Azt se tudom, mivel kezdjem, mert ugyan jegyzeteltem kis kockás papírra az elmúlt napokban, de lehet, hogy pár dolog elsikkadt a nagy nyomoromban.
Arra emlékszem, hogy akartam írni a gumifáról, ami ott áll, ahol Leiát az óvodai busz felveszi. Cirka 15-20 m magas lehet. Ficus elastica névre hallgat hivatalosan és nekem is volt otthon elég nagy cserépben, ennek ellenére nem élt túl sokáig, pedig isten bizony próbáltam életben tartani. Bezzeg az óriáslevelű diffenbachiákat agyon se tudtam verni, csak szaporodtak és tettek kárt - az amúgy utált koloniál - bútorokban, amíg egy télen ki nem raktam a nagy elajándékozási projekt utáni maradékot a hideg lépcsőházba. Na, azt nem köszönték meg. De a gumifa... Dél-kelet Ázsiában honos örökzöld, szóval nem is csoda, hogy itt jól érzi magát.
Aztán arról is akartam írni, hogy a szomszédságban élő gyerekek néha nagy könnyebbséget jelentenek, mert a mieinkkel nagyon jóban vannak, és többnyire náluk tűnnik el egy órára. José - micsoda név egy ázsiai kisfiúnak - ugyan nem feltétlenül szolgál jó példával, mert időnként hajmeresztő ötletei vannak és Levi, aki eredendően óvatos, nagyon lelkesen követi ezekben. A nagylány pedig bolondul az új kutyájukért, ami egy toy-uszkár és nagyon aranyos, csak éppen kutyának nem nevezném. Szerintem négy lábon állva még nem nagyon láttam, állandóan ölben van és pelenkában. Már a súlya is értelmezhetetlen nekünk, akik a 16 kilós Jamiehez vagyunk szokva, mert Bella alig éri el a három kilót. Még sosem láttam kint az utcán, mert a kerítésen belülről állítólag rámorog a kint sétáltatott ebekre, és hát nem én fogom a szomszédot felvilágosítani, hogy így soha nem is lesz barátságosabb velük.
Ha a két gyerek itthon van, egyre nehezebb belőni, mivel töltik az idejüket legszívesebben, mert amik az elmúlt években mentek, azok most nem. Sokszor rajzolnak, színeznek és van egy remek mágneses építőszettjük, azzal szívesen elbabrálnak. Ami vitathatatlanul menő, az a kis asztali csocsó, ami nekem köszönhetően került tavaly a karácsonyfa alá, a fiam bosszankodása ellenére, mert attól tartott, nem érdekli majd Levit és ahhoz, hogy kerülgessék, túl nagy. Hát, ezen vérre menő csatákat lehet vívni, bár a kissrác től jó benne, ezt el kell mondanom. Érdekes, hogy tavaly a Balatonon a kétszer ekkora csocsó nem is érdekelte Levit.
Aztán újra lementünk a tengerpartra, mert a sós tengervíz tagadhatatlanul többet segített a bőrömnek, mint a szteroidos krém valaha is, úgyhogy azt momentán nem is használom. A kezemről máris eltűntek a foltok, a lábamon se olyan vállalhatatlan már a látvány, úgyhogy hajrá tengervíz. apró szépséghiba, hogy ahogy leértük és belefutottunk a vízbe, már sípoltak is ránk, hogy kifelé, mert vihar közeleg. Ez a vihar leginkább abból állt, hogy alaposan beborult és fújt a szél, de sosem lehet tudni, mikor támad kedve a Jóistennek azokkal a nyilakkal csapkodni, úgyhogy óvatosak. Szerintem ebben a kellemes hűvös tengeri szélben sikerült megfáznom. Bár, szerintem a parton, a napernyő alatt se voltunk sokkal biztosabb helyen, de végül csak kibekkeltük, hogy bevonják a piros zászlót és hazaindulás előtt még egy nagyot fürödhessünk. Amúgy érdekes látvány a kis öblön túl a hatalmas tengerjárók látványa, nekem eleinte voltak is averzióim, hogy talán napolaj sem kell, majd olyan olajos lesz a víz, de az az igazság, hogy kristálytiszta. És olyan meleg, mintha a kárdban fürödnél, imádom. A strandon persze van figyelmeztető tábla, hogy ha majmok vagy vidrák jelennének meg a parton, akkor ne piszkáljuk őket, de eddig még egyikkel sem találkoztunk. Azt azért elmondom, hogy tavaly hetekig le volt zárva a part, mert korokodilt láttak, kettőt is, és amíg be nem fogták őket, addig nem lehetett a vízben fürödni. Azért érdekelne, honnan kerültek ide, mert ha egyszer jöttek, nyilván van modjuk többször is tiszteletüket tenni.
