Golden blogja

Zajlik...

2012-02-09T17:34:00.002+01:00

... nem a Duna, nem... bár, lehet, az is, csak mostanában nem nagyon figyelem a híreket. Az időjárásjelentést meg még annyira sem. Mert korán reggel kimegyek a kutyával több réteg meleg ruhában és így is kockára fagyok, míg az ebgyerek vidáman rohangászik. Aztán napközben egyfolytában jövök-megyek és végül este megint irány a park a kuttyal. Többet vagyok a friss levegőn, mint a hómunkások, tuti.
A nagy jövés-menésnek az az apropója, hogy életem párja a vasárnapi foci alkalmával sikeresen leamortizálta magát. A meccs utolsó pár percében, megannyi szépséges sarokkal pöccintett gólocska után kifordult a bokája. Aztán nagyon furcsán állt, amire a mindenre elszánt sporttársak is leizzadva emlékeznek vissza. Végül az egyik edzettebb egyenesbe rakta, majd hazafuvarozta. Én meg tovább a kórház irányába. Ottan aztán megállapították, hogy igazán alapos munkát végzett. Két oldali szalagszakadás és a szárkapocscsontnak az ő törése szerepelt a listán, valamint egy azonnali kilátásba helyezett műtét. Az azonnal azért csúszott pár órácskát, de ez csak azért történt, mert a honfitársak aznap igazán akciódúsak voltak és a koponya-műtét elsőbbséget élvezett.
Apa estére megműtve, felpolcolva, mindenfélével megbökve hevert az ágyon. Család és barátok aggódtak, én meg csendben vizualizáltam a közeljövőt. Meg a távolabbit is.
Azóta megtudtuk, hogy némi nemesfémet is beépítettek a családfőbe, ezzel is tovább emelve értékét a mindennapi megélhetésért vívott harcban. Ami momentán kicsinyt veszélybe került, de találékonyságunk kiapadhatatlan, küzdünk és hiszem, hogy győzedelmeskedünk a feltartóztathatatlanul érkező számlák felett. A zárójelentésen mindenesetre az áll, hogy járógipszet március 28-án kap majd. Ezt pillanatnyilag nem tudjuk komolyan venni, keddig él bennünk a remény, hogy csak elgépelték az időpontot.
Most pedig lépek az ebgyerekkel, aki ugyan roppantul élvezi, hogy mostanában a család teljes létszámban az ő magányossága ellen tesz, de azért a parkbeli futkorászásokat ki nem hagyná. Még akkor sem, ha lassan a hőmérő higanyszála is befagyni készül.

Szóval, zajlik... az élet.

Eltűnős eltünődős...

2012-02-01T16:56:00.002+01:00

Mostanában megint nem megy. De nem aggódom, jön majd az ihlet, amikor nem is várom. Addig is olvasgatok, és milyen jókat. Aztán rájövök, hogy nem is olyan jókat. De ahol rájövök, ott mindig jókat. Szóval, értitek ;)

Esti csapongás

2012-01-17T19:32:00.002+01:00

Valószínűleg ismétlem magam, de azért újra elmondom, hogy kutyát sétáltatni jó. Jó, mert közben a friss levegőn szabadon szárnyal a gondolat, megszabadulva az éppen aktuális adóbevallás nyomtatványának rémképétől.

És ha szárnyal, akkor sok minden előkerül… például az, hogy megfejtettem az idei tél okozta nyomottság okát. Azt mondják, a téli fényhiány az okozója minden pszichikai nyomornak, ami így a tél derekán keveri bajba az embert. Nos, télen nem kéne mindig ilyen baljósan sötétnek lennie a délutánoknak és estéknek. Hiszen ha lenne hó, akkor máris a fény, a tisztaság érzése kerülhetne előtérbe. Ha lenne hó, reggelente aranyszőrű kutyám nem lucskosan térne haza a parkbeli hancúrból, nem kéne embernyi vizet elhasználni a fürdetéséhez, női hajszálakat megszégyenítő gombócokat a fürdőkád lefolyójából kibányászni, valaha szebb napokat látott törölközők sokaságát a szárításához használni, azokat időnként mosni… a sor végeláthatatlan.

Ha lenne hó, akkor odakint hancúroznánk óraszám és utána fáradtan, de örömmel bújnánk meg a jó meleg szobában. A lámpa fényénél az összegyűlt könyvekből mazsoláznánk. De most… irány a tv agyzsibbasztó műsorválasztéka, az internet beszippantó világa, aztán a vadabbnál vadabb álmokkal teleszórt éjszakai „nyugalom”.

De mindettől függetlenül kutyát sétáltatni jó!

PS. és lőn... ma reggelre lett hó (bárcsak más óhajom-sóhajom is így teljesülne!), és ettől nekem máris jobb a hangulatom, bár most a hólapát rémképével viaskodom... de akkora hó még nincs. Kutya viszont így is koszos lett. De... kutyázni még mindig jó! :)

Boldog Új Évet!

2011-12-30T12:17:00.004+01:00

Na, ilyen kajahegyek bizti nem lesznek itthon! :) Pékné csülke esetleg meg egy kis virsli, pezsgő. De a legvalószínűbb, hogy átalusszuk magunkat az új évbe :) Főleg, ha ebgyerek még mindig nem fél a durrogtatástól... merthogy szegény Morgan is bírta eleinte az égi háborút... az igazit meg a műt is. Aztán egyszer csak úgy döntött, hogy már nem bírja. Colin augusztus 20-án még bírta. Reménykedjünk!
Mindenesetre kívánok mindenkinek boldog új esztendőt! Vigyázzatok az egészségetekre, mert ez a legfontosabb, minden mást (elvileg) meg lehet oldani. Én csak annyit kérek az illetékestől, hogy az ideinél rosszabb (sokkal rosszabb) NE legyen, akkor én már elégedett leszek. Pedig hát az idei év röviden összefoglalva már a túlélésről szólt, de mivel túléltük, én már sikeresnek könyveltem el. Kicsit félek, mit hoz az új év, de most még nagyon igyekszem optimistán várni. Hát, akkor ... Boldogot Mindenkinek!

Békés, boldog karácsonyi ünnepeket!

2011-12-22T14:33:00.000+01:00

Bizsergés

2011-12-16T11:04:00.003+01:00

Próbálom kikerülni a dugót, mellékutcákon kanyargok, már csak sejtem, hogy jó irányba tartok, de legalább megyek, nem állva pufogok.
Aztán vigyorogva tekergetem tovább a kormányt. Az út szélén reklámtábla:
Bizsergés - regeneráló stúdió
Ez tetszik és gondolatokat indít el, amiknek ugyan közük sincs a reggeli dugóhoz, de mosolyt csalnak az arcomra. És már az sem zavar, hogy az utca végén igazán nem sokat nyerve újra csatlakozom a dugulók táborához. Már megérte :)

Kinek mit hoz az ünnep...

2011-12-16T10:45:00.004+01:00

Nem vagyunk egyformák. Az egyetemes érzéseket sem egyformán éljük meg. De akit elkapott már a szerelem bódulata, tudhatja, hogy előbb utóbb jön a kijózanodás. És akkor vagy már jóval korábban kell-e meghozni a döntést, hogy ezzel az emberrel akarom-e, tudom-e leélni az életemet? Egyáltalán, ezt a véglegességet akarom az élettől? Vagy tisztában vagyok a realitással és minden erőmmel azon vagyok, hogy egy döntésem következményeiből a legjobbat hozzam ki hosszú távon? Nemcsak magamnak a legjobbat, hanem kettőnknek, minden érintettnek.
Egy ideje nem hagy nyugodni az ismerősi körben bekövetkezett eset. Barátunk lánya egy új szerelemtől bódultan ott hagyott csapot-papot, jelen esetben egy férjet és két kisgyereket. Ők még nem értik, fel sem fogják a körülöttük zajló eseményeket. De idővel számon kérnek majd, ez olyan biztos, mint hogy nappalra az éjszaka jön.
Számomra feldolgozhatatlan, hogy egy anya így döntsön. Mit érezhet akkor a férj? Mit érezhet egy férfi? Tud-e, akar-e békülni? Tudna-e ezek után együtt élni egy nővel, aki nemcsak őt, de a gyerekeit is cserbenhagyta?
Hazudik, aki azt mondja, soha nem gondolt arra, milyen lehet egy másik test közelsége, milyen reakciókra lenne képes mással. De... Megér ennyit ez a tudás? Szabad-e veszni hagyni egykori szerelmet, szeretetet, bizalmat, tiszteletet ezért a tudásért?
Haj, Éva... az az almafa még mindig szedi az áldozatait...

Vagyogatunk...

2011-12-13T16:39:00.002+01:00

Apa frappáns hasonlatot akar mondani, de... naná, nem jut eszébe a nagy pillanatban a ... és itt rám néz, mert mi ugye már félszavakból is értjük egymást, meg talán csak nem véletlenül költi arra a sok könyvre a lóvét, amit nem portörölgetek már időtlen idők óta... És nálam is teljes, tökéletes áramszünet. Nem jut eszembe az öreglány neve, aki végigráncigálja a kocsiját egy háborún. ...mama, de milyen...? Anyám, nem lehetek ilyen hülye, hogy nem ugrik be. Már Brecht is megvan, de milyen mama... Apa ötletel, ettől persze még jobban elveszek.
Életünk szerves része az internet, google-ban már ott virít a vezérfonal, aminek mentén fel kívánom gombolyítani a pillanatnyi sötétséget: színház, mama... (jellemző az elmezavarra, hogy Brecht-et már nem írom oda)
És lőn, az első sor máris köpi a választ: Kurázsi mama, te tyúkeszű!

És mivel van bennem is kurázsi, megnyitom a második hivatkozást is, mert kíváncsivá tett az a fél mondat, ami ott állt: A mama nem tudja, hogy milyen kurva nehéz/Háy János: Nehéz (Bárka Színház)

"A férfi egyetemi tanár, a kertészetin tanít, borászatot. Legalább húsz éve. Szereti az italt. És mi van akkor? Ez bárkivel megeshet. Csakhogy már a tanórákat is a szomszéd presszóban tartja meg. Hol máshol? Elvégre borászati óráról van szó. Van gyereke. Kettő. És felesége. EgyHaza csak akkor ér, amikor a gyerekek már alszanak. Hiába nyomja ki az egész tubus fogkrémet a fogkefére, a felesége akkor is tudja, hogy ivott. Akkor is érzi rajta, hogy büdös, eltolja magától. Kellemetlen az egész kipárolgása.

Odalesz azonban még ez is. Minden. Ugyanazon a napon. Hajdani egyetemi társa, későbbi tanszékvezetője létszámleépítésre hivatkozva kirúgja. Mikor hazaér, a felesége bejelenti, eddig tartott a türelmi időszak. Válni akar. A gyerekek sem akarják az apjukat.

Most meg ott ül a konyhában. A faluban. Ahol minden elindult. A tékozló fiú. Mert nem volt máshova mennie. Itt mégiscsak csend van. Nem az a nagy zaj, mint a városban. Abba bele kell őrülni. Itt jobban lehet gondolkodni. Meg van olyan, aki legalább még megérti. A haverok a kocsmában. Mert másnak ő már nem kell.

Az anya. Ő azért meghallgatja. A férfi pedig beszél. Magáról mesél. Hangosan és tagoltan. Mert a mama semmit sem tud. Mindig csak azt mondta neki, hogy el kell innen mennie. Tanulnia kell. Hogy legyen belőle valaki. De azt nem mondta, hogy ott egyedül lesz. A mama azt nem tudta, hogy milyen kurva nehéz ez az egész.

Ki készít fel minket erre? Először kezünkbe adják a homokozó lapátot meg a vödröt. Hadd maszatoljuk össze magunkat. Aztán jön a játékbaba vagy a kisautó. Milyen édesen eljátszik vele a gyerek. Később a bicikli, a könyvek. Tanul abból is. Aztán egyszer csak kilöknek a világba. Majd csak megleszel valahogy. De ez nem olyan, hogy egyik pillanatról a másikra megszokod. Minden segítség nélkül.

A Nehézben van egy elsődleges történet. A férfié. De a színdarab a drámai csúcsponton túlnő önmagán. Rólunk szól, emberi gyengeségeinkről, gyarlóságainkról, apró-cseprő vétkeinkről, félelmeinkről. Hiszen azért bukunk el, mert képtelenek vagyunk megragadni esélyeinket. Ha hibáztunk, nem ismerjük be. Ha be is látjuk, nincs bennünk kellő bátorság, hogy változtassunk.

Inkább hibáztatod a másikat. Az anyát, hogy mindig, minden körülmények között féltett téged. Az apát, hogy sosem mutatta, hogy elismeri, amit csinálsz. A feleséget, hogy sosem mondta: büszke vagyok rád. A gyereket, mert sosem volt képes megérteni téged. Hibás itt mindenki, csak te csináltad jól. Közben meg tudod, hogy éppen te vagy az oka mindennek. Na ez az, amit kurva nehéz elviselni. Ez rendesen beteszi nálad a kaput.
Bérczes László rendezésében a Nehéz két, élesen elkülönülő dramaturgiai egységre bontható, függetlenül attól, hogy szünet nélkül, egy felvonásban játsszák a darabot. A férfit megformáló Mucsi Zoltán monumentális monológja vezeti fel az előadást. Szenvedélyesen meséli el életének történetét a gyerekkortól a felnőtt éveken át egészen a bukás pillanatáig. Mindazt, amit a játék második felében a szereplők eljátszanak előttünk.

Az előadás legerősebb része ez a monológ. Mucsi és az anya szerepét alakító (de itt még csak hallgató) Lázár Kati kettőse betölti az egész teret. Mucsi az egész előadást elviszi a hátán. Lázár Kati jelenléte pedig égbekiáltó. Holott a fiú beszéde alatt egy szót sem szól. Már akkor a színpadon ül, amikor a nézők még csak befele szállingóznak a nézőtérre. Mint aki mindenhol jelen van. Tekintete, testtartása, mimikája beszél a szavak helyett. A mellékalakok megjelenése törést okoz, meglehet, jobb lett volna elhagyni őket, és végig csak a férfit beszéltetni. De ezt leszámítva is rendesen földhöz vágja az embert az előadás. Utána még ülnél a székedben egy darabig. Csak egy kicsit. Végiggondolni, veled hogyan is van ez. "
Írta: Jeges-Varga Ferenc 2011. június 11. szombat

Arra már nem emlékszem., mit akartunk a Kurázsi mamával, de ez a darab azóta sem hagy nyugodni...

Tanulni sosem késő...

2011-12-13T13:38:00.004+01:00

A szürke egy alapszín, a beige pedig annak egy árnyalata.
Tudtátok? Hát, jó ha megtanuljátok!

Van egy golfunk, ami híven hozzám golden színű. De ilyet 2003-ban sem ismert a gépjármű-nyilvántartás, így aztán hivatalosan beige lett.
Mostanában vizsgáztatni kellett, a műszaki adatlapon már barna volt.
Aztán kiderült, hogy a forgalmi "betelt", újat kell csináltatni. Na, az okmányirodában az újra már szürke szín került.
Mondom, ez nem szürke, ez tulajdonképpen arany, de nekem jó a beige is.
De most új színbesorolások kerültek bevezetésre, a beige pedig a szürke alapszín alá tartozik. Állítólag ezt a rendőrök is tudják, és nem fognak meggyanúsítani, hogy bizti átfestettem az autót, és nem jelentettem be.
Elvagyunk. Ez is egy fontos újítás volt, remélem a kiötlője már bezsebelte a prémiumot. Fontos ügyekben, fontos döntések születnek. Ugyan ezt sem tartotta fontosnak megosztani velem időben az ügyintéző, így aztán én kis figyelmetlen (aki az első körben csak a rendszámra és alvázszámra figyeltem) mehettem vissza még egyszer három napi hideg élelemmel sorba állni. De legalább tanultam valamit. Ami miatt lehet, hogy kultúrkörökben majd egyszer jól hülyének néznek.

Mikulás és más dolgok...

2011-12-07T12:20:00.007+01:00

Tavaly ilyenkor annyira fájt a szívem, nem is tudtam, hogy fogom december 6-ot a jövőben bármikor is újra kedvelni. Mert tavaly a jó öreg Mikulás nálunk nem hozott, hanem vitt. Öreg Morgan kutyám aznap kapta meg a megváltó injekcióját, és bár az eszünkkel el tudtunk búcsúzni tőle, de a szívünkkel nem. Amikor este a férjem azzal a hírrel jött haza, hogy ő bizony a neten kinézett egy fájdalomcsillapító kis kutyust, az első reakcióm a harag volt. Hogy tud erre egyáltalán gondolni? És miért nem várt legalább pár napot, miért kellett még ezen a szomorú napon fejbe vágnia a hírrel?
Aztán másnapra a kisördög nem hagyott nyugodni, megnyitottam a fájlt, ahol a kis kölyök képe rejtőzött. Tüneményes volt (milyen is lehetne egy 8 hetes golden bébi) és nem hasonlított Morgan kölyökkori képei közül egyre sem.

