Július 5.

 A nap, amikor semmi sem úgy alakul, ahogy előző nap elterveztük. Mármint ahogy kisfiam eltervezte. Róla tudni kell, hogy megátalkodott szervező, de olyan szinten, hogy élénken él bennem annak a szilveszternek az emléke, amikor úgy 12 évesen meghívta néhány barátját és órára pontosan eltervezte, mi legyen a program. Természetesen meg is volt sértődve, amikor a többiek a Nagy Tervekre fittyet hányva inkább trambulinnak használták a franciaágyat és remekül szórakoztak. 

Hogy én készítsem a palacsintát, fel sem merült, hiszen nyolc órakor halk kis koppintásokra ébredtem, Levi érkezett, hogy felhívja a figyelmem: palacsinta-time van. Hogy vékonyka unokám miattam haljon kora reggel éhen, úgy felébresztett, mint egy erős kávé, de hiába futottam le a lépcsőn, kisfiam már forgatta odalent a palacsinta sütőket és épp csak az utolsókat tudtam volna kivenni a kezéből. Nem tettem. Profikkal ne is akarjon versenyezni az ember. Azt már végképp nem mertem volna megkockáztatni, hogy dobáljam a palacsintákat, amit ő mesterien csinál két pár tágranyílt gyerekszem előtt. Neki is kell egy kis extra elismerés. 

Nos, most kitalálta, hogy sétáljunk el megnézni kicsilány jövendő óvodáját. A régit ugyanis (erről tavaly már szomorúan tudósítottam) bezárják, elbontják, felszántják a helyét és sóval behintik, hogy kis túlzással éljek. Ez a jövőkép még nekem is fáj, de meglepő módon a gyerekeknek is, akik eddigi rövidke életük jelentős részét ebben a csodás épületben élték és rengeteg szép emlékük kötődik hozzá. Az "új" épület meg mi tagadás momentán öregnek és leharcoltnak tűnik, ami egy nagymama esetében bocsánatos bűn, de jövendő mindennapjaik helyszínének elég lehangoló. Persze, nyilván a következő évben felújítják majd, hogy jövő augusztusban már egy hívogató épület fogadja a kicsiket, de ez most még nem látszik rajta, így aztán nem is vonzó. Szóval, kitalálta, de mégsem megyünk, mert miért is nézegetnénk valamit, ami csak elveszi a kedvét Leiának, hogy oda járjon. Szerencsére épp cpár lépéssel van messzebb a jelenleginél, el lehet sétálni oda is, bár, ezek az apróságok "motorizálva vannak" és mindenhova rollerrel vagy bringán közleednek. 

A menyemet elvitték a tornájára, apa és fia meg eltűntek valamit vásárolni, amiről talán jobb is, ha nem tudom, mi az, nyilván valami férfias szerelős dolog, másban nem nagyon kérné ki apa véleményét. A kicsik a szomszédban játszanak, én meg ügyeletben. Az előbb hozott egy futár egy kis dobozt, reggel már volt itt egy másik egy kis tasakkal, tegnap is egy másik. Itt a futárok úgy jönnek-mennek, mint otthon a postás, mert mindenféle apróságot hamarabb rendelnek be, minthogy beutazzanak a városba megvenni. Közben kicsit beborult, már-már hűvös fuvallat szaladt át a lakáson és Pinky már futott is, hogy fedél alá húzza a teregetőt, mert szerinte pillanatokon belül leszakad az ég és egyúttal kitolja a család egyetlen zöld növényét a szabad ég alá az ajtó mellől. Amikor beköltöztek a házba, tőlünk kapták az első hasonló növényt, ami meg is élt vagy két évet, aztán állítólag a túllocsolás miatt kimúlt. A következő cirka két hónapot bírt ki, akkor úgy gondolták, nem is kínlódnak vele, mert amúgy is éppen elég zöld veszi körül őket, de megérkeztünk és a szép kaspó üresen árválkodott. Bennünk meg felbuzogott a vágy, hogy valami kis gondot csináljunk nekik. Na nem, de olyan jól mutatott régen a bejárat mellett az a kis zöld, hívogatóvá tette az amúgy steril környezetet. Vettünk is hosszas válogatás után egyet, a vidám és kaotikus vásárlásról tavaly írtam. Nos, ez a zöldség nagyon élvezi a gondoskodást, amit mára kitanultak. Áll a tető alatt, de ha jön egy kis eső, kitolják, had fürödjön, aztán a napon nyújtózkodhat egy kicsit és mehet vissza a védett zugba. Gyönyörű is minden porcikája. 

Pinky rendületlenül takarít és pakol, én meg csendben azon elmélkedem, mostanra a fél karomat odaadnám ilyen segítségért, bár, azt nyilván nem élvezném annyira, hogy a segítő velünk lakjon. Egyszerűbb szó lenne a leírására a cseléd, de az elég degradálóan hangzik, még ha valósan is írja le a helyzetet. Tegnap például kocsit takarított (előttem felsejlett a kutya okán is leharcolt autónk, amiből lapátszám lehetne kétnaponta kiönteni a lehullott szirmokat, ragacsos gesztenyevirágot, a parkoló apró kavicsainak százait és nem utolsó sorban Jamie elhullajtott szőrzetének jelentős mennyiségét) Ez nálam férfi feladatként van beakadva, hiszen az édesapámnak kedvenc hétvégi foglalatossága volt a családi harci szekeret, jelesül az öreg Ladát, lemosni és kitakarítani, holott egész héten tömegközlekedtek a munkahelyre  és maximum a mosásnak volt létjogosultsága, mert a madarak igencsak kedvelték a meggypiros járgányt. Az én kicsi fiam is így tett volna még vagy nyolc évvel ezelőtt, amikor ide költözött (és még nem volt autója), de mostanra már nem érzi szükségét, hogy ezzel a tevékenységgel rövidítse meg az amúgy is kevésnek tetsző szabadidőt. Levi sem látja már ezt a példát és így lehet szépen generációról generációra "belelustulni" a hétköznapokba, mástól várni a megoldásokat ilyen jelentéktelennek tűnő feladatokra. Ez nem helyes szerintem, bár, én sem kapkodtam a slag után, pedig a telken nyilván lett volna időm többet foglalkozni szegény autónkkal, de maximum a mosóig jutottam el vele. Egyedül a lakókocsit takarítottam ki alaposan, de ha a barátnőm nem látogatott volna meg (ő megrögzött lakókocsi-imádó), szerintem az otthoni forróságban ezt is kihagytam volna. Mondjuk tavasszal, amikor a fenekünk befagyott, nem igazán volt mentségem az egészséges testmozgás ilyetén formájának elmulasztására, de arra már ki emlékszik? 

