Család...

 Apu halála óta mindennél jobban bánt, hogy nem jegyeztem le a történetei nagy részét, a családfa olyan ágának hajtásait, akiket nem ismerhettem. Például lett volna egy fantasztikus nagybátyám, aki előtt alighanem óriási lehetőségek állhattak volna. A sok feltételes mód amiatt van, hogy Karcsi "bácsi" nem érhette meg a felnőtt korát. De egyetemistaként - már eleve az is nagy szó, hogy abban a korban, a negyvenes években, egyetemista volt tehetős családi háttér nélkül - a Kállai titkárságon dolgozott a negyvenes évek elején, mint olasz, német, angol nyelvű levelező. Még gyerekként a kezembe kerültek az iskolai füzetei, ezek közül a természettudományi, vagy mondjuk, biológiai füzete akár a Jávorka-Csapody féle Erdő mező virágai című örökbecsű képes melléklete is lehetett volna, olyan élethű növények rajzaitól tarkállott. És akkor a gyöngybetűiről már szót sem ejtek. Igazi tehetség volt, sokoldalú, s mindezek mellett egy aranyszívű testvér. Féltestvér, de ezt senki nem sejtette volna. Nagyanyám első - elég szerencsétlen - házasságából származott és amikor 1929-ben megszületett apám, olyan természetességgel fogadta a kistesvért, ahogyan csak kevés gyerek képes. Szorgalmas jó diák és gyermek volt, aki mindig talált időt és alkalmat arra, hogy az öccsét moziba vagy sporteseményekre vigye. 

Mint mondtam, egyetemista volt, amikor tífusz ellen oltottak mindenkit. Egymás mögött álltak a sorban, apám majd kilencvenéves koráig élt, Karcsit elvitte a tífusz, ami már benne ólálkodhatott és amire ráoltottak. Apámtól sokkal többet - és mindig nagy szeretettel - hallottam a nagytestvérről, mint bárki másról a családban, ez is sokat elárul kettejük kapcsolatáról. Csak néhány fotó árulkodik róla, hogy itt járt a földön, egy családi sírhely Érden megkopott betűkkel. Tudom, hogy eredetileg Albertfalván temették el, de amikor felszámolták az ottani temetőt, apuéknak fontos volt, hogy a maradványai átkerüljenek az édesanyja és nevelőapja mellé Érdre. A nagyapám annak idején egy percig sem habozott, hogy a fiút a nevére vegye, igaz, vérszerinti apja ugyanilyen lendülettel mondott is le róla. Tanítgatta a festészetre, de elfogadta, hogy nem követi őt az akkorra már nehézkessé vált freskó festői pályán, hogy sokkal inkább a nyelvekben találja meg az élet kihívásait, a külügyi levelezésben, s egyszer talán majd a külügyi pályán. Ez azonban azon a borongós napon az oltással örökre meghiúsult.

Karcsi, a sosem ismert nagybátyám... a hétvégén érte is égtek a mécsesek.

 

Séta a parkban... ja, nem... a temetőben

 A Fiumei úti sírkertben tett séta régi nagy vágyam. Amúgy is van egy kis defektem, ha hullani kezdenek a gesztenyefák levelei és a napfény melengetve tör át az ágak között, nekem menni kell a Farkasréti temetőbe fotózni. Amióta a kis digitális gépek, aztán a telefonok leegyszerűsítették a fotózást, mentem is. Főleg, így Halottak napja előtt, mert ilyenkorra mutatja legszebb arcát a temető. Ahányszor autóztam a Fiumei úton, a Sírkert kerítése fölött kikandikáló síremlékek eszembe juttatták, hogy még adós vagyok azzal a sétával, így aztán nagy örömmel csaptam le a lehetőségre, amikor a barátnőm a minap feldobta az ötletet. 

Ha van, aki nem tudja, miért olyan hívogató ez a hely, hát elsőre annyit mondanék, hogy a mintegy 170 év alatt ez a sírkert legalább olyan kultuszhellyé vált, hogy a párizsi "testvére". Igen, tudom, hogy a Farkasréten is vannak művészek, sportolók nyughelyei a "hétköznapi" sírhelyek között, de a Fiumei úton a történelem szinte kézzel tapintható. 