Napközben elpakoltam Morgan dolgait, felporszívóztam az utolsó szőrszálakat. Jártamban-keltemben megsimogattam az urnát, amely a hamvait rejti. Közben egyre többet gondoltam arra a kis fehér gombolyagra a képen. Talán igaza van a páromnak, ő kell nekünk, hogy ne a fájdalomra gondoljunk, hanem a jövő felé forduljunk, amiben aztán Morgan már mint szép emlék él majd tovább. Szombaton aztán kocsiba ültünk és hazahoztuk Colint. Akinek egészen hazáig nem is volt neve. Akkor vettem csak észre, hogy a felmenői között Morgan egyik őse is ott található. Róla neveztük el.

Az azóta eltelt egy év pedig bebizonyította, hogy (bármennyire is nem hiszek ezekben a dolgokban, de) van valami megmagyarázhatatlan folytonosság a két szőrös családtag között. Colin az első pillanattól úgy alkalmazkodott az életünkhöz, mintha már valamilyen régi kapocs lenne köztünk. Egy évesen egy tíz éves kutya okosságával, megfontoltságával éli mindennapjait. Mintha a gyors döntés, hogy nagy elődjének távozása egy napra esett az ő megtalálásával, és az utólag felfedezett családi kapocs valahol Morgant, a nyugodtságát, a határtalan szeretetét hozta volna vissza. Pedig nem, tudom én is. De jó hinni ebben egy kicsit. Colin egy önálló személyiség, egy hihetetlenül szeretetre méltó, ragaszkodó, okos kutyus. Akinek az egy éves évforduló alkalmából is köszönöm, hogy megtanított újra mosolyogni, ha négylábúra nézek. Aki segített, hogy a fájdalomból a szép emlékek felé megtaláljam a kiutat. Aki megtanított, hogy ő nem Morgan, ő Colin, akit legalább annyira tudok szeretni, mint a nagy elődöt (ha nem jobban).

Vasárnapi lázadós...

2011-12-04T08:07:00.003+01:00

Egy hét múlva kerek egy éve van nálunk ebgyerek. Ez alatt az egy év alatt soha, egyetlen egyszer sem vitte le reggel családom férfi tagjai közül egyik sem. Mondjuk, este is talán 5-6szor összesen.
Ha a barátainkat hét végén telefonon akarom hívni, délelőtt 10 előtt meg se próbáljam, mert hétvége van, akkor alvás. Ez nekem olyan, mint a Grimm mesék... megfoghatatlan, megélhetetlen csoda. Tulajdonképpen már nem is emlékszem, milyen az, ha valaki reggel addig alhat, amíg az ágy ki nem dobja. Valamikor a távoli múltban kezdődött a gyerekekkel, aztán jöttek a kutyák sorban. Igazából mostanra bele szokhattam volna a rendszerbe.
És ma - miközben törődött korpuszomat próbáltam mozgásra bírni - felébredt bennem a lázadás apró kis manója. Ez így nem mehet tovább! Nem akarok én teljes pályás letámadásba kezdeni, nem, csak egy vasárnap reggelt szeretnék. Amikor nekem hozzák ágyba a kávét, megterítik az asztalt és nem utolsósorban lefárasztva, megetetve lerendezik ebgyereket. Lehet, hogy a második alkalmat már nem is várnám olyan lelkesen. De úgy szeretném megpróbálni!

50 felett

2011-11-30T13:51:00.002+01:00

Na, ilyen rosszul hangzó címet adtak egy újságmellékletnek nemrégiben. Jó, tulajdonképpen csak nekem hangzik rosszul, talán mert érintett vagyok... Ezt ne is ragozzuk!
Szóval, a mellékletben elég sok érdekes cikkecske foglalkozott az "ezüst-generációval" (ez az 50-59 évesek művészneve). Apró mellbevágó tény, hogy nyolcvanas apukám járt az Ezüst-net klubba, amitől én azt is hittem, hogy az ő korosztályukat becézik ilyen kedvesen. Hát nem, már én vagyok az ezüst generáció. Banyek.
Na szóval, hogy végre már a tárgyra térjek, a Szonda Ipsos kutatása szerint nem csak a húszéveseké az internet. Ezt mondjuk, én is sejtettem. És a blog sem ismeretlen ötven felett. Rab László, aki egyébként a cikket jegyzi, azt írja:
" Évekkel ezelőtt beküzdöttem magam egy blogközösségbe. .. Azt hittem, s emiatt kezdetben óvatosan kommenteltem, hogy csupa fiatal ember kakaskodik a blogos küzdelmekben. Hány fölösleges perc és óra ráment arra, hogy az ember az álnevével belesimuljon a virtuális környezetbe! S mekkora csalódás volt, mikor megtudtam erről-arról, hogy valójában kicsoda. Mert a blogban a privátleveles sugdosás éppúgy része az életnek, mint egy falu mindennapjaiban. A blogközösség egy alkalommal személyes találkozót is szervezett. Nosza, gondoltam, most szembesülhetek vele, vénemberként hova keveredtem. És itt ért a legnagyobb meglepetés, mert nem tizenévesekkel, szinglihordákkal, s nem yuppie trendikékkel találtam magam szemben, hanem többgyermekes családanyákkal, kertjüket rendben tartó, unokáikról soha el nem felejtkező Matuzsálemekkel, mint én magam is vagyok. Akik úgy indulnak balatoni nyaralójukba, hogy zsinórokat tömnek amúgy atombombát is tartalmazó női táskáikba. Hátha lesz alkalmuk arra, hogy egy blogbejegyzést összeeszkábáljanak. Hozzá fotót biggyesszenek, vagy zenét osszanak meg a barátaikkal. Mert ehhez van kedvük. A mai ötvenesek lesznek a wifit használó első nyugdíjas korosztály. Akiknek a vérnyomáscsökkentő gyógyszerek mellett talán a legfontosabb az lesz, hogy rendben legyen a széles sávú internetkapcsolatuk is. "
Szóval, ilyesmik álltak a cikkben... hahó, nagyvilág, 50 felett is van még élet! Bár, az az ezüst generáció azért még mindig elég rosszul hangzik ... Vagy nem?

Már megint...

2011-11-24T22:10:00.006+01:00

Már megint úgy jártam, hogy Alessia felhívott, lenne-e kedvem...? Naná, ha valamit javasol, ahhoz általában helyből lenne kedvem, néha azonban nincs időm vagy más profán oka van, hogy nem tarthatok vele. De most... A közeli művházban szimpatikus fiatalember tart előadást leendő könyvéről. A program érdekel, annál is inkább, mert az előző könyv (szintén Alessiának hála) már a kiolvasottak, fejben erősen megragadtak és kedvesek között szerepel. És mint olyannak ott (lenne) a helye a polcomon. De csak lenne, mert sehol nem kapni. Ahol meg igen, nos onnan horribilis postaköltséggel lehet csak hozzájutni, ezért még pihenőben van az ügy. De akkor előadásra fel!

Időben érkezünk, a szépségesen felújított épületben a büfé is megújulva várja a vendégeket ínycsiklandó pogácsával, süteményekkel, szendvicsekkel; és persze italokkal. Szolidaritok Alessiával, aki vezet, így aztán két narancslé és két pogácsa társaságában ülünk le a vidám kis sarokba, ahol unokáikra váró nagyszülők között pörgősen tárgyaljuk ki a bokája gyógyulását, meg az én szerencsémet, amiért az elsőre nem tökéletes mézeskalács-adventi koszorú (még elképzelni sem tudom a végeredményt) romjait hercig kis fémdobozban máris a kezemben szorongathatom. De már idő van, menni kell... A terembe lépve az első látnivaló a megkaphatatlan könyv kisebb kupaca. Nem kérdés, máris veszek egyet.

Leülünk. Nem is akárhova, rögtön az első sorba. Aztán szép lassan az előadás is elkezdődik. Nem is előadás ez, hanem egy élménybeszámoló a Canterbury és Róma között három hónap alatt bejárt zarándoklatról. Lelki szemeimmel elképzelhetetlen a töméntelen gyaloglás, a hétköznapi élettől való teljes elfordulás. Ugyanakkor irigylésre méltó. Mint ahogy az a lelkesedés is, amivel a mesélő egyre inkább magával ragad. Ez valószínűleg kiül az arcomra is, mert az este végeztével új szerzeményemmel én is beállok az aláírást kérők sorába. És kapok is... majd egy pár pillanatig az arcomat kémleli és a következő sorokat írja a könyvembe a szokásos szeretettel VL helyett:
Csak el kell indulni, a többi már jön magától!
Én meg azóta is ezen tűnődöm, ennyire egyszerű lenne?

Varga Lóránt, aki a Camino után megjárta a Via Francigena-t. Könyve, az El Camino (Kis Titkok Könyve) és blogja a Minden út Blog mindamellett, hogy szórakoztató irodalmi alkotás, lépten nyomon telibe talál, mint ez a bizonyos fenti ajánlás... Érdekes este volt, meg fogja dolgoztatni az agyam. És ez jó :)

Elmélkedős

2011-11-21T15:23:00.003+01:00

Azt mondják a szem a lélek tükre. De vajon az igazi tükör kinek mit mutat meg? Láss, ne csak nézz! - hangzik a jó tanács, de vajon képesek vagyunk-e látni, amikor a tükörbe nézünk? Megcsalhat-e szemünk? Tükörbéli szemünkbe nézve a lelket látjuk vagy a könyörtelen fizikai valót?
* na megyek, mert a fürdőszobai tükörben már sem nézni, sem látni nem lehet

Kutyás hírek röviden...

2011-11-21T09:17:00.002+01:00

20 éve van kutyám, mégis lehet nekem újat mondani... például, hogy a lyukas női harisnyanadrágnál kevés jobb és alaposabb dolog van a konyhakövön, parkettán hömpölygő kutyaszőr összeszedésére ... és tényleg működik, hurrá!
*
Colin jó étvággyal fogyasztotta el a minap a méregdrága Flexi pórázát. Kapott újat, meg ha már költekezünk, akkor az esti sétákhoz világító nyakörvet is... mit nekem már az ebadó *sóhaj*
*
egy parkbéli kutyás fiú a városban megismert kutya nélkül is :XD

na, most hirtelen ennyi, majd még jövök :)

Köszönős...

2011-11-17T08:31:00.002+01:00

Azt hiszem... tudom... érzem, hogy nagyon jó dolog egy olyan ember barátságát a magaménak tudni, aki akkor is velem van, amikor fizikai valójában nincs is ott. Aki rávesz a gondolkodásra, a kísérletezésre, aki bírál és támogat.
Aki megnézeti velem a Womb című filmet, amit semmiképpen nem akartam megnézni, hogy aztán két nap múlva szenvedélyesen érveljek valaki másnak amellett, miért is kell ezt látnia. Aki egy régen leírt sorával képes kimozdítani képletesen és a valóságban is a négy fal közötti önkéntes bezártságomból.
Aki képes felülírni egy zöld szempárt és annak minden agyzsibbasztó hatását. Csak azzal, hogy betűket vet papírra, amiket összeolvasva az ember lányának igénye támad a valós világ szépségeire is.

Khm... bocsi... van itt valaki?

2011-11-16T15:01:00.002+01:00

Na, most hogy olyan régen veselkedtem neki az írásnak, hogy sikerült innen minden érdeklődőt elijeszteni, újra a klaviatúra után nyúltam. Na, azért nem kell megijedni :)
Most az se zavar, ha csak magamban "beszélek", de megint jó írni.

Ja, és kaptam egy másik fórumon két angol nyelvű levélkét, amitől majdnem zavarba jöttem. Jó-jó, persze, az emberre akkor is ráragad ez-az, ha nem akarja, szóval értettem én a lényeget (meg aztán nem is volt az olyan bonyolult :) ). Annyi történt, hogy megdicsértek, ezt meg a hülye is megérti, főleg hogy titkon vágyott is rá. :) Úgyhogy most feladat van Meg kell tanulni angolul! Ha csak konyhanyelven is (már ami a szintet illeti), de minél előbb.
Régi terv, régi lustaság, új lendület, új inspiráció. Talán most összejön?!

Az élet igazságai

2011-11-10T10:40:00.001+01:00

Az alkohol folyékony pszichiáter.

Ha jobban néznék ki, kiesnék az ablakon.

Az emberiség olyan, mint a krumpli: a java a föld alatt van.

Barátok: olyan emberek, akik jól ismernek és mégis szeretnek.

A szerelem olyan, mintha becsináltál volna.
Mindenki látja rajtad, de csak te érzed a melegét.

Ha egy férfi megérint a szavaival, akkor a keze sincs már
olyan messze.

Nagy ésszel nagyot lehet tévedni.

Annyira sokoldalú, hogy az már gömb.

Egy kutya olcsóbb, mint egy feleség.
Kevesebbet eszik és már bundája is van.

Aki mer, annál van a kanál.

Az élet olyan, mint a WC-papír.
Minél közelebb érsz a végéhez, annál gyorsabban fogy.

Azok, akik nem tudnak magukon nevetni, meghagyják ezt a
feladatot másnak.

Egy eltűnt, de megkerült poszt utólag...

2011-11-05T13:50:00.002+01:00

Eredetileg ezt akartam betenni szeptember 23-án, de úgy elmentettem, hogy többé elő sem került, így akkor írtam gyorsan egy másik szösszenetet. Aztán most meg egész mást kerestem, és ezt találtam. Hát, ha már megírtam, akkor beteszem, mert aznap tulajdonképpen ilyen hangulatom volt:

Ez a mai nap is úgy kezdődött, mint az összes többi mostanában. Hajnali ébredés egy selymes bunda érintésére, egy boldog mosolyra húzódó kutyapofa várja, hogy a kávék mellé felszolgáljam a kis csontocskáknak álcázott kutyakekszet. Az éjjel szétrágcsált, "elrághatatlan" kutyajáték romjain lépkedek. Még fésű után sem nyúlok, csak magamra rántok egy farmert, pólót és pulcsit. Nyakamban a póráz, derekamon a kutyás túlélő szett és irány a park. Hoppá, Colin nyakában viszont nincs is nyakörv, mert az esti keféléskor nem raktam vissza. Hát, így jártam. Szerencsére ebgyerek az amúgy kötelező felszerelés nélkül is szófogadó, fel sem tűnik a hiányos ruházat. Egy óra önfeledt hancúr után hazamegyünk. Párom már elment, a gyerek mostanában tulajdonképpen nem is lakik itthon, miénk a tér és az idő. Egész héten jöttem-mentem, mára semmi más feladat nem maradt, mint az előhívatott fotókért elmenni. Mert a digitális fotózás óriási dolog, de a technika ördögére mégsem bízom magam. A legjobb, legkedvesebb képek albumban gyűlnek kinyomtatva, lapozgathatóan, mert így az igazi.
A pénztárnál táskám mélyén kotorászva mi akad a kezembe? Na mi? Apró kis fényképezőgépem. És még a pótakkumulátor is itt lapul. Miért van velem egyáltalán? Nem tudom. Alighanem már automatikusan dobom a táskába. Annyi egyébként felesleges dolog mellett ki tudja, mikor lehet szükségem rá...
A gondolat villámcsapásként ér. Időm, mint a tenger (még ilyen átvitt értelemben is milyen jó dolog rá gondolni :) ), a nap is süt, miért ne...
Persze, ennek előzménye is van. Két napja egy naplót olvasgatok. Egy naplót szép gondolatokkal, fotókkal, álmokkal. Ha Ő megtehette, hogy engedett a hívásnak, én miért ne tehetném? Na jó, nyugalom! Ha már az elhatározás megszületett, nem lehet csak úgy kutyafuttában nekiindulni. Erőt kell gyűjteni! Például ebben a kis kávézóban itt a pláza közepén. Körülöttem csillogó üzletek, gazdag árukészlet. Magas sarkú cipőben tipegő elegáns nők válogatnak a csinos, de drága darabok között. Sosem lesz 60 ezer forintos csizmám, sóhajtok; de ők sem fognak hirtelen ötlettől indíttatva végigsétálni a napsütötte, őszi színekben pompázó Farkasréti temetőn. Melyikünk veszít többet?
Előttem túrótorta szelet és tejes kávé. Azt hiszem csak alibiből rendeltem, mert igazából az írás izgat. A belső kényszer, hogy a fejemben tomboló mondatokat papírra vessem. Így "legálisan" üldögélhetek a kényelmes fotelben, írhatok. (csak odakint eközben nehogy felhők mögé bújjon az illékony őszi nap!)
Mellettem öltönyös, aktatáskás férfi telefonál. Akaratlanul is tanúja vagyok, ahogy asztrológiáról, eleve elrendelésről beszél. Ha csak távolból látom, elképzelni sem tudnám, hogy az elegáns, szigorú és hivatalos külső ilyen izgalmas gondolatokat rejt. Fél fülemben fülhallgató, eddig a lágy dallamokkal igyekeztem kiszűrni a környezet zaját, de a téma tagadhatatlanul érdekel, így a hangerőt egyre lejjebb veszem. Én hallok, de álcázom a hallgatózásom, ő pedig nyugodtan beszél. Titkosügynöknek érzem magam. A tökéletes álca része a lassan elfogyó sütemény és a kiürülő csésze is.
Itt az ideje az indulásnak! Odakint ezer színével vár az ősz...

