Nagyképűsködés

 A minap több romantikus történetet is abbahagytam, mert a tizedik-huszadik oldalnál már igazából nem érdekelt a folytatás. Ha a szerző azonos volt, még az az érzés is rám telepedett, mintha csak a helyszíneket és neveket változtatta volna meg, amúgy sértően egy kaptafára írta volna az újabb "regényt". Ahogy anno a barátnőm is mondta: "Te, ezeknél akkor is jobbat írnál, ha a fél kezedet a hátsódba - ezt közvetlenebbül fogalmazta meg - dugnád". És igen, ezt éreztem én is. Aztán csukott szemmel a könyvespolc elé álltam és találomra kihúztam egy könyvet, mert olvasni kell, mit ad isten, éppen egy sajátot. Ha már így alakult, hát beleolvastam. Lehet, hogy vannak benne mondatok, amiket ma már másképp fogalmaznék meg, de összességében tetszett, és bár emlékeztem, hogy mi lesz a vége, mégis örömmel olvastam el belőle jó néhány oldalt. Tíz évvel ezelőtti történetek ezek, akkoriban türelmetlenül toltam fel annak a kiadónak a programjába egymás után az írásaimat, amely ugyan kínált némi szerkesztést, de hát a borítóval, a szerkesztéssel nem igazán foglalkoztak, és úgy általánosságban is csak a lelkes amatőr írók kitárulkozását támogatták. Ennyi fért bele nekem és a családnak, néhány megengedhető kisebb kiadás, és ezzel egyidőben annak a tudomásul vétele, hogy ebből nem fogok meggazdagodni, ha ráadásul még a terjesztés is az én feladatom. Nem leszek ott a könyvesboltok polcain, a kirakatokban, csak az online térben, ami sokaknak talán még elérhetőbb és kedveltebb, mint az a bizonyos kirakat, de nekem az a fránya polc lett volna álmaim netovábbja. Igazából nem is tudom, miért, hiszen azokon a polcokon számtalan romantikus regény szerzője kínálta magát, profi háttérrel, a belbecset messze túlcsillogó külcsínnel. Na, mindegy is, megint belelovalltam magam ebbe, pedig ez már a múlt, hiába lapulnak még a laptop könyvtárában kiadásra kész regények. Én már nem bajlódom velük. 

Inkább előkotortam az úgynevezett "ötletbazárt" és onnan választottam ki két írást, ami 8-10 oldal után annak idején ide került be, mert sem időm, sem lelkesedésem nem volt a folytatásukra. Most ezekkel próbálom felpiszkálni a régi tüzet. Azt a semmihez sem hasonlítható érzést, amikor csak a gondolatok számítottak, X és Y életének megannyi apró állomása, közös utazásuk története és a jövőbe vetett hitük. És a hála a középiskolának, hogy megtanítottak olyan gyorsan gépelni, hogy követni tudjam a szárnyalást. Lehet, hogy ezekből már nem lesznek kiadott könyvek, de újraélesztem a már öt évvel ezelőtt magára hagyott www.lassukeringo.blogspot.com-ot és ott felkerülnek majd részletekben. Már alig várom! Mert ahogy Toni Morrison, irodalmi Nobel-díjas amerikai írónő mondta: "Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod"

Alakul az év eleje

 Elsőnek az az e-mail érkezett, miszerint a kocsit, amit tavaly el akartunk adni, február elején vizsgáztatni kell. Heuréka! Úgy kellett ez, mint egy falat kenyér. De komolyan, itthon már nem is hozzuk szóba a garázs mellett ponyvával letakart huszonéves családtagot, mert abból (is) azonnal veszekedés lesz. Mert szerintem el kell engedni, a férjem meg pont ezen akarja demonstráűlni, milyen hűséges típus ő. Pár tízezer forinton ment a vita egy potenciális vevővel, aztán végül a járgány hazakerült és most fizethetjük a kötelezőt, a súlyadót, a vizsgáztatást (meg ami ilyenkor még kiderül) és majd az új autópálya matricákat is. De én vagyok az ufo, hogy szerintem ez így egy orbitális marhaság volt. 