Már a bejáratnál mellbevágó élmény a kiállított Apponyi gyászhintó, amely az ország egyetlen állami gyászkocsija volt a II. világháborúig, amely a főváros megrendelésére készült. Csak négy temetésen láthatta a gyászoló közönség, aztán a világháború viharaiban nyoma veszett. Elsőként Apponyi Albertet vitte utolsó útjára, aki a párizsi békekonferencia magyar delegációjának vezetője volt, majd Gömbös Gyula miniszterelnököt, Csáki István külügyminisztert, s végül Teleki Pál miniszterelnököt. Közel négy méteres magasságával és öt és fél méteres hosszúságával a világ legnagyobb gyászhintajaként tartják számon. A hatvanas években került elő egy határmenti pajtából és a Közlekedési Múzeum raktárában lelt menedékre. 2017-ben restaurálták és állították ki a sírkertben.

De térjünk is vissza magához a sírkerthez. A temető nemzetünk nagyjainak emlékezete mellett az 1848 utáni időszak történelmi változásainak hű lenyomata is. Itt áll többek között Battyány Lajos, Deák Ferenc és Kossuth Lajos mauzóleuma. De itt nyugszanak legnagyobb számban a magyar történelem és kultúra nagyjai is. A síremlékek legnagyobb része önmagában is művészettörténeti érték, híres építészek és szobrászok alkotásai. De ami talán minden más temetőtől megkülönbözteti, az a hatalmas arborétumnak is beillő temetőkert, amely az eredeti 130 helyett ma már "csak" 56 hektáron terül el. Hogy mennyire gazdag a holtak földjének élővilága, arról az énekes madarak és a fák közt cikázó mókusok árulkodnak. 

Megnyitásakor a pesti polgárok nem voltak igazán lelkesek, hiszen a város legutolsó házai épp csak elérték a mai Nagykörút vonalát, a temetőhöz szőlőskerteken át, nehezen járható dűlőutakon lehetett  eljutni. A terület köré téglafalat húztak, ide kerültek a tehetős polgárok első sírboltjai, a hírességek közül elsőként Vörösmarty Mihály síremléke. Már 1865-re elkészült egy tervezet, amiben a nemzet nagy halottainak ide való újratemetését tűzték ki célul, megadva a területnek a kellő méltóságot. Az 1867-es kiegyezést követően állt be igazán nagy fordulat a temető történetében, ami végül a sírkert tényleges nemzeti panteonná válásához vezetett. Ekkortól lehetett a szabadságharc áldozatait és hőseit jeltelen sírjaikból itt méltó keretek között nyugalomra helyezni. 1868-tól pedig már törvény rendelkezett arról is, hogy a keresztény felekezetek tagjai vegyesen kötelesek használni a temetőket, ezzel törvényesítették a városi sírkertek köztemető jellegét. 1902-ben átalakítások kezdődtek, s ennek kapcsán sok ismert ember sírja átkerült a kőbányai Új köztemetőbe. Köztük Hild József sírja is. 

1904-ben itt helyezték örök nyugalomra az írófejedelmet, Jókai Mórt. Első fejfáját saját háza kapufélfájából készítették, miképpen azt végrendeletében meghagyta. Csak 1928-ban épült köré a ma látható impozáns síremlék. 

1945 januárjában a temető területe sajnálatos módon harcászati műveletek helyszíne volt, s számos síremlék szenvedett ekkor jóvátehetetlen károkat. Az ötvenes évek elején még a temető felszámolása is felmerült, amire szerencsére nem került sor, bár, jó ideig a politika határozta meg, ki temethető és milyen módon az ódon falak mögötti zárt temetőben. 1997-ig kellett kitartania, mire végre fokozott védettséget kapott és innentől elvileg már egyetlen sírhely sem számolható fel benne. A sétáról majd még teszek fel képeket, de most a legmegkapóbb helyszínről osztanék meg néhányat, a gyerek-temető apró kis sírjairól. 

Menjetek el, nézzétek meg! Élvezzétek a csodás napfényt, a hulló falevelek zenéjét, a lábak alatt roppanó avart. Az ősz a temetőben nem az elmúlás keserűségét idézi, sokkal inkább az élet sokszínűségét!