Rohan az idő...

2011-11-04T16:12:00.002+01:00

Hogy ez honnan is jutott eszembe? Hát, mostanában minden jel erre utal.
Ott vannak a nagyszülők, akik nemrég még fiatalos lendülettel jöttek-mentek, most egyre több betegséggel hadakoznak, a szívük még fiatal, a testük egyre többször cserbenhagyja őket. (Mondjuk, ezt lassan már jómagam is elmondhatom magamról)
Aztán ott vannak a gyerekek, akiket nemrég még a széltől is óvtam, most meg élik a maguk viharos ifjonti életét, küzdenek a hétköznapokkal, a párkapcsolataikkal, (néha, ha érdeklődni szeretnék, akkor még velem is).
Miattuk egy kicsit elveszettnek érzem magam a nagy sodorban, szerencsére mentőövként kapaszkodhatom a páromba, aki közben a gazdasági elemekkel dacolva próbál talpon maradni. Valószínűleg nem könnyítem meg az ő helyzetét sem. Közben lelkiismeret furdalással küzdöm, mert sokszor úgy érzem, hogy cserbenhagytam, de legalábbis nem vagyok olyan erős támasza, mint még pár hónappal ezelőtt. Magamnak való lettem, aki még a társaságot sem igazán keresi. Jó, mondjuk ez így erős túlzás, hiszen az ő társaságával semmi bajom. Nem véletlenül töltöttünk el megint egy csodás, mindenfajta értelemben napsütéses hosszú hétvégét kettesben. De amúgy hagyjon békén a világ! Nem érdekelnek lassan a hírek sem, tehetetlenül figyelem, ahogy mindannyian sodródunk az árral, nem látva még azt sem, hogy csendesebb vagy még viharosabb vizek felé tartunk-e. Vagy látom, csak még magamnak sem akarom elismerni.
Pillanatnyilag egy négylábú tart a felszínen a maga békés bohóságával. Miatta erőszakolom meg magam napról napra, kelek-megyek-működöm. Ő az én felelősségem, mert nélkülem nem boldogulna a kétlábúak zaklatott világában. Tíz hónapja tagja a családunknak, ennek a kifejezésnek a teljes szeretetteli értelmében. Pillanatnyilag gyerek a gyerekek helyett.
Az idei év valahogy nem volt igazán jó évem. Nehezen emésztettem meg az idő múlását, a változásokat, és kellett ez a kapaszkodó, hogy az eltompulásból kikecmeregjek.
Ugyanakkor rengeteg élmény ért, amikből mindig tudtam töltekezni, köszönet érte barátoknak, ismerősöknek. Csak remélni merem, ha valaha ők szorulnak támaszra, bennem is bízhatnak.
Visszaolvasva a leírtakat, talán jobb is, hogy az elmúlt időben kicsit ritkábban ragadtattam magam posztok szerkesztésére. Nem nehéz megosztani másokkal a jót, a gyomorszorítót annál inkább. Napról napra elfoglalom magam, nincsenek üresjáratok, jobb ha nem jár az agyam. Ha mégis akad, olyankor a múltban vájkálok, fájó, vagy éppen boldog pillanatok morzsáit szedegetem össze, emlékezem. Talán az ősz teszi, bár... erre a csodás napsütésre, ami mostanában kényeztet bennünket, igazán nem foghatok semmit. Belül talán még arra is rájöttem, mi a baj, de megoldást egyelőre nem látok, ez a Való Világ nem segítőkész a korosztályommal. Vagy csak én vagyok gyenge, erősebben kellene akarnom és akkor sikerülhetne is. Na mindegy, dolgozom, dolgozunk az ügyön. És ígérem, írok majd vidámabbakat is. (ez nem nektek szánt fenyegetés, hanem önmagamnak tett ígéret :) )

Mostanában

2011-10-10T09:38:00.005+02:00

Nem írtam róla, amikor aktuális volt, mert túlságosan fájó élmény volt. El voltam foglalva azzal, hogy összevakarom magam a romjaimból. És fotó sem készült a nagy eseményről (szerencsére!), mert biztosan nem volt szép látványnak sem.
Na, semmi komoly, csak hoztam a formám.
Reggeli séta a parkban, ami egyébként a hatalmas gesztenye fáiról vagyon elnevezve. Roppant jó játék ebgyereknek rugdosni az úton a gömbölyű, csillogó kis barna golyókat. Vidáman vetődik utánuk újra és újra. Levadássza, összeroppantja és már lesi is a következőt. Közben persze folyamatosan haladunk előre a kutyafuttató felé, ahol egyébként a kutyák ritkán futnak, mert valahogy a kerítések közé zártság (az elismerésre méltóan nagy tér ellenére) gátat szab a lelkükben dúló rohanási vágynak. De ez most mellékes is, hiszen hiszitek vagy sem, de a történetnek most nem Colin a főszereplője. Szóval, lépek, közben lendítek is, rúgom a gesztit... azaz csak rúgnám, mert cipőm orra megakad a betonkocka élében és innentől a dolog már történelem. Akkorát hasalok, mint egy béka. Nem vagyok egy apró termet, ha esem, abba beleremeg a környék. Jelen esetben a környék gesztenyefái hullajtották értem (nem könnyeiket, hanem) gesztenyéiket. A dolog váratlanul ért. Olyannyira, hogy ugyan két kezem magam elé kaptam, de ez csak arra volt elég, hogy a két tenyeremet, a két térdemmel és az állammal nagyjából egyidőben verjem oda. Mondom, mint egy csapatszállító repülőgép landoláskor. A korai reggeli derengésben is láttam a felhők mögött pislákoló csillagokat.
De aztán hősiesen összekaparásztam korpuszom maradványait (nadrágom, minő csoda, nem is sérült - pedig szokott) aztán folytattuk utunkat, mintha mi sem történt volna. Na jó, kicsit bicegősebben és persze innentől gesztenyerugdosás nélkül. Egy órát rohangált ebgyerek az óvodában, aztán séta (nagyon lassan) hazafelé. A lépcsőház már igazi kihívás, pedig akkor még nem tudtam, hogy felfelé gyerekjáték menni. Odafönt nézem a térdem, semmi jele a kapitális maflásnak, amit az anyaföldtől (akarom mondani, betontól) kaptam. Se dagadás, se lilulás, csak fájdalom. De az nagy. Közben párom telefonos segítséget kér, egy Andrássy úti kirándulás áll előttem. Abszolválom a délelőtt folyamán, igaz, nem döntök rekordot az időmérésnél. Hacsak nem negatív rekordot. Már a lépcsőzés lefelé több időt vesz igénybe, mint amennyi idő alatt a sarokig eljutnék normális esetben. De hősiesen küzdök, a buszon is inkább állok, mert leülésnél merev bal térdemnek nincs elég helye. Utána "sietek" haza, ami már tényleg merő kínszenvedés, de legalább ott a cél, hogy hamarosan gyógykenőcs és borogatás kerülhet arra a fránya bal térdre, ami most már hajolni sem akar. Én sem akarom, mert érzem, hogy olyankor nem jó nekem. Nagyon nem jó.
Két nap telt el talpig kenőcsben és borogatásban, aztán már szinte rendbe is jöttem. Ja, kérem, esni tudni kell! - mondom most már szélesvásznúan, mivel az esés körülményeinek szerencsére Colinon kívül más szemtanúja nem volt.

Mert Marcival játszani jó!

2011-10-08T10:34:00.002+02:00

Colin

2011-10-07T11:45:00.003+02:00

Éjjel volt futkosás, meg takarítás, kis hánykolódás, egyebek. Most persze fáradt vagyok. Meg a doki is megbökött. De azt mondta, hogy nincs semmi bajom, valamit benyaltam, amit nem kellett volna, de attól valószínűleg már sikeresen megszabadultam. Viszont pár napig diétáznom kell, ami tekintve a szinte már légies vonalaimat, a gazdi szerint nem jó hír. Szerintem se, mert már reggelit sem kaptam. Erre a doki azt mondta neki, hogy nem vagyok én sovány, hanem csak ilyen nyurga fajta, nyugi. Úgyhogy most ő is nyugodt, meg én is. (Mondjuk, én nem annyira, mert csak vacsorát kapok, akkor is főtt rizst, brrr... ) És amíg ő megírja helyettem ezt a pár sort, addig szundítok itt mellette egy nagyot. Rám fér. Igaz, őrá is :)

Mai okos

2011-10-04T14:33:00.002+02:00

Persze hogy tudok titkot tartani.
Csak azok nem tudnak, akiknek elmondom.
***
Az a baj a kocogással, hogy mire az ember rájön, nincs elég jó formában, már túl messzire jutott.

Mai vidám

2011-10-03T10:44:00.003+02:00

Jó napot! Maguk keresnek új főpénztárost?
Igen, de még keressük a régit is.
***
A férj váratlanul ér haza és ott találja a feleségét egy férfival.
-Mit műveltek itt? - ordítja.
Mire az asszony odafordul a partneréhez:
-Látod, mondtam! Még ezt sem tudja.

Mozis

2011-09-30T14:24:00.004+02:00

Mert mostanában mindig a Nagy Bűvös Doboz előtt ücsörög...
Ryan Gosling ... biztosan sokan ismeritek, nekem hirtelen az Anthony Hopkins-szal közös filmje, a Törés ugrana be, ami szerintem óriási volt a maga nemében, de most nem is erről akarok áradozni.
A srácban határozottan van valami... Oké, jó pasi is, pedig szerintem nem is olyan helyes, de valamitől azonnal az jut az eszedbe, ha látod, hogy ez PASI, így csupa nagybetűvel.
Na, most az Őrült, dilis szerelem című filmjébe futottam bele. A képen látható jelenetben Emma Stone csak annyit bír kinyögni, hogy "anyám, téged fotosoppoltak", ami ott és akkor abban a formában tökéletesen igaznak tűnik.
A film egyébként hihetetlen másolatnak tűnik (témájában), annál is inkább, mert előbb láttam a Csak szexre kellesz című remeket Natalie Portmannal és Ashton Kutcherrel. Be kell valljam, lusta voltam utána nézni, melyik készült előbb, ki másolt kit, de ez nem is lényeges, mert Ryan játékától ez a film lesz a tuti. Van némi áthallás Will Smith Randigurujából is (nagyjából tök ugyanaz a téma). :)
De... Ryan felöltözve is PASI :)

Mai vidám

2011-09-30T11:08:00.002+02:00

Egy 18 éves fiú randevúzik egy lánnyal. Az öccse meg akarja tudni, milyen egy randi, ezért elbújik a csomagtartóban. A fiatal pár kihajt a város széli erdőbe.
- Na, igen vagy nem? - fordul a fiú a lányhoz.
- Hát nem! - felel a lány.
- Jól van, akkor én hazamegyek kocsival, te meg kiszállsz és mehetsz vissza gyalog.
Másnap a kis 6 éves randira hívja a szomszéd kislányt. Felülteti a bicigli csomagtartójára, kiviszi az erdőszélre. Megkérdezi:
- Na, igen vagy nem?
- Hát ez meg mit jelent? Legyen igen! - feleli a kislány.
- Tudtam, hogy pechem lesz! - sóhajt a kisfiú. - Itt a bringa, menj vissza vele, én meg megyek gyalog.

"Mozi"

2011-09-29T13:34:00.002+02:00

Valamelyik este véletlenül kapcsoltam egy éppen kezdődő filmre. Mostanában ugyanis csak háttérzajként funkcionál a nagy színes doboz, nem igazán tud lekötni semmi, még a kedvenc dr. Csontom se. Szóval, kapcsolgattam, közben azt vártam, hogy a laptop életre keljen. Mondom, kapcsolgattam... és akkor elkezdődött a Closer (Közelebb) című film.
A szereposztásról elég annyi, hogy Jude Law, Natalie Portman, Clive Owen, Julia Roberts?
Nem könnyű film, emészteni kell még utána is, de a szereplők remekül hozzák a drámát, és remekül hozzák elő belőled is a lappangó indulataid. Néha legszívesebben én vágtam volna az arcukba, amiért éppen azt tették, amit, úgy ahogy, és néha lefogtam volna a kezüket, befogtam volna a szájukat, hogy nehogy megtegyék, amit... Világos, nem? Szóval, nem maradhattál mellette közömbös, és ezt már nagyon régen éreztem egy film nézése közben. (Illetve, hát egynél volt valami hasonló, de arra most itt inkább nem térnék ki, ki tudja, ki olvassa ezeket a sorokat, nem kell még jobban leírjam magam előtte. :) ) A film mellesleg 2004-es, aki teheti lessen bele, garantáltan nem tudja majd ott hagyni. És bár nem a szó szoros értelmében, de jól fog szórakozni. Magyarul, nem sajnálja majd a rá szánt időt.
Nem akartam a történetből még ízelítőt sem írni, de aztán álljon itt mégis egy filmes ajánló:
"Aki szerelmes, jól is hazudik. Mindenki másképp, de becsapja szerelmét, élet- vagy házastársát. Az őszinteség csak idegenek között lehetséges. Két férfi és két nő keresi az élet legfontosabb dolgait: szeretetet, bizalmat, őszinteséget. Amit találnak helyette: szerelem, vágy, hazugság és kaland. Mindannyian hazudnak egymásnak, mind olyasmiket ígérnek, amelyről tudják, úgysem fogják betartani. Két házaspár története négy és fél éven át: szent elhatározások, nagy fogadkozások, hazugságok, bevallott és ki nem mondott vágyak története.
A film alapjául szolgáló színdarab az elmúlt években London és New York egyik legnagyobb és legbotrányosabb sikere."

Mert fontos vagy nekik...

2011-09-26T17:12:00.002+02:00

Megtalálnak az ajánlataikkal, hivatkoznak soha nem volt felmérésekben való részvételedre, néha te magad adod meg az elérhetőséged, hogy na jó, időnként küldhetnek reklámanyagot. Aztán mert annyira fontos vagy nekik, ilyesmiket küldenek, fő a közvetlenség...

Kedves TIBOR, akciós Ahh Bra melltartók csak Önnek

Hát, kedves Tibor, csak vigyázzon, hogy a méret jó legyen, én meg majd ájuldozom, hogy Ahhh

Már megint Tihany

2011-09-26T08:59:00.011+02:00

Tart még a szép idő, kirándulunk. És megint Tihany az úticél. Most kocsi nélkül, Zsuzsi-vonattal és gyalog. Mert odafönt a Ferenc Pincében isteni bort mérnek, a halászlé mennyei, a káposztás cvekedli pedig már igazán felesleges ráadás volt. (Nem hittem a szememnek, de a halászléhez még partedlit is hoztak) :) A kompra várva felborultam a padon, mert séta ide vagy oda, de már ülni sem tudtam. Colin viszont az egész napos séta után még rohangált egy kicsit a Balatonban is.

Még mindig ma

2011-09-23T14:50:00.008+02:00

Ma

2011-09-23T14:36:00.002+02:00

Ma úgy alakult, hogy felballagtam a Farkasréti temetőbe. A lavinát az indította el, hogy a táskámban ott lapult a kis fényképezőgép minden eshetőségre készen. A nap is sütött. Ráadásul különös perverzióm, hogy szeretek a temetőben sétálni. És ha már ott voltam, akkor apósom sírját is rendbe tettem, végül is tudtán és akaratán kívül sok mindent köszönhetek neki, megérdemli.
Ahogy a virágokat elrendeztem, eszembe jutott, hogy nagy fiam kis gyerekként rendre feljött velünk Halottak napján, de amióta önálló akarattal és nagyon kevés szabadidővel rendelkezik, inkább kihagyja ezeket az alkalmakat. Persze, ilyenkor a nagymama rosszallását fejezi ki (megjegyzem, ő is járhatna fel sűrűbben, mert a sírra ősidők óta rá nem nézett), én meg védem a gyerkőcöt, hiszen nem is ismerte a nagypapát, így pedig nehéz tőle bárminemű áhítatot elvárni. Ráadásul, ahogy egyszer a kölyök megjegyezte, elég sz.r érzés a saját nevedet ott látni a sírkövön, és ebben igazat kell adjak neki.
A sírkő... amin viszont szinte minden alkalommal kuncognunk kell. Igen, egy temetőben kuncogni. (Röhögni már mégsem illendő dolog, nem?) Ugyanis annak idején a sírköves elég furcsán oldotta meg a név felvésését. Egyszer azt találtam mondani gyertyagyújtás közben, hogy az a két kis karika az O felett olyan, mintha apósom ott leselkedne ránk. Ez pedig azóta újra és újra eszünkbe jut.
Szóval, temetőbe járni, a gyász elmúltával, akár vidám és szívet melengető dolog is lehet. Ma az volt. Nyugodjanak békében mindannyian a hatalmas gesztenyefák árnyékában! (és ne leselkedjenek! :) )

Kirándultunk

2011-09-20T09:17:00.004+02:00

Colin nagyon szeretett Pécs utcáin kóborolni. Hát, hogy a fenébe ne, hiszen ilyen néznivalókba botlott lépten-nyomon. És ha már ilyen szépen nézett, meg is kóstolhatta.