Másodikként az az e-mail érkezett, miszerint márciusban mindkettőnk jogosítványa lejár. Ennek örömére írtam ma a háziorvosnak, hogy mi a teendő. Nos, nekem csak egy vizsgálat nála és egy labor. De a ház ura futhatja a köreit a mellkasröntgenen, szemészeten és a laborban is, mielőtt a rendelőben megjelenik. Gonosz vagyok, megérdemli 😜

Amúgy meg fogadkoztam, hogy a karácsonyfa marad, amíg a hó marad, de vasárnap délután hirtelen felindulásból azért csak leszedtem az ékességeit, végül őt magát is felpakoltam a gardróbbéli helyére. Nekem alapvetés (volt), hogy szeretem a havat. Sírni tudtam volna a korábbi hómentes telek okán, főleg karácsony táján. Na, most megkaptam a kárpótlást, és ezzel egyidőben a felismerést, hogy bizony már én sem kedvelem itt a városban annyira a hideget és a havat, mint az emlékeim szerint. Egyrészt nincsenek itt az unokák, akikkel ez vidám időszak lehetne. Másrészt a kutya így hat és fél évesen úgy döntött, hogy nem komfortos neki sem a mínusz 8-10 fokokban hordott kabátka, sem a latyakban rejtőző só és ez akkor is igaz, ha a kiscipőt hordani tudja ugyan, de ... de egész séta alatt pásztázom a területet, mint valami kétlábon járó radar, hogy éppen hol hagyta el a durván drága, de a célnak csak korlátozottan megfelelő lábbelik valamelyikét. Harmadrészben pedig magamról se feledkezzek meg, mert őszintén szólva - és stílszerűen - a hócipőm tele van már a réteges öltözködéssel, a bádogember szerű mozgással, a jelenlegi jeges területeken való óvatos egyensúlyozással. Ez utóbbi létszükséglet már csak azért is, mert ha egy rossz mozdulattal eltaknyolnék és lesérülnék, akkor drága anyám, aki a télről csak annyiban vesz tudomást, hogy a kezem a szokottnál hidegebb, amikor szúrni akarom -, szóval ő lényegében ellátatlan maradna. És erre egyelőre hiába hivatkoztam az előre sorolási kérelemben, a helyezésünk nem változott. 

Na, röviden... ez az év is jól kezdődik 😎

Filmek és olvasmányok

Az idei évben, ha tettem is némi fogadalmat, azt kifejezetten kulturálódási céllal tettem. Az elmúlt években ugyanis - az anyuval töltött időnek köszönhetően - fájdalmasan passzív voltam filmekben, olvasásban, színházban, kiállításokban. Ha mondhatom így, január elsején felálltam, leráztam magamról azt az "érdektelenséget", amit akaratlanul a magamévá tettem és megfogadtam, hogy nem múlhat el hónap, egy új film (hajlamos vagyok az ismétéseknél leragadni vagy csak ülni anyu mellett és a sorozatait bambulni), egy új könyv, egy színház- és egy kiállítás látogatás nélkül. Nyilván a filmes fogadalom a legkönnyebb, ha már ott a streaming előfizetés, amit hónapról hónapra tüntetnek fel a számlánkban. Könyvekben olyan elmaradásban vagyok, hogyha a karácsonyi ajándékokat és a hosszabb ideje parlagon heverőket összerakom, máris bőven akad minden hónapra egy-egy (vagy több). A színházat Al segítségével (és ez itt nem az A I, hanem Alessia) már holnap teljesítem. Majd írok is róla, de előre nem lövöm el a poént. Kiállítás ügyben pedig máris írok Zsónak, hogy az ő kiállításuk meddig tart még nyitva, mert nem szeretnék lemaradni róla. Na, ez így január 10-én elég biztatónak tűnik, nagyon remélem, hogy a lelkesedés töretlen lesz egész évben, bármi is következzen. 