Mama a "kóterben"

 Eljött ez a nap is, még ha egyelőre csak ideiglenesen is, de anyu egy idősotthon lakója lett az utazásunk idejére. Elfogadta, érti, hogy ez az egyetlen módja, hogy biztonságban tudjam, amíg távol vagyunk, de persze attól még nem örül a dolognak. Pedig meg kell mondjam, meglepően simán sikerült helyet találnom egy kifejezetten barátságos intézményben, még annak ellenére is, hogy a háziorvosának tulajdonképpen lövése sincs a kerületben levő lehetőségekről, illetve a beköltözéssel járó feladatairól. Az otthon - és itt most picit előre szaladok a hírrel, otthonok - személyzete barátságos, megértő és segítőkész. Sajnos odáig jutottunk, hogy ez már olyan szinten meglepetés- és élményszámba megy, hogy az ember képes tollat ragadni örömében. 

Három napja van odabent, próbál alkalmazkodni, megtalálni a helyét az új környezetben. Ma még a kertbe is kimerészkedett, amit szinte el sem tudok hinni, de úgy látszik, hogy a tegnapi sétánk után ráérzett a napfény és a friss levegő édes ízére. Ahogy az előbb utaltam rá, ez ideiglenes megoldás, de már nézelődünk... nézelődök állandó hely után is, tudva, hogy a bekerülés nem megy egyik napról a másikra és az eltelt másfél éves időszak fényében valószínűleg elkerülhetetlen lesz. Közben pedig próbálom anyunál napirenden tartani a jövővel kapcsolatos terveket. Újra és újra beszélek róla, hogy mivel a fiúk szanaszét élnek a világban, utazni fogunk, utaznunk kell, és nem lehet minden alkalommal az ideiglenes elhelyezéssel operálni. Egyrészt nem biztos, hogy lesz éppen szabad hely az adott időpontban, másrészt minden alkalommal újra és újra el kell játszani a kötelező vizsgálatok játszmáját, amit már most elsőre is utált. És éppen ő maga panaszkodott, hogy alig szokott meg nálunk, amikor leköltöztünk a nyaralóba, aztán néhány hónap múlva vissza, most ez az otthon, aztán majd újra vissza hozzánk, mindig új kihívás visszaszokni, megtanulni mindennek a helyét, tudni, hogy hány lépés éjjel a mellékhelyiség és hát azok a fránya matracok sem egyformák.... Talán, ha eleget beszélünk arról, hogy egy állandó hely az ő helyzetét is megkönnyítené, akkor csökken benne az ellenállás. 

Tudom, hogy nem könnyű egy élet végén beköltözni egy ilyen otthonba. Nekem sem könnyű, hogy
eljutottam oda, ez lehet a megoldás mindannyiunk problémáira. Abban a helyzetben, amibe mára kerültünk, nincs jó megoldás, csak a "lehető legjobb". Szerencsés vagyok, amiért viszonylag közel találtam helyet, gyakrabban látogathatom, mintha még a távolság is problémát jelentene. De el kell jussunk a beköltözés napjáig, mert a külön töltött napok jótékony hatása idehaza máris érezhető. A döntést ugyanis nekem kell meghoznom, de nemcsak a magam nevében.

Pillanatkép

 Az élet egy idős emberrel sokszor hoz olyan beszélgetéseket, mint az előbbi. Anyukám a 87 évével mára meglehetősen beszűkült érdeklődéssel része a mindennapoknak. Nézi a híradókat, de valahogy nem érintik meg a világ dolgai. A floridai tornádó kapcsán indult a beszélgetés, a képernyőn a mindent elsöprő szélvihar. Bennem akaratlanul is felmerült a képzelgés, ha ilyen helyen élnénk, nyilván már rég kiölte volna belőlem a gyűjtögetés vágyát. Nyilván lenne egy (nem túl nagy) táskányi holmink, amit menteni próbálnánk, de minden más a "nem fontos" kategóriába esne. Ezt az előző posztom kapcsán még elképzelni sem tudnom, az az igazság. De nem is erről akartam írni... 