Egy hajfestés utóélete

2011-09-14T20:31:00.002+02:00

Hajam cseppet sötétebb lett, mint reggel volt. :)
Párom hazajön. Semmi reakció. Térül-fordul, már meg is vacsoráztunk; még mindig semmi. Akkor aztán nem bírom tovább, kiráncigálom az erkélyre, hátha a természetes fényben majd... Semmi. Direktbe rákérdezek. -Mit szólsz a hajamhoz? Nézi. -Miért, reggel is ilyen volt. Pffff...
Kutyával kiballagok a parkba. Kutyás srác jön szembe. -Szia! Jó a hajad. Ez a kicsit sötétebb szín jól áll. Futtatóban a lányok is azonnal szóvá teszik a változást.
Apus és Colin számára nem változtam semmit. :)

Csak egy sál?

2011-09-14T16:49:00.003+02:00

Előrebocsátom, tárgymániás vagyok. Ha van ilyen kifejezés egyáltalán, rám biztosan jellemző. A könyv - ha jó, ha csak egy kicsit is megfogott - nem lehet könyvtári darab, barátnői kölcsönkönyv, az nekem kell. Kell, hogy bármikor levehessem a polcról. Vagy csak a tudat, ha valaha is le akarnám venni, akkor ott van. Aztán az apró-cseprő kis ajándékok, mécsestartók (bocs, a mécsesektől, őket nem őrizgetem), zenék, tálak, bögrék, poharak, terítők... és sálak. Aztán persze, he ezeknek a tárgyaknak az egyike eltörik, elvész, akkor sajnálom. Nagyon. De még soha nem jutott az eszembe, hogy pótolhatatlan darab volt a számomra.
Tavaly vettem egy sálat. Imádtam, mert helyes kis darab volt, de leginkább azért, ahol vettem. A világ számomra egyik legkedvesebb csücske, egy vízre álmodott csoda, Velence egyik kis sikátorában vettem. Aztán az utitársam is vett egy ugyanolyat a város másik szegletében. Csak utólag vettük észre, hogy teljesen egyformák. Én csak úgy hívtam az iker-sálak. Aztán az enyémet valaki pont a születésnapom ünneplésekor megkívánta. Jó, én voltam az ügyetlen. Képes voltam 20 méternyi távolságon örökre elveszíteni. Azóta is a betege vagyok. És ma megkaptam az iker-sálak másik tagját. Csak úgy, barátságból.
Azt az elsőt nagyon szerettem. - mondtam már?Akkor mit mondhatnék most? Hiszen ebben a sálban már nemcsak Velence van benne, hanem egy barátság, egy önzetlen barát. Amikor magamra terítem, ez a barátság ölel át. Szóval, ez már nem csak egy sál!
És önvizsgálatra is késztet. Szabad-e ennyire ragaszkodni a tárgyakhoz? Hiszen ragaszkodni csak az ilyen barátságokhoz szabad, de ehhez kell, mert ennek az elvesztése valóban pótolhatatlan lenne.

Ügyes

2011-09-14T14:50:00.002+02:00

Hajfestés házilag. Ez eddig sem volt megoldhatatlan feladat, bár... szóval vettem a festéket, hasonlítgattam a színmintákat (mert ugye az elnevezésen elmenni nem életbiztosítás), aztán vettem hol ezt, hol azt, ha teátrálisan nem is, de szép lassan sikerült kicsit világosítani a hajszínemet. Aki látta, mind azt mondta, hogy teljesen természetes, ha nem tudták volna, hogy festett, simán elhitték volna, hogy a saját színem. Néha még én is magamnak. Most jön az ősz, gondoltam egy picit kezdem sötétíteni. Na, nem nagyon, picit.
Vettem "középszőkét", felkentem, aztán leültem a gép elé, hogy csak pár levélre válaszoljak, meg megnézek ezt-azt. Kicsit ottfelejtődtem. A festék meg a fejemen. Szóval, egy kicsit sötétíteni szerettem volna. Hát, ... sikerült. :DDD
Most futok vacsorát csinálni, hogy a ház ura legalább arról felismerjen :))) Bár, a kutya még nem ugatott meg :)))

Nagy kisfiú nagy dumája

2011-09-13T09:27:00.004+02:00

A nyaralóban nagyjából az elkészülte, úgy 1978 óta ott virít a falon ez az erdő-poszter. Annak idején divat is volt, aztán meg is szerettük. Plafontól padlóig borítja a falat, két oldalán zöld függöny foglalja keretbe. Régebben az ülőgarnitúra kanapéja volt előtte, de a mostani kockás csoda tényleg úgy néz ki, nagyfiam szavaival élve, mintha lomtalanításkor a cseh (miért pont cseh???) ülőgarnitúrát az erdőszélre tette volna ki valaki. El is határoztuk, leginkább a párom, hogy akkor ennyi volt, leszedjük. És ki az első, aki szót emel a védelmében? Nagyfiú. Mert aszongya:
- Én ezek alatt a fák alatt nőttem fel...
Nos, ez abszolút igaz, tehát a poszter maradt. Végül is, az erdőt minden körülmények között védeni kell :)

Kicsit hosszú, de finom...

2011-09-12T17:09:00.004+02:00

Úton a Laposa Pince felé most és 2008-ban

Ugyanaz a hely 2008-ban és most. Akkor most már értitek, mi fáj...

Már megint egy hétvége és még mindig nyár, igaz, szeptemberi nyár

Újra egy meleg, sőt forró szombat délelőtt. Ebgyerek túl a hajnali balatoni úszáson, és mi újra a lóerők közé csapunk.

Már rutinosan kaptatunk fel a szántódi révnél a kompra, aztán a tihanyi félszigeten átvágva Badacsony felé vesszük az irányt.

Magunk mögött hagyjuk Aszófőt, nem kanyarodunk el „rutinból” Nagyvázsony felé, viszont átvágunk Örvényesen és Balatonudvarin. Ez utóbbiról megállapítjuk, hogy azon ritka magyar települések egyike, ahol az itt élők ápolják a környezetüket. A házak előtt rövidre nyírt fű, virágok mindenütt, tisztaság és igazán barátságos összkép. Pedig a településről csak annyit tudok, hogy golf pálya is üzemel a szomszédságában. Valószínűleg ennek köszönheti a gondozott külcsínt, hiszen a komoly pénzeket költő sportolók nem érnék be a szokásos falusi fílinggel.

Balatonakalit elérve ér az újabb meglepetés. Mondhatnám, hogy egy csecsemőnek minden vicc új, de ez a koromat tekintve is legalább költői túlzás, másrészt csendben szégyellem magam, amiért a mai napig valamiért úgy hittem, hogy Akali a Balaton keleti végében bújik meg. Nem tudom miért e tájékozatlanság.

Mint ahogy azt sem tudom, hogy Zánkáról, ahol aztán még jártam is megboldogult úttörő koromban a sikeresen megnyert Nem térkép e táj című földrajzi vetélkedő kerületi győztes csapatának tagjaként, miért él bennem olyan emlékkép, hogy Badacsony után bújik meg a tó partján.

Balatonszepezden elismerően és kicsit (de tényleg csak nagyon kicsit) vágyakozva nézem a lágyan kígyózó biciglis utat. Kiskölök tavaly nyáron erre kerekezett a nagy, Balatont megkerülő túrán. Magamban sóhajtva el kell ismerjem, én aligha éltem volna túl a megpróbáltatásokat. Már ezek az enyhe lankák is meghátrálásra késztettek volna. Pedig a táj csodás, az út (ezen a részen biztosan) remek. Csak az izmok… hát azok.. petyhüdtnek mondanám, ha nem hangozna olyan borzalmasan. Bár, ez sajnos nem változtat azon, hogy biciglis túrára alkalmatlanok.

De merengésem közben máris megérkezünk Révfülöpre, ahol barátaink nyaralója van. Jellemző ránk az időzítés. Mi most vagyunk itt, ők most vannak Pesten, egy nyár kevés volt hozzá, hogy meglátogassuk egymást a Nagy Víz partján.

És máris suhanunk át Kővágóörs-Pálkövén. Ilyen név nincs is – mondogatom magamban. De mégis van. Aztán megfogadom, hogy otthon majd utána nézek, mit érdemes tudni erről az apró településről. És amit találtam, igazán meglepett:

Pálköve a Pálkövei-öbölben, a Káli-medencében, fekszik. A falu a Balaton-felvidék egyik legnagyobb egyben megmaradt tölgy erdejében fekszik. Partjai egy része mentén a Balaton kevés megmaradt ősnádasainak egy darabja található. A pálkövei köves domboldal aljában fakad a Rákóczi Ferencről elnevezett szénsavas forrás, ami a környéken fellelhető természetes savanyúvizek egyike^[2]. (Wikipédia)

Egész Kővágóörsöt áthatja kereskedelmi központi múltja, erős a kisvárosi jelleg. Érdemes minden utcácskáját végigjárni, építészeti gyöngyszemeket mindenütt találni, kivételt a temető és a révfülöpi út közé eső új osztás képez, a maga hatvanas, hetvenes években épített házaival. Mindenképp be kell kukkantani a tájházba, melyet egy kisnemesi kúriában rendeztek be. A temető szép és rendezett, kimondottan mediterrán hangulatú: érdemes körbesétálni. Két kőtenger is van a faluban, illetve a határában. A falubéli azonban több törődéssel szebb képet mutatna, nagyon benőtte a fű és elbokrosodott a környéke. A másik már jobban bejárható, és csodálatos panorámát tár elénk. Különösen napnyugtakor. Akár éjszakára is érdemes kintmaradniuk, a csillagvadászoknak, hullócsillag számlálóknak.

A község egy ritka geológiai képződményen, a pannon kori tenger megkövesedett homokturzásán épült. A követ évszázadokon keresztül bányászták, kiváló malomkő készült belőle, innen ered a község nevének "kővágó" előtagja. A honfoglaláskor a terület az Örs nemzetség szállásterülete, innen a település nevének második része. A község területéhez középkori elpusztult falvak tartoznak, ma is látható templomromokkal: Ecser, Sóstókál, Kisörs. A falu Kékkút felöli részén indulhatunk el a tanösvényen, ha be kívánjuk járni a medence belsejét, a Kornyi tó környékét. Kis növényhatározó ajánlott, de a madarászok sem haják otthon távcsöveiket. Kővágóörsre érdemes rászánni akár egy egész napot, annyi a látnivaló.

A falu határában van a Sóstokáli templomrom mögötte egy palotarommal, de a történet megér egy külön misét. Van itt a Káli-medencében egy igazi csoda: a Sóstokáli templomrom. A Köveskált a Kővágóörsel összekötő út jobb oldalán nehéz észrevenni, úgy belesimul a tájba a Hegyestű irányában. Van azonban egy kis fehér, amúgy tájidegen, építmény nem sokkal az út mellet. Azt megelőzőleg szálljunk le a kerékpárról és ott valahol keresünk egy gyalog mindig jól járható, a magas fűben kitaposott szekérutat, mely a távoli facsoportok felé visz. Az óriási fakoronák biztos árnyékában egy-egy közepes nyáj elfér delelőben. A fák gyökerei kőhalmokba kapaszkodnak, a Káli-medence szinte mindig járó szelében. Ezek a fák, facsoportok egy-egy házhelyet szimbolizálnak, melyek anno a templomot vették körül. A szekérút a templom közelébe érve váratlan megszűnik szúrós kórókat cselezve jutunk a templom tövébe. Száz éve még a tornya is állt! (Nekem mindig a „Napfívér Holdnővér” völgybéli romocskája ugrik be, Donovan zenéjével. Szerintem megéri a fél órányi sétát, különösen ha a templomrom szentélyében állva megpróbáljuk összetenni azt a történetet mely itt szétesett. Sajnos ez a rom is magánterületre esik, az állaga egyre gyengül, nem csodálnám, ha az oldalán egyre nagyobbodó lukak miatt rövidesen összeomlana. Kár érte. Én mindig elmormolok ott egy rövid imát. Érte, hogy még sokszor ilyennek lássam, mint most.

Az egykori fejlettséget a Balaton-felvidéken szokatlan, egybeépült házsorokból álló utcakép őrzi. Katolikus, evangélikus temploma mellett zsinagógája is épült, a XIX. század végéig evangélikus algimnáziuma is volt a falunak. A község központja ódon kisvárosi hangulatot áraszt. A ma evangélikusok által használt templom 1264-ben épült, s a XVIII. században barokk stílusban állították helyre. A közvetlenül mellette álló barokk katolikus templomot 1802-ben szentelték fel. A Pálkövére vezető út mellett láthatók a törökök által elpusztított Ecsér falu XIII. századi templomának romjai. A romokat körülvevő szigorúan védett terület halmai alatt az egykori jobbágyfalu házai rejtőznek, feltárásuk után ez lesz az első korhű Árpád-kori magyar falu a Balaton partján.

Csak ajánlani tudom mindenkinek a Káli - medence csodáit. A “kőtengereken” kívül még rengeteg látnivaló van. Hegyestűről már tavaly írtam bejegyzést ( átmentettem ebbe a blogba), de érdemes megkeresni a kékkúti forrást, ahol megtölthetjük kulacsunkat a híres (kissé vasízű) forrásvízzel. A Kornyi-tó (vagy vörös-tó) és környéke is remek hely, de amerre csak a szem ellát, mindenütt van valami látnivaló. A medence kis falvai templomtornyaikkal messziről csalogatják az embert, hogy aztán közelebb érve beleszagoljunk letűnt idők hangulatába. Kalandra fel! Megéri. "

(http://kovagoors.blog.hu)

Most őszintén, ki hitte volna, hogy ez az apró település, amely látszólag csak néhány régi ház és hetvenes évekbeli nyaraló egymás melletti sorakozója, ennyi történelmet, pusztuló kincset és elpusztíthatatlan természeti szépséget rejtsen.

Az a név lám milyen beszédes volt, érdemes volt emlékezni rá, utána nézni. Éppúgy mint Balatonrendesnek, Ábrahámhegynek, Badacsonyörsnek és Badacsonytomajnak, amelynek közelében a Folly Arborétum található.

A sajátos történetű arborétumot dr. Folly Gyula pécsi orvos alakította ki: olyan fajokat igyekezett összegyűjteni, amelyek jól hasznosítják a Balaton klímáját, és jól tűrik a szárazságot is. Külföldi, elsősorban nyugat-európai faiskolákból rendelte meg a növényeket, amelyeket több éven át előneveltek, és kosarakban szállítottak. Az ültetéshez szükséges vizet a Balatonból szamárháton vitték fel a hegyre. Az első telepítés 0,4 ha területű volt. Az ültetést kerttervezés nem előzhette meg, hiszen az új, ismeretlen növények végleges méreteit senki sem ismerte.

