy adjunk be előre sorolási kérelmet. Beadtam. Az egyik reggel néz engem a jóanyám a reggelije felett, közelről, mintha valami légypiszkot vizsgálna, aztán megjegyzi, hogy micsoda karika van a szemem körül. Mitől? Az élettől - válaszoltam neki így 65 évesen, miután a harmadik közös évünknek futok neki. Chhh - mondá és falatozik jó étvággyal tovább, hiszen "ő aztán nem sok vizet zavar" itt velünk, tehát az Élet nyilván rajta kívül álló dolgokat jelent. Ha tudná... Őszintén? Egyszerre rettegek, hogy megkapjuk azt a nyomorult helyet meg attól is, hogy nem. Februárban derült égből lórúgásként ért az értesítés, hogy mehet az egyik megjelölt otthonba. Lefagytam, szétestem és ebben a helyzetben nem volt senki, aki megrázott volna, hogy ne menjek bele a kisded játékaiba. Nyilván ezek az ő számára nem azok, hiszen tisztában van vele, hogyha oda bekerül, akkor onnan már csak lepedőbe csavarva kerül ki. Neki ez élet-halál harc, szinte szó szerint. Ezt értem, sőt, megértem. 

De ő nem látja, nem érti, hogy miközben ő szobanövényként vegetál köztünk, mi vele együtt sorvadunk. Már ezerszer "nyafogtam" ezeken a lapokon, hogy süket és nem is hajlandó ez ellen tenni, mert neki ez így jó, hogy nekünk nem annyira, az nyilván nem érdekli. Ez pedig az otthon beli életét is megnehezíti, de akkor sem hajlandó újra egy hallókészüléket csináltatni "erre a kis időre". Már megengedheti magának a luxust, hogy azt csinál, amit akar. 

Jó, nyilván ez így nem igaz, mert akkor otthon ülne a kis lakásában a négy fal között, várná, hogy naponta kétszer-háromszor rányitom az ajtót, ellátom, a "maga ura lenne". Aham. Néha már annyira elkeseredtem az itthoni helyzettől, hogy esküdöztem, kipróbáljuk. Aztán másnap reggel megint úgy kellett kirobbantani az ágyból, beadni a gyógyszereit, elé tenni az ételt, figyelmeztetni, hogy öltözzön fel. Önállóság? Aligha. Amikor legutóbb felvittem a lakásába, amit több mint kétéve csak fenntartunk, de persze kiadni sem lehet, úgy ült ott, mint egy idegen vendégségben. Az eltelt években már el is felejtette, mivé alakíttatta a régi otthont. Szóval, kicsit olyan, mintha büntetne. Ha neki nem jó, ne legyen már nekünk sem. Persze, biztosan nem így van, hiszen többek között az ilyen összefüggések is már idegenek a számára. Igazából nem gondolkozik, minek, hiszen itt vagyok én, megteszem helyette. Talán ez hiba. Hülyén hangzik, de kicsit olyan, mint amikor a gyerekeid helyett megcsinálsz sok mindent, mert nem akarsz még az ő próbálkozásaik után  is takarítani, meg gyorsabban is végzel a dolgokkal. Mindjárt 89 éves lesz. Elnézem, ahogy lazán felrakott lábbal nézi a tévét, még ha nem is igazán tudja, mit néz, miközben készül az ebédje. Örömmel vonulna be egy otthonba? Nyilván nem. Nekem meg lelkiismeret furdalásom van, amiért várom a napját. És rettegek is tőle. Egyáltalán, hajlandó lesz bemenni? 

Közben hatás alá kerültem már több irányból is, egyrészt tökölök - dekorálok -, másrészt már ötletelek a karácsonyi dekoráláson. A korai sötétedés az én időm, amikor a lakás több pontján kis fények gyúlnak, hangulat a köbön, viszont ebben a sötétben olyan lettem, mint egy alvós baba. Csak egy pillanatra csukódik le a szemem, aztán úgy is maradok. Nem vagyok mai csirke? Igaz. Éppen ezért rohadtul vágynék még pár nyugis évre, ami rólam/rólunk szólna. Egy életen át tartó családi szolgálat után szerintem megérdemelném. Amíg még élvezni is tudnám.