Szóval, mondom anyunak, hogy borzasztó ez a Milton hurrikán ott Floridában. Mire ő: Itt meg árvíz volt. Hát, na... Nyilván volt az országban számos hely, ahol a víz eláztatta sokak vagyontárgyait, de szerencsére nem tombolt olyan őrült módon, mint az Alpok sok kis településén vagy Lengyelországban. Nem öntötte el Közép-Európát, mint 2002-ben. Budapest érdeklődéssel figyelte a magas vizet, sajnálkozott, hogy a Margitsziget egyelőre kimarad a hétvégi programokból, aztán hazament és a tv-ben nézve szörnyülködött az áradások sodorta autókon, összeomló épületeken. A kényelmetlenség, amit okozott, aligha vonható párhuzamba az életveszéllyel. Ezt az árvizet a floridai tornádóval párhuzamba vonni, hát, ilyesmire csak egy fáradó elme képes. Ez pedig a napi beszélgetések csak egyetlen pillanatképe. Ilyenből van számtalan és az az igazság, hogy a nap végére, az elmúlt másfél év után már el sem keseredek az állapotában beállt változás okán. Inkább  csak a félelem munkál bennem, én magam mikor jutok el erre a szintre? 

Vizitálás és más gondolatok

 Hétvégén egy kedves barátunk mutatta meg a nemrégiben vett kis lakását. Valóban kis lakásról beszélünk, lévén 40 négyzetméter. Miután pillanatnyilag száz négyzetméterrel nagyobb lakásban élünk, egyelőre a fantáziám még nem hívta elő a képet, hogyan tudnám a jelenlegi életünket egy ilyen parányi helyre tömöríteni. Már felmerült itthon ez a téma, hogy ahogy múlnak az évek, talán jó megoldás lenne egy kis barátságos lakás, ami ráadásul már adott, csak a felújítása esedékes. Két variációban is gondolkodhatunk, 43 és 61 négyzetméterben. Na, de ez még a távoli jövő (vicces, hogy még "távoli" célokat tűzünk ki, na mindegy). Beszéljünk a kis lakásról.

Imádtam, miközben próbáltam elképzelni, hogy a tekintélyes előszobaszekrény, amit a háziak méretre csináltattak, mennyit tudna elnyelni a holmijainkból, ugyanis az volt az egyetlen szekrény a lakásban. Átfutott az agyamon, hogy nyári és téli ruhatár, lakástextil, háztartási eszközök... mennyit kellene kidobnom a mostani cuccainkból? Szinte mindent, csak jelképes mennyiség maradhatna. Bár, ha elnézem anyut, ő se így nyolcvanplusszosan tart divatbemutatót (igaz, korábban se volt erre különösebb hajlama), talán nekem sem ártana kicsit átgondoltabban vásárolgatnom és nem hallgatni a pillanatnyi jónak tűnő ötletektre. A konyhai eszközöknek megintcsak alig húsz százaléka maradhatna. Fogjuk rá, hogy az apró hálófülkét uraló franciágy elnyelné a holmink egy részét, de hova tenném például a könyveinknek egy töredékét? Mert erre még csak különösebb utalás sincs ebben a kis lakásban. Nekem viszont nagyon fájdalmas döntés lenne magam mögött hagyni a kis könyvtárunkat. Jó, lehet bérelni tárolót a társasházban, ott elférnének a bőröndök, az unokáknak őrizgetett "kincsek", fotóalbumok.

Röviden, az apró lakás nagyon tetszett, el tudtam benne képzelni magam ... egy-két hétig. Az fel sem merülhet, hogy ott lássuk vendégül a családot, mert ha két emberen kívül még néhány betér az ajtón, a korábban érkezőknek ki kellene menniük 😁 Úgyhogy a szembesülés ezzel a jövőképpel egy kicsit elbizonytalanított, hogy kell-e, szabad-e vágynunk ilyen féle változásra vagy jobb, ha belenyugszunk, hogy a jelenlegi életünket és az annak helyet adó otthonunkat szeressem továbbra is. 

a kép csak illusztráció, nem a helyszínen készült

Rendhagyó könyvajánló

 Nem akarok sírni, de az utóbbi időben úgy alakult az életünk, hogy általában a nap végére (közepére) nem marad egy szabadgyököm, amit értelmes elfoglaltságra tudnék fordítani. Talán ezért fordulhatott elő, hogy mostanában sorozatokra veszem rá magam, köztük most éppen az Árulók, gyilkosság a kastélyban van soron, de könyvet jó érzéssel nem tudok a kezembe venni, mert nemes egyszerűséggel még egy romantikus maszlag sem tud igazán lekötni. Komolyabb dolgokról nem is álmodozom. A múlt héten úgy alakult, hogy a fény az alagút végén látszódni kezdett, így gyorsan kikaptam az íróasztal lámpám alatt olvasásra váró kötetek közül Raymond Chandler: Hosszú búcsú című regényét. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, a történet főhőse Philip Marlowe magándetektív. Most hirtelen nem esküdnék meg rá, hogy korábban olvastam-e a szerzőtől bármit, pedig ez már a hatodik regénye, de a magánnyomozó neve ismerős volt, ezért is landolt egy igencsak akciós vásárlás alkalmával a kosaramban. 