Na, a mai napban még szinte semmi sem történt, aztán máris mennyi mindenről locsogtam, így jár, aki errefelé olvasgat, de azért ígérem, ha lesz valami érdekesebb, akkor arról is beszámolok. Közben eleredt az eső, ahogy Pinky meg is jósolta, előbb csak finoman, mint amikor a szökőkút vizét hordja feléd a szél, aztán egyre jobban felerősödve, hogy a végére igazi özönvíz zúduljon alá. Ezt elég üzembiztosan tudja hozni errefelé a Jósiten. Aki kíváncsi, meg is érdemli. Kimentem pár percre az előkertbe nézni az esőt, két percen belül úgy folyt rólam is a víz, mint kiálltam volna a szabad ég alá, na, ilyen itt a páratartalom. Ezt egészen képtelenség megszokni.

Ennek az útnak sok más, zsigerileg ezerszer fontosabb élménye mellett az sem megvetendő hozadéka, hogy nem szembesülök az otthoni mocskos állapotokkal. Hogy nem látom úton útfélen az óriásplakátokat (én a magam részéről be is tiltanám magát a fogalmat is, mert szerintem azon túl, hogy elrondítják a környezetet, sem politikai, sem gazdasági hasznuk nincs), a gyerekesen lebutított tartalmú politikai hirdetéseket, a habzó szájú monológokat egy ember, egy közösség, nagyrészt most már az ország lakossága ellen, ha ezt még sokan (fájóan sokan, ha hinni lehet a sok harcos kommentelőnek) nem is látják át. Ehhez nyilván kellene némi inteligencia, iskolai végzettség és beszámítható elmeállapot, talán még korhatár is, nemcsak lefelé, de felfelé is. De most nem is akarok erre gondolni, épp elég lesz hazatérve szembesülni az elkeserítő valósággal. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, teljesen ki tudom hagyni az életemből erre a három hétre az otthoni valóságot, de legalább nem jön szembe lépten-nyomon, csak ha elülök a gép elé, amire viszonylag ritkán van lehetőségem. Üdítő! Jut eszembe, valamit innom kell! Nyugi, csak vizet! Itt az is elég a jókedvhez. 

Elvittük a gyerekeket úszni. Hazudok. A fiam vitt el mindannyiunkat. A pálmafákkal körülvett 90 és 120 centis medencében szinte termálvíz melegségű a víz és kb úgy hesszelünk szélén, mint vénasszonyok az igali fürdőben, miközben a két gyerek, mint két kis Unicum reklám, feszt a víz alatt produkálja magát. Ezer faktor ránk kenve, mert még az árnyékban is le lehet égni, a két kölyök bokáig érő úszódresszben. A közös játék alatt remek a hangulat, majd Levi elmegy a másik végére az edzőhjöz és kitartóan rója a hosszakat mellben, gyorsban és hátúszásban. Meglepően ügyes, amit eddig csak videón láttunk. Tavaly novemberben még a kismedencében úsztak, zárt térben és azt nemes egyszerűséggel át lehetett volna köpni. Talán a tágasság érzése miatt még a munkát is komolyabban veszi, tempózik, a lábmunka is alakul, még nézni is fárasztó, de csinálja és nem győzök ezen csodálkozni, mert amúgy hajlamos a rinyálásra. Az edzője nem egy galamblelkű ember, de láthatóan a gyerekek szeretik, figyelnek rá és igyekeznek teljesíteni az utasításait. Amikor végez, azt gondolom, most azonnal elájul, ehelyett azonban újult lelkesedéssel veti magát megint játékba, amíg a húga is elmegy letudni a maga óráját. Leia maga a megtestesült rinya-királynő, de olyan együttműködően teszi a dolgát, hogyha épp nem kapaszkodtam volna ki a medence szélére, tuti ittam volna a vízből a tátott szájú csodálkozásom okán. Fotózgatok, az úszómester(nő) figyel engem, de láthatja, hogy csak a saját porontyokat fotózom, aztán visszacsobbanok a vízbe. Az óráját teljesítő kis hercegnő pedig játékkal akarja folytatni a délután, holott a felnőttek legszívesebben elájulnának. Azért egyetlen kérés elég, hogy kimásszanak és zuhanyozzanak, aztán összepakolunk és elindulunk haza. 

Otthon gyermeki közkívánatra én nyerem meg a zuhanyozást, amit bonyolít kissé az előtte megivott két pohár jéghideg rozé. Fiam kissé aggódva jön utánunk, amikor Levi menetközben lerúgott sortját nemes egyszerűséggel rúgom be a fürdőszobába (góóól!), a gyerek vissza és máris parázs focimeccs alakul ki köztünk szűk két négyzetméteren a jobb sorsra érdemes ruhadarabbal. Leia vihogva szórja a töméntelen játékot a kis kádba, amiben még bébiként fürödtek, szerencsére eszében sincs csatlakozni hozzánk, így aztán hamarosan konszolidálódik a helyzet és már a haját mosom a két lurkónak. A fürdés után vacsora és máris látszik, hogy mindenkit kicsit másképpen, de alaposan megcsapott a medencei délután. Nagypapa balra el, amíg a többiek egy családi mozizást terveznek, amibe szép lassan alszik bele gyerek és felnőtt, úgyhogy még feléig sem láttuk a történetet, de poroszkálunk a szobáink felé. Rozézás közben a gyerekek fagyiztak és tátott szájjal figyeltük a fejünk felett a nemzeti napra gyakorlatozó légierő 7+5-ös egységeinek mutatványait. Érdekes belegondolni, hol és hogyan szálltak fel és majd le ezek a gépek, amik néhány másodperc alatt a teljes légteret átszelik, mégis szükségét érzik a bemutatkozásnak és felkészültségük bizonygatásának. 

Újabb sűrű napot tudhatunk magunk mögött és a holnap sem ígérkezik könnyebbnek. Egyrészt a gyerekekre várnak a szokásos programok, kínai iskola és rajztanfolyam, délután pedig megyünk az állatkertbe, ami itt gyereknek és felnőttnek egyaránt nagyszerű program, mi sem hagynánk ki egyik évben sem. Jó éjszakát! - mormolom és remélem, a gépet kikapcsolom, nemcsak leejtem az ágy mellé. 

Július 4.

 Otthon már megszoktam, hogy reggel 6 órakor verőfényes napsütésben megyek a kutyával sétálni. Itt pedig az óra mindjárt hetet mutat, de még nyomokban sem látni a napot. Helyette szürkeség, 27 fok, aminek a hőérzete inkább 30 és (na, ez amit baromi nehéz megszokni) 86 százalékos páratartalom. A szobában természetesen pörög a mennyezeti ventilátor, éjjel a klíma is segített, de már előre félek kimenni a valóságba. 