Az alapító halála és az I. világháború megállította a folytatást, és a két világháború közötti időszakban a család tevékenysége az édesapa iránti tiszteletből fakadó növényápolásra és fenntartásra korlátozódott. 1950-ben az arborétum környékén lévő családi birtokot államosították, az intézmény azonban csodával határos módon a család tulajdonában maradt. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a második generáció, dr. Folly Gyula közgazdász saját költségén állami területekre ültetett növényeket, és természetesen ápolta is azokat. 1974-ben történt halála után a fia, Folly Gyula agrármérnök vette át, és jelenleg is végzi az arborétum fenntartását és továbbfejlesztését, melynek területe 5 ha-ra nőtt. 1978-ban szigorúan védetté (illetve később fokozottan védetté) nyilvánították az arborétumot a Kisörsi-heggyel együtt, a Badacsonyi Tájvédelmi Körzet részeként. (vendégváró.hu)

Mennyi, mennyi érdekesség, és tulajdonképpeni úticélunkhoz még csak most értünk el. Badacsony. Mennyi minden van ebben a névben is. Kultúra, jelesül festészet, gasztronómia és a borok csodás világa. Ízek, illatok, hangulatok, napfény és lenyűgöző panoráma. És igen, némi csalódás is. Visszatérő vendégek vagyunk. Van itt gy pince, bocsánat, tudom, hogy ez itt nem a reklám helye, de hát a Laposa Pince borai tényleg nagyon finomak. Nem akarok nekik reklámot csinálni, mert mint tudjuk jó bornak nem kell cégér, de most pont ők azok, akik csalódást okoznak. Néhány éve ott üldögéltünk a pince teraszán az árnyas lugasban. Szemünk előtt a lágyan ringatózó Balaton, a badacsonyi kikötőből Fonyód felé tartó „cipősdoboz”, lábainknál a végtelenbe futó tőkék hosszú sora, rajtuk aranyló szemekbe zárva még a jövő bora. A múlt évi termés pedig a poharainkban gyöngyözött. Mellette illatos lilahagymával megszórt zsíros kenyér. Az az íz, az illat, a látvány, az élmény, a mai napig ez éltetett bennünket, hogy Colinnal vállvetve felmásszunk a meredek hegyoldalon a pince teraszáig. Amit először meg sem találtunk. Sehol a déli verőfényben enyhet adó lugas, a kényelmetlen, de az elcsigázott vándornak mégis kényelmes padok és asztalok. Helyette szürke, a bazaltot szimbolizáló betonfalak, szürke járókövekből kirakott terasz. A napfényt nyeli magába és forrón veri is vissza. Körben acélhuzalok óvnak a terasz szélén a mélytől, fejünk felett acélhuzalok várják, hogy egyszer majd szőlő vagy vadszőlő indái fussanak végig rajtuk. Most még csak a szürkeség ordít. A pince ajtaja nyitva. Odabent néma csendben üldögél négy vendég. Amit a kinti viszonyokat látva még sokallok is. Hol van már az a forgatag, ami néhány éve itt nyüzsgött. Amikor nekünk is úgy szorított helyet egy népes asztaltársaság. Kaphatnánk odakint egy napernyőt vagy esetleg bejöhetünk a kutyával – kérdezzük kicsit tanácstalanul, hiszen akkor a csodás panorámából semmit sem látunk. Ha már eddig elzarándokoltunk, egy kis frissítő mindenképpen jól esne. Napernyőt kapunk, ami egy kicsit, igazán csak egy icipicit enyhít a kinti forróságon, hiszen a kő körülöttünk továbbra is ontja magából a hőt. Pinceáron is borsosan fog a számlát író ceruza, ráadásul se zsíroskenyér, se pogácsa nincs. Ez már önmagában is öngól, hiszen a legjobb borhoz is kell némi „korcsolya”, ha mennyiséget akarnak belőle eladni. Viszont egy idő után friss víz érkezik tálban, direkt a négylábú vendégnek. Végre egy fél jópont. Bár, addigra Colin már jólesően lefetyeli a magunkkal hozott tálból a hátizsákomban cipelt vizét. Egy idő után azért szóvá tesszük, hogy igazán kár, hogy nincs valami harapnivaló. Mire a pultos egy tányérka kecskesajtot ajánl. Csillagászati áron adja a néhány, jó ideje ott aszalódó szeletkét, de a kenyér, amit szeletel hozzá fantasztikusan friss és hagymaillatú. Még egy fél jópont. Azért ez összességében kevés ahhoz, hogy hamarosan visszatérjünk. Azt mindenképpen megvárjuk,hogy az acélhuzalok felett a természet átvegye a hatalmat. Mert a bor jó, sőt kiváló. A Badacsonyi Szürkebarát és az Olaszrizling mindenképpen. A többit otp-kölcsön hiányában most nem állt módunkban kipróbálni. De semmi baj, otthon, a közeli borkereskedésben palackáron is olcsóbban jutunk hozzá. A logikát nem értem, de az egri Juhász pincében ugyanezt volt módunk tapasztalni tavaly, így már meg sem lepődünk.

Mivel már annyira erőre kaptunk a napernyő védelmében, hogy újra vándorbotot ragadjunk, nekiindulunk a lejtőnek. Nem jutunk messzire, mert a vasútállomás mögött, a régi jól bevált helyen a harcsás halászlét nem hagyjuk ki. Finom, tényleg nagyon finom. Az ára is teljesen rendben van, hiszen a két adag és a hozzá kért két pohár bor együttesen sem kerül annyiba, mint odafönt a két pohár bor és a kecskesajt. De… mert mindig van egy de… a múltkori dunaparti harcsahalászlét nem tudja (szép kifejezéssel élve) überelni. Szentendre határában a Határcsárda ebben az évben mindent vitt.

Ettől függetlenül ez a kirándulás megint emlékezetes lesz, mert gyönyörű időben, szépséges helyeken jártunk, finomakat ettünk és ittunk. Élveztük a tájat, az „adományait” és elsősorban egymás társaságát.

Vidám

2011-09-07T16:22:00.001+02:00

Az informatikus felesége elküldi a férjét a boltba:
-Hozzál margarint, és ha van tojás, akkor hozz tízet!
Hazajön az informatikus tíz margarinnal. -Volt tojás!

Régebbi

2011-09-05T09:42:00.004+02:00

A hétvége nem a mostani volt, kb. 2 héttel ezelőtti, de olyan jól sikerült, nem is értem, akkor miért nem írtam róla. Tuti éppen nem volt szómenésem. Pedig mostanában ritkaság. Mint ahogy az is, hogy Kiskölök velünk tölti a hétvégét. Talán a sokktól nem kaptam klaviatúrára :)

Szóval, a csütörtök esti balatoni pancsolás már önmagában megérte az autópályamatrica árát. A víz langymeleg, a társaság tökéletes, a csillagos ég pedig... hát, olyan nincs is. A vízben hátunkon lebegve próbáltuk szerény csillagászati ismereteinket összedobva a csillagképeket azonosítani. Hát, szégyen ide vagy oda, a Nagygöncölnél sokkal többre nem jutottunk. Aztán egyszercsak az éjszakában repkedő repülők között felfedeztünk egy műholdat, később pedig egy hullócsillagot is. Közben a gyerekek nagy vihogására sztorizgattunk egy kicsit a múltról, a majd harminc évvel ezelőtti meztelen éjszakai fürdőzésekről (szerintem el sem hiszik, hogy őseik miket műveltek ifjonti bohó fejjel). Amikor nagy nehezen rávettük magunkat és kimásztunk a már-már thermálvízre hasonlító térdig érő vízből, elballagtunk a közeli Mauro-étteremhez (ez itt nem a reklám helye, de hát ezen a kései órán már csak itt jutottunk nyalnivalóhoz) fagyizni. Párom útközben kanyarodott egy kicsit és magával hozta Colint is, ő se maradjon ki a jóból. Otthon még pezsgővel koccintottunk a ritka és kivételes alkalomból a gyertyafényes teraszon, hallgattuk a kabócák ciripelését és Colint akasztottuk ki a falon rögtönzött árnyjátékunkkal. Szerintem máig sem érti, hogy mi volt az a mozgó, hápogó valami a ház falán, mert azóta sem látta.

Másnap reggel aztán megint közösen (nekem ez volt benne a nagy élmény, mert mostanában ez tényleg annyira ritkán jön csak össze!) vittük le Colint a vízhez. Most aztán bebizonyítottuk a sok hitetlenkedőnek, hogy Colin már tényleg nem fél a Balatontól. Olyannyira nem fél, hogy minket messze megelőzve rohant be a vízbe. Boldogan ugrabugrált a csaliként dobált fadarab után, ha kellett úszott is. Amikor pedig hazafelé indultunk, önszorgalomból még az addig rettegett lépcsőn is beóvakodott egy újabb körre.
Ezek után igazi terülj asztalkámat varázsoltam az éhes bandatagok elé. Egy ilyen igazi nagy közös reggelizés mostanában szintén ritkaság számba megy, hiszen kiskölök is ritkán van otthon, én pedig a korai órákon mindig eltűnök hű kutyámmal a parkba, és mire előkerülünk a többiek vagy túl vannak a reggelin, vagy étlen-szomjan már elindultak dolgozni. De most volt itt minden, felvágott, sajt, zöldségek, gyümölcsök, édes és sós sütemények, lekvár, méz, tea, kávé, kakaó.

Szombatra sajnos a gyerekek elmentek, így aztán elfogadtuk barátaink meghívását, hogy ugorjunk át Lellére vacsorázni. Én voltam a hunyó, én kardoskodtam a vonatozás mellett. Így aztán én kaptam a szemrehányást is a páromtól, amikor az esti vihar kitörése után megállt az élet, vonatok órákon keresztül nem jártak, így aztán taxizhattunk haza aranyárban mért tarifával. De a rossz hangulat csak addig tartott, amíg Colin túláradóan boldog pofával körbe nem viháncolt minket. Mindenki megnyugodott és a kellemesen lehűlt éjszakában végre egy jót aludtunk. Vasárnap aztán nehéz volt szembesülni azzal, hogy vége a hétvégének, indulni kell haza. De legalább elmondhattuk, hogy ezen a nyáron is volt egy igazán emlékezetes hétvégénk.

Vers

2011-09-03T17:51:00.003+02:00

Ezt meg csak úgy... mert szép és mert tetszett, és mert szemben ülsz velem :)

Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem ...
Mert szemben ülsz velem, s csak a te arcod látom
és nincs mellette az enyém,
ahogyan megszoktam a fotográfiákon
és előszobák tükörén;
mert szemben ülsz, s csupán rajtad s nem éppúgy rajtam
látom az idő nyomait,
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
a szívem elfacsarodik.
Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve,
s te akkor az vagy, ami ma:
sose találkozunk! Egymást észre sem véve,
nem lelünk egymásra soha!
Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
olyan, amilyen ma: fehér,
lakunk bár egy szobát, nem énmellém akarnál
feküdni, ha leszáll az éj.
Véletlen ennyi kell - esélyek milliárdja! -
hogy minden idők végzetes
egyetlenegyeként bírjalak, azt kívánva,
egyetlen egyedként szeress?
Mert szemben ülsz - hol is? Míg én itt egymagamban
nézek vissza és kérdezek -
mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
sebet én kapok, éleset.
Mert szemben ülsz... Ne üljünk másképpen mi sosem már,
csak egymás mellett, szorosan,
mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
ha jéggel jött a szélroham.
Üljünk mindvégig úgy, mint - emlékszel még, barátném?
akkor, repülve, szánon, ott,
Sásdon, a hóviharban! - tűrjem csak ustorát én,
mellemre vonva homlokod.
Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
ha itt, vagy csillag-messze vagy,
hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
hogy megtaláljalak.

Szeptember 3.

2011-09-03T15:05:00.001+02:00

A mai nap nevezetes! Jó, ha jóanyám tegnap nem telefonál rám ez ügyben, tuti az idén is elfelejtettük volna. Szóval, ma van a 29. házassági évfordulónk. Nem kerek szám, ez tény, de az elmúlt 29 évben első ízben ünnepeltünk. Igaz, megint a magunk módján, de azért emlékezetesen.

Kirándulni mentünk a Dunakanyarba, aztán Szentendre határáig jutottunk, jelesül a Határcsárdáig. Erről majd a későbbiekben bővebben is írok. Na, itt szépen leraktuk a kocsit, Colint kiugrasztottuk a hátsó ülésről és a Dunaparti sétányon nekieredtünk. Aztán itt-ott lekolbászoltunk a folyópartra, megúsztattuk a kutyát, aztán én majdnem elsüllyedtem az iszapban, a papucsomat is alig bírtam visszakunyerálni a folyótól. Amikor a Papsziget végénél vissza kellett kanyarodni, még kicsit csalódottak is voltunk, hogy csak ennyi? Aztán ezer éve látott ismerőssel találkoztunk, jót beszélgettünk. A csárdához visszaérve pedig örömmel néztem az órára, 12 van, éppen ebédidő, még különösebb magyarázat sem kell, hogy ide beüljünk. Az árnyas fák alatt, a Dunára néző asztal mellett fáradtan szuszogott a kutya is, meg mi is. Az első pillanatban láttam, hogy a többi asztalnál mindenki vagy limonádét (esetleg bodzaszörp?) vagy piros szörpöt iszik, amit az én fantáziám azonnal málnaszörpként azonosított, bár később kiderült, meggyszörp is van. Hát, abból azonnal kérni kellett fél litert. Isteni volt, amolyan békebeli nagymamás igazi málnaszörp. Az igazi gurmanok talán megköveznek érte, de ezután halászlét kértünk. Harcsaszeletekkel. Hát, ha éltetek isteni eledelt… Régi szokásunk, hogy én eszem meg a férjem adagjának a felét is, hogy ő valami tartalmasabbat is ehessen. Most is így csináltuk. A szépséghiba csak annyi volt, hogy olyan harcsaszeletek úsztak az amúgy is sűrű lében, szégyen ide vagy oda, de a végén már a fülemen folyt ki a java, így aztán egy kicsit muszáj volt a tányérban hagynom. A kenyeres kosárban meg szépen fogyott a még forró, ropogós héjú parasztkenyér. Én kis telhetetlen az elején még megrendeltem egy vegyes rétest, igazából nem kellett volna. De forró volt, illatos és finom, úgyhogy a végén csak lecsúszott még az is, de akkor már komolyan tartottam tőle, hogy annyira nem tudok meggörbülni, hogy a kutya pórázát lecsatoljam. Így aztán vissza sem ültünk az autóba, hanem most a másik irányba sétáltunk el egy jó darabon a sétányon. Amikor már a gyaloglás sem esett jól, és csak valami vízszintes után vágyakoztunk, visszafordultunk, aztán a kocsival meg sem álltunk hazáig. Közben Colin is megszáradt és mély álomba zuhant. Nem csodálom. Amennyi új hírrel megtömte a fejét szaglászás közben… hogy a helyi vagány csávókkal való találkozásokról már szó sem essék…

Most uram és parancsolóm elrohant lottózni, hátha pont most, pont ebből a jeles alkalomból Fortuna szerencseasszony is velünk ünnepelne, végül is a remény hal meg utoljára… és ha minden igaz egy rozé pezsgő is bekerül még gyorsan a hűtő legmagasabb polcára, ki tudja vele megvárni a késő esti órákat. És hát az esküvő is délután volt, nem?

Zárójelben, a kirándulás alighanem egyébként is így zajlott volna, bár a Határcsárda kellemes csalódás volt a nyári próbálkozásaink után. De jó úgy gondolni erre a mai napra, hogy azért végre mégis csak megünnepeltük azt a 29. évvel ezelőtti Igent. Jobb későn, mint soha J

Ps. csak abból a málnaszörpből kellett volna hozni *sóhaj*

Régi és máig változatlan, mégis új érzés...

2011-08-31T21:20:00.001+02:00

1974 tavaszán nyolcadikosként azt a házi feladatot kaptuk magyar nyelv és irodalom órán, hogy találjunk magunknak egy kedves verset, tanuljuk meg kívülről, aztán minden órán hárman-négyen előadhatjuk. Egyetlen kitétel volt, ne Petőfihez és Aranyhoz nyúljunk vissza.

Én akkor elballagtam a könyvesboltba és kemény 18 forintért megvettem a „Mai magyar költők antológiája” című kötetet. Merész választás volt. Már csak azért is, mert a XX. század művészete, legyen az bármilyen válfaja, nem igazán tudott megfogni engem.

A kötet apró termete ellenére is majd 500 oldalas, Ágh Istvántól Zelk Zoltánig éppen 100 költő kapott benne helyet. Lapozgattam-lapozgattam, aztán egyszer csak megakadt a szemem Végh György: Kíváncsiság című versén. Első olvasásra megfogott, a harmadik olvasás után pedig szinte kívülről fújtam az egészet. Minden sorát, minden gondolatát mintha én magam fogalmaztam volna meg.

Jó volna egyszer más ember szemével

megnézni-látni kívülről magam:

mert érdekelne, hogy ki és miféle

az, akié a szájam és hajam,

hogy ki az, ki a szívem bitorolja,

aki használja lábam és kezem,

ki minden szervem elkoptatja sorra,

aki feléli lassan életem.

Vajon tudnék-e lenni jó barátja?

Irigyelném-e titkon életét?

Mit váltana ki belőlem halála?

Örülnék-e vagy könnyet ejtenék?

Jó volna egyszer más ember szívével

érezni ezt halálos komolyan.

Jó volna egyszer más ember szemével

pártatlanul megnézni önmagam.