Az olvasás az első körben kicsit "tematikus" lesz, hiszen még tavaly egy kedves barátom rávett, hogy olvassam el Karády Anna könyvét, A füredi lányt. Nem mondom, hogy életem könyvélménye, de annyira azért kíváncsivá tett, hogy A füredi földesúrt és A füredi gyermeket is ledaráljam a nyaralóban a délutáni szieszták idején. Zsófi pedig tihanyi nyaralóként nem állt meg itt, megkezdte hittérítését a Balatonhoz kötődő szerzők művei, leginkább balatoni krimik iránt. Így most Szlavicsek Judit, Zajácz D. Zoltán és további Karády Anna kötetek várnak sorukra. Meg aztán itt van az elmaradásom Frei Tamás könyveiben, és persze ne feledkezzünk meg Dan Brown új könyvéről sem. Az online letöltött mindenféle más komoly, krimi vagy éppen romantikus regényekről már szó se essék és még hol vannak azok, amik innentől kerülnek a látóterembe. Csoda, ha lesz időm színházba meg kiállításra járni 😄

Dühös

 Szeretem az internet adta lehetőségeket és az információk mérhetetlen tárházát? Természetesen. De rühellem a sok csalót és főleg a profi próbálkozókat, akik az egyszerű felhasználók szívatásából próbálnak mindenféle előnyhöz, néha pénzhez jutni. Amikor a Meta biztonsági ellenőrzésként ír rád a messengeren, szerintem alapvetés, hogy letojod a bokádat és igyekszel megfelelni. De ezen már túlléptem. Már nem tojom le a bokámat, hanem fogom a levelet és a küldőjét "korlátozom" vagy letiltom. A lényeg, hogy többé ne is kerüljön a szemem elé. Persze, közben ott mocorog a kisördög, hogy mi van, ha magát a Nagy Testvért küldtem el a Valhallába egy kattintással. Akkor szívni fogok. De igazság szerint már nem nagyon érdekel ez sem. Ha egyszer így járok, az lesz az a nap, amikor visszatérek az őskorba, amikor postán küldök majd levelet és üres óráimban nem húzom fel magam mindenféle fake news-okkal, hanem felrakott lábakkal elmerülök egy jó kis könyvben, és közben eszembe se fog jutni, hogy jaj, már félórája nem néztem rá, hátha van valami üzenet. Ha meg tudásra szomjazom, arra azért megmaradnak a felületek, no meg nem porosodna tovább a sok lexikon sem a polcokon. Ha meg a barátaimra leszek kíváncsi, szépen felhívom telefonon  vagy elballagok egy találkahelyre. Nem is olyan ijesztő ez a "jövőkép", nem? 

Visszatérve az üzenetre, ami ma csapta ki nálam a biztosítékot... lehet, hogy nem az alap profilomra gondolt, hanem olyan tematikus fiókokra, amiket évekkel ezelőtt készítettem utazásról, Velencéről, az akkoriban megjelent könyveimről. Ezekről jó ideje, évek óta levettem a kezem. Van nekem mostanában éppen elég elfoglaltságom, no meg egy adag sértődöttségem is, amiért igazi értékes tartalmakat tettem fel csekély érdeklődés mellett, mert persze kamu érdeklődőkért nem voltam hajlandó hirdetéseket finanszírozni. Ezekről nemrég kaptam értesítést, hogy "vállalkozásként" tartja nyilván a Nagy Testvér. Egészségére. A nyilvánvaló ténnyel ezek szerint nem foglalkozik, hogy még akkoriban sem volt közük vállalkozáshoz, mostanra meg már a kutya se foglalkozik vele. Ha ezekkel kapcsolatban képes olyan üzenetet küldeni, hogy "panaszokat kaptunk a fiókodban történt szokatlan tevékenységről, például zaklatásról vagy személyazonosság-lopásról, illetve olyan bejegyzésekről, amelyek szerzői jogi irányelveinket sértő tartalmat vagy képeket tartalmaznak", nos tegyék a dolgukat, tiltsák le a fiókot, nem fogom megsiratni. 

Mindenesetre ezt aztán kifejezetten utálom a közösségi hálóban, hogy egyeseknek nincs jobb dolguk, mint mások ártatlan bejegyzéseivel szórakozni, amelyek nem szolgálnak anyagi érdekeket, nem politikai jellegűek, láthatóan évek óta elhanyagolt oldalak. Ha meg a fő profilommal van bajuk, hát, én kérek elnézést a kutyámmal és kirándulásainkkkal teli posztjaimért, mert mást nem nagyon  találnak. 

Áh, az egész nem ér annyit, amennyit ennek a bejegyzésnek a megírásával töltöttem, de legalább kipufogtam magam. Megyek is az említett négylábúhoz, mert a vele töltött percek sokkal értékesebbek.