Ehhez képest kicsi fiam nem félős és olyan programlavinát indított el reggeli után, hogy csak győzzük teljesíteni. Először is a kötelgő diplomaátadóra kell egy talár és kalpag, ezekért pedig el kell menni. Na, ez otthon úgy működött, hogy X diáknak rendeltek, a helyszínen mindenki felvette, amit a kezébe nyomtak, aztán állt is rajtuk, mint tökön a gyűszű. Itt ennek kicsit jobban megadják a módját. Eleve regisztrálni kell személyenként és nem mindegy melyik egyetem, milyen szakán, milyen szintű végzettséggel fogod magadra kapni a cuccot. Ugyanis mindenkinek más szín dukál, sőt, a mesterképzéseseknek a sálja hátul valami kis batyut képez, nem tudom kideríteni, miért, de tényleg eltér az alapdiplomásoktól. Aztán méretet vesznek, hogy a 190 centis kisfiam ne térdig érőben tündököljön és persze a kalpag mérete is fontos. Az is igaz, itt általában meg is veszik a diákok, jól jön majd, ha az unokáknak sztoriznak, hogy a nagypapának ilyen is volt. Ha addig el nem porlad ebben a fránya klímában egy doboz mélyén, amire más holmik esetében volt már példa. Mire a roppant udvarias procedúrán túl esel, szinte biztos, hogy rávettek egy kis fotózásra is, amiben természetesen mindenféle csomagok vannak. És ezek aztán nem kis himi-humi, albumba való képek lesznek, hanem már-már festmények. Szülőkkel, gyerekekkel, de lehet akár a kutyáddal is. Persze mindenki az alkalomhoz illő abszolút elegáns ruhákban feszít, mindenki fogpaszta reklám, aztán fel is kerül a szülőknél a nappali falára. Sharonról és Kelvinről is ott van, mostantól majd az én kicsi fiam is ott lesz. 

A diplomaosztón ugyan itt leszünk, de a fotózásra majd csak hetekkel később kerül sor, amikor a család összes tagja kikeni-feni magát a nagy alkalomra. A kedves ázsiai fiú lelkesen ecseteli, hogy a sminkest és fodrászt is meg lehet rendelni a kép elkészítéséhez. Ezt halva egy kicsit örülök, hogy engem nem örökítenek meg az utókornak ilyen formában. Utoljára a gyerek esküvőjén voltam kifestve, mert ez is benne volt a menyasszony kidekorálásában. Hát, az örömapa (a férjem) meg sem akart ismerni engem. 

Miután itt végeztünk, megvettük Sharon szüleinek a menetrendszerinti ajándékot, fűszeres sertés jerkyt. Szerintem már nem is értenék, ha egy évben ezt kihagynánk, de hát mit lehet hozni valakinek, akinek mindene megvan és a magyar népművészet remekei nem sokat mondanak a számára. Kaptak már persze Zsolnay porcelánt is, de igazság szerint a nappali vitrinjében olyan eklektikus válogatás van mindenféléből, köztük a menyem diákkori szépségkirálynős koronái is, hogy nem hordunk már több vizet a tengerbe, a jerky meg elfogy. Örülnek neki, amikor kapják, amikor megeszik és amikor végre elfogy 😉

Innen elmentünk a Bugisba, ami egy hatalmas (itt ezt a jelzőt lépten-nyomon használni kell) bevásárlóközpont. Egy könnyű ebéd után, aminek utolsó fejezete egész délutánra ott hagyta ízlelő bimbóinkon a nyomát, olyan csípős volt, kisebb bevásárlást intéztünk az esti vacsorához. Majd ott lehetett átvenni előzetes regisztráció és szerencsés "sorsolás" után ma és holnap az augusztusi nemzeti napjukra szervezett program főpróbájának jegyeit is. A mostani kivételes lesz, hiszen a hatvanadik évfordulót ünneplik, ami nekünk ezeréves államiságunk tudatában viccesnek hathat, de itt a hatvan is fantasztikus szám. 1965-ös függetlenedése óta Szingapúr rohamos fejlődésnek indult. Ezt nagyrészt előnyös gyarmati múltjának köszönheti, ami furcsán hathat a függetlenség emlegetése kapcsán, de tény. Szingapúr volt ugyanis a környék brit gyarmati központja. Stratégiai jelentőségű kikötője hamarosan a világ egyik legfejlettebb államává tette a várost. Ma jelentős pénzügyi és logisztikai központ, a világ egyik leggazdagabb országa. Igaz, ugyanakkor az egyik legmagasabb megélhetési költségű városaként tartják számon. Gyakran Ázsia Svájcának nevezik. A büszkeség tehát mindenképpen megérdemelt. Egyik barátunk szülei az ún. "átkosban" nagyköveti szinten járták Ázsiát és az akkori fotóik meg a jelen képe között az eltérés, a nyilvánvaló fejlődés mértéke szinte leírhatatlan. Szóval, ahogy augusztus 20-a nekünk az egyik, ha nem a legjelentősebb nemzeti ünnepünk, államalapításunk mérföldköve, nekik augusztus 9-e jelenti ugyanazt. Mindig hatalmas (bocsánat!) a felhajtás, fantasztikus műsor, színes (és ezt értsd szó szerint is, mert ahány alakulat, annyiféle uniformis, zászlók...) katonai bemutatók, kulturális műsorok tarkítják a fesztivál szerű ünnepséget. És természtesen tüzijáték az öbölben, ami önmagában olyan hátteret ad a műsornak, hogy már csak ezért is érdemes megnézni. Már nekünk is volt alkalmunk rá, sajnos csak a tv-n keresztül, de az is lehengerlő volt. (Akkor a karanténban az ágyban heverészve voltunk részesei az ünnepnek). Na, hát ez az ünnep se csak úgy zajlik augusztus 9-én, hanem 6-án egy legalább ennyire nagyszabású főpróba előzi meg és az interneten erre lehetett regisztrálni jegyekért. Azok a szerencsések pedig (jelen esetben a fiam és a teljes család a nagyszülőkkel), akik részesülnek a nagy lehetőségben, rendszerint igen jelentős összegeket hagynak ott például a póló árusoknál, akik a nagy alkalomra már el is készítették a különböző, mégis az ünnepi összképet erősítő ruhákat. Fehérben és pirosban, amik az állami zászló színei, rajtuk az oroszlánnal, mint nemzeti jelképükkel. Az állam ugyanis a nevét a szanszkrit simha, vagyis oroszlán és pura, azaz város szavakból kapta. Nos, erre az ünnepségre vettük át a jegyeket, s ha már ott voltunk fotózkodhattunk is Simhával. 

A jövő héten a fiatalok már a nyolcadik házassági évfordulójukat ünneplik. Errefelé erre az alkalomra bronz vagy kerámia apróságokkal illik meglepni a társunkat. Nem jártam utána, hogy miért éppen ezek a megfelelő dolgok, de hazatérve talán majd levadászom az infókat erről is. Ha már, akkor már... az én kicsi fiam hihetetlen dolgokat fedezett már fel ebben a városban (mondjuk, ideje is volt rá). Ilyen ez a Tan boon liat nevű hatalmas (😜) épület, ami távolról olyan, mint sok más lakótelepi mása. De ez annyiban különleges, hogy itt nem lakások vannak, hanem minden emeleten kis (többnyire kézműves termékeket árusító) boltok. Természetesen kis kerámia bolt is volt, elég vaskos árakkal, de valóban egyedi darabokkal. A kerámia mellé mmajd egy elegáns vacsora is tátrsul és persze egy nagy virágcsokor, de hát ez az ő ünnepük, erről többet nem is nagyon árulok el. Talán csak annyit, hogy aznap este mi fogjuk lefektetni a gyerekeket. Mint ahogy ma is, de ez egy külön történet. 