Igazság szerint az első napokban nem igazán haladtam vele, de ezt betudtam annak, hogy kicsit elszoktam az olvasástól az utóbbi időben. Meg azt is meg kell mondjam, a stílusa kicsit lassú, részleteken elidőző (amit egyébként más regények kapcsán kifejezetten élveznék), maga a történet eléggé lassan kapta el a ritmust, amit egy krimitől elvárna az ember lánya. Néhány napra ott is maradt a nappali asztalkáján. De tegnapelőtt délután erős elhatározással a kezembe vettem. Mint aki becsületbeli kérdést csinál abból, hogy amibe belekezdett, azt fejezze is be. Talán a megfelelő napon nyúltam utána, mindenesetre addig le se tettem, amíg az utolsó oldalig el nem jutottam. És láss csodát, élveztem, izgultam, drukkoltam és végül elégedetten tettem le. Jó regény volt ez! Hozta a fordulatokat és még a legvégére is tartogatott egy csavart, amiben szinte bíztam egyidő után, de az utolsó oldalakig nem lehettem benne biztos, hogy be is következik. Úgyhogy ha összeakadtok vele, bátran válasszátok és jó szórakozást hozzá! 

Akik visszaadják a hitem...

 Van egy EMBER, így csupa nagybetűvel, akit van szerencsém ismerni. Pedig, amikor megismerkedtünk a parkban, kutyázás közben, kicsit ódzkodtam tőle, mert nagyhangú, káromkodós, kopasz, nagydarab férfi volt két pitbullal. Aztán megtudtam, hogy a pitek mentettek, az egyiket fialtatták folyamatosan, a másik konkrétan harci kutya volt. És Laci mellett úgy hagyta maga mögött a múltját szerencsétlen állat, hogy kutyaközösségbe lehetett hozni. Rengeteg munkája volt benne, az öreg Polly pedig a Lacival megismert jólétet azzal hálálta meg, hogy 15 évet élt még megmentőjével a korábbi 3 után. Nem tudom, pitéknél mennyi az átlag, de ezzel alighanem csúcsokat döntögetett. Laci pedig megtett érte mindent, ami csak elképzelhető, néha talán még többet is. 

A fickó "mellesleg" mozgáskorrekciós terapeuta, akik pedig nála jártak, konkrétan imába foglalják a nevét, bár elsőre sokukat elriasztott a személye. Ne egy mezei csontkovácsot képzeljetek el, hanem egy képzett és folyamatosan továbbképző valakit, aki az első alkalommal megmondja, ha adott esetben nem tartja megfelelőnek az általa nyújtható terápiát, nem finomkodik, nem lilaködöz, hanem őszinte, sokszor talán fájdalmasan, de kikerülhetetlenül. Mert csak így van értelme. Ha pedig belevág, akkor mindent megtesz a javulásért. 

Mindemellett megátalkodott állatvédő, madár- helyesebben szólva papagájmentő. Szaktekintély, aki ismeri a gyógymódokat, a speciális tápokat, kencéket. Vagyonokat áldozott arra, hogy tágas röpdéket építsen a madaraknak a felépülés idejére és akár később is. És a kutyák... keverékek, feketék, bántalmazottak, mindig olyanok, akik senkinek nem kellenek, esélytelenek, akik műtétre várnak, akikkel sok dolga lesz a megmentőjének. Négyen, öten, hatan akár. Vidékre költözött, hogy helyük legyen, hogy a határt járhassák reggeli sétaként, hogy visszatérjenek az életbe, megismerjék a meleg otthont, a tele hasat, a simogatást és ne a verést. Mint most éppen ő... EMBERnek kell lenni ahhoz, hogy ennyire tisztelje valaki az életet. Bárkiét. A fekete kutyák világnapján az ő számára is esély adatott. Talán lesz még pár szép közös évük.