Csapongok

 A barátnőm feltett egy posztot, ahol arra a kérdésre válaszolt, hogyha most újra 1981-ben ébredne, mivel töltené a napját. Nincs wifi, nincs mobiltelefon, csendes kis életünk van. Mi lenne az első dolog, amit ébredés után teszünk? 

Nem igazán tudtam eldönteni, hogy én a magam múltjáról írnék vagy egy vágyálomról, a "milettvolnaha" kérdésre válaszolva. Nehéz ez az utóbbi annak fényében, hogy tudom, mi történt azóta. Mit tenne az a nő, aki ma vagyok, ha újra abban az évben ébredne? Vagy mit tenne az a huszonegy éves, aki már látta a rá váró negyvenöt évet? 

Ami biztos, ha az akkori huszonegyéves ébredne mondjuk egy hétfői napon januárban, akkor egyrészt készülődne az érdekes munkájára (az Ibusz kiutazási referatúráján dolgoztam akkoriban), másrészt tervezgetném a találkozást a Nagy Ővel, akivel már a második évfordulónkra készülődnénk. Klassz időszak volt. Ha azt nézem, milyenné vált a világ azóta, nem biztos, hogy a nyári németországi nyaralásnál bőgve ismételgetném, hogy én haza akarok menni. Ez a mi lett volna, ha ... ha a nagyapám lendkerekes autó lett volna. Nincs értelme.

Mint ahogy nagyon sok dolognak nincs értelme. Nincs értelme a templomban fohászkodni valakihez, aki képes hosszú szenvedés után elvenni egy négyéves gyerek életét. Egy felnőtt sem érdemli meg ezt a sorsot, de egy négyéves gyerek ugyan miért ítéltetett erre a szenvedésre és halálra? És miért érdemelték ezt a szülei, akik szerették, óvták, gondoskodtak róla a szavak legjobb értelmében? Akiknek rövidke élete és a halála összetörte a szívét, lelkét, s akiknek az időközben megszületett kistestvér sem hozza el a megnyugvást a történtek után. 

Mit gondolok a szívem mélyén, amikor a napokban a nagyobbik unokám megkezdte az általános iskolai tanulmányait egy katolikus fiúiskolában? Kihez fohászkodjak, hogy ne érje őt bántás se a tanárai, se a diáktársai részéről? Mert abban a közösségben ő más. A mi nem kicsit elferdült európai normáink szerint mindenképpen. Az óvodában ez nem volt probléma, ott másfél éves koruktól együtt vannak, egy ilyen pici gyereket nem érdekel a különbség. De az évek múlásával hatni kezd rájuk a világ. Egy olyan világ, amit egyre kevésbé irigylek a fiataloktól. Jó, hát nyilván nem kellett volna felidézni a nagyobbik fiamat ért zaklatásokat a gimnázium első évéből és talán nem kellett volna ennek az iskolának a volt diákjai által megfogalmazott fórum-bejegyzéseket sem olvasgatni. Akkor csak örülnék egy kisgyerek életében egy fontos állomásnak. Első osztály! Hűha!

Más. Karácsonyra megleptem magam néhány könyvvel. Nem én fizettem, csak én válogattam és amilyen felületes voltam, becsúszott egy baki, Frei Tamás Bábel című könyve is a csomagba került, pedig az már jó ideje itt csücsül a polcon. Azóta más lett a borító, talán ezért kattintottam mellé. Na, ma fogtam a számlát és a könyvet, hogy becserélem valami másra. Meglepett, hogy erre a Bookline-nál nincs lehetőség. Visszautalják a pénzt, de csere nincs. Nyilván pillanatnyi rövidzárlat okozhatta, hogy az előzőleg kinézett Szlavicsek kötetet ezek után megvettem. Teljes áron. Ha már Szlavicsek Judit... az első kötet a legutolsó írása, a Halál Tihanyban volt, amit elolvastam. Hogy is fogalmazzak finoman egy írónővel kapcsolatban, aki kifejezetten sikeres, hatalmas rajongói tábora van. Nos, engem nem fogott meg. A stílusa nem tetszik, a történet, a rengeteg szereplő és még több szálon és időben futó cselekmény bonyolítása helyenként zavaróan kusza volt. Pedig akartam szeretni, már csak azért is, mert egy kedves ismerős lelkesen ajánlotta, de nem sikerült. Hogy ezek után mégis miért választottam egy korábbi regényét? Mazochista vagyok? Nem. Mindenki megérdemel egy második esélyt. 