Onnan elruccantunk apósékhoz, átadtuk az ajándékainkat, aztán siettünk is az óvodába (amit itt következetesen pre-schoolnak hívnak), hogy megleshessük Levi teniszóráját. A legutóbbi alkalommal egyetlen edzést sem sikerült megnéznünk, mert állandóan pont akkor szakadt le az ég. Ma szerencsések voltunk, mert csak az utolsó öt percben. A gyerek egyébként meglepően tehetséges (jó, hát nem egy Rafa Nadal vagy Roger Federer, hogy apuci kedvencéről is szó essék), a fonákja különösen, úgyhogy nem kidobott pénz, amit erre fordítanak. Már csak azért sem, mert egy nagyszerű edzőjük van, remek animátor és a gyerekek láthatóan nagyon élvezik vele a játékos munkát. Ma például a vonalakat azokról az országokról nevezték el, ahonnan a gyerekek jöttek: Hungary, India, Malaysia, China és Singapore. Az alapvonalról indultak és addig a vonalig kellett futni, amelyiket az edző kiáltotta. Ha valaki elrontotta kiesett. Később viccessé vált a dolog, amikor olyan országokat is kiáltott, ami nem is szerepelt, s persze aki elindult, az kiesett. Vagy két országot is mondott és az egyik érintésével például vissza kellett szaladni a másikhoz. Ebben a játékban az én cingár kis mindjárt hatévesem lett a győztes, piszkosul tud koncentrálni, ha akar és fürgék a kis virgácsai. Később a teniszben is jeleskedett, úgyhogy számára ez egy igazán klassz nap volt, hogy a nagypapa és nagymama előtt ilyen sikeresen bemutatkozhatott. 

Leiát is összeszedtük és a leszakadó esőben kocsival mentünk haza, ahol a fürdetés közkívánatra az én kiváltságom lett. Addig apuci a vacsorát készítette. Jó kis spagettit készített sok baconnal és parmezánnal, tojással, al dente és egyszálbélű unokáim igazán jó étvággyal falatoztak. Még volt egy kis játékra is idő, Levi a nagypapát vette rá egy kis Mário brotherezésre, bár, a papának erről már halvány emlékei sem voltak. Leia pedig engem igazított el, hogy rajzoljak köröket, amiket ő akkurátusan körbe is vágott. Most sem tudom, minek, mert aztán elpakolta az egészet a millió papírdarabkája közé, de hihetetelen koncentrálással dolgozott és az mindig jó. Nagypapa pedig megpróbálkozott az unokái átcsábításával a sötét oldalra. Vitt ugyanis nekik egy csomó Walt Disney bélyeget (mert ezeket a mseéket már ismerik) és egy-egy füzetbe ezeket ragasztgatták be, ami már azért is jó móka volt, mert a nagymama a fürdéshez használt szivacsokat adta oda nekik a bélyegek nyálazása helyett. 

A lefektetést megnyertük és először a mesekönyvekből próbáltam mesélni, de ehhez egyrészt látni akarták a rajzokat, másrészt a magyarral azért nincsenek olyan jó viszonyban, hogy értsék is Prescott és Findusz palacsintatortájának történetét, úgyhogy lámpa lekapcs és nagymama (aki ma többet hallotta a "nevét", mint az eltelt években összesen) Jamieről kezdett mesélni. Na, ez bevált, Jamiet szeretik, már várják is vele a találkozást, úgyhogy az ő történetei mindig érdekesek. Egyébként a pici lány meglepően sok emléket őriz a tavalyi látogatásukról és mivel szeptemberben újra jönnek, megígértette velem, hogy lesz majd fagyizást, meg homokozás a játszótéren, marshmelon sütés a tűznél, meg a fene se tudja, mi mindent ígértetett meg velem, mert nagy részét én sem értettem. Holnap reggel mindenesetre palacsintát kell sütnöm, bár az álomba merülés előtt még zajlott a vita, hogy sima nutellás palacsinta legyen, vagy almás tésztájú, esetleg gofri (az is kétféle variációban). Máris rettegek 😄

Unokázós világjárás

 Sose tudom, hogy az első írást hogyan nevezzem, mert első nap ugyan, de mégse... mert... a Flydubai gépe este 22.40-kor indul hivatalosan Ferihegyről (nekem juszt is az). Mire valóságosan is összejön, már majdnem második napról beszélünk, ami még mindig nem lesz az első se... Világos, nem? Mondjuk úgy: július 2-a szerda.

Szóval, Flydubai... még sosem repültünk velük, mint ahogy Dubaiban sem szálltunk még át, de hát eljött az ideje annak is, hogy 65 évesen indulok dubajozni 😉 Dubai biztosan érdekes és szép, az interneten én is láttam épületeket, amiket szívesen megnéznék egyszer, de ez az út nem erről szól. A repülőgépről a hajnali órákban nem mutat valami sokat a város, annál többet a reptér. Néha már úgy érezzük, innentől a földön és nem a levegőben fogunk utazni, mert félórát is eltekereg a gép a kifutórengetegben. Végül megáll, pestiesen szólva a préri közepén, két busz áll be mellé és újabb húszperces tekergés a betonon, amíg végre megállunk egy épület mellett, ami természetesen hatalmas, mint itt minden. Jó, talán a gépünk nem volt az, csak a rövidtávú 2x3 üléses, Airbus 330-as. 

Amit mindenképpen meg kell említsek... én úgy készültem, hogy az Emirates légitársasággal megyünk, az meg a világ negyedik legjobb légitársasága, jó lesz! Na, a Flydubai csak papíron az, még a stewartok ruhája sem olyan, mint a nagytestvéré. A kiszolgálás meg még annyira sem. Ez mégis csak egy jó öt órás út volt Budapesttől Dubajig, amire kaptunk egy igazán finom vacsorát és 2 dl vizet. Slussz! Ugyanis a hosszú távú gépeken rendületlenül itatni szoktak, és most nem megyek bele ennek a fiziológiai szükségességébe, csak fogadjátok el, hogy így van és ennek hiánya most nagyon szembetűnő volt. 

Dubai két órával előrébb jár, mint mi, tehát a 6:15-ös érkezés otthon még csak 4:15 lenne. A csatlakozásunk 10:05-kor megy tovább, tehát időnk, mint a tenger. Ez a ritka alkalmak egyike, mert többnyire csak futunk, mint a bolondok, hogy elérjük a másik gépet; a bőröndjeink pedig nem mindig ilyen szerencsések. Most azonban van időnk, úgyhogy leülünk reggelizni. Hát, az árak magasak, ezen nincs mit szépíteni. A Roots nevű etetőben két gazdag szendvics, egy víz és egy tea konkréten 15.600 forintnak megfelelő összeg. Amikor végzünk, megkeressük a kaput, ahol majd újra gépre szállhatunk. A végeláthatatlan futószalagon csak megyünk, megyünk előre, mire végre felbukkan a C11-es tábla. 