Na, a nagy emlékezésben kb itt tartottam, amikor a laptopom meghalt. Egész egyszerűen nem lehetett bekapcsolni és olyan meleg volt a feneke, hogy nem is nagyon kísérleteztem vele. Én az akkumulátorra gyanakodtam és hálás szívvel követtem a fiamat, aki (ide járkálásunk során már másodszor) elvitt a kis szervízbe, ahol korábban egy másik gépemen már segítettek. Ott hagytuk, hogy majd egy óra múlva együnk érte, addig megebédelünk valahol a közelben, de aztán felhívtak, hogy nagyobb a baj, a teljes alaplapot cserélni kell, ez pedig tovább tart. A délutánunk sűrű volt, úgyhogy az már nem fért bele, hogy a kis beteget is begyűjtsük, de a szervíz által küldött videő megnyugtatott, hogy újra életre lehet lehelni a kis kedvencemet.
Ha már, kedvenc... Jamieről is küldtek képeket a barátaink, amiken igen nagy lelkesedéssel nyír ki egy szebb reményekkel kapott labdát. Láthatóan annyira élvezte, hogy újra felmerült bennem a gondolat, ez a kis csibész majd haza sem akar jönni, olyan jól érzi magát nélkülünk.
Anyunak sajnos hiába küldözgetek a testvérén keresztül képeket, eddig még egyetlen visszajelzés sem jött, hogy látta-e őket, hogy érzi magát, ilyesmi.
Nade... a sűrű délután... Kicsi fiunk feltette a kérdést az unokánknak (mert Levinek tegnap már nem volt iskola), hogy mit szeretne jobban. A Leedon medencéiben hancúrozni vagy erdei sétára. Legnagyobb pechünkre az utóbbit választotta, bár ezt akkor még nem így fogtam fel. Még ültem itthon a fotelben, amíg az egyezkedés zajlott és éreztem, hogy kegyetlenül fáj a jobb szemem. A tükörben semmi sem látszott, ezért csöpögtettem bele egy kis műkönnyet, aztán elindultunk. Mezítlábas cipőmet remek választásnak gondoltam egy kis sétához, a nagypapa pedig a szandálját. Mindketten tévedtünk. Olyan helyre mentünk, ahol még sosem jártunk ezelőtt, és félek, nem is fogunk, mert egész egyszerűen nincs meg hozzá az erőnlétünk. A Windsor Nature Park egy 75 hektáros természetvédelmi terület, lényegében a városban. Ennek egyik híressége a Tree Top Walk, ami lényegében egy körséta a függőhíd útba ejtésével. Ez a függőhíd amúgy Szingapúr első szabadon álló függőhídja, ahol 25 méterrel a lombkorona felett merülhetsz el a burjánzó esőerdő látványában. 250 méter hosszú és a rezervátum két legmagasabb pontját köti össze. Az egész látványosság ingyenes, a park bejárátánál levő parkolással együtt. Ugyanakkor folyamatosan karbantartják, könnyebben és akár kerekesszékkel is bejárható sétányoktól a vízmosásokban beágyazott hatalmas kövekig és a korlátok gyorsan korhadó fájának a cseréjéig folyamatosan van munka. Erre a hétfői zárvatartás szolgál. Mi a könnyebbik szakaszt választottuk, mert sürgetett az idő, hiszen még Leiát is el kellett aznap hozni az ovis busztól. Ennek köszönhetően a 7.34 km hosszú útvonalat jártuk be, részemről rohamtempónak érezhető igyekezettel. A hosszabbik útvonal majdnem 11 kilométere lett volna, abba szerintem bele is haltunk volna. A végére el is neveztük Walking dead túrának. Ugyanis a túraútvonal rengeteg lépcsővel és helyes kis vízmosásokkal tarkított, fel-le, oda-vissza. Az útvonal központi részén van egy rangerház, ahol friss vízhez lehet jutni, illetve wc is van. A legtöbb makákó ezen a ponton gyűlik össze, reménykedve benne, hogy egyes túrázók nem veszik komolyan a kiírásokat, hogy zörgő zacskóval és élelemmel a kezükben ne sétáljanak. Amúgy nem támadnak, bár a fiam azt is kérte, hogy fotózásnál