A végére hagytam azt, ami a legjobban nyomaszt. Az ünnepek táján próbáltam nem gondolni rá, de ma mindenképpen írok az otthonnak, hogy mostanra hányadik helyen állunk. Egyszerre várom reménykedve és egyszerre rettegek a válaszuktól. Tavaly februárban már kaptunk egy helyet, amit hagytam, hogy anyu megtorpedózzon. Ezt a hibát nem követhetem el újra, még ha a  beköltözése napján az én lelkem egy darabja is belehal majd. Azt hiszem, a Frei könyv címe jelen esetben kissé beszédes. Bábel. Na, az van bennem is, bábeli zűrzavar.

Boldog újévet!

 Hát, a Szilveszter az olyan volt, amilyen. Mi sosem bulizunk. Valamikor a történelem előtti időkben, amikor még nem voltak gyerekek, akkor persze igen, sőt még gyerekekkel is voltunk barátoknál, egyszer a Fonográf klubban is (persze, nem volt hivatalos buli, csak használhattuk a helyet, mert senki nem szervezkedett oda), egyszer meg Szlovákiában nyakig hóban (és a szálláson nyakig döglött legyekben a két ablak között), és még az is előfordult, hogy nálunk ért egy nagyobb társaságot az újév, de aztán rendes kutyás család lettünk, akik otthon szittelték a rettegő Morganjukat. Na, azóta mindig otthon, csendben, nyugiban, kutyával, kutyákkal (pedig az utóbbi eresztés már nem félt a durrogtatástól, de talán éppen a jelenlétünk adta nekik a bátorságot). 

Ahogy telnek az évek és fogyatkozik a család, egyre csendesebbek ezek a napok. Ha az időjárás engedi, akkor délelőtt még kirándulunk a kutyával, aztán az újév első délelőttjén megint, máskor csak itt a környéken tekergünk. Főzőcskézek (de minek, hiszen már tényleg csak csipegetünk), délután iszogatunk is, mert tudjuk, hogy az éjféli pezsgődurrantás nem biztos, hogy ébren talál minket. Beszélünk a gyerekekkel telefonon, az idén például azért is koccintottunk már délután a képernyő előtt, mert náluk már visszaszámoltak és robbantak a tűzijátékok. Amikor ők már az idén csobbantak a tengerben, mi még csak éppen ébredeztünk. Az idei volt az első, amikor a januártól iskolás nagyobbik unokám is fent maradt éjfélig, megnézte a tűzijátékot a tv -ben és végére már békésen szuszogott. 😅A húga egy órával korábban kidőlt. A nagyobbik fiammal is sikerült majd egy órát beszélgetnünk, bár ő azonos időzónában él, de azért az év utolsó napján ez nagy ajándék volt tőle. 

Anyukám délután négykor ledőlt egy kicsit. Amikor öt felé ébresztgettem, nem volt hajlandó felkelni, sem enni, így aztán  kicsit szorongva vártam a másnap reggelt. Végül fél kilenckor hajlandó volt felkelni és megreggelizni. A férjem megpróbált velem szolidarítani, néztük, vagy inkább csak hallgattuk a Comedy centrál megszűnés előtti utolsó műsorait, a stand uposok unalomig ismert poénjait, aztán ő elment lefeküdni, a kutya spurizott utána, én meg átkapcsoltam a Netflixre, befejezni egy kissé nyomasztó spanyol krimi sorozatot. Tizenegykor azonban én is bedőltem az ágyba, és hiába rendeztek itt a környéken sokan nagy durrogtatást, mi békésen összebújva aludtunk a szőrös családtaggal. 