Ez a vágy a mai napig dolgozik bennem. Mostanában mintha még erősebben. J

Reggeli előtti gondolatok :)

2011-08-28T09:46:00.003+02:00

Barátoktól úgy hallom, kevés olyan jó dolog van, mint a hétvégi lustálkodás. Amikor nincs ágyból kirántó kötelezettség, amikor a forró nyárban a hajnali még elviselhető hűs szellőben alhatok az előző késő esti ereszdelahajamat ellensúlyozásaként. Vagy az őszi/tavaszi szomorkás esőben, a téli hóesésben. Én már hosszú évek óta ezekben a hajnali órákban útra kelek. Kísérőm (vagy én vagyok Övé) egy szeretett négylábú. Akiért hajlandó vagyok az ünnepnapokat, hétvégéket is hétköznapokként kezelni.
De amikor ma reggel is... a vihar utáni kihalt Balaton parton nézem a víztől, pancsolástól, a határtalan tágas tértől megrészegült rohangálását, akkor egyáltalán nem érzem a korai kelést áldozatnak. Már nem is akarok visszabújni a meleg takaró alá (hanem a páromat húzom ki alóla, mert ez az élmény is a kétlábú társsal teljes. Momentán nem vagyok meggyőződve róla, hogy ebben a kérdésben most azonosan gondolkodunk. :) )

Mea culpa... meg egyebek

2011-08-26T16:53:00.004+02:00

Érdeklődésem az utóbbi időben saját (józan pillanataimban tanusított) belátásom szerint is sekélyes és totálisan egy irányba mutat. Ráadásul hatására hanyagolom hétköznapi kötelezettségeimet, s ez a tudat gyakran kifejezetten lelkiismereti válságba sodor.
Foghatnám a melegre, a bűvös ötvenes átlépése okozta sokkra, de ha őszinte vagyok magammal, akkor csak egyszerűen a dolgok könnyebb végét fogom meg. Legyen szó munkáról, szórakozásról vagy akár a baráti kapcsolatok építgetéséről. Lusta vagyok? Nem, mert ami momentán érdekel, arra rengeteg időt tudok szakítani.
Ami megijeszt, hogy közben nagyon is jól elvagyok ebben a kicsit befordult világomban.
Most még látom, érzem, tudom, hogy nem a jó úton járok. A megoldást még nem fedeztem fel. Néha kételkedem, és azt mondom, ha most ezzel kell foglalkoznom, mert ez okoz örömet, akkor biztosan oka van ennek is, semmi baj.
Mindenesetre csak remélni merem, hogy hamarabb érek ki az erdőből, mint hogy eltévednék :)

Mai rágós

2011-08-16T12:47:00.002+02:00

Reggel kivételesen korán sürgős dolgom volt, rohantam el itthonról. DE... Előtte ebgyerekkel jó egy órát "parkoltunk", tehát az energiáit igyekeztem lemeríteni. Enni is adtam neki a távozásom előtt. Ráadásul itt hagytam őt a család további hímnemű tagjaival. Akik a kép tanusága szerint ugyanolyan futva távoztak otthonról, csak kicsit később. Mellesleg nyitva hagyták az erkélyajtót, az ajtó mellett felejtették a szemetes zsákot, valamint elöl maradt az összes tegnap lábon volt cipellő és papucs. Ezek után még hálás is lehetek ebgyereknek, amiért csak kiskölök papucsait rágta el. De azt azért akkurátusan. Két párból a bal papucsot. Csak hogy ne maradjon neki egy se kompletten. Négylábú holnapután 11 hónapos lesz. Én azt hittem, azért ezen már túl vagyunk. De ezek szerint csak nem ártott eddig lelkiismeretesen elpakolnom a családtagok után. :(

Colin és a csajozás

2011-08-15T15:46:00.002+02:00

Nem photoshop :)
Colin és Alba pihengetnek

Kész...

2011-08-15T10:25:00.000+02:00

Két székely beszélget:
- Te, Áront mégsem holnap temetik, hanem pénteken.
- Miért, jobban van?

*szolidan röhög már egy ideje*

Irigykedős

2011-08-10T11:12:00.001+02:00

per apropo:

"Mi kell a babázáshoz?
bab + víz" :)

Barátosné beelőzött, nagyi lesz! Én meg irigykedek. Ha illetékes esetleg olvassa, vegye csak magára! :)

Szívás...

2011-08-09T12:54:00.000+02:00

Szívás... de nem Edwardos, hanem amolyan igazi Goldenes. Reumakontroll a János kórházban. Bal karom a fizikoterápiás kezelés ellenére továbbra is fájdogál. Nem kibírhatatlan, csak állandóan jelenlévõ kellemetlen érzés, ha adott szögben akarom felemelni és elõtte nem logisztikázok, hogy másképpen kellene. Én marha még be is vallom. Erre doktornõ, aki lelkiismeretes, tekergeti erre-arra-így-úgy. Én még mondom is, mert marha vagyok és egy kis masszázs beutalóban bízom, hogy ez de jó, meg a masszázst én amúgy is szeretem. Na, nesze nekem.
Recept elõ, injekció felír, váltsam ki a kórházi patikában és jöjjek vissza. 5 alkalomra elég. Nekem már az elsõ is sok volt. Ugyanis tapizza a vállam, mondom, inkább erre-erre. Mire õ: majd úgyis oda böki, ahova õ akarja :) És böki.
Én meg megyek Sashalomra, kiskölök ügyeit intézni és mire a hévhez érek város túlsóra, már majd becsinálok. Nemhogy emelésre, de állandóan fáj a karom, mindenféle helyzetben és annyira, hogy a rosszullét kerülget. Vizet iszom, már azon gondolkodom, hogy beveszek egy fájdalomcsillapítót, amikor eszembe jut, hogy tulajdonképpen a fájdalomcsillapító injekciótól fájok én most ennyire. Bízom benne, hogy majd elmúlik. És tényleg. Mostanra (a szúrás 9-kor történt) a fájdalom elmúlt. A karomat továbbra sem tudom különösebben emelgetni, például most gépelés közben is elég természetellenes pózban van. Szóval, szívás. Ha orvos kérdezi, javult-e az állapotod, tessék hazudni! Összeszorított foggal akár, mert ha panaszkodsz, akkor csak rosszabb lesz. És most még négy hétig mehetek vissza. Mondom, hogy szívás.

A hétvége címszavakban

2011-08-07T10:41:00.003+02:00

Péntek reggel anyóssal balatoni sebészeti ügyelet, mert ráesett a konyhaszekrény
Otthon konyha helyreállítása
Szombat reggel anyóssal sebészet kötözés
Kiskölök balatoni átúszásra barátnővel elhúz, futtában közli, hogy ebédvendégeket is hoz. (mikorra? kérdésre természetesen nincs válasz)
Kiskölökék érkeznek és ezzel a lendülettel távoznak is a főváros irányába (ja, elfelejtettem telefonálni, hogy mégsem jönnek vendégek ebédre - néhány kiló hús pácolódik, salátahegyek felvágva)
Vasárnap reggel férj a szomorúfűz lelógó ágerdejének irtásába kezd, család egyemberként nézi, feleség szerint ez elég szomorú program. Miután befejezte, maradékokból ebéd és pánikszerű távozás. Anyós hazaköltöztetése.
Otthon nagyfiú külföldről való szerencsés hazaérkezésének várása (felugrik-nem ugrik??? - nem láttuk már vagy ... hete)
Élménydús, feltöltődős (és végre) napsütötte hétvége :( A hét pedig még csak most kezdődik.

ja, hogy valami pozitívum is szerepeljen: Colin bemerészkedett a Balatonba, nem feküdt bele a döglött angolnába és még csak meg sem büntettek hajnalban a strandon

Utazzunk...

2011-08-04T13:23:00.004+02:00

Az ilyesmi általában Alessiával kezdődik. Mert kell neki mindig érdekes lapokat forgatnia vagy éppen a neten böngésznie. Aztán még jól el is mondja, hogy mit talált. Az ember lánya meg beleszerelmesedik a Nádasdyak kastélyába cirka fél pillanat alatt. Lehet, hogy annyi sem volt.
De hát nézzetek a képekre! Csoda?

Tehát Nádasdladány... És a Nádasdy kastély...

A kastélyt és a hozzá tartozó 24 hektárnyi területű csodálatos parkot még a 18. században építtette a Nádasdy család.

A Nádasdy család ősei már a 14. században birtokolták a környéket. A kastély főbejárati homlokzatán a Nádasdy család festett címere található. A legenda szerint IV. Béla magyar király a tatár elől menekülve a nádasban bújt el. Tartózkodási helyét csak a Nádasdy-ak ismerték, akik vadrécével etették. Állítólag innen a címerben a vadkacsa.A családi legendárium szerint a Nádasdy-ak Angliából származnak, talán ezzel is magyarázható, hogy a kastélyt angol-gót stílusban építtették. Az épülethez még tornyot és egy kétszintes szárnyrészt is hozzáépítettek.

Az épület berendezése akkoriban modernnek számított volt vízvezeték, gázvilágítás, telefon hálózat, padlófűtés és ami legérdekesebb a föld alatt síneken keresztül hozták az ételt a távoli konyhából.

A kastély mögötti park a kor divatja szerint megépített tájképi kert volt. A kert közepén kis tóval, a közepére épített fahídon át megközelíthető kis szigettel, mesterséges vízeséssel. Az építés óta eltelt idő sok megpróbáltatásának kitett park növényzetéből azóta sok elpusztult, de a kertben lévő nyári szalon, üvegház, játszóház is, és a tó is kiszáradt, ami a köréje telepített nedvességkedvelő növényzet pusztulását vonta maga után. A sok viszontagságot átvészelt megmaradt növényzet – mely között több száz éves famatuzsálemek is találhatók – azonban máig csodálatos látványt és élményt nyújt. (a Wikipédia alapján)

Most ugyan szakad az eső, de ezt a nagyon közeli jövőben közelről is meg KELL vizsgálnom. Hiába na, ilyen ha az ember szerelmes :)

Becsapós

2011-08-04T08:38:00.001+02:00

A táblán egy golden mosolyog. A felirat szerint még harapós is :) Aztán a komor valóság. Róla viszont el is lehet hinni, hogy tényleg elkapná a gatyaszárat. És ha még a hangját is hallanátok...

Ijesztgetős

2011-08-04T08:30:00.004+02:00

Ez is Tihany. Igaz, egy mellékutcában, felújítás alatt álló ház kerítésén. :)

Colin Tihanyban

2011-08-03T12:02:00.007+02:00

Kompoltunk. Először. Őszintén szólva a hídra inkább nem másztunk fel. Gazdim akarta, de én kicsit betojtam a fémlépcsőktől, meg a meredek lépcső átlátszó korlátja mellett lötyögő Nagy Víztől. Így aztán csak a fedélzetről leskelődtünk.
Pasigazdimmal a templomhoz is felmásztunk. Ez ugyan nem látszik, de itt éppen két lábon pipiskedek, hogy kilássak a mellvéd mögül.
Na, ez sokkal alacsonyabb mellvéd, gazdi le is ült rá, ami szerintem egy kicsit merész dolog volt, mert elég nagyot eshetett volna onnan. De én vigyáztam rá. A kilátásra azt mondták, gyönyörű. Hát, nem tudom. Nekem az a nyuszis sokkal jobban tetszett.
Aztán sétálgattunk mindenfelé. Útközben gazdiék állandóan sóhajtoztak, hogy milyen szépségesek ezek a nádfedeles vityillók. Én csak simán örültem, hogy nem a tömegben mászkálunk a piacon, mert ott valami fenséges sültkolbász-illat lengedezett. Tiszta kínzás.
Akkor még nem tudtam, hogy hazafelé majd mi is veszünk, és nekem is jut majd belőle. Hát, mondhatták volna, akkor talán nem izgulok annyira.
Aztán pihengettünk is kicsit, mielőtt hazafelé indultunk volna. Megint kompoztunk. Ki is szálltam, de maradtunk megint a fedélzeten. Éppen elég idegesítő volt a pocakom alatt dübörgő motor, ráadásul olyan gyorsan átértünk a túlsó partra, hogy mire már éppen vettem volna a bátorságot, hogy legalább megszaglászom a lépcsőt, már be is kellett szállnom. Na, majd legközelebb.

Tihanyi belső tó

2011-08-03T11:46:00.007+02:00

Hát, ez a Belső tó szép, meg kell hagyni. Még kutyát is lehetne fürdetni benne, ami a balatoni nagy szigorúság után még meglepő is. Viszont bele nem engedném a kutyát, olyan gusztustalan fehér hab veszi körbe a vizet. (erről inkább nem is csináltam fotót) De legalább a terület körülötte rendezett, és csónakázni is lehet.
Itt lehetne beengedni a kutyát a vízbe, de ezt most kihagytuk.
Nemcsak hatalmas füves tér, de kellemes, a napfényt lágyan megszűrő kis liget is van a közelében.
Ez a csónakkikötő. Hát, arra nem panaszkodhatnak, hogy nem bírják a turisták rohamát és kevés lenne a csónak. Annál inkább a turista kevés. Aki meg eljött Tihanyig, mind a Termelői Piacon bóklászott. Ott aztán volt minden, az antikvitástól a sült kolbászig. A vizet szegélyező fehér csík az a bizonytalan eredetű, gusztustalan hab, ami miatt a kutyát sem mertem a közelébe engedni.
A kutya... hát, róla majd később :)
A romok. Hát, ennek még utána kell nézzek, mi volt hajdanán. Most egy kicsit Stonehenge-hangulata van, de ez aligha volt szakrális hely. Inkább valami hatalmas istálló lehetett.

Tihanyi kirándulás

2011-08-03T11:27:00.009+02:00

Van ugye a templom. Meg a visszhang, de azt itt nem tudom reprodukálni. Szerintem már a helyszínen sem működik, pedig valamikor réges régen, a történelem előtti időkben tényleg hallottam még én is. Aztán vannak a királyszobrok, de azokat inkább nem is fotózom, mert hát valljuk be, a művészet szent, de nem muszáj szeretni a modern fémből, kőből megálmodott retteneteket.
Főleg, amikor ilyen szépségek bújnak meg némely háztetőkön.
Aztán persze vannak az árusok. Akik ilyen eklektikus összevisszaságban pakolják ki a turistának, ami szemnek ingere. Csak hát milyen ingere... Na, ezt hagyjuk is...
Szerencsére ott van a Régi Idők Udvara, ami azért némileg autentikusabb képet mutat.
És hát a levendula-bolt. Az egy csoda. Szemnek, orrnak mindenképpen.
És a muskátlik. Nem tehetek róla, ha nyár, akkor nekem muskátli mindenhol és minden mennyiségben.
És persze köcsögök. Szintén mindenhol, mindenféle színben és mennyiségben :)

Aztán persze ott a Belső tó, de az már egy másik képes történet lesz.

Vásárlás

2011-08-02T21:40:00.003+02:00

Alkalmi vétel volt, ráadásul szerelem első látásra. Jó méretes tálkák, igazi nagykutyáknak valók :) Kerámia, de azt nyugodtan elmondhatjuk róluk, hogy van bennük anyag, jó nehezek; a kutya nem tudja odébb lökdösni, felborítani. A nagyobbik a vizes, a kisebbik a kajás tál. Amit természetesen nem a földre teszek, mert így evés közben kevesebb felesleges levegőt nyel a kutyus. Colin egyébként elsőre megbarátkozott az új tállal, talán azért is, mert jééé... néhány szem Frolic is volt benne. :)

Bocsánatkérés helyett...

2011-08-02T17:31:00.004+02:00

Colin itt még csak les. Még én se tudtam, hogy mit.

Közelebb lépve aztán ilyeneket láttunk. 10 hónapos ebem már kiszagolta, hogy mit szeretne ebédre :)

Tudom, eltűntem. Ráadásul nem is magyarázkodtam. Most se fogok. De azért egy bocsánatkéréssel tartozom. Bocsánat :)

Ezkész...

2011-05-02T09:00:00.005+02:00

Találós kérdés: Mi ez???

És igen... az nyert, aki a fejmasszírozóra tippelt.

Nos, csak könyvet kell rendelned egy amúgy hellyel-közzel normális cégtől, ha erre a csodára szert akarsz tenni. Ez az ő "ajándékuk" a megrendelésedért. Mit mondjak... Ááhhh, inkább semmit. Bár, tagadhatatlan, hogy kellemes érzés, ahogy az ember a hajában turkál vele. "Olcsó játék" (nem az) hülyegyerekeknek :)

Colin húsvétja

2011-04-26T15:04:00.004+02:00

Colin helyes volt, mert sétáltunk lent a Balaton partján és van egy szakasz, ahol kifut a víz a partra, nincs az a kőgát. Ott felkaptam a szoknyámat combközépig és beálltam a vízbe. Megjegyzem, nem is volt olyan iszonyat-hideg, mint amire számítottam. Colin persze azonnal aggódni kezdett, jött volna kimenteni, de közben majrézott is a nagy víztől. Itta becsülettel, hátha szárazra ihat engem is. Aztán bejött, de be volt tojva rendesen. Leért a lába, tulajdonképpen csak a hasa lett volna vizes, ha nem ugrál, de nem nagyon értette ezt az új közeget. Viszont éjszaka teljesen ki volt ütve, úgy aludt a párnáján, mint egy vizi-hulla, nem is mászott fel az ágyra. Csak reggel. Amikor már visszajöttünk a kertből. Közben a kiskölök úgy jött fel a lépcsőn, mint egy buldózer. Na, ettől a kutya megint betojt, felült az ágyon és nagyon ugatta a „betolakodót”, aki a lépcsőn dübörgött felfelé. Aztán sétáltunk is, megint csak más és más irányba, hadd ismerkedjen Zamárdival. Élvezte rettentően.

Colin egyébként érdekes „tüneteket” produkál. Legalábbis egy goldenhez képest. Ugyanis fél a gyerekektől. Az olyan 3-4-5 éves formáktól. Mostanában ezért nagy zacskó keksz is van a tarsolyomban, ha sétálni megyünk. Ha netán kutyától nem félő, vállalkozó kedvű gyerekesekkel találkozunk, akkor kekszes barátkoztatás folyik ezerrel. Még nem látszik a fény az alagút végén, de nem adjuk fel. Elvégre egyszer hátha lesz unokám is.