Itt pár sorban megemlékeznék a magam hülyeségéről, amikor egy feladott bőrönd súlyával vetekedő kézipoggyásszal utazom. Ezzel a válladon persze, hogy semmi kedved csak úgy lézengeni, nézelődni, bár, igazság szerint engem az üzletek nem igazán érdekelnek. Úgyhogy leroskadunk a kapu előtt és várjuk, hogy megkezdődjön a beszállítás. 

Na, ez a gép már tényleg Emirates gép! Hatalmas, emeletes bálna, négy motorral, a leírás szerint Airbus 380-800-as. Az emeleten persze az első osztályú utasok elképzelhetetlen kényelme rejtőzik, még csak pillanatást sem vethet rájuk az egyszerű utazó, de a bálna hasában is kényelem vár (már ha elég gyakorlott vagy egy kissé megdöntött ülésben való alvással kapcsolatban). Viszonylag széles ülések, hosszú lábúakat sem gyötrő üléstávolságok, soronként tíz üléssel. Mi a 72.-ben. És rengeteg csinos stewardess, ami reménykeltő, hogy itt jobban gondoskodnak majd rólunk a kb. 6-7 órás út során.

Tehát 10:05 az indulás várhat ideje. A beszállítás rendben lezajlik, majd 100 !!! perces késős ücsörgés után végre a hatalmas gépet kitolják a kifutóra, onnan pedig csigalassúsággal besorol a felszállásra várakozók sorába. Az ülések hátoldalán levő monitorokon a gép külső kamerái pontosan mutatják, micsoda élénk forgalomban araszolunk. A Hegyalja úti dugó kismiska ehhez képest. Amikor végre felbődülnek a motorok és a gép lomhán nekirugaszkodik, látjuk, ahogy egymás után emelkednek előttünk is a magasba a világ számtalan tája felé az utazók. Hogy ezt az irdatlan késést minek köszönhettük, nem tudtuk meg, és a végére azért kb. negyven percet sikerült is lefaragnia a pilótának, hogy "csak" jó órás késéssel landuljunk Szingapúrban. Csomagjaink épségben megérkeztek és a késői óra okán csak nyakigláb fiamat látom a kijáratnál. Ez persze az örömből jottányit sem vesz el, sőt... olyan jó ezt a laklit zavartalanul a keblemre ölelni. Kicsit el is csuklik a hangom, mert olyan jó, hogy ilyenkor egy picit visszakapom. 

Amúgy az Emirates szolgáltatása most tényleg kiérdemelte a csillagos ötöst. Az étel finom, a stewardessek figyelmesek és az egész út során rendületlenül jönnek és kínálnak. Persze az utolsó falat feketeborsos mártásban cuppogó marhakockával lecsöppentem magam. A hófehér vászonnadrág látványos foltot kapott. Nem sokáig, mert nemsokára egy kisebb turbulencia okán magamra öntöm a pohár fehérbort és az tisztességesen kiszedi a foltot. Hát, ilyen kisebb malőrök nélkül nálunk amúgy sem képzelhető el utazás. Leszállás után meglepő módon nem látszik a malackodás nyoma. Fiam már előre online kitöltötte a beléptetéshez szükséges nyomtatványokat, így aztán perceken belül át is haladhatunk a régről még elég macerásnak ismert beléptetésen. Az arcfelismerős rendszer talán már régi ismerősként "üdvözöl" bennünket (régen még ujjlenyomatolvasó is volt), de a kettős kapun simán átléphetek és egy mosolygós egyenruhás mutatja az utat a csomagfelvétel felé (amit amúgy már túlságosan is jól ismerünk). 

Megérkeztünk! Egy kis autózás, pár mondatnyi beszélgetés (itt már éjfél van), az otthonról hozott "hazai" bepakolása a hűtőbe és irány a zuhany. Az egésznapos utazás és a nem kötelező elemként beiktatott malackodás nyomai már lemosva, a szennyes a kosárban, már csak aludni kéne, de az még nem megy. A repülőn olvasni sem tudtam, mert állandóan lecsukódott a szemem, most bezzeg pislogok, mint a szemafor, de az igazi első napra (ami már július 4-e, péntek) egy kicsit rá kéne pihenni, mert az unokák korán kelők 😄

Jut eszembe...

 Jut eszembe, mindjárt indulunk! Megyünk unokázni és egyszerre várom repeső szívvel az utazást, meg beszorult rizsszemmel azon a bizányos nem hivatalos bejáraton. Évek óta szinte magától alakult úgy, hogy a hosszú repülőút előtt szembe jött az Airport sorozat valamelyik része. Kellett az a kis katasztrófa fíling a becsekkolás előtt, na. Hát, az idén a nagy büdös valóság jött szembe, szerencsétlen Air India katasztrófája. Már régebben is hallottam valakitől, hogy a repülésnek az egyik legveszélyesebb része a start és az azt követő néhány perc, az illető konkrétan öt percről beszélt. Mert akkorra már magasan jársz, az üzemanyagtartály fullon, ha történik valami, tűzgolyóként fejezed be földi pályafutásod. Bár igyekszem ilyesmire a hosszú repülőút alatt nem gondolni, azért az Indiai óceán fölött néha elmélázok rajta, hogy innen pottyanva maradna-e még valami a cápáknak, meg más hasonló őrült képzelgések. Hosszú az út nagyon, marad idő marhaságokon rágódásra is, mert a turista osztály pont annyira kényelmetlen, hogy ne tudj öntudatlan álomba merülni és kivédeni ezeket a kéretlenül érkező gondolatokat. Most, ha ennyi még nem lett volna elég, itt ez a háborúskodás Irán és környékén. A légitársaságok nyilván kerülik a légteret, a mienkről még nem tudom, hogyan, merre, de abban tulajdonképpen biztos vagyok (akarok lenni), hogy nem egy eltévedt lövedék visz földre közel kétszáz embert. Az Airport aktuális része után után megkönnyebbülve néztem, ahogy Alain Delon utánozhatatlan mosolyával húzza a hóna alá Sylvia Kristelt vagy Jack Lemmon Brenda Vaccarót. Minden elképzelhetetlen nehézség legyőzve, az utasok biztonságban, hamisítatlan hollywoodi happy end. Valami hasonlóban reménykedem én is. Leginkább valami biztonságos unalomban.

Csak múlnak a napok...

 Fiatalasszonyként sok-sok nyarat töltöttem a gyerekekkel a nyaralóban. A közelben nyaralt egy német házaspár. Amolyan kitántorgott magyarok, ahol a férfi komoly pozícióban dolgozott, a felesége háztartásbeliként nevelgette a három gyereküket. Bár, a szüleink korabeliek voltak, mégis idővel egy közvetlenebb kapcsolat, már-már barátság alakult ki köztünk. Hogy miért hoztam ezt fel? Mert akkor, huszas éveim végén, úgy gondoltam, hogy ez az életforma lehetne követendő akár nekünk is, és majd valahogy így kellene nekünk is "megöregedni". A szabadságuk idején utazgattak és amikor Lali nyugdíjba vonult, egyik kúráról mentek a másikra, bicikliztek, kirándultak, élvezték a masszázst, a gyógyfürdőt és a jó ételeket. Sokszor itt Magyarországon, de többnyire otthon, Németország különböző tájain. 