Újév első napja "remekül" kezdődött. Hétkor araszolok ki a kapun a kutyával, idős hölgy áll az úttest közepén és kérdi: Hány tulajdonos van ebben a házban? Első gondolatom az volt, hogy mégis mi a frász köze van hozzá, de végül kiböktem, hogy négy. Azt már nem fűztem hozzá, hogy egy cég, egy nyolcvanlusszos hölgy, mi meg az alattunk lakók, akik még úgy-ahogy hadra foghatóak vagyunk, mert előttem már felsejtett, hogy mire fel az érdeklődés. Nem is csalódtam. Ő hallotta a tv-ben, hogy a háztulajdonosok kötelessége az utcát letakarítani a hóesés után. Ez így van, én is tudom, de azért próbáltam rámutatni neki, hogy január elseje van, reggel 7 óra, lásd, rajtunk kívül senki nem jár még az utcán, várjuk meg, amíg páran felébrednek, aztán lesz járdatakarítás is. Jó, ő nem azért szólt, csak ez ííígy nem maradhat, mutatott erélyesen a jó harminc méternyi járdaszakaszra, amire a havat a Kongresszusi központban tartott szilveszteri buli közönsége alaposan letaposta, miközben este az autóikkal elárasztották a környéket. Ezek után kicsit keserű szájízzel ballagtunk ki a kutyával a parkba, aztán ott legalább az ő öröme feledtette velem a beszólást. Mindenesetre a hazatérést úgy időzítettem, hogy még bírja a hóban azt az időt is, amíg én  a járdát lekotrom. Nem volt könnyű meló, éreztem és tudtam, hogy megbosszulja majd magát az erőlködés, pedig egy párszor próbáltam a kerítésnél egyengetni a derekamat. 

Utána csendben eltelt a nap, elkészült a lencse (és nagyon jól sikerült!), meghallgattuk a rádiókabaré második részét. Nem azért, de ilyen gyenge már régen volt. Anyu megnézhette a sorozatait, aztán  megint enni kellett és én még lementem a kutyával a kertbe. Ahogy ott téblábolunk, érkezik a szomszéd, hogy szerinte a kettőnk közti kerítés le fog dőlni, ha nem vesszük le róla azt a zöld anyagot, amit éppen azért raktunk fel, hogy a kocsik beállóhelyének építése közben keletkező port megfogja, a látványt takarja (nem mintha az elkészült mű sokkal jobban mutatna, de ez csak az én véleményem, utálom még nézni is). Mert a minap is milyen szél volt és ha abba az anyagba belekapaszkodik, akkor az egész támfal odaomlik hozzájuk. Oké, kellett a kioktatása, mint egy falat kenyér, végül mikor cseszegessék az embert, ha nem már az újév első napján. Ráadásul közöm nem sok ahhoz a nyavalyás anyaghoz, mint ahogy a kocsibeállókhoz sem, de ezt ő nem tudhatja. Azt hogy ez az anyag rondán is lett felrakva, én is látom, de aki felrakta, az láthatóan elégedett volt vele, én meg nem konfrontálódom senkivel, annyit nem ér az egész. Mégis engem talál meg mindenki. Az csak hab a tortán, hogy ő maga is rakott fel hasonló zöld anyagot a kocsija melletti kerítésrészre, azt elismerem, hogy sokkal takarosabban, hogy a fűnyíráskor áthulló füvet megfogja. Na, mindegy, szóltam az alattunk lakónak, ez az ő projektje. 

Szóval, az évkezdet megint nem sikerült túl jól, de már nem is akarok belegondolni, hogy mi jöhet még folytatásként. Most hosszú hétvége van, hó is van, ebből még valami jó is kisülhet. Jövő héten meg jönnek a barátaink, a barátnőmmel színházba is megyek, utána szerintem vad tavaszváró hangulatba kerülök majd, szóval már jár az agyam, mit és hogyan tegyek-vegyek. Ha pedig tényleg beköszönt a tavasz, vár a második otthonunk a Balatonnál. Egész decemberben irigykedve néztem, micsoda klassz programokat szerveztek. Tervek vannak, semmi igazán konkrét, még a fejünk felett lóg az anyuval kapcsolatos változás esélye is. Egyelőre csak annyi a biztos, hogy próbálom magam karbantartani, amihez ez a hólapátolás talán nem volt éppen a legjobb kezdet. 

Na, mindegy is! Maradjunk annál, hogy Mindenkinek Boldog Újévet! Nekem is!

Mindjárt kicsengetnek ...

 Az évvége mindig az összegzésé és a tervezésé. Néha a fogadalmaké is, de azokat (meaculpa, meamaximaculpa) sosem tartom be, úgyhogy mostanra már elengedtem. Nincsenek nagy kitűzött célok, értsd mínusz tíz kiló meg ilyenek. Majd történnek a dolgok ahogy, és akkor abból kell kihozni a számomra legjobb megoldást. Ez már önmagában is óriási kihívás, minek elérhetetlen célokat kitűzni.