Tegnap még sikerült rátennie a maflaságra egy lapáttal. Lementünk a parkba, ahol szokásához híven vidáman játszott az ebbarátokkal. Hazamegyünk, ledől a párnájára a konyhában, várja a vacsorát. Közben benyitok kiskölökhöz, akihez időközben felugrott egy barátja. Hívom őket is vacsorázni. Srác kilép a szobából, Colin pedig menekül. Mert ez a valaki akkor még nem volt itt, amikor ő elment, azóta meg hogy is kerülhetett ide, hiszen nem csengetett senki??? Úgyhogy most itt állok teljesen tanácstalanul, hogy mi a baja ennek a majom kiskamasznak. Ahogy telik az idő, úgy lesz egyre ijedősebb? Érdeklődve várom az első dörgős-villámlós viharokat, mert a szilveszteri durrogtatás nem izgatta, de hát azóta komoly nagyfiú lett, lehet, hogy legközelebb nem árt majd bepelenkázni :(

A barátaimmal

2011-04-15T06:46:00.002+02:00

Mostanában

2011-04-13T13:04:00.003+02:00

Nézem az utolsó bejegyzés dátumát és nem is értem, miért nem írtam már olyan régen. Pedig azért zajlik az élet. Colinnal is, de egyébként is. Alessia ennek a megmondhatója :) De annak a történetnek ő a gazdája.
Colin iskolás. Vannak jobb napjai, vannak gyengébbek, de hát ezzel az embergyerek is így van/volt/lesz. Igazából mindent tud, amit ezen a szinten tudnia kell, és ezt büszkén mondhatom, hogy otthonról hozta (vitte) magával. Ami újdonság, hogy a helyben maradás is egész szépen megy már. Ennek ékes példája az otp előtti várakozás, amikor már nem akarja a kerítésrudat kirángatni a helyéről, türelmesen várja, hogy előkerüljek. Ezenkívül ismerkedik az ügyességi játékokkal, amik majd az agility pályán lesznek a barátai (remélem), ugrik, mászik, birkózik, rohan napi két órákat a parkban a haverokkal. Talán ennek köszönhető, hogy amúgy nyurga termete alatt 31 kilót mutat a mérleg. Az izom mégiscsak nehezebb, mint a bébiháj. A hétvégén már 7 hónapos lesz. El sem hiszem, hogy elrohantak a hetek, hónapok, amióta velünk van.
Amióta pedig a magány órái a konyha-előszoba területre korlátozódnak, a lakás rombaborítása is megszűnt probléma lenni. Egy hete már az újságok felaprózása sem jelent neki örömet, így aztán legfeljebb a kutyás cipőmet veszi maga mellé és úgy várja, hogy hazatérjek.
Ha még nem mondtam volna, imádom!

Mai történések

2011-04-03T21:53:00.003+02:00

Reggel elaludtunk. A parkba már nem akartam kivinni, párom meg úgy döntött, hogy Colint most először itteni fennforgása alatt, ő viszi le sétálni. A kutya először nem is értette, mit akar tőle a gazdi, de aztán lelkesen követte. Aztán ettől a történettől szinte sokkot kapott.
A kutyaiskolába ugyanis a gazdi kikísért bennünket. (Újabb sokkoló esemény) A kutya pedig egész idő alatt háttal ült a pályának és imádattal nézte az újsütetű sétáltatót. Akit aztán beparancsoltam a kocsiba, hogy végre valami érdemlegeset is csinálhassunk a pályán.

Délután levittük a szemetet. A szomszéd kertben egy kislány játszott a nagypapájával. Colint ez az eddig még soha nem tapasztalt helyzet annyira meglepte-megijesztette, hogy percekig ugatta őket és alig mert a kerítéshez közelebb menni ismerkedni. Egyszer vagy kétszer már hallottam a hangját, tudom, hogy milyen mély, férfias, de hogy ennyit egyhuzamban ugatni tudjon...

Este megint elcsúsztunk a szokásos parkbeli programmal, mert nagyfiúnál az, hogy három órára ígéri magát, végül este 6 órát jelentett. 7-kor aztán végre elindulhattunk a parkba, ahol Colin a szokásos lendülettel szaladt az ott futkározó három (ismeretlen) kutyához. A két dalmata és a harmadik keverék meg azon nyomban lerohanta, maga alá gyűrte, amúgy harciasan. Ilyet még nem tapasztalt. Vinnyogva menekült, ilyen hangot még az életben soha nem hallottam tőle. Volt, hogy valaki dominánsan közelített hozzá, de ilyen pánikba még sosem esett. Azt hittem, hogy ez a rossz élmény aztán rögzül is benne, bár utána próbáltuk a kutyákat barátkoztatni. Szerencsére nemsokára hazamentek és mi is már-már indultunk volna, de akkor megérkezett Sherlock, a kis tacsi-spániel keverék, aki nagyon jó barátja. És mostantól állíthatom, remek terápiás kutya is, mert a lassan sötétedő parkban akkorát játszott Colinnal, hogy az biztosan elfelejtette a korábbi kellemetlen közjátékot.

Buli a parkban

2011-03-30T08:56:00.005+02:00

Winston, az angol buldog két éves lett. Ebből az alkalomból barátai nagy bulit szerveztek. Volt ott minden, kaja, pia, nők... Az utolsó képen az ünnepelt éppen Zserbót, a golden lányt prütyköli, Colin asszisztálása mellett. A pezsgőt nem a kutyák fogyasztották :)

Fő a biztonság!

2011-03-30T08:53:00.003+02:00

Colin nem szeret fekve utazni. (A csomagtartóban vagy a padlón meg naná, hogy nem.) A hátsó ülésen üldögél, és ha egyedül viszem, akkor ugye nincs aki fogja, aki megvédje, ha hirtelen fékezéskor előreesne. De...Hámja van, és most sikerült a biztonsági övbe kapcsolható kis kiegészítőt is venni, így aztán most már egy kicsit nyugodtabb vagyok. Őt meg nem zavarja. Egyelőre :)

Bolond virág

2011-03-30T08:50:00.000+02:00

A szomszéd karácsonyi kaktusza ma reggel :)

Ha az időjárás nem kegyes hozzánk

2011-03-29T13:52:00.002+02:00

nos, akkor bizony Colin fürdik. És még szerencsésnek mondhatom magam, hogy hagyja magát langyos vízzel leöblíteni. Hogy nem rázza meg magát azonnal, előbb megvárja, hogy egy régi fürdőköpennyel betakarjam. Az már csak ráadás, hogy a fürdés után türelmesen üldögél mellettem, amíg a fürdőszobát is rendbe teszem (bár, erre nem kérte senki), és nem hisztizik rögtön a kajájáért. Mintagyerek mondhatnánk. :)

Babakocsis reggel

2011-03-23T09:21:00.003+01:00

Hát, kutyásokkal sosem normális egy reggel. De ez olyan jó! A történetnek több szála van. Például az, hogy Colin eddig valamilyen oknál fogva félt a babakocsiktól. Ha jött egy velünk szembe, akkor képes lett volna a járdáról lemenni, de pórázon is úgy osont el mellette, mint aki csak abban bízik, hogy az a guruló szörnyeteg nem fogja váratlanul megtámadni. Komolyan azon gondolkodtam, hogy megkérek egy kismamát, pár percig engedjen bennünket ismerkedni a szörnyeteggel. De Roziék ezt ma reggel megoldották.
Bemutatták ugyanis a saját spéci babakocsijukat. Ami kifejezetten kistermetű kutyák számára készült, kutyás boltban lehet kapni. Ebben tologatva ugyanis be lehet vinni (elvileg) áruházba, étterembe is. Rozi szereti is az ő kis kocsiját és féltékenyen őrizte az érdeklődőkkel szemben. Colin pedig végre közelről is megszaglászhatta ezt a guruló valamit és rájöhetett, hogy nem kell félni tőle. Most már csak az a kérdés, hogy a jövőben nem keresi-e majd mindegyik hasonló járgányban az ő kis szőrös barátnőjét?

Colin második napja az iskolában

2011-03-20T11:18:00.005+01:00

Okosak vagyunk, flegmák, megjátsszuk, hogy már csuklóból tudjuk a gyakorlatokat. Olyan hihetően adjuk elő, hogy még néhány oktató is elhiszi. Aztán előkerül a "kukac", és rögtön kiderül a turpisság. Sajnos erről a mai napról nincs kompromittáló fotó, pedig tuti sikere lenne például annak, ahol Colin egyik végén benéz a kukacba, gazdija térden állva, félig bemászva kukkol befelé a másik oldalon (csak a segge meredezik kifelé). Aztán a történet itt el is akad, mert nincs az a jutalomfalat, az a játék, az az "anyai" csalogatás, amiért ő ebbe a rettenetbe bemászna. Aztán a problémát megoldja Dodzs, aki ugyan bement, de odabent megijedt és bepisilt. Innentől már senki nem hajlandó bemenni :) Most pedig gazdi elballag az ikejába és körülnéz, mert mintha ott látott volna ilyen szerkentyűt. Gyakorolni kell, ha egyszer az agility pálya a cél :)

Ps. elengedésnél minden kutya önfeledten rohangál és/vagy eszi a másikat. Colin pedig... elballag az agilityzőkhöz, leül a pálya szélén és kerek fejjel nézi a "játszóteret".
Ps2. kárörvendő Alessiának: az az izé, ami látszólag lóg a szájából, nem AZ, hanem egy kis ágacska :)
Ps3. Azért legalább a többieknek sikerült néhány vidám percet szereznünk. Én ugye fejjel a kukacban, csalogatom Colint. Ő meg a túloldalon szeretne szabadulni az oktató kezéből. Sikerül is. Akkor aztán elegánsan el a kukac mellett és ő is les befelé velem együtt, hogy mi olyan érdekes odabent, amiért hajlandó vagyok hülyét csinálni magamból?

A szeretet szőke oázisa

2011-03-18T13:19:00.005+01:00

Mostanában több cikket is olvastam a kutya.hu oldalon a golden retrieverekről. Volt néhány mondat, ami úgy simogatta ebgyerek imádó lelkemet, hogy most megosztom itt veletek is. Tehát a golden:

"Ha nagyon cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy ez a kutya szinte oly giccsesen tökéletes, mintha egy hollywoodi filmgyárban készült volna. Napjainkban első számú családi kutyaként tartják számon. Rajta kívül persze akad még jó néhány olyan szép megjelenésű, nemes vonalú vadászkutya és más fajta, amikre ezeket a jelzőket szintén ráragasztották, ám a tapasztalat azt mutatja, hogy a golden esetében valóban hiteles e megnevezés. A goldenre pillantva az embert óhatatlanul melegség járja át. Simogatásra csábító, barátságosságról és hűségről árulkodó tekintete miatt a legtöbb ember számára az ideális kutya. Külleme hűen tükrözi simulékony természetét és az emberek iránti odaadó szeretetét.
A golden odaadóan ragaszkodik gazdájához, amit nem illik félvállról venni. Ez a fajta rendkívül érzékeny jellemmel megáldott kutya. Amolyan romantikus lélek, aki csak akkor élhet teljes életet, ha állandóan érzi gazdája megbecsülését és szeretetét. És ez az egész családra kiterjed. Filantróp jellem lévén, örömmel fogad barátságába vadidegen embereket is, ezért sokkal inkább a környezetükkel harmóniában élő, optimista embereknek, vidám, gyermekes családoknak való, mint a zárkózott, egygazdás kutyára vágyóknak. Ebből kifolyólag előszeretettel alkalmazzák terápiás célokra, hisz a jóságos tekintetű, aranyszínű kutya jóleső érintése sok rászoruló számára jelent örömet vagy vigaszt, mialatt a kutya nagyszerűen érzi magát. Kiképzése a kevés tapasztalattal rendelkező kutyások számára is komoly sikerélményt jelenthet.
A retriever mellé ajánlatos egy nagy teljesítményű porszívót és néhány raklapnyi porzsákot is beszerezni. Az sem feltétlen túlzás, ha előtte felparkettázzuk a lakást, szőnyegeinket, ruháinkat lehetőleg kutyánk szőrszínéhez illeszkedő árnyalatúra cseréljük. A golden ugyanis bőségesen teríti félhosszú szőrét mindenhová, ahol megfordul. Ezt az apró problémát leszámítva viszont a fajta képes mindazt a békét, szeretetet, ragaszkodást és kedvességet nyújtani az embernek, amit egy kutya csak adhat. A mai rohanó és érzelmileg sivár világban a golden a szeretet szőke oázisa, aki mindig türelmes, állandóan boldogságot sugároz, és emellett puszta megjelenése önmagában is esztétikai élményt nyújt gazdája számára. Kedélybetegség ellen őket kellene receptre felírni a különböző bogyók helyett."

A cikkben továbbá arról is szó volt, hogy "a kutya túlzott kényeztetése, embergyerekként való kezelése korunk egyik népbetegsége. A kutya ezt nem igényli, sőt nem is érzi jól magát ebben a helyzetben." Nos, ezt majd Colinnal is meg kell beszélnem, hiszen itt áll feketén-fehéren, nyomtatásban, szakértők által megfogalmazva, hogy neki nem jó, hogy velünk akar aludni. Ő attól rosszul érzi magát, hogy az ölembe hajtja a fejét, hogy ájultan alszik, mialatt nekem elzsibbad a lábam. Ezt ő még nem tudja, de majd elmagyarázom neki. Ha tudom. (Vagy ha akarom) :)

Colin, ha magányos

2011-03-18T12:15:00.003+01:00

Nos, A Fal működik. Colin két napja távollétem üres óráiban be nem teszi a lábát a nappaliba, hálóba, fürdőszobába. De... Azóta átvette az uralmat az előszoba és a konyha fölött.
A rémuralmat. A korábbi papírtépésről pedig áttért a rejtett nassolnivalók felkutatására és megsemmisítésére. A mai áldozatok: két csomag csokis süti (barátosnéktól kapott töltött mézespuszedli és Milka-málnás töltött süti). Hogy ne lehessen édesszájúsággal vádolni, ráküldött még egy fél csomag sajtos-hagymás csipszet (a másik felét én csipegettem el tegnap a rosszul választott Párizsból szeretettel című film nézése közben. Hogy miért rosszul választott? Mert én romantikára számítottam, ezzel szemben piff-puff-adj neki volt minden mennyiségben)
Azt hiszem jogos, ha ezek után ebédet már nem adok neki. Az állatorvos pedig nem veszi fel a telefont, pedig hánytatás ügyében már kerestem. (Mármint Colint hánytatnám, nem az állatorvost.)
Ps. a gumicsizmám ugyan szerepel a képen, de csak mint dizájnelem, ízre a puszedlik győztek.
Ps2. állatorvos visszahívott: Semmi baj, nehogy meghánytassam a kutyát, ínyenc az eb és ő most irigykedik, mert a csokis mézes puszedlit rendkívül kedveli :) Mit mondjak? Én is kedveltem volna, gondoltam is rá napközben, hogy majd filmnézés közben ... édes jelenetek, édes ízek... Colin megelőzött :(

Nődögélünk

2011-03-16T10:32:00.005+01:00

Azt kérdezi ma a parkban egy kutyás, aki ritkábban jár ki, mint mi:
"Ez még ugyanaz a kutya, akit egy hónapja látott? Vagy van egy nagyobb is?" :)
Más:
Kutyaiskolában azt mondják, a kutyusoknak egy éves koruk előtt nem jó az agility, ehhez képest Colin már hónapok óta a parkbeli kis korlátok fölött ugrál, a bokrok között kúszik-mászik, hogy az ágyról való fel-leugrálásokról már szó se essék. És még csak holnapután lesz fél éves. A vasárnapi iskolában pedig sokkal több érdeklődést tanúsított az agility pálya irányában, mint az ül-fekszik-marad feladatsort tekintve. Persze, nekem se jó a Milka-csoki, de ölni tudnék érte :)
És igen, a terasz kövét a kutyához választottuk :)

Első nap az iskolában

2011-03-13T16:32:00.001+01:00

Egyelőre nagyon szeretünk iskolába járni!

The Wall

2011-03-12T15:17:00.002+01:00

A megoldás! Mert ha nem, akkor feladom. Ma Kiskölök kandi kamerás felvételt készített az ebről, amint távollétünkben megpróbált a régi rácson (és némi bútorzaton) átvergődni, majd afeletti bosszúságában, hogy ez nem sikerült, a cipőmet rágcsálta; később pedig némi papírtépésbe kezdett. Az abszolút bizonyító erejű felvétel közös megtekintése közben kockafejjel hallgatta saját bosszús virnyákolását és félő, hogy felfedezte a rendszer gyenge pontjait. (mint ahogy a fényképezőgépet is) Ha ezen a falon is átjut, azt kell mondjam, a lakást ebgyerektől védhetetlen objektummá kell nyilvánítani. A kutyasuli mellesleg holnap kezdődik!

Jaj, mit láttam...

2011-03-11T11:18:00.003+01:00

És ilyenből hetet! Két és fél hetesek és már ugatni is tudnak! Amúgy meg kezd elgurulni a gyógyszerem...