Persze, sokban eltért az élethelyzetünk. A gyerekeik - még alig befejezve a középiskolát - a maguk lábára álltak, hétvégi munkával kerestek annyit, hogy önálló lakást béreljenek eleinte a testvéreikkel, majd a barátaikkal. Közben továbbtanultak, de mindezt a szülői házon kívül. Korán elszakadtak, de a közösen töltött idők bebizonyították, hogy csak fizikailag szakadtak el, érzelmileg összetartó család maradtak. Laliéknak nem voltak gondozásra szoruló szüleik, a gyerekeik úgy alapítottak családot az ország más részeibe költözve, hogy az unokákkal is csak ritkán találkoztak. Szabadon oszthatták be az idejüket és egészen Lali megbetegedéséig, aktívan élték az életüket, színház, utazgatás, vacsorák barátokkal. Ott egy kicsit megtört a lendület, de aztán visszatért, mert a minőségi ellátásnak hála, még az Alzheimer sem győzhette le őket, az élni akarásukat. 

Talán nem szép dolog, hogy nekem ők voltak az etalon, nem a saját szüleim, akik viszonylag fiatalon (ötvenes éveik közepén) már nyugdíjasok voltak. Ebben nyilván az is közrejátszik, hogy amíg anyu 46 éves volt az első unokája születésekor, én már 59, nagyon nem ugyanaz a kororsztály. Apám kezdte és nem is nagyon tudott mit kezdeni az otthonüléssel, így aztán egy maszekhoz ment el dolgozni. Anyám pedig inkább nyugdíjaztatta magát, hogy vele lehessen otthon és tényleg otthon, nem holmi munkával töltött mellékesben. Ők voltak a nagyszülők legcsodásabb mintái, akik minden szabad percükben mozgósíthatóak voltak az unokák mellé. Szülőkről már nekik sem kellett gondoskodniuk, így az unokák voltak a prioritás. 

Hálátlannak tűnhetek, amiért nem az ő csodás példájuk lebeg a szemem előtt így 65 évesen és "szabadságra" vágyom. Nem arra, hogy 88 éves édesanyámat nézzem a reggeliző asztalnál, ahol hiába teszek eléje finom falatokat, ő mégis a legszárazabb zsemlét veszi ki a kenyereskosárból, mártogatja a tejbe, kanállal meregeti a szétázott falatokat, miközben az asztalon és alatta is több morzsa van, mint amennyi a gyomrába juthatott; és amikor megkérdezem, mit hozzak neki, amit szívesen enne, visszakérdez: Mit csinálsz? Az unokáim pedig... Imádon őket innen a távolból, büszke örömmel figyelem a növekedésüket, okosodásukat, de őszintén szólva szinte félek a közvetlen találkozásoktól, mert idegen anyanyelvűként elképzelni sem tudom azt a közvetlen kapcsolatot velük, amit a szüleim élhettek meg a fiaimmal. Az idei évben olyan szerencsések vagyunk, hogy kétszer is találkozhatunk. Összesen majdnem két hónapot tölthetünk együtt. A szívem egyfelől repes az örömtől és a várakozástól, másfelől egy zabszemet is nehezen lehetne bedugni ott hátul, annyira rettegek, hogyan, mivel tudom áthidalni a nyelvi nehézségeket, lekötni az energiáikat, érdekes programokat és megfelelő állóképességet produkálva ennyi időn át. 

Mégis, ez az időszak lesz az évben az, amikor majd történik valami, nemcsak a múló időt lesem a faliórán, mint amúgy az év összes többi hónapjában, hetében és napján. Félek, ezek az utolsó éveim, amikor még fizikai és mentális erőm maradékával élményeket gyűjthetnék, hogy a barátokkal ne csak a nyűgökről beszélgethessünk, hogy a napjaim ne csak arról a néhány órányi "szabadságról" szóljanak, amikor - mint egy ősasszony - hazahurcolom az ételt, hogy majd kiszolgálhassam a körülöttem levőket. Ez a mindennapos röghöz kötöttség szinte megőrjít és tudom, hogy sok más mellett ez is oka azoknak a fizikai tüneteknek, amikkel orvoshoz kell(ene) fordulnom. A minap megtettem, de a megkönnyebbülés helyett csak keserűséget hozott ez is. 

Az áprilisi influenza után a jobb fülemre megsüketültem. Nincs ezen mit szépíteni, olyan szinten zavar ez a fogyatékosság, hogy kénytelen voltam orvoshoz fordulni, mert magától nem oldódott meg ennyi idő alatt. Az a borzalmas orrhang és rekedtség, ami kíséri a dolgot, láthatóan nem zavarta az orvost. Belenézett a bal fülembe: ez rendben! Belenézett a jobba: Na, itt van a kutyuska elásva. Egy alapos fülzuhany és egy csipesz mindent rendbe fog tenni. Amikor jeleztem, hogy még mindig nem hallok, csak annyit válaszolt: Majd ha megszárad a fülem, visszajön a hallásom. Nos, nem jött. A felvetésemtől, hogy a dolog összefügghet-e a betegségemmel, legyintett. Nincs összefüggés. Hogy a valamikori orrpolip esetleg visszanőtt-e, azért ez a rettenetes orrhang, nem érdekelte. A rekedtségre már néhány hónappal ezelőtt is "megállapította", hogy nincs szervi oka. Úgyhogy egy fülmosással letudva az egészet, itt állok félig süketen. Közben intézem a szemészetet, anyámnak a különböző vizsgálatait az ideiglenes otthonban való elhelyezéshez. Orvostól orvosig, miközben igazán senkit nem érdekel, milyen állapotban vagyunk. 

Nem ilyen évekről álmodoztam annak idején. Nem ezzel kellene teljenek a napok, hanem utazgatással, nagy sétákkal, egy pohár borral egy tihanyi vendéglő teraszán, hajókázással a tavon, ahogy valamikor régen, egy messzi-messzi galaxisban. Közben olvasok egy könyvet: Sarah Lotz: Mert boldogan éltek, amíg... ? Még nagyon az elején tartok, de így kellene lennie, nem? Boldogan éltek, amíg ... És igen, én is tudom, hogy ez a történetünk összes szereplőjének a kívánsága, nemcsak az enyém. 

Anyák és lányok...

 Nehéz erről írni, mert az persze alapvetés, hogy az ember lánya szereti az édesanyját. De sokféle szeretet létezik. Mi sosem voltunk barátnők, ahogyan sokan emlékeznek az anya-lánya kapcsolatukra. Ő amolyan tigrisanya volt, aki bármikor kiállt értem, de gyerekfejjel fel sem fogtam, hogy ilyenkor talán inkább magáért, a véleményéért és akaratáért állt ki olyan vehemensen. A tekintélyét velem szemben sosem hagyta megkérdőjelezni. A minap írtam a majomanyáról, aki voltam. Hát, az én anyum nem ilyen volt. Viszont megtévesztésig hasonlított ahhoz, ahogyan kontrollált. Mindig és mindenben. De ez inkább amolyan harc volt kettőnk között. Mert egy lánygyerekre vigyázni kell! Mert ha ő nem vigyáz, én biztos rossz útra térek. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek legelején jártunk, már nagykorú voltam, már meghoztam a magam döntéseit, de a szemében még mindig gyerek voltam, aki csak rosszul dönthet, mert mit tudok én az Életről. Folyamatosan olyan érzésem volt, mintha ellenem drukkolna, holott nyilván értem tette, féltett, csak éppen nem bízott bennem. Így éreztem, és ez akaratlanul is eltávolított tőle.