kerüljük a szemkontaktust. Egész családok viháncoltak vagy éppen kurkásztak ott. Nagyon helyesek. Nagyon hosszú farkuk van és barnásszürke bundájuk, ami a hason és az oldalukon sokkal világosabb, arcukat pedig jellegzetes szürke szőr borítja. Igazság szerint addigra már annyira fáradtak voltunk mi nagyszülők, hogy nem is igen akartunk velük foglalkozni (na jó, azért pár fotó készült), mert minden gondolatunkat az kötötte le, hogy még nem vagyunk az út felénél és hamarosan a lombok tetejének magasságáig is fel kell vonszolnunk magunkat a ki tudja, hány lépcsőfokon. De aztán a hídon kicsit megfeledkeztünk a talpunkat égető fájdalomról és a tüdőnkben hiányzó oxigénről. Levi úgy szökdécselt előttünk, ahogy csak egy hétéves tud, az ötössével épített lépcsőfokokat lefelé rendre csak átugrotta, miközben én az életemért küzdöttem. Hogy mennyire, az csak hazaérve derült ki, mert a jobb szemem úgy bevérzett, hogy ijesztgetni lehetne vele a vurstliban.
AI a barátunk, szerinte ha nem fáj, akkor nincs mit kezdeni vele, 1-2 hét és majd felszívódik. Remek, akkor a reptéren majd megint magamra vonom a figyelmet, amikor az arcfelismerőbe belemosolygok.
Otthon gyors zuhany és jelentős mennyiségű folyadék (a mibenlétét most ne firtassuk, igen, sör volt) elfogyasztása után vacsorázni mentünk a Marché nevű helyre, ami amolyan osztrák-német-svájci keverék a kínálatát tekintve és nagyon népszerű hely. Kolbászok, mint mondok, wurstok és sült csülkök között jóféle sörökkel várják az éheseket, de persze vannak olaszos tészták és néhány helyi étel is. A bejáratnál mindenki kap egy kártyát, ahol kiválaszt magának valamit, ott azt a kártyára felveszik, a végén pedig a kijáratnál beolvassák, aztán már fizethesz is. Ami gáz benne, hogy egyes pultoknál nagyon sokat kell sorba állni, de láthatóan ez rajtam kívül senkit nem zavart. Én olyan fáradt voltam, hogy még enni se volt kedvem, a mellettem levő oszlopnak dőlva akár ülve is elaludtam volna. Pedig akkor a napnak még korántsem volt vége.
A közeli Takasimaya bevásárló központ előtt már megnyitott a karácsonyi forgatag. Ez elsősorban a gyerekekről és a szüleik pénztárcájáról szól. A mieink is megrohanták a Lego házakat, utána a rengeteg játékos bódétól el sem lehetett őket vonszolni, amíg tartott mama kártyáján a kredit. Az egyik helyen Levi megnyerte a főnyereményt, egy nagy kutya plüsst, de ami még ennél is jobban tetszett neki, hogy a győzelme diadalára megkongatták a harangot. Tíz óra volt, mire végre visszamentünk a kocsihoz, aztán itthon az ájult alvás, kivételesen még mesélnem se kellett, de még a papáéknak sem. Mindenki hamar elcsendesett. Levinek ma úgyis korán kezdődött a napja, mert már nyolcra foci edzésre kellett mennie. A nap további részében itthon lötyögtünk, aztán a két gyerek egy röpke zsúron vett részt, majd a család elment az úszóedzésre, én meg kihasználtam az alkalmat, hogy ezt a sok sületlenséget "papírra" vessem, ha már az uszoda vízbe se a bőröm, se a szemem miatt nem mehetek. Őszintén szólva jól jött a pihenő, mert időközben rám tört még a nátha is, sorra végzem ki a papírzsebkendő csomagokat és velőt rázóakat tüsszögök. Este meg még itt alvós vendég is érkezik, én meg ülhetek napszemüvegben a társaságban, ha ne akarom őket stresszelni a látvánnyal. Na, de a gép bambulása se segít, így aztán most már be is fejezem. Mindenkinek szép hétvégét, itt a holnapi nap se ígérkezik sokkal piehntetőbbnek.