Bekeményítek

2011-03-11T09:12:00.003+01:00

Colin tegnap végképp kihúzta a gyufát. Erőteljesen gondolkozni kezdtem a megoldáson. Felmerült itt erkélyre kirakás (kutyaházat kellene venni), kertben kennel kiépítése (kutyaházat és meglehetős mennyiségű építőanyagot kéne venni) meg hasonlók. Aztán pillanatnyilag a legegyszerűbb megoldást választottam. Van nekünk rácsunk, amivel a szobából ki lehetne zárni (ha már ajtónk nincs), de az eddig nem volt neki akadály. Most aztán egy egyszerű, de nagyszerű (remélem) ötlettel sikerült annyira megerősítenem, hogy nem tudja eltolni, elhúzni, fellökni. Ma lesz a főpróba. Megint reménykedem. :)

:(

2011-03-10T15:28:00.001+01:00

Elkiabáltam

Megoldás vagy elkiabáltam?

2011-03-09T15:11:00.003+01:00

Délelőtt dolgom volt, intéztem, hazajövök, káosz. Mármint amit Colin a lakásban teremtett. Minden fellelhető helyről újságpapírokat gyűjtött és tépett. Meglehetősen morcosan összeszedtem, közben szídtam, mint a bokrot. Utána vettem a táskámat és elmentem itthonról. Colin meg csak állt, nem értette. Vagy mégis, mert amikor újabb két óra múlva visszajöttem, semmi rumli nem volt. Óriási örülés és jutalom-séta. Most pár napig kísérletezni fogok. *reménykedős szmájli*

Colin ha magányos

2011-03-08T12:36:00.001+01:00

Mostanra külön iparággá nőtte ki magát a Colin általi rombolás feltakarítása. De ma minden határon túlment (az eddig papírcsipkedés és csizmahurcolgatás után). Két órányi távollét után érkezem. Az ebgyerek reggel szétfutkoshatta magát a parkban, kapott bőven reggelit és minden matematikai számítás szerint kis zugában bújva, mély álomban kellett volna töltenie a magányos órákat. Hát, nem.

Már az előszobában papírfecnik fogadtak és egy türelmetlen eb, aki a további felfedezéseket megakadályozandó sürgős pisilhetnéket szimulált és arra ösztökélt, hogy előbb a kertbe menjünk le. Jó. Odalent aztán már semmi sem sürgős, hiszen szép az idő, csicseregnek a madarak, sőt … még a fűben is csipeget néhány. Micsoda jó móka őket hajkurászni. De előbb-utóbb azért csak fel kell menni, ha másért nem, hát azért, mert anyának is pisilnie kell. Amit még jó, hogy az előszobából nyíló kis helyiségben lerendeztem, mert különben mérgemben tuti becsurrantok. A konyhában további papírhalmok. A nagyszobában – ha lehet ezt még fokozni – még nagyobbak. És az alaposabb vizsgálódás után kiderül, kedvenc ebünk ellopta a nesszeszeremet a becsukott fürdőszobából. Ha már megszerezte, ki is pakolta. Hiszen olyan érdekes dolgok vannak benne. Úgymint körömolló, szőlőzsír, gyógyszer, fulladás elleni inhalátor, apró krémes tégely, sőt még az ebgyerek szemcseppje is. Na kérem, ezekből nagyjából az olló maradt érintetlen. A szőlőzsírt megette, némi Algopyrint is evett rá (sajnos az eredeti mennyiségről fogalmam sincs, mindenesetre volt néhány szem a szőnyegen, sőt morzsák is), a szemcseppes flakont szerencsére nem lyukasztotta kis, de a felismerhetetlenségig összecsócsálta. Az ekcéma elleni krémbe is belelyukasztott. Azon már ki sem akadtam, hogy a hálószobában az előszobából behurcolt papucs hever az ágyon némi papírfecni társaságában. Pillanatnyilag forr az agyam és elég tehetetlennek érzem magam. De rá fogok jönni a megoldásra, ha addig élek is. Vagy az ebgyerek.

Colin Sopronban

2011-03-07T11:52:00.002+01:00

Március 4. péntek

Ez a reggel sem különbözött az eddigiektől. Pedig …

Szóval, keksz és kávé az ágyban, aztán parkbeli hancúrozás a haverokkal. ¾ óra tisztán, aztán Ramónnal hentergés a sárban és mielőtt fürödni kéne, inkább irány haza. Colint itt érte az első meglepetés, nem kapott reggelit. Nem is, hiszen jó két óra autózás áll előtte, csak ezt ő még nem tudja.

Bepakolunk a kocsiba. Aki látja, nem sejtheti, hogy csak két napra megyünk. Csomagok sorjáznak az autó mellett. A nagyja persze Coliné, hiszen viszünk szőnyeget, párnát, törölközőket, tálakat, játékokat, kaját és az elmaradhatatlan ágytakarót is.

A kocsiba már rutinosan ugrik be, persze azonnal irány az ülés, méghozzá az ajtóhoz közelebbi oldal. Egyelőre még nekem is szorít egy kis helyet maga mellett. A városhatárnál megállunk tankolni, én is kiszállok, hogy a csomagtartóból kivegyek valamit. Azonnal hisztibe kezd, hogy hova megyek. Indulástól nyugtalanul fekszik mellettem, nem tudja, milyen meglepetések érhetik még. Aztán Tatabánya magasságában végre belátja, nincs megállás. Csornán kiszállunk a Lidl parkolójában kicsit mozogni. A kocsiban eszünk pár falatot, a „német minőség” feliratú sonkát ő sem köpi ki, de a ropogós, friss kiflit sem.

Sopronba érve leparkolunk, a szállást keressük, bejelentkezünk. Megnézzük a szobát, aztán visszamegyünk a kocsiért és a csomagokért. Második alkalommal már „régi ismerősként” vezet fel a lépcsőn és áll meg a szobaajtó előtt. Mire a holmiját szétpakolom, ebédet, vizet adok neki, ő már „otthon” is van. Mi is éhesek vagyunk, így aztán irány a város.

Colinra is hat az újdonság varázsa, vagy csak kamaszkori hevessége miatt, de húz, mint egy ló. Nyakörve meg szinte fojtogatja, így aztán be is térünk egy közeli kisállat-felszerelési boltba és hámot veszünk neki. Odabent engedelmesen hagyja, hogy felpróbáljuk az új „ruhát”, aztán már le sem vesszük. (Este pedig meglepődve tapasztaljuk, hogy a hám sötétben foszforeszkál, juhééé…) Minden szembejövő kutya potenciális haver. Akkor is, ha az illető 40 kiló tiszta izom és busa feje szinte eltűnik a méretes szájkosárban.

Végigszántjuk a főutcát és mivel már éhesek vagyunk, belépek a Rókalyuk nevezetű étterembe, hogy vajon kutyával beengednek-e? Természetesen. Na, akkor hajrá. Belépünk. Látszik, kisebb ebre számítottak, de nem baj, az alagsori terembe lehet lefáradni. Félhomályos helyiség, ahova szűk, meredek lépcső vezet le. Még nekünk is okoz némi izgalmat. Kutya meg egyszerűen lehasal a lépcső tetején, eleinte küzd önmagával, aztán halálmegvető bátorsággal utánunk iramodik. Odalent kedélyes, nekünk tetsző a berendezés, kevesen vannak, így kedvünkre válogathatunk, hova ülünk. Végül Ferenc Jóska mellett telepszünk le egy sarokasztalnál. Colin eleinte megilletődötten álldogál mellettünk, aztán győz a fáradtság és leül, sőt lefekszik. Igaz, addigra az óriás bécsi szeletem harmada a pocakjában végzi. Onnantól viszont tökéletes nyugalom, alszik, mint a bunda. Vidáman nassolgatunk, beszélgetünk, sörözünk. Én a frissen vett füzetkémbe örökítem meg a nap eseményeit egy „kis” gesztenyepüré mellett, Tibi pedig a „fiakeres kávé”-tól zsibbad. Meglehetősen tömény ital. Fagyos téli napokon tuti felmelegítene bármilyen fiakerest a bakon. Ugyanis forró, kávéval ízesített rumnak tetszik. Még azt sem érzem, hogy nincs benne cukor. Mielőtt túlságosan erőt venne rajtunk a zsibbadás, felkerekedünk. Colin a példás viselkedéséért még egy bécsiszelet falatot kap. A kellemes időben hazasétálunk. Kutya ájultan alszik. Hol másutt, természetesen az ágyon (még jó, hogy hoztuk azt az ágytakarót).

Március 5. szombat

Naná, már megint én vagyok az, aki nem tud aludni. Itthon is egy ideje felébredek 3-4 körül, aztán hajnalig már csak kínlódok, de azt hittem a tegnapi nap után majd ájult alvás lesz részemről is. De nem. ¾ 6-kor kelek, öltözöm, Colin türelmesen hagyja, hogy ráügyeskedjem az új hámot. Hiába, ezt még nekem is szoknom kell. Séta. És jön a felismerés. Colin a járdán, úttesten nem pisil, neki ehhez fű vagy föld kell. Hát, keresünk. Összejönnek a dolgok. Ha már az utcákat rójuk, legalább megvesszük a reggelit. A közelben több pékség is van, az egyik már 5 óta nyitva és finom friss péksütemény illat lengi be a környékét. Sajnos kávét nem árul. Colin nehezményezi, hogy kikötöm az üzlet előtt egy fához, de mint tudjuk, neki a helyben maradással még erős gondjai vannak. A fa meg elég erősnek látszik. Kicsit meglepődik és ettől szinte türelmesen várja, hogy felbukkanjak. Akkor viszont elszabadul a „pokol”, alig bírom ebgyereket levarázsolni a fára kötözött pórázról. Persze hamar megnyugszik, főleg, hogy a szatyorból csábító illatok szállonganak. Otthon az ágyon csipegetünk, teát iszogatunk, aztán összebújva alszunk még egy kört. A sorban érkező sms-sekre éppen csak megrezzen, én se vagyok sokkal éberebb.

Délelőtti programunk már fél kilenckor az utcán talál minket. Átsétálunk a városon a Botanikus kert felé. Útközben, a Deák téren találunk egy nemhivatalos kutyafuttatót. Ami jelen helyzetben annyit jelent, néhány kutya rohangászik az elkerítetlen területen és lépten-nyomon kutyagumit talál az ember. Colin szokásos magabiztosságával közelít a teljesen ismeretlen banda felé és nemsokára már ott rohangál, birkózik köztük. Amikor továbbindulunk, még könnyít magán (hiába, mozgás is volt, fű is van, ki kell használni az alkalmat). A helyiek tanulhatnak tőlünk, összeszedjük az árulkodó nyomokat.

Aranyos jelenet volt, amikor a térhez közelítve egy távozó kutyás barátságosan ránk (elsősorban Colinra) köszönt és örömének adott hangot, hogy olyan hosszú idő után újra lát bennünket. Van annak már vagy fél éve! Nem világosítottuk fel, hogy még az életben nem találkoztunk, fél éve pedig Colin még egy kéjes gondolat sem volt. J

A Botanikus kert. Az egyetemhez tartozó területre be lehet lépni, de nem kutyával. Így aztán marad a kerítésen át való leskelődés az amúgy elég elhanyagoltnak tűnő bozótos felé. Ahol egyébként is óriási építkezések zajlanak. A kerítés mellett meredek utcán lihegünk felfelé. A tábla a sokat ígérő „Sörházdombi kilátó” felé navigál bennünket. Odafönt kellemes házak, csodás panoráma és egy tényleg szép kilátó fogad bennünket. De sörház, sőt egy büfé némi friss sörrel – sehol. Így aztán elindulunk visszafelé. Megyünk a fejünk után, az már látszik, hogy olyan léptékű a város és környéke, hogy nagyon elkeveredni nem tudunk. Kilyukadunk a Lővér körúton, ahol lepukkant szállodák fogadnak és egy kis park, amely valaha szebb napokat láthatott. Erre utalnak a fajátékok romjai. A környéken sok háznál láttunk labradorokat, mint házőrzőket. Bár elég hangosak, azért nem hiszem, hogy a legmegfelelőbbek a feladatra.

Mivel eléggé nagy távot megtettünk már, elindulunk vissza a város felé. Lefelé (nem meglepő módon) sokkal rövidebbnek tűnik az út. A városban meglepve vesszük észre, hogy még alig több, mint két órája sétálunk, így aztán ebédre gondolni még korai. Visszamegyünk a szállásra. Az ajtón belépve, Colin azonnal az ágyra hasal és szinte elájul. Még inni sem akar. Körülbelül egy óra alvás után tér annyira magához, hogy az ivásra gondolni tudjon. A Puskás étteremből Tiborom telefonon sült csülköt rendel bécsi krumplisalátával. A hatalmas adag kb. egy óra múlva érkezik. Colin az illatokat megérezve azonnal éber lesz és éhes. Nagyon éhes. Üldögél közöttünk a kis étkezőben és saját ebédjét már letudva várja a finom falatokat. A végén pedig vidáman elropogtatja a csülökcsontot. Tud élni a kölyök!

Március 6. vasárnap

A korai fekvés korai kelést eredményez. Legalábbis nekem. 6-kor már Colinnal az utcán vagyunk. Keresünk egy kis füvet, földet, sétálunk, reggelit veszünk, de máris érződik, hogy a szép időnek vége. Metszően hideg szél fúj, vissza is menekülünk a szobába.

Mivel az időjárás mára már nem kegyes hozzánk, nincs értelme a lakásban ücsörögni, ¼ 8-kor már lepakolunk a kocsiba. A számlát még érkezéskor rendeztük, így nyugodtan indulhatunk. Néhány évvel ezelőtt már jártunk Hegykőn, akkor Nagycenkre nem jutottunk be, sikerült a szünnapra időzíteni. Ma talán szerencsénk lett volna, de kutyával voltunk. A kastéllyal szemközti parkba akkor sem mentünk be, mert nagyon hideg volt, és ma is ez az oka annak, hogy az egyébként csodás fasort nem nézzük meg, pedig Colin biztosan élvezné a rohangálást.

De Lébényt semmiképpen nem hagyjuk ki, még ha egy kicsit kerülni is kell érte. Az ember már a látványt sem érti. Adott egy kis falu. A közepén pedig egy akkora templom, mint a Notre Dame. A 13. században alapított lébényi templom Győr lovag és családja temetkezési helye. Az ország egyik első „magántemploma” csak úgy élte túl a történelem viharait, hogy az 1500-as évek közepén a bontására kirendelt olasz kőművesek – meglátva szépségét – megtagadták a munkát.

Az idő azonban továbbra is gorombán hideg és szeles (még Colin is szinte menekül vissza a kocsi védelmébe), így Győrben sem állunk meg. Nagyfiú is beteg, miatta is aggódunk, így aztán meg sem állunk hazáig. Elrepült ez a három nap, de rengeteg élménnyel gazdagodva térünk haza. Új élmény az is, hogy mindezt egy kölyökkutya társaságában éltük meg. Morgan kölyökkorára szinte nem is emlékszünk, nemcsak az azóta eltelt majd 15 év miatt, de azért is, mert akkoriban a gyerekek még kicsik voltak, rajtuk volt a figyelem és a fő hangsúly. Ma pedig a legtöbb dolgot ennek a kis négylábúnak a szemén keresztül éltük meg. Kicsit féltem az utazás előtt, mennyire viseli meg ebgyereket (és emiatt minket) az utazás. De abszolút sikeres volt a próbálkozás. Az utazás nem jelentett gondot. Az idegen helyen a szállás, az alkalmazkodás sem. Az étteremben való példás viselkedése már csak hab volt a tortán. Ígéretes jelek a jövőre nézve J

Hogy valami jót is írjak

2011-03-02T12:18:00.005+01:00

Azt hiszem, nem árulok el túl nagy titkot, ha azt mondom, a mai nap legjobb programjai ebgyerekhez kötődnek. Ma például a reggeli parkbeli hancúrozást még ki sem pihenve - tekintettel a közelgő hétvégi utazásra - apa focilabdáját kellett elvinnünk valakinek, aki nem kirándulgatja el a teremfocinak nevezett, egyébként inkább pankrációhoz hasonlatos vasárnapi sportfoglalkozást. Ehhez megint buszra kellett ülni. A következő megállóban vagy húsz külföldi fiatal szállt fel, akik azonnal a "sweet" ebbel kezdtek foglalkozni. (így próbáljam én a nyugodt, flegmatikus utazáshoz szoktatni) A Ferencziek terén az egyébként is csak zavaró labdától sikerült megszabadulni és vidáman indultunk vissza. Gyalog. Át az Erzsébet hídon, keresztül a Gellért-hegyen, útba ejtve egy idegen kutyafuttatót is. Mit mondjak, elfáradtunk. Viszont roppant jól éreztük magunkat. Kár, hogy ebgyerek még meglehetősen bizalmatlan az ültetéssel kapcsolatban, soha nem tudja, hogy ott akarom-e hagyni, vagy sem; ezért aztán éppen csak leteszi a popsiját és már pattan is utánam. Így viszont elég nehéz fotózni. De az ember ne legyen telhetetlen, majd lesz egy olyan időszaka is. Remélem.
Ezért a képek (és mert egy balfék vagyok) fordított sorrendben szerepelnek, de már nem volt erőm kijavítani, bocsi.