Ahogy férjhez mentem, nyilvánvaló volt, hogy egy hegynyi aggodalom szakadt le a lelkéről, nem maradok szégyenben vagy még inkább nem hozom őt szégyenbe. Én biztos voltam a választásomban, ő naívnak tartott. Ma sem tudom, milyen alapon, milyen saját tapasztalatok alapján folyt ellenem, ellenünk az aknamunka, de néha már arra gondoltam, bármi is lesz a vége, én lelépek otthonról, mert ezt már nem lehet elviselni. Ez a folyamatos nyomás tehát akár rossz döntésre is sarkallhatott volna. Csak a szerencsén múlt? Vagy azért mégis csak volt bennem egy adag jó emberismeret, hogy végül nem vallottam kudarcot? Ő hatvan évet élt le az édesapámmal és élete főnyereményének tartotta őt. Miért nem hitt benne, hogy én is megtalálom a magam emberét? Az esküvő napján talán élete legboldogabb fotója készült róla, s nyilvánvalóan nem is gondolt bele, hogy a lányának, a menyasszonynak mennyire nem volt segítségére az elmúlt hónapokban. Apróságok... Ruhaválasztás? Ugyanmár, menj a barátnőiddel! Akikről pontosan tudta, hogy nincsenek. Oké, ebben én is hibás voltam, mert ahogy a párkapcsolatom erősödött, úgy gyengültek meg a külső kapcsolataim. Ahogy én, a többiek is azzal voltak elfoglalva, hogy a szerelemnek éljenek. Kevéske szabadidőnkbe ennyi fért akkoriban. De az ő támogatása sokat ért volna. Sokat elmond, hogy a vőlegénnyel és a leendő anyóssal mentem. 

Amikor az unokák megszülettek, egy egészen új, mégis, régről ismerős arcát mutatta. Ahogy mellettem is kiállt kisgyerekként, úgy az unokái (és rajtuk keresztül én magam is) sem kérhettek olyat, amit ne teljesített volna. A segítőkészség szobrát mindig is róla mintázták, csak éppen az érzelmek kimutatása esett nehezére, kivéve a neheztelést. Így aztán, ha otthon összerezzentek a tányérok (melyik házasságban nem?), akkor persze rágtam magamban a gittet, hiszen vele végképp nem osztottam volna meg a gondjaimat, nem hiányzott az "én megmondtam" és más hasonló okosság. A diplomácia, amin az anyósok között folyamatosan dolgoznom kellett, őt aztán nem hatotta meg. Konok sváb fejjel mondta a magáét és elérte, hogy a rég bejáratott (és apukám kedvére való) balatoni együttlétek szép lassan kikopjanak az életünkből. Egyetlen pillanatig sem volt hajlandó elgondolkodni az érveimen, már megint gyerek voltam, aki mit se tud ezekről a dolgokról, csak ő látja jól. És a legszebb: ő már elég öreg hozzá, hogy ne alkalmazkodjon senkihez. Aham, na, hát pontosan ez jutott eszembe manapság, aztán mégis, hogyan tehetném ezt meg vele? 

Most, hogy már mindkettőnk fölött elszálltak az évek, egyedül maradt és rám szorul. Ez nem várt fordulat mind a kettőnk számára. Egy ilyen szoros együttélés oly sok év után, nem mentes a feszültségtől. Részemről legalábbis, mert ő mintha fel sem tudná mérni az életünkben beállt változást. Vágyakozik az otthona után, ugyanakkor teljesen rám hagyatkozik, meg sem próbálja elhitetni, hogy képes lenne még önállóan boldogulni. "Igazán nem sok vizet zavarok" - mondja, miközben totálisan átalakította az életünket, s ebből is nyilvánvaló, hogy nem látja vagy csak nem akarja látni, hogy a csendes terror is terror. Oh, ez igazán drámai megfogalmazás, hiszen nem terrorizál ő, pusztán az együttélés korlátoz bennünket, s a tudat, hogy a kényszerű megoldást nem lesz hajlandó elfogadni. Keserű, életunt és ezt olyan szinten képes sugározni magából, mint a Széchenyi hegyi tv-torony. Mindig azt mondják, hogy az idősektől mennyi szép történetet hallhatunk, amit érdemes lenne generációról generációra tovább örökíteni. Hát, nem pont az ő történeteit. Mintha egész életében csak sérelmek érték volna, folyton csak ezeket eleveníti fel, ismerősökkel, családtagokkal, számomra ismeretlenekkel a főszerepben. Talán csak az apu az, aki még nem ingott meg a piedesztálon, ahol - szerintem is - jogosan áll. 

Mi sem vagyunk már fiatalok és az életünk úgy alakult, hogy a gyerekeink és az unokáink távol élnek. Nyilván szeretnénk látni őket, de a mamát már nem lehet magára hagyni. A felügyeletét megoldani pedig korántsem egyszerű. Fizikailag bizonytalan, önellátásra alkalmatlan, mentálisan változó. Nem demens. Papíron. De néha olyan kiszólásai vannak, amikről tudom, hogy fel sem kellene vennem, de azért szúrnak. Pontosan úgy, ahogy annak idején, amikor ökölbe szorított kézzel ültem a szobámban és a szabadulást vártam. Máskor brillírozik, minket is meglepve. De a korlátai, süketsége és rossz látása nem olyan együttélésre adnak alkalmat, mint a filmekben vagy tv-reklámokban. Lenne rá megoldás, persze, de "erre a kis időre" már nem hajlandó sem költeni, se a szükséges vizsgálatokra elmenni. 

Az egészsége az alapbetegségével együtt is remek. Néha elnézem és azt érzem, száz évig fog élni. És mire elbúcsúzunk, mi már nem mozdulhatunk. Majd mi költözünk be abba az otthonba, ahova ő nem hajlandó mindenféle mondvacsinált kifogással. Pillanatnyilag a neheztelés versenyt fut bennem a szeretettel, mert a gyorsan fogyó időmből, időnkből emészti fel az utolsó még kihasználható perceket. Tisztában vagyok vele, hogy ez teljesen irreális érzés, sokak szemében visszatetsző, ugyanakkor őszinte. 