Az idei év összességében jobb volt, mint az előző és még jobb, mint az azt megelőző, és ennek egy egészen egyszerű oka van. Az éveimet elsősorban az anyuval kapcsolatos gondolataim befolyásolták (és természetesen a vele való intenzív vagy kevésbé intenzív foglalkozás, röviden az ő állandó fizikai jelenléte, ami nem könnyű kihívás), ezért aztán úgy gondolom, a két évvel ezelőtti időszak nehezen überelhető. Sokaknál talán kiveri a biztosítékot, amit most leírok, de az a tény, hogy ő eltörte a karját 86 évesen és ettől hirtelen tíz évet öregedett, folyamatos felügyeletre és gondozásra szorult, elkerülhetetlen  összeköltözésre, olyan kihívást jelentett, amit képtelen voltam összeegyeztetni öreg kutyám utolsó hónapjaival. Sokszor csaptak össze a hullámok a fejem felett, amúgy sem éltünk itthon éppen egy nyugodt, kiegyensúlyozott életet és ennek az egész mentális katyvasznak éppen az itta meg a levét, aki a legkevésbé tehetett az egészről, egyszerűen csak megöregedett és mert ő "csak egy kutya", neki jutott a legkevesebb figyelem. Ami így sem volt kevés, de sokkal, sokkal többet érdemelt volna! Colintól olyan sokat kaptunk, olyan rendkívüli családtagunk volt, hogy amíg élek szégyellni fogom, amiért nem volt erőm tovább fogni a mancsát, mint ameddig megtettem. Mert a döntés, hogy elengedjük őt, nagy részben az enyém volt. Volt persze indok a döntésre, magyarázkodtunk, hogy a betegsége meg a fájdalmai meg a ... az ember van olyan furmányos, hogy próbálja a lelkiismeretét megnyugtatni, de a szívem mélyén érzem, hogy ha az életünk nem úgy alakul, ahogy, ha az anyu nem olyan öntörvényű és konok, akkor minden máshogy alakulhatott volna. Persze ettől Colin gerince nem gyógyult volna meg, de az enyém egyenesebb maradhatott volna. Ez volt tehát 2023 nyara és 2024 eleje. 

Az azóta eltelt időben pedig tulajdonképpen annyi történt, hogy behódoltam. Behódoltam egy idős asszonynak, aki az édesanyám ugyan, de aki a kialakult helyzetet nem méri fel reálisan, s egyedüli gyermeke lévén, nincs is nagyon lehetőségem válogatni a megoldások között. A férjem látszólag támogat ebben a helyzetben, mert befogadta az anyósát az életébe, de hát nem vagyok vak, látom én, hogy ez nem segít azon a helyzeten, ami lassan, az évek folyamán kissé eltávolított minket egymástól. Sőt. Nem segített az sem, hogy az idén februárban hagytam magam és nem vittem be az éppen megürülő otthoni helyre az anyut. Ez óriási hiba volt részemről és mentségemre szolgáljon ugyan, hogy érdemben nem tudtam senkivel pro és kontra megvitatni a helyzetet, de hoztam egy döntést, amire nem hagytak sok időt. Csak éppen megint egy rosszat, úgy érzem. Amikor éppen nem a napi dolgok nyomasztanak, olyankor nem tudok másra gondolni, hogy mi történik, ha velem történik valami, akár csak a lábam töröm el, vagy megint egy kis iszkémiás roham, egy hét a kardiológián... a férjemtől nem várhatom el, hogy az anyósát felügyelje, ellássa a kutyát és mellesleg még értem is aggódjon, miközben megvan a maga munkája. És mi van, ha vele is történik valami, vagy csak vele és én  miatta futom a köröket... A megoldás tehát az otthon, ahova végül megírtam az előresorolási kérelmet, miután a 9. helyről a 14-re araszoltunk vissza. Ezek után a hatodik helyre léptünk előre, de csak összekulcsolt ujjakkal reménykedem, hogy innentől előre haladunk és nem vissza. Erről januárban mindenképpen érdeklődni fogok. Utálom, hogy nekem kell majd lenyomni anyám torkán a békát, ha végre sorra kerül, mert magától fel sem merül benne, hogy nincs más megoldás. És közel három év után már elég sürgetőre alakult. 

Az összegzést tulajdonképpen néhány napja már megírtam az idei évről, nem akarom ismételni magam, terveim meg csak olyan triviálisak vannak, amikre kár is szót vesztegetni. Több éves hiányt kellene bepótolnom olvasásból, kirándulásokból (itt most nem azokra a max. kétórás sétákra gondolok, amiket a karácsonyi hosszú hétvégén sikerült megejteni) és talán írásból is, mert az egyszerre volt remek agytorna, meg hát egy csendes belső késztetés is. A gyerekeimmel is próbálnék intenzívebb kapcsolatot ápolni, bár ez ugye nemcsak rajtam múlik, de az idei unokázás bebizonyította, hogy bizony számítanak azért ránk is. Szerencsére vannak barátaink, akikre számíthatok, hogy Jamiere vigyázzanak és még örülnek is a lehetőségnek. Nem utolsó sorban pedig Jamienek sincs ellenére. És ha nem is nagy számban, de van barátom, akivel támogathatjuk egymást az évközi akadályversenyen. Ha nem lenne a best friendem, Alessia, szerintem már zárt osztályon ápolnának. Különleges ember ő, aki a saját kusza életében való emberfeletti rendcsinálás közben még érez energiát másokat is a felszínen tartani, így azt gondolom, ő az a személy az életemben, akiért nem lehetek elég hálás a mindenhatónak. Akivel amúgy nem vagyok mostanában baráti viszonyban, mert olyan dolgokat enged történni a világban, amiket nem lenne szabad. Még neki sem. 

Az idei évnek az unokázás volt a vitathatatlan csúcspontja. Előbb majd három hét odakint, majd nem sokkal később itthon egy kerek hónap. Ez nekünk, akik eddig évente három hétre láttuk csak őket, rengeteget jelentett. És legnagyobb örömünkre úgy láttuk, hogy nekik is. Ők már terveznek, így mi is kedvet kaptunk. Ha a csillagok jól állnak össze novemberig, megint részünk lehet egy ilyen hosszú együttlétben. Még utazhatunk is együtt. Ehhez persze anyu helyzetét meg kell oldani, ami évről évre nehézkesebben ment ideiglenesen, úgyhogy már csak ezért is reménykedünk, hogy elfogy előlünk a sor. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy ez neki nem lesz jó. Ott nem lesz senki, akit úgy ugráltathat, ahogy itthon szokása, ott neki kell alkalmazkodnia, amire itt nehezen vehető rá. De igazság szerint, amit az esetében életnek nevezünk, annál talán még a szobapáfrányom is intenzívebb ritmust diktál. Ahogy anyu a napját a fotel és az ágy között osztja meg, elutasítva mozgást, ivást és sok mást, amit önfejűségének "hála" már nem élvez (látás, hallás, kommunikálás), azt egy otthon biztonságot adó falai között éppen úgy megteheti. Akkor talán még nekem is részem lehet néhány aktív évben, amikről lassan már magam is leszokom mellette. Ahogy egyszer ezt megfogalmaztam, most úgy érzem, ebben a helyzetben kétszer öregszem meg. Most vele, mellette és egyszer majd, ha leszek olyan szerencsés, hogy megérem a nyolcvan feletti éveket. Olyan kevés van már hátra, ne kelljen lelkiismeret furdalást éreznem azért, hogy még szeretném aktívan tölteni ezeket az éveket!

Tehát, ha vannak is terveim 2026-ra, azok elsősorban a családi tűzhely renoválását tartják szem előtt. Ehhez azonban elsősorban az kell, hogy én magam képes legyek megemelni a vakoló kanalat. Tudom, hogy a rendcsinálásba a lelkem egy darabja megint odalesz, de remélem, hogy egy másik darabja meg gyógyulni lesz képes. Muszáj, mert annyi munka van már benne, amit nem engedhet el az ember. 

Van még egy terület, ami várakozással tölt el. Április. Ujjam keresztben, hátha ez is segít. Mert már nagyon rám férne, hogy ne ömöljön rám annyi szemét a képernyőről, a világhálóról, az óriásplakátokról. Nyugalmat akarok. Kívül és belül. Lassan létkérdés.