Hat évvel ezelőtt, amikor drága apám itt hagyott bennünket, anyu még azt mondta, ha eljön az idő, keressünk egy otthont, ahol én biztonságban vagyok, ti meg nyugodtak lehettek miattam. Szerintetek? Ahogy múltak az évek, úgy feledkezett meg erről az akkor még racionális tervről, a sajátjáról. Abban a biztos tudatban írta alá a jelentkezési lapot, hogy ha eljön az idő, úgysem lesz szívünk meglépni, hogy összepakoljuk és beköltöztetjük. Már rég nem számít, mi lenne jó nekünk. Már csak a maga érzései számítanak és igazából az a rémisztő, hogy az ember ebből is sejtheti, ő maga is ilyen lesz, ha megéri ezt a kort. Nincs jó megoldás számunkra, mert ha nem megy be, mi megyünk rá, ha bemegy, akkor meg a lelkiismeret furdalás teszi a dolgát. 

A barátnőm - aki hasonló, vagy talán még rosszabb cipőben jár - azt mondja, ír egy levelet a jövőbeli önmagának, amiben X évesen figyelmezteti majd saját magát, hogy eljött az idő, gondoskodnia kell a maga biztonságáról, a gyerekei nyugalmáról. Hogy még véletlenül se éreztesse a gyerekeivel, hogy az "útjukban áll", megnehezíti az amúgy sem könnyű mindennapjaikat. Hogy emlékezzen rá, egyszer még tiszta fejjel átgondolva is ezt a megoldást látta a legésszerűbbnek. Hogy nincs értelme tiltakozni valami ellen, ami tényleg a saját biztonságáról szól, amivel megadhatja a gyerekeinek is a "felmentést", amiért nem tudnak vállalni valamit, ami túlmutat az erejükön és lehetőségeiken. Ez lenne a megoldás? Vagy csak a hit a saját véredben, hogy nem akar neked rosszat és ezzel a megoldással egyszerre véd téged és önmagát is? Ha szereted, tudnod, érezned kell, hogy ő is szeret. És a szeretetnek sokféle arca van, ezek egyike a gondoskodás. Akár így is. 

Viszonyom a telekkel...

 Amikor megismertem a férjemet, még épp csak elkészült a balatoni nyaralójuk (iker, a maga ezernyi problémájával, de most erre véletlenül sem akarok kitérni, szerintem már panaszkodtam, de most egészen más miatt nyúltam a klaviatúra után). Olyannyira, hogy az utolsó simításokat, már együtt csináltuk, például az emeletre vezető falépcsőre a szőnyeg kiszabása vagy a kert végében a Pa-Sa Lak elkészítése raklapokból, ami tulajdonképpen nem volt más, mint egy apró sufni a kerti szerszámoknak és a fűnyírónak. Teltek az évek, meglettek a gyerkőcök és mi mindig, de tényleg mindig, csak a telekre mentünk, ahogy kisütött a nap, és ezzel nekem egy idő után amúgy pestiesen szólva, tele lett a hócipőm. Persze, értettem én, hogy a srácoknak (és idővel a kutyáknak is) ott sokkal jobb, még ha otthon is nagy kert vette körbe a társasházat. De utáltam a dupla háztartást, a dupla háztartási munkát és igen, nem szégyellem bevallani, hogy sokszor a családból is elegem volt, ugyanis ezeken a hétvégéken, nyári heteken, néha hónapokon keresztül együtt volt az egész klán. Nem tudom, ezt már ki próbálta, de olyan élénk diplomáciai munkát a kormányban nem végeznek, mint nekem kellett akkoriban, hogy a nagyszülők között óhatatlanul szárbaszökő feszültséget elsimítsam. 

Ahogy az lenni szokott, múltak az évek, fogytak a nagyszülők, elkerültek a gyerkőcök messzire, maradtak a kutyák és a telek lassan kezdett kedvessé válni. Nyilván ebben közrejátszik az is, hogy én sem vagyok az a kalandozni vágyó fiatalasszony, már jó nekem a csendes hajnali vagy éppen esti séta a tóparton az aktuális soklábúval. És egészen biztosan segített az is, hogy a nagymama által kőbe vésett berendezést sikerült végre valamennyire a magam ízlésére alakítani (még ha a férjem részéről túl nagy engedmények nem is születtek). Összenőttünk, egymáshoz öregedtünk a házzal, a kerttel, a településsel. Ma már sokan rám köszönnek az utcán, hiányolják Colint, érdeklődnek a gyerekekről. Kellett ehhez cirka negyven év, igaz, de már itthon érzem magam. Egyre inkább azon kapom magam, hogy a korábban néha (legyünk már őszinték!) tehernek érzett séták a kutyával mostanra élvezetes programokká szelidültek (igaz, ez a kis majom se húz már annyira, mint egy atomtengeralattjáró). Van idő leülni a parton, bámulni a napkeltét vagy éppen a naplementét, esetleg a kettő közt bármelyik napszakban fodrozódó vizet, a távolban a tihanyi félszigetet vagy éppen a túlparton Füredet. Számolgatni a vitorlásokat, megborzongani a tavaszi vízben szél szárnyára kapó szörfösök látványától. Persze, az előszezon és az utószezon a legkedvesebb, amikor az élet pont úgy lassul le, ahogy én magam lassulok évről évre. Már nem csinálok kabinetkérdést a takarításból, ha úgy adódik, a pókokkal is jó barátságban vagyok. A madárcsicsergés sok mindenért kárpótolja az embert. Esténként egy pohár bor a tűzrakó tál mellett léleksimogató. Még akkor is, ha fél éjszaka szimatolok a hajamból áradó füstszagban. Ez is hozzátartozik az itteni életünkhöz. Odahaza nincs tűztál, a terasz élhetetlenül forró és apró, a kertbe lemenni önmagában egy program, s még véletlenül sem kapjuk meg a kinti-benti létnek ezt a varázsát. Otthon erős a késztetés arra, hogy a "városba menjek", itthon eszembe sem jut, még a siófoki vásárcsarnok gondolata is csak annyira vonz, hogy ha elkerülhetetlen, beautózzunk oda. 

Egyre inkább hiányzik a négy évszakosság, mert hiába a hűtő-fűtő klíma, télre azért téliesíteni kell a házat. Így aztán lemaradunk róla, milyen lehet, amikor hó lepi a hatalmas örökzöld sövényt és a tűztálban ropogó hasábok nemcsak a hangulat, de a melegedés kellékei is. Imádnék itt tölteni egy karácsonyt! 

Nem nagy ház, de megvan benne minden kényelem, ami a hétköznapokhoz kellhet. Kivéve ezt a fránya fűtést. Még ahhoz is elég, hogy a hazalátogató gyerekekkel, unokákkal megosszuk. Tudjátok, sok jó ember kis helyen is elfér. Vagy éppenségekkel barátokkal, akikből ugyan egyre kevesebb van, de azok igazán szívbéli kedves emberek. A tópart, a csendes utcák, a nádasban fészkelő kócsagok és kacsák, a Tihany fölött lebukó nap mostanra mind a barátaim. Néhány évtized kellett ugyan a felismeréshez, de mostanra "szeretem hely" lett ez is. Ha a fülembe cseng némely régi lázadozásom, miszerint soha nem fogom ezt a helyet annyira szeretni, mint a férjem, csak azt tudom mondani: "soha ne mondd, hogy SOHA!" Jó hely ez! Egyre kedvesebb.